2017. szept. 17.

Lovász Pál (1896-1975): Alföldi vázlatok



FALU

Hívság számára nincs
itt semmi pompa, kincs.

Az utcán víg libák;
kis pad; friss gyepvirág.

Kútgép; cibált kazal;
komondor-hangzavar.

Nagy templom, kisharang:
a szívben béke-hang.

S vasárnap délután
beszéd, s csudálkozás
az ünneplőruhán.


HÁZ

Görnyedt, mohos tető,
apró, kis ablakok;
meszelt, fehér falán
meleg napfény ragyog.

Kisajtófél mögött
szíves, jó szó köszönt.

S a háznép lelkibe’
két súlyos, szent ige:
az „Isten” és a „Föld”.


EMBER

Kivár bút, bajt, cudar telet
s nem irigy senkire;
a földjén kezdi napjait
és ott is végzi be.

Amit szántás-vetés körül
időnként tudni kell,
mindazt a csillag s vadmadár
járásán jegyzi fel.

Az istenadta föld neki
egy’-kincse. mindene,
s ha már beteltek napjai:
bölcsen fekszik bele.


ASSZONY

Könnyenrívó; szentolvasós;
sosem marad jóért adós;
fehér a lelke, mint
az áldott búzaliszt.

Tanácsot vénektől veszen;
s míg munkál mindig-terhesen:
nő, nő a kiscsalád
s bezengi udvarát.


LEGÉNY

Tanyán tanult kurjantani
s a naptól szítta vad hevét;
eget-földet megkáromol,
de anyja ellen sohse vét.

A borszagtól hajrát rivall,
erén pogány tűz nyargal át –
s bezúzza cimboráival
a kocsma minden ablakát.


LÁNY

Nótázva jár a tarlón
s nótázva tér haza
ejtettszívű legénynek
kerek határba’ legszebb
rózsája, csillaga.

S vigyáz, hogy szót, kacsintást,
csókot ne vétsen el,
mert bús legénymarokban
bolondján nyíl’ a bicska
s hegyén, jaj, vér fesel.


SZÉNÁSSZEKÉR

Két ló mögött roppant halom,
ingó-dülöngő szénahegy;
fönn ingujjas, vidám legény;
utána lomha árnya megy.

Alul nyöszörgő négy kerék
gödröt kerület szüntelen;
a pajkos szél nyomába jár
s pár szénaszálat földre csen.


SZÁNTÁS

Az ember görnyedez
s feszül kemény keze:
tarlóvirág tövén
hasít a mély eke.

Nyomán barázda fut
hullámban szökve fel;
s a nyers föld bársonya
az égre föllehel.


VETÉS

Aranyló, dús szemet
hintett a magvető;
ím’ már elkezdheti
csöndes bölcsődalát
az őszi, halk eső.

S a mag lenn boldogan
szunnyadva, megfogan,
s örök reménye kél:

Kalásztenger között
víg Péter-Pál köszönt,
s lesz bőven lágy kenyér.


RÉT

Kéklő határban elvesző
zöld, óriási keszkenő.

Selymén száz vadvirágcsokor;
köztük pipiske bujdokol.

S míg szól a halk tücsökzene:
füvének színes szőttese

- gyöngyös hajnaltól alkonyig –
bojtárt s báránykát boldogít.


PUSZTA

E táj mindenfelé
itt már az Istené.

Nincs más itt, mint az ég
s a szűzi messzeség.

Járatlan mélyiben
nagy, ősi csend pihen.

Az Alföld lelke itt
alussza álmait.
  
Forrás: Napkelet 3. évf. 3. sz. (1925. március)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése