E L B E S Z É L Ő K Ö L T É S Z E T
I. Kisebb elbeszélések
Tarkán a hogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, milyen gondolat.
(Arany)
E fejezet nem tartalmazza mindazt, amit ide lehetne sorolni, mert néha a fogalmi kört szorosabb kapcsolatnak tartom a költői műfajnál. Így kerültek pl. forradalmi balladái a lírába, Pusztai találkozás a leíró költészetbe, holott műfaj szerint itt volna a helyük. A következőkben fogalmi rokonság nincs, ahány vers, annyiféle tárgyú.
Kezdő korából négy verse tartozik ide, de csak három mutatja teljesen a kezdőt, az első, a Furcsa történet, főképp külső formában. Ide írom egy versszakát:
„Öcsém uramnak igaza vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy a…”
S felsikolt felesége magzatja
S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja.
Ítélje meg akárki, hogy nagyon kirína-e ez: pl. Gvadányi versei közül? Véletlenül ugyan, de még a négyes rím sem hiányzik.
E tekintetben a Szeget szeggel már haladást mutat, de ennek meg a tárgya nem szerencsés. A gyümölcsöt lopó gyerek, akit a szomszéd bácsi kegyetlenül elnáspángol, csekélyebb műveltségű közönségnek, főképp gyerekeknek való história, ez utóbbiak szerették is egy időben szavalni.
Tárgya szerint még rosszabb Az utósó alamizsna, élvezhetetlenül szentimentális, csinált história. A költő dalától elcsendesül a mennydörgés, kiderül az ég, de az emberke nem értik meg a dalt, a költő csaknem éhen hal. Mikor azonban hosszú idő múlva egy más nemzedék előtt megjelenik, akkor már örök dicsőség gyermeke.
Neved ragyog, miként az ég,
Csillagsugáros éjfelen.
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
A költő azonban már csak egy-két garast kér, hogy koporsót csináltasson magának. Tehát csupa végletes túlzás, egyetlen természetes vonás nélkül. És volt idő, mikor ez is a kedvelt szavaló darabok közé tartozott és Petőfi első verseinek bírálója a legeslegjobbak közé sorozta. Ez a vers erősen érezteti Holtei Lorbeerbaum und Bettelstab című színdarabja hatását, amelyet 1839 óta játszottak magyarul, talán éppen Petőfi is játszott benne. (V. ö. Petőfi Múzeum V.)
A négy közül legtöbbet ér a Farkaskaland, mely Petőfi költői nyelvét már csaknem teljesen kifejlődve mutatja, sőt már valamennyire a demokrata költőt is érezteti: a farkas felfalja az úrfit, aki a juhász feleségére leskelődik.
Most három víg elbeszélés következik a boldog korszakból (1844). Csokonai tárgya egy anekdota, amelyet a költő életrajzából (Domby Mártonból) vett Petőfi és alig változtatott rajta valamit. A költemény gondatlan víg hangulata ragadja magával az olvasót. Az is megtörtént eset, amit Megyeri színészről nem kisebb jókedvvel és sikerrel beszél el A tintás üveg. Amabból szállóige gyanánt hallható néha: Csapot, papot, mindent felejtett, emebből gyakrabban hallható: Van-e, ki e nevet nem ismeri? És: Vigyázz! Kedved majd követendi gyász. Mondani sem kell, hogy Petőfiből több szálló ige is került forgalomba. (V. ö. Tóth Béla, Szájrul szájra 1895.)
A költőhöz és színészhez rokonszenv vonzotta Petőfit, a költőt és színészt, a harmadik víg elbeszélést gyűlölet sugallta. A Legenda (1844) antiklerikális költemény, amelynek szellemét legjobban éreztetik első és utolsó sorai:
Megint panasz, hát már megint panasz!
És akiről szól, mindig csak pap az,
Tart a panasz estétől hajnalig,
Az ember még csak nem is alhatik!
Igy szólt az uristen nagy bosszusan.
A befejezés:
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy a papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele.
Közben pedig megtudjuk, hogy az Úr alig bírja felkelteni a részeg Szent Pétert és hogy a pap ágyában „nagy istentelenséget láthatott”. Ebből sejthetjük, hogy nőtlen, tehát katolikus papra gondol a költő.
Petőfi rongyos vitézeknek nevezte eszmékért harcoló verseit, ez is közéjük tartozik, éppen úgy, mint a királyok ellen írottak. Ebben is megvan Voltaire fő jellemvonása, az irrespect, a tiszteletlenség, mely éppen úgy bánt némelyeket, mint jól esik másoknak. Az ilyen verset tisztán költői szempontból megítélni nehéz. Véleményem szerint a forma kifogástalan, a történet azonban a tendencia nélkül, vagyis ha nem papról szól, nem elég érdekes. Ez a vers csak kéziratban terjedt el, a költő nem adta ki. Havas szerint könnyen kitalálható okokból. Ez az ok nem lehet más, mint az, hogy nálunk ilyen szellemű verset nemigen szoktak, vagy mertek írni. Csak 1873-ban jelent meg először.
A következő vers egészen más tárgyú. Egy lovag, akinek hazáját elpusztították, elbujdosott távoli országba, ahol egy gyönyörű leány szerelemre gyulladt iránta. Ő azonban észre sem vette, mert csak hazája romjait látta, amint a leány sem tudta, hogy őt viszont egy szolgalegény imádja. Mikor a lovagnak kondult a nagy óra, a leányt nemsokára megölte fájdalma, a legény pedig önmaga vetett véget életének. Éjjelenként a szolga a leány sírjához megy, de nem láthatja, mert az a lovagot keresi fel.
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár,
Mert a lovag száll, messze, messze tájra,
Elszáll megnézni rab-e még hazája?
Különös költemény ez a Három sziv története. Külső forma, stílus és verselés tekintetében fölülmúlhatatlanul szép, nyelvünknek egyik legnagyobb diadala. Hol találhatók pl. ezeknél szebb képek: Komor fényében a csaták tüzének, Piroslott a lovag hős arcza szinte. – A hontalan lett fának eltört ága, Mit a fáról a fergeteg törött le. – Megindult és ment tompa búja mellett, Mely árny képében őt folyvást kisérte. – Ha rá hull a halál fehér virága, Beteljesülve minden kivánsága. – Arczára halvány liljomot föstének Gyötrelmei a szólni nem merésnek. – És a lovagnak kondult a nagy óra, Mely e világból őt egy másba vitte stb. Ellenben a tárgy annyira képzelt, hogy nem is emberekkel, hanem elvont fogalmakkal van dolgunk. A lovag a szabadságszeretet, a leány és a legény a lemondó, néma szerelem fogalma. Tehát a szabadság és szerelem, Petőfi bálványai jelennek meg újra, mint annyiszor. Hatalmukat itt azzal fejezi ki a költő, hogy még a síron túl sem engednek nyugodni. A költemény szerelmi része ahhoz az ismert típushoz tartozik, amelyet Heine így fejezett ki:
EinJüngling liebt ein Mädchen,
Die hat einen andern erwählt,
Der Andre liebt eine Andre,
Und hat sich mit dieser vermählt.
Persze azt nem kell elfelejteni, hogy a lovag nem földi nőbe szerelmes, hanem hazája szabadságába. (E költemény tárgyáról részletesen írt Binder Jenő, Beöthy Emlékkönyv, 1908.)
A Három sziv története még nem fantasztikus, de közel áll hozzá, annyira irreális, most pedig négy, valósággal fantasztikus versről fogunk szólni. A sivatag koronája már nem is emberekről szól, hanem fának, felhőnek, fergetegnek tulajdonít emberi érzelmet, szenvedélyt. A fergeteg szerelmes a tölgyfába és bosszúból leszakítja kebléről magzatát. Ugyan mi érdekeljen bennünket e mesterkélt történetben? Azzal, hogy Petőfi írja meg, nem Tompa, a tárgy nem lesz jobb, mint A szerelmes tenger tárgya sem lett azzá, a földi leányba szerelmes tengeré, aki bosszúból megöli ennek elcsábítóját s a leány ekkor a tengerbe öli magát. Közvetlenül a Felhők után keletkezett olyan korban, amikor a bosszú volt költőnknek kedvelt motívuma. Egy versszaka rokonságot mutat Heine egyik dalával. Legkedvesebben, az ének szárnyain elviszlek a Ganges partjára – mondja a német költő (Auf Flügeln des Gesanges), szépségek leánya, napkeletre szigetembe viszlek, mondja Petőfi. Az átvételt nem tartom lehetetlennek. (V. ö. Bán Margit)
A harmadik vers Az éj történetét mondja el. Kedvese meghalt és ha most szerelmese szellemével a holdvilággal találkozik, csodálatos dolgokat beszélnek. Csak az őrült, a haldokló és a költő hallja meg beszédüket, de egyikük sem tudja elmondani. ezzel aztán ott vagyunk, hogy ez a vers még az előbbieknél is kevésbé érdekel.
A negyedik történet fantasztikus és borzalmas egyszerre. Egy ifjú, akit a bíró lefejeztetett, éjjel felkel sírjából és ajtaján bedobja véres fejét. A bírót minden éjjel ez a rémes álom ébreszti fel (Biró, biró hivatalod). E költemény tárgya kétség kívül nem Petőfi alkotása, hanem az internacionális mesetárgyak közül jutott tő hozzá kétszer is. Hogy legrémesebb versében (Álmos vagyok) elfoglal négy sort, azt értem, ebbe és ekkori hangulatába jól beleillik. Nehezebb megérteni, miért tért vissza rá legboldogabb korában, házassága első idejében.
A Három fiu egy család története. Az első a dicsőséget kergeti, háborúba megy, odavesz. A második kincsekre vágyódva hagyja el atyját, zsivány lesz, tömlöcbe kerül, azután akasztófára. A harmadiknak, aki az atyjával maradt,
Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága.
Petőfit megszállta néha a gondolat, hogy legjobb lenne visszavonulva, hír, dicsőség nélkül élni (Falun, Szomoru éj, Arany Jánosnál stb.). De ez utóbbiban ő maga visszavonja e balja beszédet, a közélet csataterén van az ő helye. Tehát csak pillanatnyi hangulat szülötte ez a vers is, amennyiben a harmadik fiúban őt magát képzeljük, pillanatnyilag azonban lelkesítette őt. Ez megérzik az egész versen is. Befejezésül szólunk egy meg nem írt versről. Petőfi akart egyszer életében egy legendát, egy igazit írni. Gondolhatjuk, hogy nem önként. Az egri szép napok hatása alatt kérte meg Tárkányi Béla 1844 elején, hogy írjon költeményt az Őrangyal katolikus vallási almanach számára. Petőfi megígérte, de mikor teljesíteni akarta, belátta, hogy lehetetlent ígért. Vagy negyven sort megírt belőle, de tovább nem bírta (Havas VI. 131, 446.). Ma ezt a töredéket se ismerjük, nem is tudjuk közelebbről megmondani, mi lett volna a tárgya, milyen szentről milyen csodás esetet akart megírni.
II. Nagyobb elbeszélő költemények
A helység kalapácsa
Hősköltemény négy énekben
Istennek gazdagabb ajándéka
nincs, mint az ifjuság. Szivünkben
megárad az érzemény, hasonlóul a
tavaszi plántában meggyült bő nedv-
hez.
(Kölcsey)
Petőfinek első, önállóan megjelent munkája (1844. okt. 27.). Tárgya rövidre fogva ez: A helység korcsmárosnéja, „a szemérmetes Erzsók ötvenéves bájai”-ért két vetélytárs eped: a kovács és a kántor. Ez utóbbi éppen szerelmet vall neki, mikor az előbbi váratlanul belép, rárohan vetélytársára, amiből általános verekedés támad. Ennek az öregbíró és a kántor „amazon természetű” felesége vet véget. Ez férjét alaposan megrakja egy seprőnyéllel, amaz pedig a kovácsot, mint a verekedés kezdőjét, kalodába záratja.
E költemény tárgya tehát egy falusi korcsmai verekedés. Mit akar vele mondani a költő? Vahot Imre, a Petőfi szerkesztője lapjában küzdött az akkori novella-irodalom affektált, cikornyás stílusa ellen (Pesti Divatlap, 1844. július 4. hetében) és Petőfit is felszólította, hogy költeményben gúnyolja ki. Petőfi egyetértett Vahottal, később meg is rótta Kazinczy Gábor és Kuthy Lajos „sallangos, puffogó dagály”-át, az egyszerűséget magasztalva vele szemben (Uti Levelek XII.), ez esetben azonban a kívánt költemény mássá lett, azért Vahotnak nem is tetszett. Lett belőle t. i. az eposz előadásának paródiája, amint ez bőségesen igazolható.
Tudvalevő, hogy Homeros nyomán kifejlődött az eposznak bizonyos sablonja, amelyhez alkalmazkodni a költők többé-kevésbé kötelességüknek tartották. Ebből sok megtalálható a Petőfi paródiájában. A bevezetés (propositio) megmondja, hogy férfiről énekel (Az Aeneis is így kezdődik), s ez a férfiú a helységi kovács, valódi nevén Fejenagy, más néven a helység kalapácsa (Ilyen metonymiával nevezi Tompa a Pipás Kántort a falu torkának). Csodás elem, előjel:
Csak én tudom ennek okát,
Én, kit földöntuli izék
Földöntuli izékbe avattak.
Ez vésznek előjele,
Amely még ma lesujt a világra,
Miként a mészáros taglója lesujt
Az ökörnek szarva közé.
A személyek mindig ugyanazon jelzővel említtetnek: a széles tenyerű Fejenagy, a helybeli lágyszívű kántor, a fondor lelkületű egyházfi, Harangláb, stb. A hosszú hasonlatra is több példa van, így a II. énekben egy 22 sorból álló (Ezeknek hallása stb.). Ismétlődő sorok is többször találhatók, így ismétlődik a III. énekben négy sor (Hogy kell konkolyt stb.). Eposzi az ilyen megszólítás is:
Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el,
Honnan ez elnevezés.
De ami utána következik, az már a paródia csúfolódó hangja, iróniával is emelve:
Erzsók asszonyom ékes
Holdkerek arczulatán – hol mégcsak
Ötvenöt év lakozik –
Örökös hajnalnak
Pirja dereng
S innen az elnevezés.
Homerosban olvasható a következő kérdés:
Rajta cselédnőim, mondjátok igaz szavatokra
Hókaru Andromaché hova ment el nőtereméből?
és a rája adott felelet:
Halljad igaz szóval, valamint szivünkre kötötted
és így tovább (Homeros Ilias. VI. 376. Fordította Kemenes (Kempf) József. 1902.). Ha már itt is kissé komikusan hangzik ez az esküszerű felszólítás egy nem fontos tárgyba, mennyivel komikusabb még Petőfinél ez:
De bátorság! Aki nemmer, nem nyer.
Oh szólj erre Harangláb,
Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?
Akként áldja meg isten
Életedet s unokáidat is,
Amily őszinte leszen
E kérdésre a válasz,
Amelyet adandasz.
Tehát egy semmit jelentő kérdésre – nyer-e, aki nem mer -, kell felelni olyan nagy eskü alatt, mintha a világon a legfontosabbról van szó.
Az eposzra emlékeztet efféle túlzás is:
Potyognak az emberek
Mint a legyek őszi időben.
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomoru csatatéren.
Ez a korcsmai verekedésről van mondva, amelybe persze senki sem halt bele, hiszen ez nem fér össze a komikummal. Mikor Fejenagy a korcsmába siet, eposzi módon halmozza a hasonlatokat és képes kifejezéseket, többek közt így:
A szerelem lesz sarkantyum,
Hozzád rohanok,
Mint a malaczok gazdaasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát csörgetnek.
Az eposz komoly fogalmát tehát disparate (össze nem illő) fogalmak összekapcsolása teszi csúffá: szerelem és malacok egymás mellett. Ilyen a következő is:
A nap gombócza piroslott
Valamint a paprika
Vagy mint a spanyolviasz.
Van példa a csalódott várakozás vagy meglepetés komikumára is, amelyről költőnk lírájánál is szóltunk már (pl. Ismét könny). Ilyen a IV. énekben:
Szót fogadott a hivatalában
Pontos kis-biró,
Bár nem nagy örömmel,
Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
Épen feleségét verte.
Ahogy Horatius összegyűjtött költeményei végén, vagy Zrínyi eposza befejezésében halhatatlanságot jósol magának, úgy végződik ez a hősköltemény is:
Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a hirnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
Az irigység nem tépheti le babéraimat, mert
Nem fogja elérni.
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marczi.
Tehát itt is leszállítja az emeltebb, patetikus hangot valami oda nem illő, rendesen kicsinyes fogalommal: költői babér é borzas fő; babér, melyet az irigység nem téphet le és felakasztott zsivány.
Ha mindezek után még bizonyítékra van szükség, azt hiszem, nem utolsó a munka címe: Hősköltemény négy énekben. Valóban hősköltemény, eposz áll előttünk, de paródia formájában. Nem komoly munka, mint a kortársak, az egykorú bírálók gondolták, akik ennél fogva nem is tudták méltányolni, hanem komikai alkotás. Komikumának alapja a contrast egyrészről a tárgy és személyek, másrészről az előadás hangja közt. Ez utóbbi a legrikítóbban eposzi, mintha egy nemzetre kiható fontos tárgyról, nem korcsmai verekedésről és ennek megfelelő személyekről volna szó. E kontrasztból a költő annyi komikumot tud kifejteni, hogy eddigi tárgyalásunk éppen nem kimerítő, de nem is akar az lenni. Többi közt mellőzöm azt, amit már másutt mondtam. (Szigetvári Iván: A komikum elmélete 224, 255, 281, 299.)
Fő cél tehát az eposz sablonjának kigúnyolása, de Ferenczi Zoltán úgy találja, hogy Vörösmarty két eposzával (Zalán futása, Cserhalom) határozott megegyezések mutathatók ki. Ezek némelyikéhez én is hozzájárulok, de felsorolni őket sem fontosnak, sem érdekesnek nem tartom.
A helység kalapácsa paródia. Ez alatt olyan költeményt értünk, mely egy más költeményt vagy költői műfajt kicsúfol olyan módon, hogy az emelkedett komoly hangot megtartja, de a tárgyat nevetséges kicsinnyé törpíti. Az ellenkező eljárást, ha t. i. tárgy és cselekvény marad meg, de az előadás lesz nevetséges, travestiá-nak nevezzük. (Blumauer Aeneis-e)
*
Ez a költemény a víg korszak szülötte, 1844. augusztusban íratott. Egy 21 éves ifjú boldogsága, aki végtelen nyomor és szenvedések után hirtelen, egyszerre mindent elér, ez árad ki e versekben tréfa és elmésség alakjában, mint ahogy árad az áldás a tavaszi esőből. Ugyanaz a túlcsapongó féktelen jókedv jellemzi, ami Shakespeare ifjúkori vígjátékait (Felsült szerelmesek, Tévedések vígjátéka, Szentivánéji álom). Még demokrata érzése is, amelyet elnémítani itt se tud, csak szelíd gúny alakjában jelenik meg:
Mért engedni helyet kebelében,
A félelem érzetének?
Hiszen részt vett a győri csatában
mondja a helybeli lágyszívű kántornak a fondor lelkületű egyházfi. A nemesség híres kudarcának emlegetése később már egészen más hangon történik, olyan költeményben, amelyben szilaj haraggal, új Dózsa Györggyel fenyegeti meg a nemességet. (A nép nevében)
A verselés elég szabad. alapja a rímtelen daktylus vagy anapaestus, aszerint, ahogy skandáljuk. Ez azonban elég gyakran egész sorokban is teljesen hiányzik, helyette jambus vagy spondacus található.
A helység kalapácsa legjelesebb víg eposzaink közé tartozik. Mivel azonban paródia is egyszersmind, költészetünk legkitűnőbb paródiája, tehát csak az élvezheti egész teljesen, aki a kigúnyolt eredetit is ismeri. Igaz ugyan, hogy ez a paródia magában is nagy komikai erővel hat, kevesebb irodalmi ismeretet követel meg, mint az alább felhozandó példák egy része, mindamellett teljesen megérteni és élvezni csak az tudja, aki Homerost és az eposz sablonját ismeri. Az tudja, mire valók az állandó jelzők, a folytonos hasonlatok, ismétlődő sorok, mért jósol magának halhatatlanságot a költő és így tovább. Tehát nem egy költemény, hanem egy irodalmi irány paródiája, mint Don Quixote (1605), amellyel Cervantes örökre nevetségessé tette a lovagi regényeket; mint Moliére két vígjátéka (Les précieuses ridicules, 1659, Les femmes savantes 1672), a préciosité néven ismert irodalmi és társadalmi szellem kigúnyolására; mint Platen vígjátékai, amellyel a német romantizmust kicsúfolta. (Die verhängnisvolle Gabel, 1826, Der romantische Oedipus, 1829.)
Nem ismeretlen ez a műfaj a mi irodalmunkban sem. Már jóval Petőfi előtt Kisfaludy Károly két rövid novellában kigúnyolta a divatos Ossián utánzást (Andor és Juczi, 1823. Hős Fercsi 1838) és ezzel maga is divatot teremtett. Vagy tíz ilyen paródiáról van tudomásom, amely nyomtatásban megjelent (V. ö. Szinnyei Ferenc: Novellairodalmunk Jósikáig. Irod. Közlem. 1911, 147.). Úgy látszik azonban, hogy ez csak kisebb része a termésnek, legalább Vahot Imre egy ilyen novellához azt a szerkesztői megjegyzést fűzi, hogy Garay vagy húsz ilyent kapott a Regélő számára fiatal íróinktól (Eugén és Hermine; vagy szerelmi kéj és vérbosszú. Pesti Divatlap 1844. június 20.). E lapnak Petőfi volt akkor a segédszerkesztője, tehát legalább is innen kellett tudnia, hogy vannak elődei e téren.
Lehet, hogy vannak utódai is. Riedl úgy találja, hogy Az elveszett alkotmány Aranytól (1845) szintén Vörösmarty epikus stílusa paródiája és mint ilyenre hatással volt egyéb paródiák mellett A helység kalapácsa is, mely csak egy évvel előzte meg (Riedl Frigyes: Arany János 1904). Befejezésül utalok egy értekezésre, amely szerint a fiatal Jókai humorizáló stílusára legkimutathatóbb hatást A helység kalapácsa gyakorolt. Példa gyanánt fel is hoz Jókaiból néhány kifejezést (Zsigmond Ferenc: Jókai írói munkássága a szabadságharcig. Irod. Közlem. 1916, 302.). Ezt felemlítem, de vele foglalkozni nem tartom feladatomnak.
János vitéz
Ha a nép uralkodni fog a költé-
szetben, közel áll ahhoz, hogy a po-
litikában is uralkodjék s ez a század
feladata. (Petőfi Aranyhoz.)
Eredeti címe Kukoricza Jancsi volt, azonban kiadója Vahot Imre ezt nagyon parasztosnak találta és így jutott mostani címéhez. Alcíme szerint népmese. Cselekvénye egész természetesen a következő négy részre oszlik: Jancsi a falujában (I-IV.), elbujdosás, katonaság (V-XV.), hazafelé és otthon (XVI-XVIII.), bujdosás a mesés világban, Tündérország, vége (XIX-XXVII.). Az első rész cselekvénye egyszerű népies történet, amelynek forrását nem kell keresni, bizonyára egészen a Petőfi alkotása. Ugyanilyen Jancsi elbujdosása és katonának beállása, legfeljebb a zsiványokkal való kalandjában lehet átvételre gondolni. A huszárokkal háborúba megy a Franciaországba betört törökök ellen. Itt aztán a költemény felveszi azt a népmesei hangot, amely később csaknem teljesen uralkodó benne.
Tatárországban a kutyafejű tatároktól, akik emberhússal élnek, a szerecsenek királya menti meg a magyar sereget, innen Taljánországba (Olaszország) jutnak, ahol örökös tél van, aztán Lengyelországba, majd Indiába, mely már Franciaországgal határos. De itt roppant magas hegységen kellett átmenni, annál nagyobb melegben, minél magasabbra emelkedtek. Másik akadály is volt: A csillagokban meg-megbotlottak a lovak. Ellenben ételben-italban nem szenvedtek hiányt, mert harapták a sűrű levegőt és vizet facsartak a felhőkből.
Ez útleírásból mi a Petőfi invenciója? Valószínűleg csak az, hogy ez országok így következnek egymás után; a többi részlethez hallomás, vagy olvasás útján jutott. Az pedig, hogy a magasban nagy meleg van, megtalálható Garay Obsitos-ában is (1843), de már a görög monda annak tulajdonította Ikarus bukását, hogy nagyon magasra repült, közel a naphoz, ezért olvadt meg a szárnyát tartó viasz.
Lehet, hogy olvasásból ismerte azt a népies hitet is, amely a csillagokról eszébe jut:
Ezer a szerencséd te gonosz mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
Nem kinzanád tovább az én galambomat,
Mert lehajitanám mostan csillagodat.
Petőfit a kortársak részéről támadások érték, hogy ilyen földrajzot, ilyen természettudományt tanít a népnek, noha akadt már akkor is, aki védelmébe vette (Henszlmann Imre). Azt hiszem, megérdemli a védelmet, a népies tárgy és komikai célzat elfogadhatóvá teszi az ú útleírását.
A francziák földje gyönyörü tartomány.
Egész paradicsom, egész kis Kanaán.
Költőnk tehát már ekkor szerette a franciákat, kiterjesztve ezt még királyukra is, akit teljes rokonszenvvel rajzol. A költemény első francia fordítója ki is emelte költőnk vonzalmát az ő nemzete iránt, már ezért is érdemesnek tartja lefordítani (Dozon: Le chevalier Jena, Paris 1877). A törökök elleni harcban János eposzi hőssé emelkedik, ő öli meg az ellenség vezérét, ez pedig Homeros óta eposzokban a főhősnek van fenntartva. Ezzel el is dönti a csata sorsát, a török sereg a vezér elestére megfutamodik, de a magyarok utolérik és lekaszabolják. Itt megtaláljuk az ismert népköltészeti motívumot, hogy csak egy menekül meg hírül vinni hazájába a nagy vereséget. Minthogy azonban ez az egy lovon magával ragadja az elrabolt királyleányt, János üldözőbe veszi és meg is szabadítja a leányt.
Tudtommal e rész forrására még nem mutattak rá. Én azt hiszem, hogy a Cserhalom-ból került ide. Vörösmarty ez eposzában is azt olvassuk, hogy László herceg üldözi a menekülő lovast, aki egy előkelő magyar úr leányát elrabolta, utoléri és a leányt megszabadítja.
Találunk tehát itt eposzi vonásokat, szerencsére azonban nem mindenben egyezik meg az eposzokkal. Ugyanis itt a csata leírását nem teszi unalmassá a sok részlet és sok név, amitől Vörösmarty éppen úgy nem tud szabadulni, mint már Homeros, Petőfi ellenben csak azt beszéli el, amit hőse cselekszik. A csata után kapja a francia királytól a János vitéz nevet egy zsák arannyal együtt, visszautasítván leánya kezét és királyi trónját. E közismert motívumok forrását nem kell keresni.
Elindul hazájába, de a tengeren hajótörés éri és csodálatos módon menekül meg: felhőbe kapaszkodik és innen egy sziklára lép le, aztán pedig megnyergel egy griffmadarat s ez addig repül vele, míg éppen falujában le nem teszi. E csodás menekülés első fele a felhőről szóló, valami népmeséből, vagy obsitos katona füllentéséből származhat, a másodiknak forrása alighanem az Ezeregy-éjszaka, amint erre már 1847-ben rámutattak (l. Petőfi napjai 369.). Sindbad úgy szabadul ki a puszta szigetből, hogy hozzáköti magát az óriás rokk madár lábához és az elrepül vele. Petőfi a nálunk ismeretlen nevet griffre változtatta egész helyesen, hiszen népmeséinkben van rá példa, hogy a griff embert szállít a hátán.
A költemény most következő része való élet mesés elem nélkül. János távollétében kedvese Iluska meghalt, most felkeresi sírját, leszakít róla egy rózsát és világgá bujdosik. Ezzel megkezdődik a 4. rész, elejétől végig mesés kalandok sorozata, amelyek forrásáról később szólunk.
Első állomás az Óriások országa, egy teljes kerek népmese, páratlan invencióval. Második állomás a Sötétség országa, ha lehet még az előbbinél is kitűnőbb népmese. Részemről aligha ismerek csodálatosabb invenciót annál, hogy valahányszor egy boszorkány meghal, oszlik a sötétség és az utolsó halálával teljes napfény uralkodik a vidéken. Ilyent egy ember nem tud kitalálni, csak az internacionális népköltészet hozhat létre.
Harmadik állomás a temető, ahol éjfélkor a halottak magukkal akarják vinni a birodalmukba tévedt élő embert, de a kakasszó elzavarja őket. Ez nem olyan népmese, mint az előbbiek, hanem csak népies babonás hit. Kidolgozása valószínűleg Petőfi munkája, amelyhez felhasznált egyes motívumokat a népből, vagy irodalomból. Mint epizód nincs befolyással az egésznek cselekvényére.
Negyedik állomás az Operenciás tenger és szigete a Tündérország. Ez a harmadik népmese, mely azzal végződik, hogy János a magával vitt rózsát bedobja egy tóba s ez Iluskává változik, mert az ő porából nőtt, ez a tó pedig az élet vize. Erre a tündérek János vitézt királynak és Iluskát királynénak választják meg. Költői értékre nem áll hátrább a másik két népmesénél, de Tündérország leírásában költőnk fantáziája némi elbágyadását lehet tapasztalni, amiről majd alább szólok. Nem áll az egész olyan színvonalon, mint az a kitűnő hasonlat, hogy a tündérek álma ahhoz a gyönyörűséghez hasonlít, amit a földi ember érez, amikor először lányt ölel.
*
János vitéz forrásával már többen foglalkoztak (A népmese Magyarországon, Henszlmann Imrétől, Szépirodalmi Szemle 1847. Ujabb kiadásban: Endrődi: Petőfi napjai 367. Gyulai Pál egyetemi előadásai Petőfiről. Kalmár Elek: A János vitéz népies elemei. Philol. Közlöny 1893. Elek Oszkár: Petőfi Sándor János vitéze és a népmesék. Ethnographia 1916.) Az összegyűjtött anyagban nem egy becses utalás található. Ilyen például a következő részlet: egy gonosz cigányasszony kútba löki a gyönyörű szép lányt, az ott tulipánná változik, amelyet kedvese leszakít s ebből éjjel visszaváltozik leánnyá (Benedek Elek: Székely népmesék, Tökváros). Ez a mese nem egyezik meg teljesen a János vitéz-zel, hiányzik benne az élet vize, de annyit bizonyít, hogy a lány virággá s ebből ismét leánnyá változása népmesei motívum. Ugyanannak bizonyítja az élet vizét is a következő példa: egy kígyó a szétdarabolt holttestet egy közeli forrásból hozott élőhaló vízzel életre kelti (Kriza: Vadrózsák. Rózsa vitéz). Ebben is van a megegyezés mellett különbözés is, amennyiben az élet vize itt nem virágot, hanem halottat támaszt fel, de azért szintén becses adalék. Az is olvasható, hogy amint a hétfejű sárkány fejeit egymás után levágja a mesebeli hős, fokozatosan feltűnnek a csillagok, hold, nap, tehát a sötétség országa kiderül (Kálmány Lajos: Szeged népe. Nap, hold, csillagok kiszabadítása). Ez tehát rokonságban van a boszorkányok jelenetében említett kitűnő invencióval. Ami azonban még közelebbi rokonságot mutat, t. i. boszorkány megölése oszlatja el a sötétséget, az a megbízhatatlan Merényi László egyik meséjében fordul elő (Vizi Péter és Vizi Pál). Alapos a gyanú, hogy nem ez a mese volt költeményünk forrása, hanem ellenkezőleg, János vitéz-ből került a népmesébe. Nem úgy, hogy a nép átvette, hanem Merényi meghamisította vele a mesét.
Az elmondottakkal nincsenek megmagyarázva János vitéz öss6zes mesés elemei, de hogy mindnyájának forrásai kimutathatók lesznek, arról meg vagyok győződve. Ez a munka azonban még eddig nincs elvégezve és majd csak akkor lesz, ha már nemcsak többé-kevésbé hasonló mesékre utalnak, hanem mindenütt megjelölik azt is, amely legvalószínűbben Petőfi forrása volt. Be kell vonni a kutatásba a tót meséket is, mint a Szépirodalmi Szemle már 1847-ben megtette. Ez a kutatás jutalmazó lehet, mert költőnk tót születésű anyján kívül Aszódon és Selmecen is hallhatott tót meséket. Hogy ez a munka az irodalomtörténet feladata-e, az nem egészen kétségtelen, a népmesék búvárlatát az ethnographia foglalta le magának.
*
János vitéz elejétől végig népies munka, de népies és egyszersmind magyar jellege leginkább abban a részben nyilvánul, amely magyar földön játszik. A juhászbojtár, aki subájára heveredve őrzi nyáját és kedvese gonosz mostoháját avval fenyegeti meg, hogy felgyújtja a házát; kedvese, amint ruhát mos a patakban; a mogorva, szívtelen parasztgazda, aki egyszerre vasvilla után ordít dühében; az irigy, nyelves mostoha; mindez épp olyan magyar, mint a furulyaszó, pásztortűz, fátlan pusztaság, hirtelen támadó és hirtelen elvonuló vihar, a mód, ahogy Jancsi kifordított subájával állja a zivatart, szóval a magyar Alföld. Aztán jönnek a zsiványok, majd a huszárok és velük elhagyjuk Magyarországot, amelyről azonban némely emlékek elkísérnek: kutyafejű tatárok, háború a törökökkel, aztán pedig a népmesék. Ezek ugyan internacionális alkotások, ugyanazokat mesélik nálunk, mint külföldön, de némileg magyar és népi jelleget ad nekik, hogy népünk mindenütt ismeri. Csak Tündérország leírásában találunk némely nem népies és egyszersmind kevésbé sikerült inventiót. Az arany keletkezését így magyarázza költőnk: a tündérlányok sárga hajukat keresztül húzzák a föld alatt. Hogy lehet hajszálat a föld alatt áthúzni? Még kevésbé tiszta, már egyenesen képtelen kép ez: a tündérgyerekek a tündérlányok szemsugarából szivárványt fonnak és ékesítik vele az ég boltját. Tehát egy képzelt, nem létező dolgot megfonnak valaminek.
Költeményünk magyaros és népies jellegének egyik fő tényezője páratlanul szép nyelve, mely olvasását akkor is nagy élvezetté tenné, ha jellemzése nem volna oly tökéletes, oly igaz, cselekvénye oly változatos és mindvégig érdekes. Mikor Szarvas Gábor megindította nagy hírre jutott folyóiratát, mindjárt az első számban egy értekezést szentelt e tárgynak ő maga (Magyar Nyelvőr, 1872.). Sok egyéb kiválóság közül különösen bőkezű használatát emeli ki az eredeti felfogáson alapuló magyar szólásmódoknak. Ezt bőséges példákkal igazolja is. Ezek után rövidre összefoglalt ítélete: A János Vitéz nyelve általában véve népies és magyaros – már nagy dicséretet jelent. Egyébiránt költeményünk nyelvével részletesen foglalkozik Nagy Sándor alább említendő értekezése is, nemcsak a magyarosság, hanem a költői nyelv szempontjából is.
Azok után, amiket népies magyarságáról mondottunk, természetesnek találjuk, hogy költeményünk eljutott a ponyvára, egyenesen a nép közé is. Különös azonban, hogy e célra prózába átírva is kiadták, többször is (Baróti Lajos: Petőfi a ponyván és a népirodalomban. 1910. Petőfi Könyvtár 22.) Vajon a népnek jobban tetszik ez, mint a Petőfi verse?
*
A néppel foglalkozni is demokrácia, költeményünkben azonban ennél többet is találunk. Hőse nem diadalmas honszerző fejedelem, nem király, királyfi, vagy hadvezér, mint Zrinyi, Vörösmarty, Czuczor, Székely Sándor, Horváth Endre hősei, hanem juhászbojtár. A társadalmi létrán nemigen lehetne ennél lejjebb szállni. Igaz, hogy a költő csak népmesének nevezi munkáját, nem eposznak, de láttuk, hogy Kukoricza Jancsi épp olyan eposzi hőssé emelkedik, mint akár Árpád, Szent László, Zrinyi vagy Dobó. A költemény végén Tündérország királyának választják meg. Ne ragaszkodjunk tehát ahhoz, hogy a költő maga hogy nevezte, hanem mondjuk ki, hogy ez egy modern eposz. Nagy költőktől nem vonhatjuk meg azt a jogot, hogy a költészeti fajok fogalmát átalakítsák. Így aztán ez a költemény politikai tett is, egyik diadala az egyre erősödő demokrata szellemnek.
De nem kisebb ennél irodalmi hatása azáltal, hogy Aranyt TOLDI megírására bátorította. Amióta az Akadémia ezt a tárgyat pályakérdésül tűzte ki és két pályamunkát megjutalmazott, ezt a hatást egész részletesen ismerjük. Tudjuk, hogy kiterjed a jellemzésre, cselekvényre épp úgy, mint ez előadás módjára. (Kéki Lajos: Petőfi „János vitéz”-nek hatása Arany „Toldi”jára. Budapesti Szemle 1913. 154. – Nagy Sándor: A János vitéz és Toldi. Irod. Közlemények. 1913.) Elfogadhatjuk,amit Kéki Lajos mond, hogy Petőfi jótékony hatása nélkül létrejöhetett volna TOLDI, de semmi esetre sem abban a formájában, melyben mindnyájunk becses kincsévé lett.
Ez a hatás különben az irodalmi köztudatban már régóta élt. Arany egyik legjobb barátja, Gyulai Pál is kifejezte Aranyról tartott emlékbeszédében (Kisfaludy Társaság évlapjai XIV.). Maga Arany is készséggel elismerte, hogy Petőfi irányát követi; ha Száz Károlynak azt írja, hogy Petőfi jóformán utat tört, nyomán haladni egyikük se szégyellhet (1847. okt. 11.), bizonyára itt is elsősorban János Vitéz-re gondol. Mikor Toldi-t pályázatra elküldi, megolvassa verssorait és úgy találja, hogy hosszabb, mint a mi költeményünk. Tehát ekkor is ez lebeg előtte, mint évek múlva is: mikor a korabeli stílus magyartalanságát csúfolja ki, jelen költemény egy részén mutatja meg, hogyan tennék ma csúffá a szép magyar stílust. (A jövő stílusa 1863.)
Költeményünk hatását több más munkán is kimutathatni, Kéki Lajos meg is teszi. Én elégnek tartom fölemlíteni Tóth Kálmán Kinizsi Pál-ját, mely János Vitéz és Toldi hatását egyaránt érezteti.
János Vitéz nemcsak Petőfinek legkitűnőbb elbeszélő költeménye, hanem egész költészetünkben is a legjobbak közé tartozik, de az Aranyra gyakorolt hatás nem legkisebb érdeme. Viszont ha azt kérdezzük, hogy költője a kor demokrata szellemén kívül vett-e máshonnan is hatást, ezt Vörösmarty és társai eposzi korszakán túl kell keresni. Tudjuk, hogy Gvadányiról verset írt, tele őszinte szeretettel. A HÓHÉR KÖTELE egyik személye pedig folyton őt idézi. Azt is tudjuk, hogy a Zsengék korában ugyan művelte az alexandrint, de János Vitéz írásakor már harmadfél év óta a nyilvánosság számára írja verseit és köztük az alexandrinra mindössze két példát találunk. Egyik éppen A régi jó Gvadányi. Így elég valószínű az a föltevés, hogy az ő hatása alatt választotta az ő versformáját. Egyéb hatást Gvadányinak sem tulajdoníthatunk.
*
Költeményünk 1844 novemberben keletkezett, tehát a boldog korszakban és ez meg is érzik rajta. Féktelen jókedv ugyan nem tombol benne, ezt a kedvét már előbb kitöltötte A helység kalapácsával; most a tréfát nem keresi, de nem is kerüli teljesen. Kedves komikum pl. mikor az óriásokat többi közt ezzel jellemzi:
Szomorúságokban elfakadtak sirva,
Minden csepp könnyök egy dézsa viz lett volna.
Vagy a nagy sárban elakadt utas:
Ütötte lovait a fazekas, szegény,
A szekér azt mondta: nem mozdulok biz én.
Ez mint kifejezés is érdekes, Petőfi személyesítő hajlamának újabb bizonyítéka. A víg korszak abban a derült, boldog hangulatban érezteti magát, amely csaknem az egész költeményt eltölti és amelyet Iluska halála is alig zavar meg. A költő ugyan sejteti, hogy János sokáig búsult utána, de éppen csak sejteti. Azt is könnyű észrevenni, hogy csupa szerencsés, sokszor éppen víg kalandokban van része, Iluska feltámadása pedig a fájdalomnak még emlékélt is elmossa. János Vitéz-t egy boldog ifjú írta, aki nem sejtette, hogy pár hét múlva milyen csapás szakad rá.
*
Petőfinek megvolt az az öröme, hogy költeménye Vörösmartynak, akinek még kéziratban felolvasta, nagyon tetszett; úgy nyilatkozott róla, hogy bármely irodalomnak díszére válna. Aztán olvashatott más nagyon kedvező bírálatot is, pl. Toldy Ferenctől (Petőfi napjai 88), szóval megérte munkája népszerűségét, de arra bizonyosan nem gondolt, hogy színpadon is diadalt arat. És íme ez is megtörtént. 1904. november 17-én került először színre Budapesten a Király színházban: János Vitéz Daljáték 3 felvonásban. Petőfi költői elbeszéléséből írta Bakonyi Károly. Zenéjét Heltai Jenő verseire szerzette Kacsóh Pongrácz.
Szövege elég híven követi Petőfi költeményét, de a komikus színezetet erősíti (a gonosz mostoha a francia király). Legnagyobb eltérése az, hogy a darab végén János és föltámadt kedvese Tündérországból haza indulnak Magyarországba. A dalok nem mind Petőfi alapján készültek, vannak köztük átvett dalok kevéssé ismert költőktől és népköltészeti gyűjteményből. A darab rendkívüli sikert aratott. Ugyanaz a színház 1920 január 22-én fényes ünnepléssel az ötszázadik előadást ülte meg. Ebbe más színházak előadásai nincsenek beleszámítva. Páratlan siker ez nálunk, pedig azóta látjuk, hogy a jubileum még nem jelentette a siker végét. És egyaránt része van benne a darab zenéjének és szövegének.
Fejtegetésünket hadd végezzük egy kuriózummal. Saint-René Taillandier párizsi egyetemi tanár német fordításból megismerkedvén Petőfi költeményével, egy tanulmányt írt róla, amelyben János Vitéz-t szimbólum gyanánt magyarázta. Rövidre vont lényege ez; A magyarok megszabadítják Franciaországot, vagy Európát, mert az ő felfogásukban ez a kettő egyet jelent. Az a kincs, melyet e harcokban szereznek, küzdve a kereszténységért, megkülönböztetett állásuk Európában. A Hunyadiak Magyarországa éppen olyan dicső, mint erős, Ausztria reszket előtte. Azonban mindez elvész 1526-ban. Ezt fejezi ki János vitéz kedvesének halála. Hogy újra megtalálja kedvesét, a költő álomvilágot nyílt számára. Adja Isten, hogy így találja meg Magyarország is a kincset, amelyet elveszített. Ezt a szimbólumot azonban a költő nem fejtegeti és azoknál, akik nem találják ki a titkos gondolatot, megelégszik azzal, hogy a csodás kalandokon vigadnak. Mondják, hogy a Kárpátoktól a Dunáig éneklik a számtalan rapszódok és én könnyen elhiszem. (Saint-René Taillandier La poésie hongroise. Sandor Petőfi, Revue des deux mondes, 15 avril 1860.)
Íme így fogja fel egy francia író a magyar népmesét és így keletkeznek a mondák. A rapszodokról szóló állítás ugyanis teljesen így olvasható JÁNOS VITÉZ újabb francia fordításában is, amely pedig Magyarországon készült. (Les grands poétes hongrois: Arany, Petősi. Traduction en vers par T. E. Gauthier, vice-consul de France a Budapest. Paris 1898.)
Megemlékeztem e furcsaságról teljesség kedvéért, nem pedig, hogy gúnyolódjak. Ez méltatlan viszonzása lenne a jóindulatnak, amely a két fordítónál megvan nemzetünk iránt.
Szerelem átka
Indignor quandoque bonus dormitat Homerus.
(Horatius.)
A legismertebb után a legkevésbé ismert. Szakember is zavarba jönne, ha hirtelen meg kellene mondania, miről szól ez a költemény. Ez az ismeretlenség már ítélt is.
Tárgya annyiban rokon az előbbivel, hogy eben is van népmese. Vitéz Barangótól azt kívánja Ildikó, hogy hozzon neki az égből szivárvány darabot menyasszonyi ruhának; rózsákat a hajnal kertjéből koszorúnak; végre hozza el a Gönczöl szekeret, hogy azon menjen esketőre. Ha ezt megteszi, felesége lesz neki.
Barangó megtette nagy munkával, de azalatt Ildikó férjhez ment Kevéhez, már magzata is van. Barangó nem öli meg őket, hanem megátkozza és átka beteljesedik. Kevéből tűzhányó hegy lesz, Ildikóból kőszikla, amelyből két kiapadhatatlan forrás buzog és amelybe magzata belefúl; Barangó pedig sötét felhő alakjában dörög felettük.
Ennek a rövid költeménynek az az egyik baja, hogy nem kidolgozott kép, hanem csak vázlat. Barangóról még csak megtudunk valamit, de Ildikó annyira nincs jellemezve, hogy érthetetlen. Mért kívánja Barangótól azokat a hőstetteket, ha a jutalmat nem akarja értök megadni? Mért lesz távozása után mindjárt a Keve felesége? Mindezekről nem tudunk semmit, Keve pedig egy puszta név. Hogy érdekeljen bennünket ez idegenek története?
A rossz benyomást csak fokozza az afféle túlzás, hogy Barangó egy egész esztendeig harcol a Gönczöl szekerét őrző fenevadakkal, ami annyira ellenkezik a népmesék szellemével. Fokozza a hang egységének hiánya is; az első rész népmese, a második monda. A görög nythosok tele vannak ilyen átváltozásokkal Ovidius is leginkább ilyeneket dolgozott fel legismertebb munkájában (Metamorphoses).
1845 szeptemberben történt, hogy Petőfi megkérte Mednyánszky Berta kezét és igen határozott visszautasításban részesült. Utána két-három héttel írta most tárgyalt költeményét. Mi összefüggést lehet találni e két dolog között? A Petőfi esete és a költemény tárgya között nincs semmi rokonság; azonban amint boldog korában víg, került tárgyakat kedvelt, úgy most fájó szíve abban keresett vigasztalást, hogy mások is boldogtalanok.
E költemény forrásával tudtommal nem foglalkoztak, amint hogy nem is fontos. Az első rész eléggé ismert népmesei motívumokból áll, a másik talán valami várromhoz kapcsolódó monda. Petőfi szerette ezeket, utazás közben föl is kereste. Azt sem tartom azonban lehetetlennek, hogy Ovidius a forrása.
Tündérálom”-nak
O zate Sehnsucht, süsses Hoffen4
Der ersten Liebe goldne Zeit.
Das Auge sieht den Himmel offen,
Es schweigt das Herz in Seligkeit.
(Schiller)
A költő boldogtalan, a sors hullámai egyre hányják ide-oda, ekkor feltűnik élete legszebb kora, midőn már nem volt gyermek, de nem volt még ifjú. Boldognak érezte magát, mert talált egy hű barátot, jövőjét nagynak, dicsőnek álmodta. Egyszerre azonban ismeretlen vágyak töltötték be szívét, kereste a magányt, ezt azonban benépesíték tündéri lények, akik szívéből jöttek és eltűntek, hiába kereste őket.
Ez eddig egy szép lyrai költemény, az első ifjúság képe, amelyben a szív ébredni kezd; itt azonban a költő letéved a való élet útjáról és csinált világba jut. Az ifjúság megunja életét, fölmegy a legmagasabb hegyre, ahol az égben meglátja ábránd-alakjai legszebbikét, ki magához hívja.
Megyek! Mondom s a bércz szélére léptem,
Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam
Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg,
eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
A költemény itt homályos. Azért ment-e a hegyre, hogy az éghez közelebb legyen, vagy hogy leugorjon? A költeményben egyik is, másik is megvan.
Midőn föleszmél, oldala mellett látja az angyalt, akit imént az égben látott, azt hiszi tehát, hogy az égben van. Ez átvitt értelemben a nagy boldogság kifejezésére helyes, nemcsak a mi nyelvünkben, itt azonban valódi értelemben vétetik. Az ifjú annyira hiszi ezt, hogy megragadja az angyal kezét, átöleli derekát, nehogy eltűnjön. És így is beszél hozzá:
Meg mertem végre nyitni ajkamat
S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről,
Nagyon homályosan beszélheték,
Mert ő nem értett semmit e beszédből. -
Persze, hogy nem értett, ez természetes következménye az átvitt és valódi értelem összezavarásának. A zavarnak a lány felelete vet véget:
Én lyány vagyok, szólt, földi lyány, nem angyal,
Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S e itt a mélybe estél volna, ámde
Én mentésedre még jókor jövék.
Így jövünk vissza a képzelet hamis világából a való életbe és innét kezdve ismét zavartalanul élvezzük egy nagy költő méltó alkotását. Az ifjú és a lány megcsókolják egymást és úgy érzik, hogy ezzel egyszerre minden megváltozott körülöttük. A költő ennek épp olyan gyönyörű leírását adja, mint az alkonynak, mely rövid időre elválasztja őket. A tavaszt és nyarat csók és ölelés közt élik át, de ennek hamar vége lett, az ősz elválasztotta őket és többé sohase látták egymást.
*
Petőfi 1839 májustól szeptember elejéig Petrics Soma barátjával egy közös rokonuknál időzött Ostffiasszonyfán, Vas megyében. Itt megismerkedett Tóth Rózával, egy előkelő földbirtokos leányával, ami azonban csak annyit jelentett, hogy néma csodálattal nézte a szép lányt, de beszélni nem mert vele. Ellenben egyre írta hozzá a verseket, amelyek közül némelyeket el is küldött neki.
Az olvasó azt kérdezheti, mit akar itt ez életrajzi vázlat,melynek semmi köze sincs a tárgyalt költeményhez. Látszólag így van, közelebbről vizsgálva azonban van megegyezés is. Ilyen az életkor. Petőfi ekkor 16 ½ éves, tehát a gyermek és ifjúkor határán; megvan a hű barát Petrics is; megvan, hogy az ifjú és a leány együtt élték át a tavaszt és nyarat s az ősz választotta őket el egymástól. Megegyezik, hogy Petőfinek Tóth Róza volt az első szerelme. Adjuk még hozzá, hogy költeményünket Petőfi életének más korszakára nem lehet vonatkoztatni és ekkor kimondhatjuk hogy a Tündérálom élményi alapja költőnk ismertsége Tóth Rózával.
Petőfi elhagyva Ostffiasszonyfát, Sopronba ment és egyenesen beállt katonának. Ez a tény a Tündérálom egy helyének olyan magyarázatát engedi meg, amely itt olvasható először. Ezt a sorát: Aztán futottam utat nem tekintve – így lehet érteni: meggondolatlanul beálltam katonának. A következő sor: Arczom, kezem tövistől vérezék – ezt jelenti: e meggondolatlan tett miatt sokat szenvedtem. Az utolsó versszak első sora: Azóta arczom és kezem begyógyult, - természetesen ezt jelenti: nem érzem többé akkori szenvedéseimet.
*
Petőfi ezt a költeményt 1846 januárjában írta, a Felhők-kel egy időben. Láttuk, hogy ezek sötétségébe is vegyít egy-egy világosabb színt a szerelem. Ilyen ez a visszaemlékezés is, nemcsak arra, ami történt, hanem amiről szerette volna, hogy megtörtént legen. A valóság csak annyi, hogy ismerte Tóth Rózát, és erre épít egy képzelt történetet, mint Az apostol-ban. Így képzelte el, mit tett volna első szerelmében, ha lehetett volna.
A Tündérálom egy időben készült Petőfi egyetlen regényével, A hóhér kötelé-vel, ami több megegyező gondolatban, kifejezésben, névben stb. nyilatkozik. Ámde az a tény, hogy költeményünk Petőfi legvégletesebb munkájával egyszerre született, semmit sem árt neki. Oasis ez a keserűség sivatagján, az első szerelem páratlanul bájos apotheosisa, lyrikus költemény elbeszélés alakjában. Még Byron elbeszéléseinél is lyraibb, mert költőnk nem valamely személye álarca alatt beszél, hanem a történetet mint vele történtet adja elő. Ha e történet elhibázott részét leszámítjuk, az egész költemény elsőrangú. Petőfi nagyobb epikus munkái közül csak János Vitéz múlja felül. Külső formára, stílusra nézve még ez sem; e tekintetben legszebb költeményei méltó párja (Szeptember végén, A csillagos ég, Olaszország, Három szív története, A magyar nemzet stb.). Hitem szerint több méltánylást érdemel, mint amennyiben eddig része volt.
Szemere Miklós plágium-vádja erre a költeményre is kiterjed. Így kezdődik:
Sajkás vagyok, vad hullámos folyón,
Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Állítsuk melléje Beöthy Zsigmond következő sorait.
Bölcsővé les a tenger e viharrra,
Mely szörnyen ing meg a hajtás után nyomatták
S szemet huny lenn az állat, mint a gyermek,
Kit bölcsejében mérges dajka hány
(A költő 1839.)
Kétségtelen, hogy a bölcsőről szóló sép hasonlat már itt megvan, hogy azonban Petőfi innen vette-e, arra határozottan nem felelhetünk. Lehet, hogy igen, de az sincs kizárva, hogy már Beöthynél se eredeti és mind a ketten mástól vették. A véletlen találkozás ez esetben nem valószínű.
Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922.
