Lovász Pál (1896-1975): Alföldi vázlatok

FALU

Hívság számára nincs

itt semmi pompa, kincs.

Az utcán víg libák;

kis pad; friss gyepvirág.

Kútgép; cibált kazal;

komondor-hangzavar.

Nagy templom, kisharang:

a szívben béke-hang.

S vasárnap délután

beszéd, s csudálkozás

az ünneplőruhán.

HÁZ

Görnyedt, mohos tető,

apró, kis ablakok;

meszelt, fehér falán

meleg napfény ragyog.

Kisajtófél mögött

szíves, jó szó köszönt.

S a háznép lelkibe’

két súlyos, szent ige:

az „Isten” és a „Föld”.

EMBER

Kivár bút, bajt, cudar telet

s nem irigy senkire;

a földjén kezdi napjait

és ott is végzi be.

Amit szántás-vetés körül

időnként tudni kell,

mindazt a csillag s vadmadár

járásán jegyzi fel.

Az istenadta föld neki

egy’-kincse. mindene,

s ha már beteltek napjai:

bölcsen fekszik bele.

ASSZONY

Könnyenrívó; szentolvasós;

sosem marad jóért adós;

fehér a lelke, mint

az áldott búzaliszt.

Tanácsot vénektől veszen;

s míg munkál mindig-terhesen:

nő, nő a kiscsalád

s bezengi udvarát.

LEGÉNY

Tanyán tanult kurjantani

s a naptól szítta vad hevét;

eget-földet megkáromol,

de anyja ellen sohse vét.

A borszagtól hajrát rivall,

erén pogány tűz nyargal át –

s bezúzza cimboráival

a kocsma minden ablakát.

LÁNY

Nótázva jár a tarlón

s nótázva tér haza

ejtettszívű legénynek

kerek határba’ legszebb

rózsája, csillaga.

S vigyáz, hogy szót, kacsintást,

csókot ne vétsen el,

mert bús legénymarokban

bolondján nyíl’ a bicska

s hegyén, jaj, vér fesel.

SZÉNÁSSZEKÉR

Két ló mögött roppant halom,

ingó-dülöngő szénahegy;

fönn ingujjas, vidám legény;

utána lomha árnya megy.

Alul nyöszörgő négy kerék

gödröt kerület szüntelen;

a pajkos szél nyomába jár

s pár szénaszálat földre csen.

SZÁNTÁS

Az ember görnyedez

s feszül kemény keze:

tarlóvirág tövén

hasít a mély eke.

Nyomán barázda fut

hullámban szökve fel;

s a nyers föld bársonya

az égre föllehel.

VETÉS

Aranyló, dús szemet

hintett a magvető;

ím’ már elkezdheti

csöndes bölcsődalát

az őszi, halk eső.

S a mag lenn boldogan

szunnyadva, megfogan,

s örök reménye kél:

Kalásztenger között

víg Péter-Pál köszönt,

s lesz bőven lágy kenyér.

RÉT

Kéklő határban elvesző

zöld, óriási keszkenő.

Selymén száz vadvirágcsokor;

köztük pipiske bujdokol.

S míg szól a halk tücsökzene:

füvének színes szőttese

- gyöngyös hajnaltól alkonyig –

bojtárt s báránykát boldogít.

PUSZTA

E táj mindenfelé

itt már az Istené.

Nincs más itt, mint az ég

s a szűzi messzeség.

Járatlan mélyiben

nagy, ősi csend pihen.

Az Alföld lelke itt

alussza álmait.

  

Forrás: Napkelet 3. évf. 3. sz. (1925. március)

Novák Sándor: Élő fejfa

Nekem a gyönyör nem gyönyör,

Az én sebeim nem gyógyulnak.

Én élő fejfája vagyok

A multnak.

Halottaim mellé magam

Én mindig élve eltemettem,

Csak egy ködkép ágál itt fönt

Helyettem

Ezüst csengő: a földi lét

Nem tud becsengetni szivembe.

Egy mély harang: az örök-lét

Kong benne.

Ezért vagyok én annyi bús

Titoknak szomorú tudója:

Isten szól hozzám az első

Sír óta!

Óh hányszor kellett magamat

Eltemetni, őket siratva!

Lelkem szétbomlott, mint gyökér,

A hantba.

Poraikból nőtt ki az én

Búm szomorúfűz-terebélye.

Az ő álmukat zúgatom

A szélbe.

Halottaim mellé magam

Én mindig élve eltemettem

S mint fejfa nézek az időbe

Komoran... mélyen... meredten...

Forrás: Napkelet 3. évf. 3. sz. (1925. március)

Szép Zsuzska – Kodolányi János regénye

Kodolányi „regénye” nem igazi regény, csak novella, egyrétű, egy irányban haladó, epizódtalan mesével Baranya-megye délnyugati részének, az Ormánságnak egy falujában játszik a történet, melynek hőse Szép Zsuzska. Rossz nőszemély, de mivel kuruzsló és félig-meddig boszorkány hírében áll, nagy a tekintélye, aztán földje is van, meg háza. Lőrincz János volt az első szeretője, de a szomszéd Mári elhajlította tőle s János azt vette el, nem őt. Ettől kezdve tért rossz útra. Máriból azóta özvegy és csúf vénasszony lett, Zsuzska azonban még most is mutatós és még korántsem elégelte meg a szeretkezést. A Mári és János fia, Lajos, hazakerül orosz fogságból. Szép legény, akárcsak az apja, és Zsuzskában első szerelméhez hasonló szenvedély ébred iránta. A rideg és számító legény szeretője is lesz a vénülő asszonynak, de csak azért, hogy elcsalja tőle a házát. Mikor a szerződést megkötötték, otthagyja s elvesz egy pénzes rác leányt. Zsuzskát, aki utolsó nagy szerelmétől szinte megtisztult, megtöri a csapás s a végén rongyos, vén koldusasszonyként látjuk viszont, amint üres szemmel maga elé mered.

Ezt a sivár és rút történetet a szerző nem mindennapi elbeszélő művészettel írta meg. Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain jár, de tehetséges tanítvány. Elbeszélésében csak egy alakot rajzol, a züllött asszonyét, de ezt meg tudja eleveníteni. Szép Zsuzska plasztikusan, szinte grandiózusan áll előttünk s bűnös, rút élete ellenére mégis kiemelkedik a falubeliek közül magános, zordon lelkével, melyben gyűlölet él az őt elítélő világ ellen, undor önmaga ellen és él főképpen a vágy, a szeretet és a tiszta élet után. Ennek a mélyen süllyedt, de azért büszke és nem végképpen romlott léleknek küzdelmei hullámzanak ebben a rövid történetben, hol lírai hangulatossággal, hol drámai erővel.

Az öregedő ember mindinkább emlékeiben él, a lélekrajznak tehát itt is ez a múltba merengő mélabú a jellemző alaphangja. Különösen megkapók azok a részletek, mikor a külső világ, főként a természet képei felidézik az asszony lelkében a régmúltnak vagy a közeli múltnak emlékképeit hangulataikkal együtt. Ezekben különösen föltetszik az író tehetsége, valamint az ormánsági milieu-nek realisztikus rajzában s a parasztlélek megfigyelésében.

Bardócz Árpád (1888-1953): Zivatar

Párás az éj, fullasztó, lomha, terhes –

felhők fojtják a hold arany nyakát;

az udvaron szikrák pattannak át

s a kút körül tört ágak lombja repdes.

Zuhogni kezd: a telt ereszcsatornák

elöntik lent a csurgó csöbröket;

a víz már bent az ólban öblöget:

úgy ömlik, mintha hordóból csapolnák.

A szél vonít, akár egy éji farkas –

most minden csüggesztő, minden siralmas:

az éj sötétje mély kriptákba nyúl –

Villám! a fény a ház ingó falán áll:

uram segits!... a fészer ajtajánál

egy rongy kötél fityeg gazdátlanul...

Forrás: Napkelet 3. évf. 2. sz. (1925. február)

Kosáryné Réz Lola: A három Hibalkay

A három Hibalkay ott lakott a hegyek közötti öreg városban, amely még mindig a szívemig ér láthatatlan kezeivel, mint ahogyan éjszaka az aggodalmaskodó anya nyújtja ki kezét a gyermekéhez. A gyermeknek jó. Megfordul és odabújik az anyjához. Nekem csak álmodnom lehet róla.

A kertjük és házuk a temető közelében volt, a szomszédos hegyoldalon. Ott álmodoztak és emlékeztek a halottak a bozótban, a kettős-kalapáccsal vagy tölgylevéllel díszített sírkövek alatt, míg a tuja, az örökzöld és az orgona benőtte lassan az egész temetőt és az elvadult virágok kékje, sárgája, halvány rózsaszínje leömlött a sírdombokról, átfolyt a roskadozó kerítés alatt egészen a kerti útig, amin túl vén fenyők és félénk nyírek között pirosra festett kerti padok álltak a teniszpálya magas hálója mentén. Feljebb a ház sárga fala és csúcsos teteje látszott régi szélkakasaival. Ezt a szélkakast egyszer a legöregebb Hibalkay úgy igazíttatta meg, hogy csak egy irányban foroghatott. Visszafelé nem. Bántotta őt, hogy a szélkakasa visszafelé is forog, mikor ő mindig csak előre igyekezett egész életében.

Kissé fellengzős, kissé tudákos emberek voltak a Hibalkayak, mint sokan azon a tájon, akik a saját rajongásukkal és saját tudományukkal élnek egyedül s nincs alkalmuk hozzá, hogy összemérjék mások rajongásával és mások tudományával De amit gondoltak és éreztek, őszintén gondolták és érezték, s aszerint éltek.

A legfiatalabb Hibalkay jött ki először a házból. A teniszpályáról most húzódott el lassan a nap. Leült a leánnyal együtt a nyírfa alá, a padra, hogy megvárja az árnyékot. A városból jött a leány a rakettjével, fehér csipkekalapja volt és könnyű kék ruhája. A Hibalkay-fiú nem törődött az öltözetével, kinőtt kabátokat hordott, éppen csak hogy a nyakkendője ne legyen úgy megkötve, mint más közönséges emberfiának. Ott ültek ketten és azt hitték, hogy övék az egész világ. Beszéltek Maeterlinckről és Arany Jánosról, Bergsonról, Adyról, Ribot-ról, Dickensről, mindenkiről és mindenről, csodálatos ellentmondásokba keveredve, de ez egy csöppet sem nyugtalanította őket. Sóhajtottak és töprengtek, ám természetesnek találták. Hiszen nyilvánvaló, hogy sok ellentmondás van a világon.

- Igyekeznünk kell – beszélt a fiú -, olyan magasra szállni, ahonnan a hegy minden lejtőjét látjuk és ahonnan észre tudjuk venni az egymástól távol futó folyók egy tengerben való egyesülését. Oh, az emberek, Évi, olyan keveset látnak általában...

Az emberek! Magukat persze odafenn érezték a csúcson. Gyerekes nagyképűsködéssel és tudákoskodással kategóriákra osztották az embereket. Megvetették azokat, akik tétlenül hevernek az álmok lágy felhőrétjein s a terveiket így élik ki, ahelyett, hogy valóra váltanák, vagy legalább megpróbálnák valóra váltani. Sajnálták azokat, akiknek lehetetlenség az álmuk és nem gondoltak arra, hogy hátha az övék is lehetetlen. Sajnálták azokat a szegényeket, akiket annyira lever az élet, hogy nem érzik a küzdelem gyönyörűségét, mert a diadal gyönyörűségét nem érezhetik és azokat a szegényeket, akik annyira el vannak telve mindennel, hogy nem tudják, mire vágyjanak, és nem érzik a diadal gyönyörűségét, mert a küzdelem gyönyörűségét nem érezhetik. Sajnálták továbbá azokat, akiknek minden álmuk egy asszony vagy egy férfi szerelme – bár ezzel titkon a saját szívüket is megtagadták -, de különösképpen lenézték azokat, akik olyasmire tudnak vágyakozni, aminek csak reális értéke van.

És nagyon meg voltak magukkal elégedve. Most már az ő álmaikról kezdtek beszélgetni.

- Hogy küzdeni akarjunk az álmainkért – folytatta a fiú -, csak az kell, hogy valamilyen egységes alakban jelenjenek meg előttünk és lássuk a képzelt utat, ami a cél felé vezet. Ez az út, ez a cél néha homályosabb, néha tisztább, néha egészen elmosódott. Általánosító, szétfolyó fogalmaknak látszik csak messze fénylő fehér szobra a ködben. De félig tudattalan vágyai és erői viszik feléje a vezetőt s utána a tömeget ellenállhatatlanul... Látja-e, Évi, Pascal halhatatlan emberét, a kultúra küzdelmének megszemélyesítőjét, aki lámpással a kezében tör előre a ködön át, örökké tanul és örökké ifjú és erős...

Évi megértő és álmodozó mosollyal azt felelte, hogy látja. Ettől aztán az ifjú Hibalkay még inkább tűzbe jött.

Reményik Sándor: Naplemente a Rendházból

Az ablakom, a Rendház ablaka

Napnyugat fele néz.

Magyarországra néz.

És alkonyatkor állok ablakomba,

És nézek ki, és nézek önmagamba,

Kalandoztatom tekintetemet

Nagyvárad tető-tengere felett

El egész a rónaság pereméig.

S gondolom: ez már igy lesz véges-végig,

Hogy a nap arra megy le mindörökké.

És onnan nem kel fel már soha többé.

(Nagyvárad, 1924. november 5.)

Forrás: Napkelet 3. évf. 1. sz. (1925. január)

Mécs László: Csöndes esti vágy (Nagykapos)

Kertemben tarlott fáknak halk álmodása mellett

jámbor szemű tehénkék jóízüen legelnek.

A hegyek őszt lehelnek, nyirkos-fagyos az est:

vénharmatos a lélek, könnyharmatos a test.

A nap most fog lebukni: sötétlő bíbor sávot

fest földön, égen, mint ha nagy vérfolyó szivárog,

egy varjú furcsán károg s úgy száll a sávon át:

vérszínü most a varjú, a fák s az orgonák.

Majd a homály lesz urrá égen, földön, faágon...

- De a vérszinű varjú száll, száll át a világon

s nem használ álom-mákony, amerre elhalad:

mert tűzvészt, gyilkos átkot hord szárnyai alatt...

- Ily látás mért gyötörget e csöndes őszi estén?

Miért remeg a lelkem? Miért borzong a testem?

Miért áll mostan lesben bennem minden ideg?

Tán a halál suhant itt s nyomán jár oly hideg?

Berlinben, Bécsben, Pesten most nyilnak a vigalmak

s én bennem babonás, bús, titokzatos hatalmak

ezer kis borzadalmat gyujtnak lidércesen,

a kertben föl-  lejárok s a lelkemet lesem.

A lelkem égbe nyúló ezüstös rezgő nyárfa,

(élet, halál kezében ezernyi húru hárfa,)

ha szél sincs a határba: minden levél remeg,

vért és dalt harmatoznak a zengő levelek...

Kis dekadens nyavalygás, mitől a sziv kimarjul,

nem bánt, se mű-siralmak, miktől nő bánat-sarju,

- de a vérszinü varjú néha nyárfámra száll:

s látom, hogy szívek rétjén az Őrület kaszál...

Szegény vagyok, szerény is és nem hiányzik semmi.

Mégis, úgy érzem néha, vándorbotot kén venni

és menni, menni,menni, túl a kultúrkörön,

hol a hegyek közt nyílik a primitív Öröm...

Jó volna lenni messze a sárosi hegyekben

pásztornak és nem  l á t n i,  ha egy levél lelebben,

nem tudni: ki öl szebben: a német, vagy a szerb,

hogy kötéllel bitón, vagy golyótól halni szebb?

Olykor kis mámort inni: pálinklát, karcos vinkót,

pogány istenként fújni az egyszerű tilinkót

s míg gyöngyöznek a bimbók vadalmafák szívén:

bámulni háton fekve, mi száll az ég ivén...

És nézni, enni, élni, mint élnek a tehénkék,

nem lesni minden percben a halál sanda léptét

s ha furulyám kitépték számból titkos kezek:

lehullni, mint az őszi, elsárgult levelek...

Forrás: Napkelet 3. évf. 2. sz. (1925. február)

Reményik Sándor: A premontreiek platánja

A Rendház előtt egy platánfa áll.

Varázs-ecsetje surranó hegyével

Megérintette halkan a halál.

Levele: sárga, barna, zöld-arany –

Ezer szin-változatban hulldogál.

Az ezerszinü óriás platán

Zizzenve küldi postáját a mélybe.

Alatta kedves házi-uraim

Járkálnak hófehérbe’.

S ahogy járnak, egy-egy égő levél

Köntösük hófehérjén fennakad:

Az élet üzen messziről nekik,

S mutogat vért és aranyat.

S ők olvassák

E titokzatos, távoli postában:

Im’, ez az élet,

Amely a hervadást hordja magában.

Azután tovább mennek

A fák alatt fehéren imbolyogva,

S a haldokló élet üzenetét

A köntösükről

Leárazzák mosolyogva.

(Nagyvárad, 1924. november 5.)

Forrás: Napkelet 3. évf. 1. sz. (1925. január)

Brisits Frigyes: Vörösmarty hagyatékából

Vörösmarty egyetlen unokájának, Bernrieder Jánosné Széll Ilonának lekötelező engedélyéből átnézvén Vörösmarty kéziratainak gyűjteményét, két igen értékes adalékra bukkantam. Az egyik a Merengőhöz c. költemény első fogalmazványa, a másik Egressy Gábornak, a kiváló színésznek „emlékezése” Vörösmartyra.

A Merengő első kézirata nemcsak Gyulai abbeli ítéletét igazolja, hogy: „... javításai... nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, amely, mint a nyiladozó virág, csak lassankint fejlett ki egész színpompájában”, hanem bepillantást enged Vörösmarty alkotó ihletének pillanataiba; a belső, szemléleti kép formáinak, elemeinek kialakulásába, tovább a kép és gondolat elhelyezkedő egyensúlyának, kiegyenlítődésének harcába.

Egressy Gábor emlékezése sok aprólékos, jellemző adatával Vörösmarty életéről való tudásunkat teszi elevenebbé, többoldalúvá.

1. „A merengőhöz” kézirata

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit olly nagy távolban keres?

Talán a’ mult idők setét¹ virága

Min a’ csalódás könnye rengedez²

Tán a’ jövőnek holdas³ fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd

S⁴ nem bizhatol sorsodnak jóslatában

Mert egyszer azt csaluton kereséd?

Nézd a világot! annyi milliója!

S⁵ közttök valódi boldog olly kevés

Ábrándozás az ember megrontója⁶

Melly⁷ kancsalul festett egekbe⁸ néz.

A’⁹ nagyra vágyó megbőszült vadászként

A’ zöld reményt lábával¹⁰ dúlja szét.

Mi¹¹ az, mi téged boldoggá tehetne

Kincs? kéj? vadásszák azt már ezeren¹²

A telhetetlen elmerülhet benne

S nem fogja tudni, hogy van földi menny.¹³

Csak a’ ki szívben, lélekben nemes volt,

Ki élet szomját el nem égeté,

Kit a¹⁴ hiú fény¹⁵ bábbá¹⁶ nem varázsol

Honát¹⁷ a földön csak az¹⁸ lelheté^19-20

Ne nézz, ne nézz hát titkok távolába,

Egész világ nem a’ mi birtokunk²²

A’²³ mennyit²⁴ a’ szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.²⁵

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket.

A’²⁶ látni vágyó napba nem tekint

Kéjt²⁷ veszt, ki sok kéjt²⁸ szórakozva kerget

Csak²⁹ a szerénynek nem hoz vágya³⁰ kínt.

Mult és jövő nagy tenger egy kebelnek³¹

Megférhetetlen olly kicsin tanyán

Hullámain³² holt fény³³ s ködvárak lebegnek

S zajától³⁴ felrémül³⁵ a’³⁶ szívmagány.^37-38

Ha van kihez³⁹ bizhassál a jelenben,

Ha van mit érezz,⁴⁰ gondolj és szeress

Maradj az élvvel kináló közelben

S tán szebb; de csalfa távolt ne keress.

Hozd, óh hozd⁴¹ vissza, szép szemed sugárát⁴²

Barátod arczán éj van nélküle,

Ha napja lettél, add⁴³ meg (?) világát,

Ne játszadozzál tündérként vele.⁴⁴