FALU
Hívság számára nincs
itt semmi pompa, kincs.
Az utcán víg libák;
kis pad; friss gyepvirág.
Kútgép; cibált kazal;
komondor-hangzavar.
Nagy templom, kisharang:
a szívben béke-hang.
S vasárnap délután
beszéd, s csudálkozás
az ünneplőruhán.
HÁZ
Görnyedt, mohos tető,
apró, kis ablakok;
meszelt, fehér falán
meleg napfény ragyog.
Kisajtófél mögött
szíves, jó szó köszönt.
S a háznép lelkibe’
két súlyos, szent ige:
az „Isten” és a „Föld”.
EMBER
Kivár bút, bajt, cudar telet
s nem irigy senkire;
a földjén kezdi napjait
és ott is végzi be.
Amit szántás-vetés körül
időnként tudni kell,
mindazt a csillag s vadmadár
járásán jegyzi fel.
Az istenadta föld neki
egy’-kincse. mindene,
s ha már beteltek napjai:
bölcsen fekszik bele.
ASSZONY
Könnyenrívó; szentolvasós;
sosem marad jóért adós;
fehér a lelke, mint
az áldott búzaliszt.
Tanácsot vénektől veszen;
s míg munkál mindig-terhesen:
nő, nő a kiscsalád
s bezengi udvarát.
LEGÉNY
Tanyán tanult kurjantani
s a naptól szítta vad hevét;
eget-földet megkáromol,
de anyja ellen sohse vét.
A borszagtól hajrát rivall,
erén pogány tűz nyargal át –
s bezúzza cimboráival
a kocsma minden ablakát.
LÁNY
Nótázva jár a tarlón
s nótázva tér haza
ejtettszívű legénynek
kerek határba’ legszebb
rózsája, csillaga.
S vigyáz, hogy szót, kacsintást,
csókot ne vétsen el,
mert bús legénymarokban
bolondján nyíl’ a bicska
s hegyén, jaj, vér fesel.
SZÉNÁSSZEKÉR
Két ló mögött roppant halom,
ingó-dülöngő szénahegy;
fönn ingujjas, vidám legény;
utána lomha árnya megy.
Alul nyöszörgő négy kerék
gödröt kerület szüntelen;
a pajkos szél nyomába jár
s pár szénaszálat földre csen.
SZÁNTÁS
Az ember görnyedez
s feszül kemény keze:
tarlóvirág tövén
hasít a mély eke.
Nyomán barázda fut
hullámban szökve fel;
s a nyers föld bársonya
az égre föllehel.
VETÉS
Aranyló, dús szemet
hintett a magvető;
ím’ már elkezdheti
csöndes bölcsődalát
az őszi, halk eső.
S a mag lenn boldogan
szunnyadva, megfogan,
s örök reménye kél:
Kalásztenger között
víg Péter-Pál köszönt,
s lesz bőven lágy kenyér.
RÉT
Kéklő határban elvesző
zöld, óriási keszkenő.
Selymén száz vadvirágcsokor;
köztük pipiske bujdokol.
S míg szól a halk tücsökzene:
füvének színes szőttese
- gyöngyös hajnaltól alkonyig –
bojtárt s báránykát boldogít.
PUSZTA
E táj mindenfelé
itt már az Istené.
Nincs más itt, mint az ég
s a szűzi messzeség.
Járatlan mélyiben
nagy, ősi csend pihen.
Az Alföld lelke itt
alussza álmait.
Forrás: Napkelet 3. évf.
3. sz. (1925. március)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése