Kodolányi
„regénye” nem igazi regény, csak novella, egyrétű, egy irányban haladó,
epizódtalan mesével Baranya-megye délnyugati részének, az Ormánságnak egy
falujában játszik a történet, melynek hőse Szép Zsuzska. Rossz nőszemély, de
mivel kuruzsló és félig-meddig boszorkány hírében áll, nagy a tekintélye, aztán
földje is van, meg háza. Lőrincz János volt az első szeretője, de a szomszéd
Mári elhajlította tőle s János azt vette el, nem őt. Ettől kezdve tért rossz
útra. Máriból azóta özvegy és csúf vénasszony lett, Zsuzska azonban még most is
mutatós és még korántsem elégelte meg a szeretkezést. A Mári és János fia,
Lajos, hazakerül orosz fogságból. Szép legény, akárcsak az apja, és Zsuzskában
első szerelméhez hasonló szenvedély ébred iránta. A rideg és számító legény
szeretője is lesz a vénülő asszonynak, de csak azért, hogy elcsalja tőle a
házát. Mikor a szerződést megkötötték, otthagyja s elvesz egy pénzes rác
leányt. Zsuzskát, aki utolsó nagy szerelmétől szinte megtisztult, megtöri a
csapás s a végén rongyos, vén koldusasszonyként látjuk viszont, amint üres
szemmel maga elé mered.
Ezt
a sivár és rút történetet a szerző nem mindennapi elbeszélő művészettel írta
meg. Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain jár, de tehetséges tanítvány.
Elbeszélésében csak egy alakot rajzol, a züllött asszonyét, de ezt meg tudja
eleveníteni. Szép Zsuzska plasztikusan, szinte grandiózusan áll előttünk s
bűnös, rút élete ellenére mégis kiemelkedik a falubeliek közül magános, zordon
lelkével, melyben gyűlölet él az őt elítélő világ ellen, undor önmaga ellen és
él főképpen a vágy, a szeretet és a tiszta élet után. Ennek a mélyen süllyedt,
de azért büszke és nem végképpen romlott léleknek küzdelmei hullámzanak ebben a
rövid történetben, hol lírai hangulatossággal, hol drámai erővel.
Az
öregedő ember mindinkább emlékeiben él, a lélekrajznak tehát itt is ez a múltba
merengő mélabú a jellemző alaphangja. Különösen megkapók azok a részletek,
mikor a külső világ, főként a természet képei felidézik az asszony lelkében a
régmúltnak vagy a közeli múltnak emlékképeit hangulataikkal együtt. Ezekben
különösen föltetszik az író tehetsége, valamint az ormánsági milieu-nek
realisztikus rajzában s a parasztlélek megfigyelésében.
Szeretnők,
ha ezzel a tehetséggel más tárgyak felé fordulna és mestereinek modorától és
világfelfogásától minél előbb meg tudna szabadulni.
Az
erotikumnak túlságos hangsúlyozása és az undorítóig fokozott rajza, higgye el,
ma már annyira nem új, hogy inkább unalmas, mint erkölcsileg felháborító, és
általában nem lehet feladata az igazi, egészséges lelkű művésznek. Egészséges
lélek! - Valaki azt mondta a múltkor egy
írói társaságban: „Nekünk ma egészséges lírára van szükségünk!” Azt hiszem,
igaza van. A beteges, perverz, csüggedt lélek önvallomásai bármilyen művészi
tökéletességűek is, ma nem nekünk valók. Ma letiportságunkban, letörtségünkben,
elfásultságunkban, mindenféle lelki nyomorúságunkban lelki fölegyenesedésre,
hitre, reményre, megtisztulásra, elszántságra, általában fölfelé szárnyalásra
van szükségünk. Mindezeket az egészséges lelki mozgásokat egy dekadens irodalom
nem indíthatja meg bennünk, sem tempójukat nem fokozhatja. Ezért nemcsak
egészséges lírára, hanem egészséges epikára és drámára is szükségünk volna.
Ahogyan
Kodolányi az ormánsági kálvinista parasztokat rajzolja, az részleteiben lehet
igaz, de a maga egészében túlzottan sötét és vigasztalan kép. Csak állati
érzékiséget, alantas gondolkozást, pénzvágyat és rút önzést látunk a falujában
Lőrincz Lajos azt mondja: „Mer én fiatalon kerültem belé a háborúba, osztán
vénen gyüttem haza... Láttam, hogy hazugság vót mindön: hazaszeretet, isten,
lovagiasság, meg fene tudja, még milyen cifraság, akit magukra kanyarítottak,
osztán az alá dugták a lopott malacot!... A nép meg vakút. Döglött.”
Nem
kívánjuk íróinktól, hogy hamisan idealizált népszínmű-parasztokat rajzoljanak,
írják meg az igazságot, de az egész igazságot, ne csak az egyik felét. Talán a
Kodolányi falujában is akad még vallásosság, emberszeretet, becsületesség,
tisztaság, nemcsak erkölcsi züllés, vérbaj és egyke. Ha akad, miért nem
rajzolja? A novellájának így az a tanulsága, hogy ha ilyen a magyar falu, akkor
hiába szavalunk Magyarország feltámadásáról.
Kodolányi
könyvét letéve, előkeresem a szelíd és derűs lelkű Baksay Sándornak azokat a
novelláit, melyek szintén az Ormánság népéről szólnak. Mintha sötét, bűzös és
hideg pincéből a napsugaras, virágillatos rétre lépen az ember. Az ő szegény
papnéja szerint a szegénység nem büntetés. „Az a sorsom, ami volt atyáimé.
Nyugodalom a lélekben, megelégedés azzal, amit Isten a földi jóból ád. Nem
áldás ez?...Gyermekeimet felnevelhettem, nem tudom hogyan, nem tudom miből.
Isten segített benne. Mind hív és istenfélő. Szívem nyugodt és vidám.”
Nem
hiszem, hogy ma már ne volnának ilyen nyugodt és vidám szívek. Miért nem látják
meg modern íróink az ilyeneket is?
Forrás: Napkelet 3. évf.
2. sz. (1925. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése