Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz (2

 

 Szerelem
I. A költő szerelme

A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
(Petőfi)

1. Vágyak. Ellobbanó lángok

    Petőfi szerelmi költészete az ifjúkori zsengéket nem számítva személytelen vágyódással indul meg, amelyben a 20 éves ifjú arról álmodozik, hogy ilyen lesz az ő szerelmese (Az én mátkám). Az első személyes szerelmi vers talán egy színésznőhöz szól, akivel színész korában együtt bolyongott. (Matildhoz. 1843 végéről). Ha ugyanehhez szól a „Megunt rabság” is, amelynek már lemondás a tárgya, akkor ez is bizonyítja, hogy itt se tartós, se mély érzelemről nem szólhatunk. Bizonyítja különben mindjárt utána több költeménye, melyek tárgya ismét vágy: „Merengés”, „Elmondanom”, „Betegségemben”. Az elsőért elbízottsággal vádolták:

Hisz Petrarca és Petőfi
Félig meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon.

    Ez a vád alaptalan. Petrarca éppen úgy nem családja nevét viselte, mint Petőfi. Atyja Pietro di Parenzo, de általában Petracconak nevezik, ami nem más, mint a Pietro (Péter) keresztnév kicsinyítője. Fia Francesco di Petracco, amiből azután a költő csinálta a Petrarcanevet. Tehát Petőfi és Petrovics: Péter fia, Petrarca: kis Péter. A rokonság kétségtelen. Akár tudta ezt Petőfi, akár csak a hangzásból gyanította, jó nyomon járt, tehát nem kell okvetlenül azt gondolni, hogy Petrarcával mint költővel méri magát össze.
    A második költemény rendkívül bájos melankóliával panaszolja, hogy nincs, akinek elmondhatná, mennyire tudna szeretni. Értékéből alig von le valamit, hogy három versszaka közül a második Heine egyik költeménye hatását érezteti, amelyet Petőfi két évvel előbb mint pápai deák lefordított (Hazatérés. 1842) Az ifjúkori zsengék közt). Az átvétel nem szó szerinti, a németben csak gyöngyről van szó, nem hűség gyöngyéről (V. ö. Petőfi Andor bírálata. Petőfi napjai 55.). Ami szerelmi dal e korban terem, az népdal, benne a költő nem saját nevében szól.
    Erre következik aztán az első szerelmi ciklus, a Zsuzsikához írt 10-12 dal, egy kedves falusi idill emléke. A költő 1844 tavaszán Dunavecsére megy szüleit meglátogatni, szállása egy birtokos gazdánál van, ahol minden nap találkozik a család serdülő szép lányával. Nagy Zsuzsika ekkor 14-15 éves, Petőfi 22-ik évében jár. Ugyebár sejteni lehet előre, ami itt történni fog? A német diákélet ismert motívuma: „Der Wirthin Töchterlein.”
    Petőfi azt írja egy barátjának, hogy a leány forró csókkal és könnyekkel vált el tőle, neki pedig elkezdett fájni a szíve. De rögtön hozzáteszi:

Mi egymáséi soha nem leszünk,
Egymást feledni lesz talán eszünk.
(Kerényi Frigyeshez)

    Meglepő józanság a szenvedélyek költőjétől, az ember tragédiától félti a szegény leányt. Zsuzsika azonban nem jutott a Friederike Brion sorsára, hanem szépen férjhez ment, amikor eljött az ideje. Költőnk verseit se jellemzi nagy szenvedély, amelyet rendesen az akadály, a küzdelem szokott szítani, hanem inkább a könnyű győzelem. Az egyikben ugyan arról szól, hogy kegyetlenségével meg akarja ölni a leányt (Te szivemnek szép gyönyörüsége), de ezzel ellentétben a többiekben megelégedést találunk („Nem nézek én”, „Árva lyányhaj”) vagy éppen tréfál („Éjjel”), az érzékiségnek némi csekély árnyalatával is („Zsuzsikához”).
    A ciklus darabjai közül legismertebb az „Árvalyányhaj” népdal, ezt azonban kedvelt dallamának köszönheti. Nekem legjobban tetszik az „Éjjel”, mely kedvesen évődik a szobájába sütő holddal, hogy nem őt lesi, hanem a kedvesét.
    Nem tudjuk egészen pontosan megmondani, mely költemények tartoznak e ciklusba, nem úgy, mint a következőnél, ahol a költő maga foglalta közös cím alá hat versét: „Szerelem gyötrelme”, „Egy szőke hölgyhöz”. „El tudnék tűrni bármi szenvedést, csak tégedet ne ismernélek, de még az örök üdvösség se kellene nekem, ha tégedet nem ismernélek”, olvasszuk az első darabban („Volnék bár”).
    A rá következő szintén ódai magasságra emeli a gondolat és kifejezés ereje („Az én szerelmem”), míg a „Szivem te árva rabmadár” megragadó elégiája a szelíd lemondásnak. Mindezektől nagyon különbözik a sorozat utolsó darabja („Élet halál! nekem már mindegy”), mely annyira nem óda és nem elégia, hogy tréfába csap át: ha elmondom neki szenvedésemet, talán csókjával égbe emel, vagy pedig mint őrültet kilöket.
    Kiről szólnak e versek? Petőfi 1844 vége felé sokat járt a Nemzeti Színházba, és ott egy páholyban állandóan látott egy szőke hölgyet és bár a látásnál tovább nem jutott, e verseket hozzá írta. Pedig még azt se tudta, kicsoda. Mikor megtudta, hogy Dessewffy grófné, az ábrándnak véget vetett és nem írt hozzá több verset. Így mondja el ezt Neumann Károly, Petőfi barátja nyomán Baróti Lajos. Ha ez így van, akkor „A borhoz”, mely közvetlenül utánuk következik és a gúnymosolyról szól, mely lángszerelme jutalma volt, aligha jelenthet egyebet, mint hogy barátai gúnyolódtak vele.
    E ciklusból az első mutatvány 1844. december 8. jelent meg, amikor a költő már nemcsak kiábrándult, hanem meg is ismerkedett Csapó Etellel, sőt talán már vers4et is írt hozzá. Erre egy új ciklus indul meg, melynek nagy része külön kötetben jelent meg („Czipruslombok Etelke sirjáról”. 1845. március 20.). 34 költeményt tartalmaz, de közvetlenül a kötet után a költő még írt kettőt, úgy hogy most a Czipruslombok teljes sorozata megszakítás nélkül 36 versből áll. Azután ugyanezen érzelem még hosszabb ideig visszhangzott más tárgyú versek egyes részeiben. Történetét legyen elég csak néhány szóval ismertetni.
    Petőfi közeli ismeretségben élt Vachott Sándor családjával, amelybe 1844. november óta beletartozott felesége húga, a 15 éves Csapó Etelke is, aki 1845. január 7. hirtelen, betegség nélkül meghalt. A költő tehát csak rövid ideig ismerte és ismeretségük ez idő alatt sem volt bensőbb, amint ezt ő maga is említi. Némi joggal mondták neki, miért sajnálja úgy azt a lányt, akit alig ismert. Hogy azonban érzelme kifejlőben volt a lány halála előtt, ezt még életében írt három költeménye bizonyítja. A hirtelen, váratlan elvesztés ezt növelte szenvedéllyé.
    Tehát újabb Kesergő szerelem, nehezebb tárgyról, mint félszázad előtt a Kisfaludy Sándoré. Az élő személyekhez írta verseit, nem is egyhez és évek alatt Petőfi egy halotthoz ír, tehát nincs küzdelem, nem lehet változás, csak remény nélküli boldogtalan szerelme van. A költő erejét mutatja, hogy mégse lett egyhangú, fárasztó, megóvták tőle költői eszközei. Ilyen pl. az, hogy a lírába valami elbeszélést, cselekményt visz be: elmondja, milyen volt ismeretségük, beszél a temetésről, majd arról, hogy meglátogatja sírját, elmondja neki álmát. Egy másik eszköz, amit Petőfinél egyébként is jól ismerünk, a természet és érzelem összefűzése akár párhuzamosan, akár ellentétesen. Az előbbire példa:

Le az égről hull a csillag,
Szemeimből könnyek hullnak.

Az utóbbira szép példák, mikor a természetet megszólítja, mért gúnyolja ki az ő fájdalmát tél közepén enyhe tavasszal, holott az ő lelkének most bősz vihar kellene? Mért van csupa derű mindenütt, mért enyeleg a napsugár a földdel, mintha nem is látná az Etelka sírját?
    Még nagyobb mértékben él a költői hatás egy másik ismert eszközével, a szemléltetéssel (hasonlat, metafora). Kedvese sírjára úgy tekint, mint a hajótörött a tengerre, mely elvette minden kincsét. A fájdalom nem éles fejsze, hanem féreg, mely folyton rág. Szíve egy lakatlan ház, melynek már csak egy vén remete lesz a lakója, a halál. Kedvesének dalokból fog Pantheont emelni. Régi kedve, ez a pajkos, vad fiú összetörte játékszerét, a költő szívét és így tovább. E szép képeknél is szebb az a költői figura, mikor azt kérdi, megvan-e még a zöld erdő, a piros hajnal, a harmatos éj, a tajtékzó Duna, mert ő mindezeket most nem látja, az Etelka sírja mindent eltakar előle.
    Ilyen módokkal a költő elkerülte az egyhangúságot, amivel a tárgy fenyegetett, hogy pedig nem lett fárasztóvá, abban része van annak is, hogy az egész sorozatban alig van hosszabb költemény. Feltűnik azonban a sorrend egy hibája. Egyik költeményben azt ígéri, hogy nem fog többet panaszkodni, és íme, utána éppen olyan panaszos versek következnek. Itt két költemény nem a maga helyén van.    
    E ciklus egészében ismeretesebb, mint egyes darabjaiban, némelyeket azonban énekelnek is közülük: „Jaj be bus ez a harangszó”, „Le az égről hull a csillag”. Van még több is, amelynek népdalszerű a nyelve és versformája: Mit nem tettem volna érted, Így is jó. Olyan kimagasló darabok nincsenek közte, mint az előző ciklusban, de az átlagos színvonalat elérik, ami pedig Petőfinél nem keveset jelent. Véleményem szerint legjobban kiválik azon kívül, amit föntebb kiemeltem, a „Hová levél?” és az „Igy is jó”. Az előbbi hatalmas pátoszával és megfelelő nyelvével, az utóbbi a csendes, méla fájdalom egyszer, népies kifejezésével.
    E utóbbi az Etelke ciklus utolsó darabja és íme vele egyidőben, talán csak néhány nappal később írja a „Szerelemvágy”"-at e befejezéssel:

De bár szeretni vágyok ujólag,
A holt leánykát nem feledtem el.

A költő szíve tehát kész már újabb szerelemre és csak alkalom kell, hogy megteljen vele.
    Addig azonban eltelik néhány hónap, mialatt a költő csapongó lepke módjára átesik néhány pillanatnyi hevülésen („Fresco-ritornell”, „A varróleány”, „Bucsu Kunszentmiklóstól”, „A négy ökrös szekér”). 1845 augusztus elején kezdődik az az ismeretség, amelynek eredménye egy újabb költeménysorozat: „Szerelem gyöngyei” (1845 október). A kötet 30 verset tartalmaz, később még egy jelent meg újságban befejezésül.
    A „Czipruslombok”-ról azt mondtuk, hogy elérik az átlagos Petőfi színvonalat, erről nem mondhatjuk ezt. Petőfi nagyságához e kötet alig járul hozzá. Bizonyos hűvösség jellemzi, ami a gondolatra is, a kifejezésre is károsan hat.

Szerelemnek katonája lettem…
A lant, a dal tölött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog én, ha a csatát nyerem,

olvassuk egy helyen („Félre mostan, hagyjatok”). Tehát a lantot mint töltött puskát rásüti a leányra. Vajon Petőfihez méltó kép ez? És vajon eredeti? Pár héttel előbb Lisznyay Kálmánnak Petőfihez írt verse jelent meg és ebben olvasható:

Vitézkedtél a szerelem
Harczinál,
Hol szép lány volt a tündérvár
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal töltött pisztolyát.

Nem mondom, hogy a Petőfi metaforája is ilyen affektált, természetellenes, de nem sokkal jobb. És Petőfi, aki Lisznyaytól kölcsönöz! És még a nyelvi kifejezéshez is szó fér. Csatát nyerek, vagy a csatát megnyerem mindenesetre helyesebb, mint a csatát nyerem.

A bokrétát, melyet nekem adtál,
Három szin szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának szineit,
Lyányka mert szereted a hazát.

Adok én is három szint cserébe:
A zöld szinnek edd reményimet,
A fehérnek halovány orczámat
A pirosnak vérző szivemet.

Ez is nagyon mesterkélt, nem természetes kép. A nemzeti színű szalag konkrét tárgy, szemmel látható. De hogyan idézze ezt elénk zöld remény és a vérző szív, mikor ezek csak képzelt, nem létező dolgok?
    Sokat emlegeti a hazát és a szabadságot is, bizonyságául, hogy a szerelem nem tölti el egész lelkét („A bokrétát”, „Ha az isten”, „Nála voltam”). Micsoda szerelmes az, aki arról álmodozik, hogy menyegzője napján is oda hagyná kedvesét, akihez a verset írja és elmenne meghalni a hazáért? („Háboruval álmodám”). Nem jobb ezeknél, ha ott, ahol szerelmi epedést várunk, tréfát találunk: a szivar tüzes végét veszem a szájamba, ez igazán a szerelem sebe. („Amióta szerelembe”) Másutt:

Én csak ilyenféléket gondoltam,
Hogy… izé… bizony már nem tudom.

    Nem efféle pajtáskodással küzdött Szendrey Júlia szívéért, mikor azt még meg kellett hódítani.
    Mindezekből következtetem, hogy e költemények nem fogantak a szenvedély tüzében, melyben a fantázia tökéleteset tud alkotni. És ez még csak a belső! A külső forma talán még nagyobb baj. Egymás után 40 költemény ugyanazon versmértékben, amely nem is tartozik a jobb, dallamosabb formák közé. Már 10 is sok lenne, 40 pedig valósággal bőszítő egyhangúságot okoz. El se tudom képzelni, hogy jutott e gondolatra Petőfi, mintha csak fogadásból tette volna ő, aki szerette a formában a változatosságot. Hogy egyebet ne említsek, a „Czipruslombok” 36 darabjában legalább 20 formát találunk. Arról már nem is szólok, hogy még verselési hibák is vannak, amint éppen idézetünk is mutatja (négyes rím, hibás ütem). szóval én az egész ciklusról nagyon kevés jót tudok mondani és talán csak két költemény tesz rám mélyebb hatást: „Vadon erdő a világ”, „Ha az isten”. Az előbbit szép metafora fejezi be, az utóbbi a Petőfinek annyira kedves tárgyat, a szabadságot vegyíti a szerelemmel.
    A kötet utolsó darabja fölveti a kérdést, szereti-e őt a leány, vagy nem? Ezt kell megtudnia. Meg is tudta, mikor mint kérő fellépett, hogy Mednyánszky Berta nem szereti, az apa pedig nem adja leányát holmi színész, poéta-féle embernek. Ezzel tartozik az őseinek. A gödöllői idill tehát diszharmóniával végződik. Szerencsére nem vette nagyon tragikusan a csalódást, hiszen nemsokára írt versében, amit evvel a jellemző címmel adott ki. „Szerelem gyöngyei” (Vége) már ezt olvassuk:

Megszünt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem kinjából támada.

    Valami másfél évvel később pedig Gödöllőn átutazva már tréfával emlékezett meg a dologról.

*

     A Mednyánszky Berta képe mintegy 3-4 hónapig töltötte be költőnk lelkét (1845. aug. elejétől), most azután hosszabb szünet következik, mintegy jelezni, hogy most jön az igazi, akinek már nem lesz utóda. Ez perszer nem jelenti azt, hogy ez idő alatt szerelemről nincs szó Petőfi verseiben. Van többször is. Az első megint szerelmi vágy, nem kevésbé szép, mint az „Elmondanám”, de sokkal búsabb, fájdalmasabb. Az idő múlt azalatt, a költőt csalódások érték, most már remény nélkül néz a jövőbe, hogy sohase lesz leány, aki őt szeresse. Még sírját se fogja más meglátogatni, mint lelke testvére, az éji fergeteg. („Minden virágnak”)
    A francia költészet nagyra tartja Musset Éjszaká-it (Nuits). Van, aki a legszenvedélyesebb, a legfájdalmasabb szerelmi költeményeknek nevezi, amiket francia nyelven írtak. Van, aki nem találja párjukat semmi más irodalomban. Én is teljes mértékben méltányolom a líra e remekműveit, de azt hiszem, párjuk található Heine és Petőfi versei közt is. Ez utóbbitól éppen a most tárgyalt szerelmi elégiát merem melléjük állítani.
    A fájdalomnak e magával ragadó gyönyörű kitörése már a „Felhők” hangulatát érezteti. Ezt a ciklust később tárgyaljuk, itt csak azt említsük fel, hogy ebben is vannak szerelmi tárgyúak. Mellőzve a múltra, a Zsuzsikára vonatkozót (Elváltam a lyánykától), van e rövidke versek közt őt olyan, amely mintha egy személyre vonatkozna, arra a fekete szemű lánykára, amott a távol kék ködében, akinek kezét megfogva úgy reszket, mintha a nagy világot tartaná; akinek sötét szeme úgy villog, mint a hóhérpallos; aki nem hagyja magát ölelni, csókolni; akivel majd oltár elé lép és egy sír fogadja be, amelyhez kijönnek az unokák. Nem úgy hangzik-e ez, mintha egy szerelmi történet folyna le előttünk? És mégse valószínű, hogy ez lett volna. Egyrészt ennek több nyoma lenne költészetében ennél a néhány sornál, másrészt az életrajza sem tud semmit ez időben efféle ismeretségről. Talán csak régebbi ismeretségek visszhangja az egész, két népdala is létre jöhetett egyéni élmény nélkül („Zöld leveles”, „Barna menyecskének”). Aztán még egyszer megjelenik a holt menyasszony, Csapó Etelke képe egy tájképbe olvasztva („A hevesi rónán”), az erre következő szerelmi költemény már, „Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe”. Sz. J.= Szendrey Júlia. Megérkeztünk az utolsó állomásra. Ezzel azonban még nem számoltunk be eddigi összes költeményeiről, hanem csak a ciklusokról. Vannak olyan múló föllobbanások is, amelyekből nem született egynél több költemény.
    Gyerekszerelmeiről nem szólunk, sem azokról, amelyekről tudomásunk van (Cancriny Emilia és Neumann Klári Aszódon), sem arról, ami bizonyára alaptalan állítás, hogy Selmecen egyik tanárának lánya (Suhayda Emma), volt első szerelme (Délmagyarországi Közlöny, 1890. 29.). Csak ott kezdjük, midőn

Nem voltam többé gyermek s nem valék
Még ifju.

    1839 nyarán Vas megyében megismerkedik Tóth Rózával, egy földbirtokos szép lányával. A 17. évében járó ifjú lángra gyullad, és írja hozzá a verseket „árkus számra”, amelyekből több ránk is maradt (L. Ferenczi Zoltán I. 150.). Ez ifjúkori zsengék nem érdekelnek bennünket, e csaknem gyerekkori fellobbanásnak örök becsű emléke pedig, az évekkel később keletkezett „Tündérálom” elbeszélő költeményei közé tartozik. Nekem azonban úgy tetszik, hogy ennek emléke egyik legszebb népdala is: „Hull a levél a virágról”, amelyet Csapó Etelke halála napján, de haláláról még mit se tudva írt. Az érzelem és természet párhuzamosságának alig ismerjük ennél szebb példáját. Amit itt az első három versszakban találunk, az van a „Tündérálom”-nak a végén: az ősz letépte a fáknak a levelét, mi pedig halványan és könnyezve elváltunk egymástól. 1845. májusban Iglón időzik költőnk, mint a Pákh család vendége és a csinos Csatlós Erzsébetre ír egy verset, amely bús szerelme leírását így végzi:

Kebled fejérlő, mint az alabastrom
De bum sötét, mint holmi ócska klastrom
S csak a halál lesz dult szivemre flastrom.
(Fresco-ritornell)

Aki azokat az érzelmes dalokat, szenvedélyes ódákat írta, a maga nemében itt is kitűnőt alkotott. Havas Adolf azt állítja, hogy ilyen formájú ritornellt nem talált. Pedig van magyarul is, Kazinczytól „Az uj láncz” egészen ilyen. Hogy ritornell helyett Fresco-ritornellnek nevezi, az a Petőfi tréfája lehet, talán a Fresco-Sonette mintájára, bár Heine e címmel nem víg költeményeket írt. A vers első sora először így jelent meg nyomtatásban: Mihelyt megkukkantottalak menyecske. Később gyűjteményébe így vette fel: Mihelyt megpillantottalak menyecske. Szolgáljon ez bizonyságul arra, amit nemcsak innen tudunk, hogy Petőfi kinyomtatott versén is változtatott.
    Ugyanez utazásban júniusban Losoncra jutott, és ott annyira megtetszett neki egy Weisz Rozália nevű zsidó lány, hogy már házasságra gondolt. Ez ugyan nem lett belőle, hanem lett egy szép vers: „A varró leány”, de vers se lett egynél több, a benyomás egészen pillanatnyi volt. 
    Alig egy hónap múlva Kun-Szentmiklóson mulat, nagyban ünneplik és ő egy versben búcsúzik el új ismerőseitől e befejezéssel:

Amott virit Szentmiklósnak
Egy rózsája…
Hejh, csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbüvölt édes
Arczulatja:
Hadd lennék én aki őtet,
Aki őtet leszakasztja!

Ez a rózsa Baky Tini, a helybeli főjegyző lánya, neki már egy egész vers se jutott.
    Ugyanez év szeptemberben Tolnában mulat és ennek emléke egyebek közt. „A négy ökrös szekér”, amelyen valami csodálatos bájt önt el a költő boldog megelégedése a kedves társaságban. Itt nem beszél egész határozottan szerelemről, de azért érezzük, hogy a Sas Erzsike neve is helyén van e fejezetben.
    Most már áttérhetünk utolsó szerelmére.

2. Örök szerelem. A lírai túlzás

1846. szeptember 8-án ismerkedtek meg Nagykárolyban és Petőfi szíve mindjárt lángra lobbant. Innen kezdve az év végéig csak 12 verse van, ami nem Júliához szól, pedig 40-nél többet írt. 1847-ben pedig kétszer annyinál is többet írt hozzá, mint már mondtuk. Júliát ugyanaz nap vezette oltárhoz, amelyiken megismerte, persze egy évvel később. Szerelmi líráját a házasság nem némította el, mint a Vörösmartyét, csak a jövő év elején állt be igen erős megcsökkenése. Ennek egyik oka, hogy már másfél év óta variálta ugyanazt a tárgyat, másik pedig az ország sorsában beállott nagy változás. Ama nélkül ez utóbbi nem lett volna elég; meg vagyok győződve, hogy ha Júliával 15 hónappal később ismerkedik meg, forradalom ide, forradalom oda, sokkal kevesebb politikai költeményt írt volna. Efféle véletlenek döntenek néha az életben.
    Azon szerelmi költeményeinek száma, amelyeket a maga nevében, élő személyekhez intézett, csaknem 200-ra tehető, ez pedig megint csaknem teljesen egyenlő két részre oszlik. Júliához annyi verset írt, mint a többiekhez együttvéve. Nyilvánvaló, hogy ezt a száz verset nem fejtegethetjük mind egyenként. Kiválasztunk közülük néhányat, hogy a költői alkotás módját megfigyeljük. (A következő versek első sora rendesen a cím is.)
    Petőfi költészetének egyik eleme természetérzéke, mely líráját át- meg áthatja. Azon költeménynek, melyet jelen ciklus első helyére tett (Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe), tárgya egyetlen természeti kép: a felhők napkeletre vándorolnak. Csak utolsó sorából tudjuk meg, hogy az egész vers egy hasonlat: a költő is napkeletre vándorolt.
    E költemény Petőfinél egyetlen példája a szerb népköltészeti modornak, amely Vörösmarty által egyidőben némi népszerűségre jutott. E költői stílus jellemző vonásai az ötös trocheus sor rím nélkül és bizonyos fajta ismétlő gondolat-ritmus. Íme egy részlet Petőfi költeményéből:

Senki sem szól igy a fellegekhez:
Napkeletre vándoroljatok, mert
Napkelet a szép hajnal hazája,
Ki rózsákat mosolygo reátok,
Lángrózsákat sötét arczotokra.

    (Horváth János: Petőfi és a szerbus manier. Irodalomtörténet 1918. évf.)
    Költőnk a természetet többféle módon tudja költészete elemévé tenni. Egyik legszebb dala, „Ereszkedik le a felhő”, tartalma ez: bús őszi este, szakad az eső, hull a fa levele, a fülemüle búsan éneke. Befejezés:

Barna kis lyány, ha nem alszol,
Hallgasd, mit e madár dalol,
E madár az én szerelmem,
Az én elsóhajtott lelkem.

Tehát a bús természet leírása arra szolgál, hogy a költő nagy bújának kifejezője legyen. Ez az érzelem és természet párossága. Ugyanezt találjuk a „Száll a felhő”-ben. A felhő és a nap nyugatra száll, amerre az én rózsám van. Mondd meg neki felhő, hogy az én szívem oly bús, mint te, mondd meg neki nap, hogy úgy ég a szívem, mint te. Az egyik hasonlat lehetne találóbb is. Mért bús a  felhő? Valószínűleg mert gyakran sír.
    Más példa:

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá,
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál.

    Ismét más. Az erdőnek madara van, a kertnek virága, az égnek csillaga, a legénynek kedvese és mind boldog. Befejezés:

Hejh elhervad a virágszál,
Csillag lehull, madár elszáll,
De a leány az megmarad,
A legény a legboldogabb.

Itt tehát a párosság mellett már bizonyos fokozást is találunk, a költő ezzel saját boldogságát fejezi ki.
    Van az is, hogy a természetet ellentétesen használja, amint már a „Czipruslombok”-nál is láttuk. Ilyen ez is: Búsulnak a virágok, mert haláluk közeleg, hullanak a fák sárga levelei, sehol egy zöld bokor. Azaz hogy van egy: az én lelkemen folyvást virítanak a boldog szerelem örökzöld lombjai.
    Puszta föld ez, ahol most járok, nincs rajta virág, bokor, madárdal, még csak csillagot se látni a felhős, fekete égen. De egyszerre eszembe jutottál, szívem szerelme és mintha csak fülemüle szólna mellettem, virágok közt járnék s az ég tele volna csillaggal. Íme, ez ugyanazon típusba tartozik, de más is egyszersmind. Ellentét van a költő boldogsága és a tájék között, de ez utóbbit a képzelet ellenkezőre, lelkéhez hasonlóra változtatja, úgy hogy most már érzelem és természet párhuzamos.
    Egyik legismertebb dala, „Te vagy, te vagy barna kis lyány” tárgya ez: szomorú fűz mellett állok, amelynek lecsüggő ágai mintha az én bánatos lelkemet példáznák. A madár már elszállt az őszi vidékről, én is szeretnék elszállni a bő országából, de nem lehet. Az egyik részben tehát párosság van, a másikban ellentét.
    A kompozíciónak ismét más, rendkívül érdekes alakját találjuk az „Uton vagyok”-ban. Nem vagy velem édesem, de tudom, hogy szellemed követ, csak azt tudnám, milyen alakban? Szellő vagy? Alkony pírja? Esti csillag? Éneklő madár? Virág? Íme a költő annyira beleolvad a természetbe, hogy ennek formáiban képzeli kedvesét, a neki legkedvesebbet. Rokon vele a „Pacsirtaszót hallok megint2, amely a harci zaj közepette eszébe juttatja a költészetet és a szerelmet, eszébe juttatja hív angyalát, lelke üdvösségét. Ez utolsó költeménye feleségéről (1849 március). Szerelmét teljes erejében mutatja, ezt a szerelmet magával vitte a sírba. Megjegyzem, hogy itt a költő részben önmagát ismétli. Az apostol egyik fejezetében (XVIII) kis madár száll a börtön ablakára s a szegény rab gyönyörrel hallgatja:

Oh istenem, mi jól, mi jól esik!
-    -    -    -    -    -    -
Dalolj, dalolj kis madaram, dalolj,
Eszembe jut dalodról
-    -    -    -    -    -    -
-    -    a szép szerelem.

    A közbeeső részeket, amelyekben nincs megegyezés, elhagytam. Ilyen módon idézem azt is, amit háromnegyed évvel később most tárgyalt költeményében írt.

Oh istenem, mi jól esik.
-    -    -    -    -
Dalolj, dalolj kedves madár,
-    -    -    -    -
Eszembe jut dalodról a
Költészet és a szerelem.

Szerelemnek rózsafája
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra,
Illatozó levelek.

Így kezdődik egy másik dala. Következő versszakainak csak a felét idézem:

Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött.
Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem.
Szerelem fejér felhői
Erre felé lengenek.
Szerelemnek holdvilága
Rám arany palástot vet.

Mindezekben a természet a költő boldogságát fejezi ki, tehát párosság és mégis más, mint amit e cím alatt tárgyaltunk. Itt t. i. az egész természet csak képzelt, semmi más, mint a megszemélyesített szerelem.
    Egyik legszebb, hangulatos költeménye a természet és érzelem párossága mellett a múlt és jelen ellentétét is tartalmazza. („Elpusztuló kert”)
    Íme, milyen változatosan tudja Petőfi az érzelmet és természetet egymással kapcsolatba hozni, pedig nem állítom, hogy az egészet kimerítettem, nincs több faj. Lássunk most néhány másfajta kompozíciót.
    A Júlia-ciklus egyik darabjában a kompozíció ellentéten alapul. Az első két versszak a legnagyobb boldogtalanság: Megbántott a rózsám, csak a halál gyógyíthat meg. A második két versszak teljes boldogság: Megcsókolt kedvesem, nincs semmi bajom. Kitűnő képe a szerelmes embernek, aki mindig e két véglet közt hánykódik.

Az én képzeletem nem a por magzatja,
Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja,
Csecsemő korában sárkánytejet szopott,
Ifju korában oroszlánvért ivott.

A továbbiakban leírja, hogyan barangolta be ez a vad fiú az eget és földet, most pedig ott eped egy kis virág mellett, te melletted barna lány.
    Mi e költemény tárgya? Csak annyi, hogy a költő folyton kedvesére gondol s íme, ebből is lehet költeményt csinálni. Nem kell hozzá egyéb, mint a képzeletet egy szilaj, vad fiúban személyesíteni meg.
    Testvére ennek szerkezet tekintetében „Az időhöz”. Ennek is olyan a tárgya, hogy látszólag semmit se lehet belőle csinálni: lassan múlik az idő, mikor kedvesemtől távol vagyok, holott majd rohan, ha vele leszek. Azonban a költő megszemélyesíti az időt mint vén embert, aki még hozzá eltörte a lábát és alig mászik, és aki ölében tartja ásító fiait, a napokat. Szintúgy személyesítés a fő költői eszköz egyik olyan költeményében, amelyet a szenvedély ereje szinte a dal fölé, ódai magasságba emel („Minek nevezzelek”).
    Személyesítés található még más költeményekben is. „Mi vagy keblem”, „Amióta én megházasodtam”.) Ez utóbbinak egyszersmind drámai szerkezete van, mint az „Állj meg feleségem”-nek, amelyben a költő és felesége eljátsszák a múltat, kezdve az első szerelmi vallomással, de hol az egyik, hol a másik kiesik a szerepéből és abba is hagyják. Tárgya: férj és feleség szeretik egymást.
    E néhány példa sejteti már, hogy lírai költeményben milyen nagy fontosságú a forma, ami azonban nemcsak a szerkezetet jelenti, hanem a külső formát is: költői stílus,nyelv, verselés. Petőfi azért tudott a költészetnek új területeket meghódítani, mert költői formát tudott adni oly tárgyaknak is, amiket mások nem találtak költőinek. Így fejezem én ki Gyulai azon állítását, hogy az egyéninek jogát a lírában nem tagadhatni meg, a kérdés mindig csak a körül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? (Gyulai: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. 1854. Újabb kiadás: Kritikai dolgozatok. 1908.)
    Így az állításban van valami homályos, kérdeznünk kell: mi az érdekes?  mi a költői? A folytatás valamivel világosabbá teszi: „A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott életet.” Valóban a képeknek rendkívüli nagy szerepe van a költészetben.
    Eddig tárgyalt dalai azt mutatják, hogy Petőfi az ő költői eszközeivel kivívta a sikert, de arra is van példa, hogy az elmaradt, ha nagyon mesterséges, erőltetett módon kereste. Látom kelet leggazdagabb virányit, olvassuk egyik versében, látok homályos pálmaligetet, kék szigetet a tengerben, holdfényes éjszakát boldog halottakkal, kik lejöttek a csillagokból, kedvesüket meglátogatni, látok mindent, mi csak a sejtésnek látható az éjben. Mindezt látom kedvesem két szemében. Mit akar mondani e fantasztikus leírás? Van valami szimbolikus jelentése? Én nem tudok benne semmi ilyet találni és mást látni, minthogy a költő szabadjára ereszti fantáziáját.
    Jobban érthető egy másik fantasztikus költeménye, „A szerelem országa”. Álmában tündérszép vidéken jár, mely azonban tele van öngyilkosokkal, aki mérget isznak, vízbe ugranak, fára akasztják fel, vagy szikláról vetik le magukat. És mindehhez a tájék és az ég mosolyog. Egészen világos, hogy itt a szerelem kínjait írja le a költő, legföljebb az meglepő, hogy ezt a mézeshetek túláradó boldogságában írta. És ugyanekkor megírta utolsó szerelme történetét is, le egészen a szeszélyes feleségig (Mi a szerelem?). Érzett talán már valamit abból a szeszélyből?
    Szintúgy nehéz megérteni az ekkor írt „Menny és föld” józan, hogy ne mondjam kijózanodott hangját, amelyet azonban nem akarok rosszra magyarázni. Ezekkel ellentétben nem utolsó diadala Júliának házassága után kevéssel írt egyik költeménye, amelyben egy szó sincs szerelemről, de annál több arról, hogy hálósapkás békés polgár lett a haragos Petőfiből, ahogy őt mindenki nevezte. (A haraghoz)

*

     A ciklus néhány darabját nem lehet dalnak nevezni. Ezeket a szokásos módon ódának vesszük, bár némelyik közülük inkább elégia.
    Hurcol az eszeveszett harag, olvasszuk az egyikben, mint a megvadult szilaj paripa a ledobott lovagot, amióta megtagadtak tőlem szép kedvesem. De nem mondok le, úgy viszlek el, mint a nyíllal megsebzett oroszlán („Röpül az utipor”). Szintén még házassága előtt keletkezett a „Válasz kedvesem levelére”, amelyben a boldogság és büszkeség pátoszát találjuk. A költő t. i. kedvesére büszke, kelletén túl is. Ő csak szép, tiszta nevet tud örökül hagyni, de talán ez a név naggyá is lehetne, ha kedvese is síkra szállana, mert hisz őt is a Múzsa ringatta bölcsőjében. Ez tehát annyit jelent, hogy Júlia tudna fényt árasztani a Petőfi költői nevére. Hol van itt költőnk híres őszintesége? „Itt benn vagyok a férfikor nyarában” a fájdalom ódája. Az eltűnt ifjúság annyi mindent vitt magával, de amellett mint polgár is boldogtalan, mert csak satnya ivadékot és pusztulásnak indult népet lát. Egyetlen vigasztalása a szerelem. 
    A költeményt tartalma és külső formája egyaránt a legkitűnőbbek közé sorozza, csak az meglepő, hogy valaki 25 éves korában kesereg az elmúlt ifjúságról. Igaz, hogy költőnk az élet nehéz harcát már korán kezdte, mindamellett azt hiszem, hogy e költeménye más motívumból is keletkezett. Ez pedig ugyanaz, amelyből az „Az apostol” született: bukása a képviselőválasztáson.
    Szeptember végén egyik eleme a mulandóság. Ez a gondolat íme házassága első napjaiban, a legnagyobb boldogság közepette is meglepi a költőt. Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? kérdezi hitvesétől. és ekkor fájó sejtelem fogja el, hogy az talán csakhamar elfelejti őt, holott az ő szerelme örök, a sírban is él. Ezek a gondolatok a fájdalomnak rajtuk elömlő pátoszával az óda fenségét éreztetik. A versmérték se a dal könnyed, éneklésre szánt formája, amint hogy nem is éneklik. A tartalomhoz járulnak a stílus szépségei, pl. a természetből és másunnan vett hasonlatok: Még nyílnak a virágok, de a hegyeket már hó lepte el; Még szívemben a nyár, de hajamon már a tél dere. – Elhull a virág, eliramlik az élet. Az özvegyi fátyolt fejfámra sötét lobogóul akaszd. Adjuk hozzájuk a hibátlan verselést és költészetünk egyik legnagyobb remeke áll előttünk, mint Riedl is hirdeti.
    Van arra példa, hogy Petőfi külföldön is talált utánzóra. Alighanem ezt mondhatjuk e világszép versről is. Álljon itt utolsó versszaka:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a siri világból
Az éj közepén s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyüimet érted.
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e sziv sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is örökre szeret.

    És álljon itt egy spanyol költemény egy része:

Ha meghalok, s te más ölébe majdan
Elfeleded, mit szűd fogadott hajdan:
Esküd, szerelmedet,
Ó ne feledd!
Ó ne feledd, hogy siromból kikelve
Betérek hozzád visszakövetelve
Esküd szerelmedet,
Ó ne feledd.

    Közös gondolat: Ha elfeleded hűségedet és másé leszel, én feljövök a sírból. Ez a gondolat nem olyan útszéli, hogy bármikor kéznél lenne, eléggé valószínű az átvétel. A spanyol költemény Victor Balaguer munkája. 1901-ben jelent meg (Kőrösi Albin: Petőfi a spanyoloknál. Petőfi Könyvtár 27., 28.). A Petőfi költeményének még ekkor nem volt spanyol fordítása, de volt több francia, köztük verses is.
    Szeptember végén méltó párja A csillagos ég. Tartalma által ez is az ódák közé emelkedik.  A költő fölrepíti lelkét a csillagokon keresztül, megtudni, van-e szerelem a mennyben. Ha nincs, nem kívánkozik oda, mert

A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

    A kiinduló pont itt is a természet, a csillagos ég képe és az alvó föld, kifejezve gyönyörű képekkel: Lelkem megfürdik a csillagok sugarában, lemossa magáról a földi szennyet és így fölrepül a magasba. Nem kevésbé szép fokozással magyarázza meg, mi lehet az a halk dongás, mely fülét megüti: kis bogár, távoli folyam, még távolabb mennydörgés vagy lelke himnusza a csillagok körében: Tökéletes a verselés is. Petőfi ezt a költeményt mint vőlegény írta, tehát ez is Júliához van írva, mint a Szeptember végén. Szerelmi költészetünk e két ódában jutott legmagasabb fokra.

*

    Az ódák közé kell sorolni a Költő ábránd-ot is szerelme első napjaiból. Azt állítani, hogy e versben nincsenek nagy költői szépségek, igen merész dolog lenne, úgy érzem azonban, hogy lírai költeménynek nagyon el van nyújtva, a felével is rövidebb lehetne. A költemény két sora:

Mit bánom én? az Isten szebb halált nem adhat
Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt-
alighanem Eötvös egy költeményének hatása alatt keletkezett:
Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,
Gyönyör között ha veszhet e kebel.
(Szörnyen szép) (V. ö. Petőfi napjai 320.)

    Ami a Költői ábránd-ban még csak epedő vágy, csaknem reménytelenül, az a boldogság elragadó himnuszává emelkedik a győztes szerelemben. Minek nevezzelek – kérdi újra és újra a költő, hogy imádott hitvesét minél magasabbra emelhesse, lévén a szerelmi költészet, mint maga a szerelem, a túlzások világa. És a nagy lírikus ebben is nagy példa. Íme némi mutatvány Júliához írt verseiből:
    Te vagy a világ legnagyobb gyémánt, az isten remeke, akinek szívében lakik a jó isten. A földnek, égnek legjobb angyala; a legdrágább földi kincs, egy égbe rontott képzelet tündér leánya. Egy tekinteted többet ér, mint a tavasz, mikor legszebb. Egy mosolygásodban több a költészet, mint összes verseimben. Csókod az istenek itala, ember nem bírja meg, fölragadja az égbe; már itt mennyei életet élek. Múzsámmal együtt születtél a csillagok legszebbikében, sőt a csillagokat is te gondoltad ki, mikor szerelmed született. Nem is ékesíté még soha az eget olyan hajnal, mint szerelmem hajnala; nem is lesz párom boldogságban, míg a világ világ lesz. Ember még soha úgy nem szeretett, mint én. Ha nap volnék, ott hagynám érted az eget és csak szemeidet nézném. Ha kívánnád, viselném érted a megvetés és gyalázat bélyegét. Szerelmem a sírban is örökké él, sőt csillag képében fog sírunkra leragyogni.
    Ez a szerelmi láz hangja, amelyben az imádott lényt magasan fölöttünk állónak, mindennél tökéletesebbnek tartjuk.

3. Összefoglalás

    Állítsuk össze azok névsorát, akiket Petőfi megénekelt. Mellőzve a két kis gyerek-lányt (Neumann Klári, Caneriny Emilia), akik iránt a gyerek-Petőfi hevült Aszódon, a névsor időrendben ez: Tóth Róza, Mathild, Nagy Zsuzsika, egy szőke hölgy (állítólag Dessewffy grófné), Csapó Etelke, Csatlós Erzsébet, Weisz Rozália, Baky Tini, Sas Erzsi, Mednyánszky Berta, Szendrey Júlia.Elég tekintélyes névsor, amely talán valamivel még növekedne, ha néhány verset hiteles címre tudnánk elkönyvelni. Ilyen gazdátlan versek ez idő szerint „Szinházban”, „Szinbirálat”, „Egy asszonyi állathoz”.
Az első tréfás szerelmi vallomás a groteszk fajtából:    

Nézd a bu mint fintoritja
Szentimentális pofámat, stb.

    A második ahhoz a fajhoz tartozik, ahol a befejezés az egész vers értelmét megváltoztatja, amilyenre még látunk példákat. A harmadik szép szerelmi költemény, a vidám fajtából. Egy se értéktelen és valószínű, hogy valóság alapján keletkezett. A két előbbiről Ferenczi Zoltán nem tartja lehetetlennek, hogy Kappel Emiliáról szólnak, akit Petőfi fiatalos hetykeségből, Pákh Albert ellenmondásától felingerelve megkért az apjától, anélkül, hogy csak valaha beszélt volna is a leánnyal.
    Ezek után mondjuk ki, hogy Petőfi olyan volt, mint amilyennek egy fiatal embernek lenni kell: minden szép nő tetszett neki. Minthogy pedig ez a fiatal ember lírikus költő, a tetszésből versek születtek. Természetes, hogy ez nem lehetett mind igazi szerelem. Viszonzott, tehát boldog szerelem csak egy volt köztük: a költő és felesége viszonya. Azt hiszem azonban, hogy volt még egy igazi szerelem: Csapó Etelke, „a holt menyasszony” iránt. Ez olyan őszinte fájdalmat okozott neki, mintha egy boldog szerelmet dúlt volna szét.
    E szerint Petőfi kétszer volt szerelmes, mint Vörösmarty (Perczel Etelka és a felesége) és mint valószínűleg Arany is (Klárcsi színésznő és a felesége). Arany ugyan azt vallja, hogy második szerelem nincs, csak első (Katalin), én azonban más véleményen vagyok.
    De ha Petőfi szeretett viszonzás nélkül, ő érette meg szenvedett Nagy Zsuzsika.
    

4. Egy tréfa

    Befejezésük szóljunk egy teljesen magában, társak nélkül álló versről. Vadnai Károly Pálffy Albert felett tartott akadémiai emlékbeszédében azt írja, hogy Petőfi egyszer tréfából írt egy érzelgős sápítozó verset Euláliához és azt a Pálffy neve alatt adta ki egy szépirodalmi lapban. E nyomon elindulva megtaláltam ezt a verset a győri Hazánk 1847. április 15-iki számában. Minthogy ez a vers még most is eléggé ismeretlen és amellett nem hosszú, ide írom.

Euláliához

Szép vagy, mint a csillagsugár,
Mely fürdeni a tóba jár,
Ha fellegekkel nem kell vivnia,
Eulália!

Kegyetlen vagy, miként a kő,
Kegyetlen mint a temető,
Mit meg nem indit az árvák jajja
Eulália!

Érted, te szép kegyetlenség,
Világokat hóditanék,
De erőm e butól már elfogya
Eulália!

Arczom ez arcz, mely egykoron
Kitett a hajnal biboron,
Most halvány, mint a hervadt viola,
Eulália!

Tiéd az örök könnyek,
Melyek szememből ömlenek,
Tiéd lelkemnek miljó sohaja,
Eulália!

    Vajon csakugyan Petőfi verse ez? A külső bizonyítékok mind amellett szólnak, hogy hihetünk Vadnainak, hogy pedig belső bizonyíték alig van, annak oka kézenfekvő. Petőfi szándékosan rossz verset akart írni, szándékosan elváltoztatta a hangját, mert különben hol marad a tréfa?
    Némi csekély belső bizonyíték még így is van. A csillagsugár fürdeni a tóba jár, emlékeztet Petőfi egy előbbi költeményének kezdő sorára és címére: Fürdik a holdvilág az ég tengerében. Fontosabb ennél a versmérték. Két négyes és egy ötös jambus kombinációja éppen nem tartozik Petőfi gyakoribb versformái közé. És íme egy olyan költeményben találkozunk vele újra, mely Euláliával egy időben keletkezett.

Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halmi meg,
Lassan hervadni el, mint a virág.

    Íme ez teljesen az Eulália verse. Talán mikor ez a verse nyomtatásban megjelent, szintén a Hazánk-ban (1847. március 6.), talán éppen akkor írta Euláliát és így nem véletlenül választotta ezt a versformát. Nem fejtegetem részletesebben ezt a verset, megtettem másutt, az érdeklődőt arra utalom. (Szigetvári Iván: Petőfi ismeretlen verse. Budapesti Hirlap 1913. november 30.)
Ezt a gyönge verset föl kell venni Petőfi költeményeinek Függelékébe, ahol békésen meghúzódnak egymás mellett az ifjúkori zsengék, a költő által kihagyottak, a nem hiteles szövegűek stb.

II. Népdalok

S ez az igazi költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
(Petőfi)

Itt azokat a szerelmi költeményeket tárgyaljuk, amelyeket a költő nem saját nevében írt, hanem a nép fia helyzetébe képzelte magát. Azonban népdal nemcsak így keletkezhet, már tudjuk, hogy pl. „Árvalyányhaj”, „Te vagy, te vagy barna kislány”, ma id énekelt népies dalok, pedig mind a kettőt a maga nevében írta Petőfi, az egyiket Nagy Zsuzsikához, a másikat Szendrey Júliához. Ezekre már most nem térünk vissza.
Petőfi népdalait leginkább pályája első felében írta, egyes ciklusokban. 1846 után már alig. Ez évtől fogva az ország dolga fokozottabb mértékben érdekelte, szerelme Júlia iránt pedig rendesen nem népies formában nyilatkozott.    
Petőfi ismerte a népköltészetet. Bizonyítja ezt többek közt, hogy a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjteménye számára ő is küldött népdalokat (1844), amelyeket a nép ajkáról jegyzett le. Erdélyi ki is adott belőle egy részt. Hogy nagyra becsülte, arra megint több bizonyíték van. elég legyen itten csak egyet említeni: Arany előtt többször úgy nyilatkozott, hogy költeményeiből nagyrészt oda adna, ha szebb népdalainak ő lehetne a szerzője (Arany: A magyar népdalról). Így állván a dolog, nem fogjuk meglepőnek találni, hogy a népköltészet hatással is volt rá. Így éppen az Erdélyi számára lejegyzett népdalok egyikében egy gulyás olyan módon fejezi ki boldogságát, mint Petőfi egyik népdalában. Pusztán születtem, az alföldi csikós (Sebestyén Gyula: Petőfi népdalgyűjtése. Ethnographia 1914.). Eléggé valószínű, hogy ez amannak a hatása alatt keletkezett. A népköltészet hatása azonban ilyen módon csak igen ritkán nyilvánult költőnknél, hanem inkább a kidolgozás módjában.
Népdalainknak egyik igen ismert sajátsága az, amit a kezdő sorok festőiségének szoktak nevezni, amikor a kezdő sor értelem szerint nem függ össze a következőkkel, legalább úgy látszik. Megesik azonban, hogy közelebbi vizsgálatra mást mutat. Azonban töméntelen népdalunknak bekezdését értelmetlen, henye díszítésnél egyébnek nem tudom tekinteni. Ilyen pl.:

Réten uszik a haris,
Szeretsz-e szivem Boris?
Kútágasra szállott a sas,
Engem rózsám ne csalogass.

    Efféle kezdő sorokra Petőfi népdalaiban is van példa.

Rózsabokor a domboldalon,
Borulj a vállamra angyalom.

A rózsabokorról nincs többé szó és én nem tudom a vers tartalmával értelmi kapcsolatba hozni, mert hasonlatnak, aminek megpróbálják magyarázni, nagyon gyönge. Petőfi használta ezt a figurát, mert úgy találta népdalainkban és éppen ezért tartjuk mi is elfogadhatónak. Nem tudom, hogy más nyelvben megállhatna-e ilyen laza kapcsolat.

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál.

    Ebben a kapcsolat már szorosabb, hasonlaton alapul.
    Egy másik formája a népies szerkezetnek az érzelem és a természet kapcsolata. Sok népi példát lehetne felhozni, de nem az a feladatunk, elégedjünk meg eggyel:

Hull immár a fa levele,
Örömem is elhull vele.
Sárgul orczám, mint a levél,
Szegény legény, hová lettél?

    Nem lehetetlen, hogy költőnk e tekintetben is vett ösztönzést a népköltészettől, példánk emlékeztet Petőfi „Hull a levél a virágról” népdalára, én azonban bizonyosnak tartom, hogy Petőfi e téren felülmúlja a népköltészetet. Az a nagy gazdagság, amelynek már láttuk példáit, az ő sajátsága.
    Egy harmadik népdali tulajdonság drámaiságnak nevezhető.

Fakó lovam fel van kantározva,
El is megyek a rózsámhoz rajta.
Repülj fakó, szikrázik a patkó,
Ez a kis lány de kedvemre való.

Ennek minden sorához külön képet lehet rajzolni. Előttünk áll a felkantározott ló, a legény felül rá, a ló vágtat vele, megérkezik kedveséhez és talán átöleli. Álljon itt most Petőfi egyik népdala:

Gyere lovam, hadd tegyem rád nyergem
Galambomnál kell még ma teremnem,
A kengyelbe most teszem bal lába,m
De lelkem már a galambomnál van.

Száll a madár, tán párjához siet,
Sebesen száll, el is hagyott minket.
Érjük utól szaporán jó lovam,
A párját ő sem szereti jobban.

Et három képben lehet ábrázolni: a legény fölnyergeli lovát, fölszáll rá, vágtat rajta és fölötte repül egy madár. Íme ez majdnem ugyanaz, ami a népi költemény, vagyis Petőfi azt írta meg újra, némi kevés változtatással.
    A drámaiság tehát abban áll, hogy egy jelenet játszódik le előttünk. Egészen rövid, négysoros vers is elegendő ahhoz, hogy valami cselekmény legyen benne, sőt a rövidség hasznára is van a versnek. Petőfi egy másik népdalában a leány, mint egy kórus, elbeszéléssel kíséri az előttünk lejátszódó cselekményt, amelynek fűrésze megint csak az, hogy a legény lóháton látogatja meg kedvesét. („A szeretőm nyalka gyerek”). Ez hosszabb, mint amilyen a dal szokott lenni, nem is olyan hatásos.
    Szintén drámai módon van előadva a „Befordultam a konyhára”, ebben azonban Petőfinek egy másik kedvelt költői fogását is megtaláljuk, az ellentétet. Égő pipám kialudott, alvó szívem meggyuladott. Érezzük, hogy ez befejezi a költeményt, ha tovább vinné a költő, az már más tárgy lenne. Efféle drámai jelenetet mutat „A faluban utczahosszat” is, valamint az előbbi fejezetben is láttunk már eljátszott jelenetet.
    A drámaisággal rokon, de nem egyenlő a párbeszéd, ami szintén élénkíti az előadást. Egészen párbeszédes népdal pl. költőnknél a „Fényes csillag” vagy az „Alku”. Ez utóbbiról tudvalevő, hogy már Petőfi életében népköltési gyűjteményben is megjelent, elfelejtették, hogy ő a szerzője, igazi népdalnak hitték. Kemény Zsigmond is, mikor egyik regényében Iduna grófné elénekli egy társaság előtt, jól választott népdalnak nevezi és Petőfi nevét nem említi meg. (Kemény Zsigmond: „Férj és nő” 1852.)
    Az is tudvalévő, hogy megtoldották egy versszakkal:

Ha ez a pénz eltalálna veszni,
A szeretőm nem tudna szeretni,
Akkor lennék csak igazán szegény,
Juhászlegény, szegény juhászlegény.

Akárkit tiszteljünk e ráadás szerzőjéül, bizonyos, hogy fölösleges munkát végzett. Petőfi költeménye a szimmetrikus két strófával be van fejezve: egyik az ajánlat, másik a visszautasítás. Ez utóbbi olyan túlzással történik, ami azonban jól illik a szerelemhez, hogy azt folytatni nem lehet. De nemcsak fölösleges ez a toldás, hanem silány is. Hiszen úgy is érthető, hogy kedvese elhagyná, ha a pénzt elvesztené, ami azután teljesen méltatlan a Petőfi verséhez.
    Nem hoztam volna szóba ezt a semmiséget, ha azt nem olvastam volna, hogy a nép nem éri be a nemzet legnagyobb költőjének két versszakával, tovább költi ezt, mégpedig szerencsésen. (Vikár Béla: A magyar népköltés remekei.) Én úgy látom, hogy nem olyan könnyű Petőfi javítani, főképp ott, ahol nincs is benne hiba.
    Azt tán mondani se kell, hogy költőnk e most tárgyalt népköltészeti sajátságok nélkül is tud kitűnő népdalt írni. Ilyen pl. a színekben gazdag, vidáman enyelgő „Zöld leveles”, vagy a „Mem ver meg engem”, amely csak nyelve és tárgya szerint népies, de azért nem tudom, van-e ennél szebb magyar népdal. Egy egész dráma 16 sorban: te lettél hűtlen, most már hiába bánod, a múltat nem hozhatod vissza. Ha szorosan vesszük, első sorában hibás a caesura: Nem ver meg en/gem az isten. Népköltészetünkből ilyen sort százat tudnék idézni, ami azt mutatja, hogy a nép ezt nem tartja hibának. Csak e híres szép népdalra utalok:

Oh ne mondj en/gem rózsádnak,
Ne mondj engem galambodnak stb.
A caesurának ezt a hibáját csak az énekben érezni.

    Hogy abban a félszáz költeményben, amennyire alacsony számítással tehetjük Petőfi népdalainak számát, igazgyöngyök mellett egy-egy gyöngébb alkotást is találunk, az magától értetődő. Elemezzünk egy ilyet:

A virágnak megtiltani nem lehet
Hogy ne nyiljék, ha jön a szép kikelet,
Kikelet a lány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

E sorok értelme prózában ez: Amint a virág kinyílik, ha rájön a tavasz, úgy kinyílik a szerelem, ha rájön a lány. Nyilvánvaló, hogy itt hibás a metafora, hiszen a páros fogalmak virág és lány, tavasz és szerelem. A harmadik sor tehát így volna helyesen: Virág a lány, kikelet a szerelem. És különös, hogy a ritmus is jobb így, az első ütem egybe esik a szólammal, az értelmi résszel. Ezt a dolgot én olyan világosnak látom, amiP. Szíved csendes még, mint a téli madárfészek, de majd zajos lesz, ha jön a kikelet, ha bevonul a hatalmas, nagy király, a szerelem. (O. B. kisasszonyhoz.)
    A 2. és 3. versszakaszról nincs mit mondani.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára,
Tündér orczád tejben uszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.

    A 2. sor szép metaforáját tartalmaz, de megvan már Kisfaludy Károlynál:

Mint a téjben uszó rózsa,
Olyan az ő nyájas arcza.
(22. népdal)

Nem valószínű, hogy Petőfi innen vette, bizonyosan nem ismerte annyira Kisfaludyt, véletlen találkozás lesz. A gondolat voltaképpé már Csokonainál is megvan, de a kifejezés még fejletlen (Az eleven rózsához), sőt állítólag megvan már Propertius-nál is. Mindezek ellenére azonban áll az, hogy a közönség idegen eredetét nem ismeri, az ő szemében tehát ez nem is von le szépségéből. Hogy a halál képzete befejezi a költeményt, arra sok példát hozhatnék fel Petőfitől. Álljon itt néhány más és más személyhez intézett verse: Elvennélek én (Nagy Zsuzsika). Szivem te árva rabmadár (állítólag Dessewffy grófné). Midőn nagyon bánt (Csapó Etel). Elnémult a fergeteg (Mednyánszky Berta). Hol a leány (Szendrey Júlia). Költőnk tréfásan is alkalmazza ezt: A varróleány (Weisz Rozália). Fresco ritornell (Csatlós Erzsébet). És íme szóban levő versében nem ez történik, jön egy felesleges 5-ik strófa és ebben ez a sor: Szeress engem szívem gyöngye, ha lehet. Micsoda szerelmes beszéd ez?
    Nem árt megjegyezni, hogy dalok népszerűségében része lehet a dallamnak is, talán ez esetben is.

*

    Petőfi népdalköltészete nagyon korán kezdődött. Még nincs 20 éves, mikor az első ciklust írja, köztük a Hortobágyi korcsmárosné-t, első költeményét, mely éneklett dallá lett.
    Petőfi ismerte a népköltészetet és vett is tőle hatást, ne feledjük azonban, hogy a műköltészetben is már évtizedekre menő gyakorlat előzte meg az ő fellépését. Horváth Ádám és Csokonai kezdő kísérletei után Vitkovics, Kisfaludy Károly, Vörösmarty és Czuczor népdalai már többet is tettek annál, hogy az olvasóközönség ízlését a költészet e faja felé irányították. Különösen Czuczor buzgó és sikeres munkássága jó előkészítés volt költészetünk népiesebb korszakának. De Vörösmartynál is, aki nem e téren szerezte halhatatlan érdemeit, egy-két kitűnő dalban megtaláljuk a népdal tiszta hangját („A szeretők”, „A kérő”). Szóval Petőfi a népdalt a legmagasabbra emelte, de nem elődök nélkül.

Család

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül.
(Petőfi)

    A Petőfi költészetében megjelenik apja, anyja, egyetlen testvére, fia, apósa és felesége. Ez utóbbival már végeztünk. A szüleiről és testvéréről szóló verseknek jó egyharmada azzal a nagy eseménnyel függ össze, amely 1844 tavaszán fordulópontot képez életében. („Füstbe ment terv”, „Egy estém otthon”, „Vizen”, „István öcsémhez”, „Felszedtem sátorfám”)
    Amint anyjáról szóló első versében már megtaláljuk a jellemző accordot, hogy a dráma nyelvén szóljunk, abban a mélységes szeretet és gyöngédségben, amellyel eltitkolja előtte nagy nyomorúságát („Távolból”), úgy atyjáról is először azon a tréfás, humoros hangon szól, amelybe némi kicsinylés is vegyül. Nemcsak őszinteség kellett hozzá, hanem demokrata szellem is megírni, hogy

Csak husvágáshoz ért,
Nem sok hajszála hullt ki a tudományokért.

A kétféle jellemzést kitűnően egyesítette „Vizen” című költeményében, ahol a komikumot az apja és az anya nagy ellentéte okozza: egyik az letét félti, másik a ruháját. Tehát össze nem illő, disparate fogalmak. Költészetünkben ennek a fajnak aligha van ennél kitűnőbb példája. Némileg hasonló szembeállítást találunk a „Fölszedtem sátorfám”-ban is: Anyja csak siratni tudja elveszettnek hitt gyermekét, atyja ellenben káromkodással és fenyegetéssel könnyít magán. Az azonban nem áll, amit néhol olvashatni, hogy atyjáról mindig ezen a hangon ír. „István öcsémhez”, „A jó öreg korcsmáros”, „Szülőimhez”, „Karácsonkor” és – mondanom se kell – „Szüleim halálára” bőségesen megcáfolják ezt.
    Sokat bántotta költőnket szüleinek szegénysége („Fekete kenyér”, „A jó öreg korcsmáros”, „Karácsonkor”) és talán még jobban az, hogy ő nem tud rajtuk segíteni:

Ez fáj nekem csak, nyugott éltemet
Most egyedül ez keseriti meg.

írja öccsének. Egyik versében aztán tréfára fordította ezt a tárgyat lefestve a jövő boldogságot, ha ő majd meggazdagszik („Szülőimhez”). Ez ugyan nem történt meg, de annyira jutott a költő, hogy segíthette szülőit. És ennek része van abban a vidám, tréfás hangulatban, amely egyik kiváló darabját betölti. („Anyám tyukja”)
    Még szerelmi költeményt írva is eszébe jut anyja, akit gyermeke meg se fog siratni, mert elsírta könnyeit szerelmese sírján („Anyám, anyám”). Ez persze csak költemény, amiben csak fiúi szeretete a valóság.
    Olyan nagy esemény, mint fia születése, természetesen az apa mellett a költőt se hagyta hidegen, bár véleményem szerint ez a vers nem tartozik java alkotásai közé („Fiam születésére”). Fiáról csak ez az egy vers szól, de gyermeke közeledtét hírnökök jelentették be már hónapokkal előbb: „Hallod-e sziv, szivem”, „Golyók sivitnak”, „Egész világ a harczmezőn”. A költőnek védekezni kellett a vád ellen, hogy ő, aki mindig háborút hirdetett,most nem fog kardot a hazáért, mint olyan sokan. E vádat nemcsak megvetéssel utasítja vissza, hanem okát is adja, mért nem hagyja el most feleségét:

Oh gyermekem, oh gyermekem
Még meg se vagy születve,
Szivemre máris kint hozál
S gyalázatot nevemre.

    Hátra van még két vers, amelyről nem öröm nekem szólni, de kell. Az egyikben azzal vádolja apósát, hogy lányát árunak tartotta és már alkudott is rá. Soha nem lesz boldog, mert aki gyermekét elhagyja, azt az ég is elhagyja örökre, stb. („Egy apához”) Így vitt a nyilvánosság elé egy magánügyet, mely akkor se tartozott volna oda, ha nem egyoldalú elfogultsággal tárgyalja. De hát amit ő erősen érzett, azt nem tudta elhallgatni, ki kellett mondania – vethetné ellen valaki. Jó, de éppen úgy kellett-e megmondani? Nem volt elég, hogy már többször szólt róla? Egy szavam sincs következő tréfás panasza ellen:

Eltört ugyan az utban
Kocsinknak kereke,
De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-suly törte le.

Azon áldásnak sulya,
Amellyel engemet
Ipam s napam maguktól
Eleresztettenek.
(Az volt a nagy)

    Milyen kár, hogy ezzel meg nem elégedett! Gyulai mondja, hogy Petőfi az őszinteséget néha a túlzásba vitte. Ez bizonyára itt hat ránk a legkínosabban.
    A másik vers saját atyjáról szól, aki 48-ban elment a magyar sereggel mint zászlótartó. Erről írt versében olvasható a többi közt:

Édes apám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged,
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.
Az utolsó versszak:
És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsőséged,
Könnyem leszen sirodnak harmatja,
S hired a nap, mely azt fölszáritja.
(A vén zászlótartó)

    Ha amott bánt a kíméletlenség, mely egyszersmind igazságtalan is, itt még jobban bánt az ítélet hiánya. Hihette komolyan, hogy az apja tettéért hír és dicsőség jár a honvédek korában, mikor százezren tettek annyit és még többet is? Valóban Petőfinek nem egy fölületes ítéletet lehet szemére vetni (Kisfaludy Károly, Goethe, Béranger, Vajda Péter), de ez legkevésbé méltó egy lángészhez.
    Petőfi családi költészetének nincs előzménye nálunk. Ha például Kisfaludy Sándor a feleségéről is énekel, az a szerelmi költészetbe tartozik. Czuczor mert verset írni apja halálára és abban kimondani, hogy egy jobbágytelekből táplálta családját („Atyám hamvaihoz”), de a Petőfi verse apjáról, aki csak húsvágáshoz ért, jóval előtt jelent meg. Irodalmi hatást nem tudnék egyebet említeni, minthogy Béranger megénekelte nagyapját, a szegény öreg szabót, és tiltakozott az ellen, hogy őt nemesnek tartsák. Fő motívum itt mindenesetre Petőfi erős líraisága: mindent megénekelni, amit érez.

Barátság

Zavarva lelkem, mint a bomlott czimbalom;
Örül a szivem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfi-t barátul mégsem érdemelé!
(Arany)

    Körülbelül 40 versről szólunk itt, először a férfiakhoz, azután a nőkhöz írottakról. Az előbbiek nagyobb fele írókhoz van intézve. Kétség kívül legérdekesebb Arany Jánossal kötött barátsága, irodalmilag is legtermékenyebb. Mikor Toldi a Kisfaludy Társaságban pályadíjat nyert (1847 januárban), Petőfi sietett a munkát kéziratban elolvasni és rá nyomban versben üdvözölni szerzőjét („Arany Jánoshoz”). Amint annak idején a kor elismert legnagyobb költője Vörösmarty, kézen fogta a kezdő Petőfit, úgy fogadja ez most már mint legnépszerűbb költő az új nagyságot. És bármilyen kis dolog is ahhoz képest, amit Vörösmarty tett ő érte, nagyobb örömet az is alig kelthetett. Az üdvözletet Arany egy második pályadíjnak érezte, nem kisebbnek a Kisfaludy Társaságénál. Ilyen módon Petőfi mintegy összekötő kapocs a múlt és jövő nagy költője között. A fáklyát, melyet ő Vörösmartytól kapott, átnyújtotta Aranynak.
    Második verse, „Levél Arany Jánoshoz”, már Aranynál tett látogatása után kelt, egy részéről már szóltunk, a többit a végtelen jókedv és elmésség jellemzi, mint hozzá írt prózai leveleit is, bizonyságot téve nagy szeretetéről. Mert szellemünk csak ott érvényesül igazán, ahol szeretünk. Harmadik verse második látogatásával függ össze, amelyet már feleségével tett („Arany Jánosnál”). Ferenczi Zoltán szerint rokonságban van Béranger „Adieux á la campagne” c versével. Magma is úgy látom, hogy vannak bennük közös eszmék; Béranger is beszél a magányról, amelyet el kell hagyni, hogy visszatérjen börtönébe, emlegeti a dicsőséget, ez megvan Petőfinél is, bizonyára a francia költő hatása alatt.
    Petőfi barátsága Arany életének egyik boldogsága, elvesztése egyik fájó sebe, mely haláláig sajgott. Úgy tört be az ő egyhangú életébe, mint egy fényes sugara az igazi ifjúságnak, amelynek „szép kertjébe ő vaskorláton nézett át”. Eltűnte után folyton sír lantján a hű barát emléke. „Harminc év mulva”, kevéssel halála előtt írta azt a gyönyörű apotheosist, amelyre föntebb céloztam. Apotheosis a szó szoros értelmében, mert az istenek közé emeli eltűnt barátját.
    Nem Arany költészetét tárgyalom, tehát nem veszem sorra mindazt, ami benne Petőfire vonatkozik: 7 vers egészen és körülbelül ugyanannyi részben. Csak azt az újabb fölfedezést említem meg, hogy „A walesi bárdok”-ban is ő róla van szó a harmadik énekes szavaiban. (Solymossy Sándor: Arany János. Ethnographia 1918.)
    Mindent összevéve azt mondhatjuk, hogy Petőfi nagyságának alig van buzgóbb hirdetője Aranynál.

*

    Költőnk 2-2 verset írt Tompa, Jókai és Adorján Boldizsárhoz. Tompa a még személyesen nem ismert Petőfihez írt egy hosszú létre eresztett, nem nagy értékű verset a bor magasztalására. Petőfi válaszában ugyanezt a témát folytatja, de alsóbbrendű alkotásnál többre ő se vitte. Érezni, hogy a tárgy nem lelkesítette eléggé. A második versben már maga választotta a tárgyat, azért sikerültebbet alkotott. Már itt említi azt az önmagával való meghasonlást, mely titkos féregként emésztette barátja lelkét és később ahhoz is hozzájárult, hogy babártásuk erőszakosan megszakadt. Amiben persze része volt a Petőfi büszke, uralkodó természetének is. Így járt Jókaival is, akit először csak fellépése alkalmával buzdított („Egy fiatal íróhoz”), kevéssel utóbb azonban már egyetlen barátjának nevezett („Jókay Mórhoz”), igaz, hogy a „Felhők” sötét, világgyűlölő korszakában, ezért nem is kell egészen szó szerint venni, amint ezt ő maga is megírta Kecskeméthy Aurélnak. A forradalom ezt a barátságot is megsemmisítette.
    Az Adorján Boldizsár (1820-1867) ismeretlen neve valamikor jobb hangzású volt, Vörösmarty is írt hozzá, munkatársához egy rövid kis emlékverset (1841). Költészetéről ma ítéletet mondani nem könnyű dolog. Versei nincsenek összegyűjtve, csak az egykorú hírlapokban, almanchokban olvashatók. Ezekben olvastam én is tőle egyet-mást, egy novellát, mely aligha tetszhetett Petőfinek, aki az egyszerű, természetes stílust szerette és 6-7 verset, amelyek közt sikerültebb is akad. („A visegrádi apród”-ról más helyen szólunk.) Ha nem volt is egészen tehetségtelen költő, Petőfi verse, mely egy fantasztikus, részben nem is érthető képben magasztalja költészetét, jóval nagyobb költővel szemben is túlzás lenne. Baráti szeretete megzavarta ítéletét. A hátralévő verseket általában jellemzi a kor, vagy éppen pillanat hangulata, melyben keletkeztek. Szemere Pálhoz ugyanabban a sötét korszakban írta gyönyörű versét, amelyben Jókaihoz. Egyrészt a megbántott önérzet panasza, másrészt a hála öreg barátja iránt szólal meg benne, aki kezdettől fogva megértette és méltányolta őt. Vachott Sándorhoz írt költői levele közvetlenül a „Czipruslombok”-hoz csatlakozik. A költő vigasztalást keres barátságában és felesége társaságában, akinek arca testvérére, Etelkére emlékezteti. Kerényi Frigyeshez a bordalok korhely korszakában írt, ne csodáljuk hát, hogy alaphangja a könnyelműség, még a szerelemben is. Nem egy korszak, hanem tisztán egy hangulat szülötte a „Végszó****-hez c. elégia. Fájdalma sír benne a barátjától kapott sebért, mely a bú tengerével tölti meg a keblét, feldúlt egy világot. Ki gondolná, hogy e nagy fájdalom oka egy összekoccanás Pákh Alberttel, mely egy-két nap múlva már el volt felejtve, a barátság helyreállott. A lírikus költő érzékenységét ez esetben a debreceni nyomorúság is fokozta.

*

    Valami 10-12 vers nem írókhoz szól, de azért részben kollégákhoz. Évek múlva is hálás az iránt, aki a katonaságnál barátja volt („K. Vilmos barátomhoz”, „Katona barátomhoz”), de már színész barátja emléke egyebet is eszébe juttat, úgy  hogy verse a vándorszínészet szatírája lesz („Levél egy szinész barátomhoz”). Ugyanekkor azonban egy másik színész barátjához valóságos ódát írt, magasztalva őt, akit kora nem ért meg. Ha ez költővel történik, ezt a jövő még jóváteszi, a színész azonban csak e jelenre számíthat (Egressy Gáborhoz).
    Nem én mondtam először, hogy ez nem Petőfi eredeti gondolata, már Schiller nagyon szép költői kifejezést adott annak, hogy a szobrász és költő munkája évezredek múlva is él, holott „Dem Mimen flicht die Nachwelt keine Kränze”. Csak a jelen az övé, ezt kell magának biztosítani (Wallenstein, Prolog). Petőfi tehát ezt a gondolatot Schillertől vette, de befejezte egy nagyon szép költői képpel, amely nincs meg Schillernél:

Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátá hire horgonyát:
Elmegy nevével az idő hajója
És menni fog az örökélten át.

    Ferenczi bőséges adatokkal igazolja, hogy Petőfinek az előkészület éveiben alig volt kedvesebb olvasmánya Schillernél, egy költeményét (Ifjú a pataknál) le is fordította 1842-ben, abban az évben, amelyben az irodalomban fellépett.
    Egyik legsikerültebb költői levele azt a korszakot jelöli meg, amikor a világgyűlöletből kigyógyult (Várady Antalhoz). Kitűnő tréfával kezdődik, de van sok egyéb is e versben, amelyhez hasonlót Petőfi csak olyanhoz tudott írni, akit nagyon szeretett. Egy másik versből mint önmaga jellemzése álljanak itt e sorok:

Én inkább betöröm fejem,
Semhogy meghajtsam derekam.
(S. K. emlékkönyvébe)

    Említsük még meg egy igen kedves költeményét, mely nem egy személyhez szól, hanem a dunavecsei jó pajtásokhoz, akiket arra kér, hogy ha hamarosan meghal, őt ne gyászolják, nem illenék az ilyen víg fiúkhoz. Attól félt t.i., hogy súlyos betegség csíráját hordja magában („Hattyudalféle”). A többi ide tartozó verset mellőzve szóljunk egyetlen főrangú barátjához intézett verséről: Gróf Teleki Sándorhoz.
    Te előkelő gazdag nagyúr vagy, én szegény koldus, aki holnap talán már éhezik, de azért légy büszke rá, hogy mint barátomat megöleltelek, mert ez nem mindenik nagy úrnak jut. Érdemed nem kell elbeszélni,

Már az elég dicséretedre,
hogy itt könyvemben áll neved.

    Petőfi ezt a költeményt, amelyben inkább önmagát ünnepli, mint barátját, két hónapos ismeretség után írta (1846 novemberben). Egy évvel később, a Teleki kastélyában eltöltött mézeshetek után bizonyosan másképp írta volna meg. A versből kitűnik, hogy fel akarta venni könyvébe, t. i. összes költeményei közé, amelynek kiadása ekkor foglalkoztatta, a kéziratból tudjuk, hogy már a cenzor jóváhagyását is megnyerte hozzá és mégis másképp történt. Miért? Amiért a grófnékhoz írt versét (Batthyányi és Károlyi grófnék) kitagadta, amiért a Teleki kocsisáról írt költeményét, amelyben gazdájáról is szó volt, nem adta ki. Ha gróf nem lennél, megtenném, mondta neki (Gróf Teleki Sándor: Emlékeim 4. 1882.) Szóval nem akart az arisztokrácia költője lenni.
    Tudott-e Teleki a hozzá írt versről? Azt kell hinnem, hogy nem. Leírta viszonyát Petőfivel, de erről egy szót se szólt és illetékes személytől, Ferenczi Zoltántól értesülök, hogy élő szóval se említette meg. Petőfi talán meglepetésnek szánta, hogy barátja csak könyvéből értesüljön róla, mikor pedig ebből kihagyta, még több oka volt hallgatni róla. Ha ez így van, akkor Teleki sohase tudta meg, hogy Petőfi egy verse az ő nevét viseli címül, mert amikor először megjelent (Kéry Gyula: Petőfi ismeretlen kéziratai 1908), ő már nem élt. Annyi bizonyos, hogy Petőfi másoknak bőkezűbben fizetett a barátságért, mint Telekinek, akinek hálával is tartozott. Hiszem, hogy ez nehezére esett, de elveinek itt is meghozta az áldozatot, mint mikor Vörösmarty ellen ismert versét megírta. (Mellékesen kijavítom a Kéry Gyula kiadásának egy hibáját. A 25-ik sorban miért helyett kétség kívül mért olvasandó, mert a páratlan sorok ötödfeles jambusok.)
    A nőkhöz írt egy tucat körüli vers túlnyomó része már a címében jelzi, hogy emlékkönyvbe íratott, főképp vidéki családokban, a költő utazásai alkalmával. Általános jellemük, hogy néhány sorban egy gondolatot fejeznek ki, némelykor epigrammai csattanóval, például F. L. kisasszony emlékkönyvébe. A hosszabb versek közül egyet már említettünk („O. B. kisasszony emlékkönyvébe”), említsük meg mostan azt a versét, amelynek szépségét a visszaemlékezés melankóliája és a viszontlátás öröme adja meg. („Gyermekkori barátnémhoz”)
    Ilyen módon tárgyaltunk mindent, amit erre érdemesnek találtunk.

B o l d o g s á g

I. Bordalok

Boldog kinek fejére
Az ég oly sorsot mért,
Hogy bor- s leányért éljen
és haljon a honért.
(Petőfi)

    Költemények osztályozása nem történhet meg mindig matematikai pontossággal, ezt mindenki tapasztalja, akinek foglalkozni kell vele. Egész és tört számot nem lehet összetéveszteni, de hogy Petőfi versei közül melyek a bordalok, az nem ilyen kétségtelen. Ha azt mondom, hogy 30-35 versét lehet ide sorozni, ebben része van az egyéni véleménynek és így a tévedés sincs kizárva. Mást azonban nem tehetünk, térjünk át tehát a tárgyalásra.
    Mindenekelőtt feltűnik, hogy egyik szép költeménye egészen a bordal hangján, bizonyos pátosszal élteti a mámort, barátságot, igazságot, az egész világot, hogy e szavakkal végezze: Minden éljen, oh csak vesszek én („Felköszöntés”). Bordalban szokatlan hang, költőnknél sincs rá több példa. Nála leggyakoribb motívum a bor, a mámor dicsérete. Ezt találjuk már első nyomtatott versében is („A borozó”), amely még jobban hasonlít az ifjúkori zsengékhez, mint az igazi Petőfihez. Ennek egy hibáját azonban már feltünteti, a bordalaiban található szertelen túlzást: csak a bor istenét imádom, bor mellett nevetve halok meg. Efféle túlzások más bordalaiban: Meginnám borát az országnak.

Mért nem tesz az Isten most csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a Duna,
Hogy a Tisza belém omlana.
(De már nem tudom)
Ha én tenéked volnék oh pohár!
Ki nem fogynék a borból sohasem,
Aztán ha nékem volnál oh pohár!
Innál belőlem véges-végtelen.
(Poharaomhoz)
Oh bor te voltál eddig egy barátom
(egy: egyetlen)
(A borhoz)
Vagy meglövöm magam vagy a
Duna leszen fekvő helyem,
ha a jövő szüretkor is
A száraz kortyokat nyelem.
(Sovány ősz)

Úgy járhatok, olvassuk más helyen, mint az a nagy férfi, kinek fogadása volt vizet nem inni soha és ezért szomjan halt. („Carmen lugubre”)
    Hozhatnék fel még többet is, de nem folytatom. Gyulai Pál oly erővel hangoztatta Petőfi őszinteségét, hogy irodalmi köztudattá lett. Őszintesége túlzásait hibáztatta, arra azonban nem gondolt, hátha nem mindig őszinte. Pedig erre én nemcsak itt hozok fel példát. Az itt felhozottakat még kirívóbbakká teszi az, hogy egy víziótól származnak. Mert a valóságban az volt, bármilyen nagy korhely hírébe keverték is éppen ezek a versei. Ő maga is mondja egyik novellájában, hogy csak azért ivott egy időben, mert a nagy boritalt virtusnak tartották. (A fakó leány és a pej legény)
    Ugyanennek a magára erőltetett korhely hangulatnak a szülötte az a meglehetősen mesterkélt ötlet is, hogy a nap papucs alatt nyögő férj, aki bújában addig iszik a kocsmában, míg este részegen, piros pofával az égről lezuhan („A nap házasélete”). Az ötletet talán Heine Nordsee ciklusából vette, ahol két költemény (Sonnenuntergang, Untergang dde Sonne) tárgyalja a nap boldogtalan házaséletét. Egyikben mint Luna (a hold) férje, a másikban mint a tengeristen felesége szerepel (V. ö. Bán Margit: Heine hatása a magyar költészetre. 1918. 48. lap.)
    A mámor, a vígság legsikerültebb rajzát találjuk négy népies darabban: „Az én torkom álló malom”, „Kőrdal”, „Meredek a pincegádor”, „Szomjas ember tűnődése”. A két elsőben nyelves asszonyokról van szó, akiknek az uruk ezért adja magát boritalra. Íme itt milyen természetes az a motívum, amely „A nap házaséleté”-ben nem mondható annak. Eléggé sikerült e nemben Pál napkor is, a pálya kezdetéről (1843. január 25.), Csokonai hatását éreztetve. A kulacsok kotyogása aligha véletlen találkozás a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz egyik helyével:

Édes a te danolásod,
Jércze forma kotyogásod.

    És az is aligha véletlen, hogy Csokonai egyik bordalát (Bracchushoz) így kezdi: Itt van a zúzos deczember, Petőfi pedig szóban levő versét így: Itt van a tél, a hideg tél közepe.
    Átvételre gondolhatunk, mert Petőfi többször hivatkozott Csokonaira, mint bordalok költőjére, a Bacchus-hoz címűből pedig idéz is egy versszakot.
    Néhány kedves dalt köszönünk annak az újabb motívumnak is, amely 1844 közepe táján jelenik meg. Ez a könnyelműség, gondtalan vidám élet, evés-ivás, jövővel nemtörődés filozófiája. (Kerényi Frigyeshez, Gazdálkodási nézeteim, Takarékosság, Szerelem és bor). Sőt már valamivel előbb is írt ilyen hangon (Javulási szándék). annál is inkább elhihetjük tehát, hogy jó társaságban pillanatnyilag így érzett, noha alapjában épp úgy nem volt könnyelmű, pazarló, mint nagy ivó. Tárgyilag rokon ezekkel, de kevesebbet ér a Mit szól a bölcs? Két soros refrainje ismétlődik minden két sor után, összesen nyolcszor, okozva végtelenül fárasztó egyhangúságot, amint azt Garay már megjelenésekor megjegyezte. És nagy a valószínűség, hogy nem is eredeti egészen, mert Csokonainál olvasható:

A bolond észt lél a borba,
S ugy lesz bölcs:
Tölts tehát bort a csuporba,
Tölts, tölts, tölts.

Mit szól a bölcs? tárgyát megtaláljuk Kisfaludy Károlynál is, de nem ilyen fárasztó formában. (Vigasztaló dal)
A bordalnak egyik eleme a haza, Petőfinél is több példában (Részegség a hazáért), amelyek közül legismertebb a Rég veri már a magyart a teremtő.
Már csak a három legterjedelmesebb bordala van hátra, melyek egymással nemcsak ebben rokonok. Időrendben első az Ivás közben (1844 elejéről), amelynél jobban sehol se festi költőnk a bor hatását, a mámort. Ezt mindjárt az elején érezteti ilyenféle nyelvbotlásokkal: megfe-felelek, terpomyléi szorulat, Ledionas a bor, Sex-Rex-Xerxes serege. Aztán szavak, mondatok ismétlése, amire más bordalaiban is van példa. Még művészibb az, ahogyan gondolatai csaponganak. A borról eszébe jut katonasága, erről akaratos feje, aztán megint a bor, végre elveszti a fonalat, álmos már, jó éjszakát. A befejezés tökéletes. A versformát Vörösmarty „Fóti dal”-ából vette, de a versszak végén megváltoztatta.
Az „Egri hangok” kevésbé mámoros, de jókedvének két nagyon költői képpel ad kifejezést, saját múltja helyett pedig a hely, Dobó István városa, a haza múltját juttatja eszébe. Az egész vers más hangnemben, de alig áll az Ivás közben alatt.
A „Bucsu Kun-Szentmiklóstól” alaphangja a mámoros boldogság, mely eltölti a költőt, kit egy egész város ünnepel. Van ebben is barátság, haza, de van, ami amazokban nincs: szerelem is. Erről a részéről már szóltunk.
E három költeményben, különösen az elsőben közelíti meg leginkább költőnk azt a szabálytalanul csapongó, mámoros éneket, amit külön névvel dithyramb-nek szoktak nevezni. Szerintem ezek és a „Kőrdal” legértékesebb darabjai költőnknek e nemben.
Már kimondhatjuk ítéletünket, mert mai még hátra van, nem változtat rajta. A Felhők közé odatévedt egy bordal, amely annyiban megfelel e névnek, hogy a bort magasztalja, de megfelel a „Felhők” keserű hangulatának is:

A bu temetője a boros asztal
Közepén a kereszttel a nagy palaczkkal.
E mellett sirhalom minden pohár.
(Mely’k a legvigabb temető)

E gyászos kép ellenére is ha jó dallam párosulna vele, kedvét találhatná benne egy poharazó társaság. Ezzel rokon némileg „A leánykákhoz”, amelyben szintén megtaláljuk a bor magasztalását, de kevés vidámsággal és nem énekelésre szánva. Más fajba is lehetne sorozni. A költemény első versszaka:

Ne haragudjatok rám,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim –

ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amit Csokonai A magyarokhoz című anakreoni dalában találunk. Végre ott van sereghajtónak a „Bucsu-pohár”, búcsú a nőtelenségtől, bortól, tivornyától és bordaltól. Már önmaga is csak félig bordal, hiányzik benne a bor magasztalása. Mintegy utóhangnak tekinthető panaszos verse, hogy bordalait rossznak ítélték („Irtóztató csalódás”). Ugyanis mikor Vörösmarty ajánlata folytán versei kiadását elhatározták, a bírálóbizottság vagy 15 bordalt kitörült, ezek, talán egy kivételével („Víz és bor”), el is vesztek.

*

    Költőnk bordalom korszaka deák- és színészkora, még inkább hivatali éve. Ekkor inspirálta legjobban a bor, amikor sok szenvedés, nyomor után tisztességes állásba jutva, estéit vidám baráti körben töltötte. De mért nem tartott ez a bordal-korszak addig, ameddig hivatala Pesthez kötötte, 1845. áprilisig? Azért, mert Csapó Etel meghalt 1845. január 7-én. Az a jelmondat tehát, amit e fejezet élére írtunk, csak nagyon múlólag fejezi ki költészete jellemét. A bor nem volt igaz isten, csak bálvány, „Mely leroskad egy ideig állván”. És épen abban vétkezett, ami egyik nagy erénye, az őszinteségben.
    Bordalos korszakában annyira beleélte magát a korhely hangulatba, hogy a lírából átvitte más fajba is. jellemképeket rajzolt korhelyekről (Ambrus gazda, Pál mester, valamivel később Orbán), elbeszélt egy adomát a korhely Csokonairól. Ezekről a maguk helyén szólunk.
    Bordal van népköltészetünkben is. Ki ne ismerne efféléket: Az alispán kalapomhoz rózsát tett. Részeg vagyok rózsám mint a csap. haragszik a gazda, Hogy mi itt mulatunk. Ezekre eléggé megfelelő a bordal név, más elem nemigen van bennük. Fóti dal-t, Egri Hangok-at ne keressünk a népnél.
    Irodalmunkban nincs nagy múltja. Balassi Bálint már szerzett „borivóknak való” énekeket, de mind a kettő inkább geselliges Lied. A társasélet örömeit festi és a szép tavaszi természetet. A kuruc táborokban már igazibb bordalok is járták. További történetét mellőzöm, csak Csokonait említem meg az elmondottak alapján. (V. ö. Csokonai hatása Petőfire. Írta Réti Hugó. 1909. 48. l.) Petőfi bordalainak szülő motívuma elsősorban az élete abban a boldog korszakban, de ha irodalmi hatásról is szólhatunk, az Béranger, Csokonai és a Fóti dal-tól jött.

II. V í g  d a l o k

Kedvemnek hja magja volna,
Elvetném a hó felett
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszoruzná a telet.
(Petőfi)

    Petőfinek boldog napjaiban erős érzéke volt a komikum iránt, mint már láttuk néhány költeményében: „Vizen”, „Várady Antalhoz”, „Okatootaia”. A két első példa disparate komikumához hasonlót találunk az „Első szerelmem”-ben ilyen fogalmak összekapcsolásában: szerelem és tálalás, a természet ünnepélyes csendje és a békák kuruttyolása, sonka és leány. Efféle komikum az is, de gyöngébb, mikor pipa és leány, pipafüst és leány szeme van összehasonlítva („Szerelem és pipadal”). Ezt a költeményt mint szerkesztő Császár Ferenc adta ki, de Szivardal név alatt, mert az ő finnyás ízlése a pipát nem vette be. A harmadik példa, Okatootaia, kitűnő iróniája sem áll magában, sőt költőnk kedvelte a kifejezésnek ezt a formáját. És ha ő kedvel valamit, ott közel van a lehetőség, hogy azt tetőpontra emeli. Csak Arany Vojtiná-jában találjuk párját annak az iróniának, amellyel katonai pályafutását jellemzi e befejezéssel:

Hejh de meg is vert az Isten
Engemet,
Hogy elhagytam a vitézi
Életet.
Poéta lett belőlem, csak
Poéta…
Ott talán már káplár volnék
Azóta.
(Nézek, nézek kifelé)

Szintén katonai tárgyú a „Katonaélet„ és a „Nyakravaló” iróniája, az előbbibe fájdalmas elem is vegyül, ami ellensége a komikumnak, az utóbbi tárgya összeütközés a hadügyminiszterrel, ami miatt honvédtiszti rangjáról is leköszönt. Nem tudta tűrni a katonai fegyelmet. Közel áll az iróniához, midőn önmagával csúfolódik (Ha), 

hogyha ez meg ez nem volna,
Ha a csizmának talpa, sarka
Nem kérdené, hogy hol a varga stb.

arszlánnak is beillenék. (Így nevezték akkor az elegáns gavallérokat.) Van irónia is, egyéb is (pl. személyesítés) abban a kis remekműben, melyet „Utazás az Alföldön” címmel ismerünk, míg a „Deákpályám” a komikumnak egészen más fajtáját mutatja:

Diligenter frequentáltam
iskoláim egykoron stb.

Tágabb értelemben vett maccaroni-vers ez, modern nyelvnek a latinnal összevegyítése. Nyelvkomikumot mutat „A régi jó Gvadányi” is, amelyben a költő megpróbálta a Falusi Nótárius nyelvén írni, s az eredmény nem nagyon komikus, de végtelenül bájos költemény. az a furcsaság esett meg e verssel, melynek minden sorát áthatja az őszinte szeretet és tisztelet, hogy valaki iróniának nézte és szükségesnek tartotta Gvadányi nyelvét Petőfi ellen megvédelmezni. (Honderü 1845.május 27.)
    Kedvelt formája az is, amit Gyulai Pál Heine-i humor-nak nevezett, de az elnevezés legföljebb részben származik ő tőle. Már Petőfi olvashatott némely verseinek heinei-i epigrammaticus végéről (Életképek 1845. máj. 24.). Az egyik költeménynek egész a végéig nem hihetünk egyebet, mint hogy szép lányról szól és az utolsó két sorban kisül, hogy pénzről van szó („Hozzá”). A másik fájdalmas könnyről beszél, amelynél keserűbbet még sohase sírt, ige, mert orrába ment a pipafüst. („Ismét könny”) Ez a kettő egyenlő értékű és legkitűnőbb példája e fajnak egész költészetünkben, Petőfinél azonban van még több sikerült példája is. A vándor egy ház kapujában szép lányt talál keserves zokogásban. Szenvedélyes szerelmes beszéddel vigasztalja, de hiába, mert

A kántor, a lyány részeg apja,
Benn feleségét döngeti.
(Holdvilágos éj)

Egy ismerőséhez írt szigorú erkölcsi és hazafias tanításai így végződnek:

Imádd az istent s mindenek felett
Áruld erősen költeményimet.
(Egy könyvárus emlékkönyvébe)

Van még néhány költeménye, mely már kevésbé tisztán, de e faj jellemét tünteti fel („Egy szép hölgy emléke”, „Felsülés”, „Szinbirálat”, „Magány”, „A sorshoz”, „Mi kék az ég”, „Egy hajfürthöz”, „Katona vagyok én”). Miben áll ez a jellem? A befejezés valami olyat ad, amit éppen nem vártunk, értelmileg azonban szintén helyes. Tehát csalódott várakozás, vagy meglepetés.
    Nem tudom, helyes-e Heinéről nevezni el a szerkezetnek ezt a formáját. Erről csak akkor volnék meggyőződve, ha sok olyan versét ismerném, mint Donna Clara. Így azonban arról se vagyok bizonyos, hogy Petőfinél itt az ő hatását kell látni, mint Ferenczi állítja. (II. 27.)
    Van olyan költeménye is, amelynek szerkezeti formája az ellentét:

Szobalyány is szégyelt volna
Velem jönni karon fogva,
Máskor ismét uri hölgyek
Pillantásomért epedtek.
(Tarka élet)

Disparat fogalmak, irónia, nyelvvegyítés, régies nyelv, csalódott várakozás, ellentét, mindezek nem népies formák, bizonyos műveltséggel bíró olvasóhoz szólnak. Ugyanez áll tárgyuknál fogva „Apám mestersége”, „A naphoz” és „Éjszakáim” című verseiről is, melyekben a költészetről van szó. Azonban eléggé népies „Szemfájásomkor”, „Esik, esik, esik” kitűnő személyesítése, „Ebéd után”, főképp pedig „Ezrivel terem”.
    Arany Lacinak írt verse, amelynél különbet a maga nemében aligha mutat fel költészetünk, hasonlóságon alapuló átvitel: egy nagybajuszú ember (Arany János), ürgét fog, és ez a fürge pajkos ürge nem más, mint Arany Laci.
    Annál kevésbé szerencsés pillanat szülötte az a verse, amelyben ellenségeit úgy akarja legyőzni, hogy a rossz poéta állkapcáját leszakítja és így Sámson módjára szamárcsonttal veri meg a többieket („Csak úgy omlanak”). A költőt cserbe hagyta helyes érzéke, mikor a komikumot ilyen fájdalmas dologban kereste és akkor is, mikor valódi értelemben vette azt, ami csak átvitt értelemben vehető (a rossz poéta szamár). Tudom, hogy vannak, akiknek az ilyen is tetszik, de azt is tudom, hogy ez nem nagy öltőhöz méltó. Az utóbbi hibával találkozunk az „Imádságom”-ban is, ahol azért kíván magának sok babért, hogy lovát legyen mivel jól tartani.
    Ezeknél többet ér az, amidőn nem erőltetve a komikumot megelégszik azzal, hogy a boldogság és vígság hangját önti el dalán.
    Ezeknél többet ér az, amidőn nem erőltetve a komikumot megelégszik azzal, hogy a boldogság és vígság hangját önti el dalán. Egyik ilyen költeménye ugyan tele van haraggal (A türelemről), ha csak az első versszakot olvassuk is:

Türelem, te a birkák s a
Szamarak dicső erénye,
Tégedet tanuljalak meg?
Menj a pokol fenekére –

rögtön látjuk, hogy itt pátoszról, fájdalomról nem lehet szó, ez vígság hangja.
    Egy másik vers a költészetnek van szentelve, mint a költő leghívebb kísérőjének (Szobámban), egy harmadik pedig dalait jellemzi egy ismert szép költeményben (Dalaim). Nem lep meg, hogy házassága első idejében több ide vágó költeményt találunk. Mily boldog hangulatba ringatja Kolozsvár, midőn a mézeshetek után keresztül utazik rajta! („El innét el”)

Tenger-kéj veszen körül,
Közepében lelkem fürdik…
A madár röpül csak eddig,
Most az ember is röpül!

így kezdi azt az új találmányt ünneplő versét, mely szétárasztja a műveltséget (Vas-uton). Így ünnepli néhány héttel később születése napját, most már feleségével („Szilveszter éje 1847-ben”). Van úgy is, hogy művészi szerkezet emeli a tárgyat, pl. párbeszédes, drámaias jelenet, azt az eszmét, amit többször megénekelt, hogy a költészet leghívebb társa („Muzsám és mennyasszonyom”). Ilyenforma drámaiság jellemzi „Szülőföldemen” című gyönyörű dalát is, amelyet nem szülőföldjén, hanem Félegyházán írt, ahová első gyermekkori emlékei kötötték. Ezek újulnak fel 20 év múlva a költőben, aki egy jelenetben eljátssza előttünk boldog gyermekkorát. Némileg hasonló formát találunk egy másik nagyon bájos költeményben is. Elbeszélget a virágokkal, szerelmet vall nekik és azok illattal felelnek. Ezt az illatot a sírban mint dalt fogja hallani. (A virágok)
    Kedvelt formája a személyesítés is. Egy víg fiú és goromba bátyja személyesítik meg azt az eszmét, hogy milyen vigasztaló a remény és milyen komor a valóság („Két testvér”). A boldog jelenkor, házassága első idejében, egy otthonülő kedélyes polgár képét veszi fel („Hideg, hideg van”), az embergyűlöletből kigyógyult szíve pedig ép virág, mely ősszel elhe5rvad, de tavasszal kihajt újra („Most kezdem én”). Van úgy is, hogy anekdotával vagy más tréfával teremti meg a költemény hangulatát. Élete legnagyobb nyomorúságát többi közt avval jellemzi, hogy önmagára alkalmazza a cigányról szóló anekdotát, aki egy hálóba takarózva így kiáltott fel: Juj, be hideg van oda ki. (Egy telem Debreczenben)
    Említsük még meg a „Szenrehányás”-t, amelynek túláradó boldogságán keresztül csillog, hogy a költő életének egyik boldogtalan korszakában, a vándorévek nyomorgásában írta, valami váratlan örömre.
    Talán említeni se kell, hogy a víg dalokat nem szomorú költő szokta írni. Petőfi se akkor írta őket, amikor pl. Csapó Etelt elvesztette, hanem jelentékeny részben közvetlenül azelőtt, abban a boldog korszakban, amikor termettek a bor- és könnyelműség-dalai is.
    Költőnk lírájának nem utolsó értéke a vígság országa, amelynek kettős tartományán most keresztülsétáltunk. az a könyv, amely magyarul a legterjedelmesebben tárgyalja a komikumot, legjobb példái közül nem egyet innen vett (Szigetvári Iván: A komikum elmélete. 1911.).

F á j d a l o m

I. A Felhők előtt

Én örömimet és fájdalmimat
Érezni akarom… kettősen érezem.
(Petőfi)

    Petőfi nemcsak a hazafiság és szerelem kínját érezte, szenvedett mint ember és költő is. Attól kezdve, hogy a selmeci íceumot odahagyta, egészen addig, hogy Vörösmarty pártját fogta (1839 február – 1844 március), tehát teljes öt évig kereste az igaz utat téves utakon, kínos küzdelmek közt. Sejtette ezt ő maga is. Íme a színészetről, melynek csalóka lidércfényét oly soká kergette, mindjárt az elején érzi, hogy fájdalmak forrása lesz rá nézve (Első szerepem). A természet is, máskor olyan jó barátja, most csak fájdalmát újítja. (A Dunán, Járnak-kelnek, Vadonban). A tavasz szépségéről vonzó képet tud festeni, de a más szemével nézve, ő maga csak azért törül neki, mert kopott ruhájában, hideg tanyáján nem fog fázni. (Tél végén) Nyomorúságában már a halált kívánja. (Halálvágy, Élő halott, Keresztuton, Temetésre szól az ének). A költői dicsőség eszméje is a halál gondolatával kapcsolódik össze első megjelenésekor. A temető mélabús hangulata, amelyet a kezdő költő már nem közönséges erővel tud kifejezni, magával ragadja őt is, azt sejti, hogy nemsokára neki is itt vetnek ágyat.

Isten veled égi virág… szerelem!
S föld hajnali csillaga, napja… dicsőség.
(Temetőben)

Egy másik versében a költő dalaival megszerzi az örök dicsőséget, de egyszersmind a kora halált is. Mert

… méreg a dal édes méze
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága
Éltéből egy-egy drága nap.
(Jövendölés)

Csak látszólag elbeszélő költemény ez, hiszen csekély és tisztán képzeleti cselekménye csak annyit jelent, hogy írója, a 20 éves vándorszínész örök dicsőséget jósol magának. A költészetnek e beteges felfogása nem állandó meggyőződés, hanem valószínűleg német hatás alatt keletkezett, mint ugyanekkor egy másik verse a költészetről: Az utolsó alamizsna, Ferenczi Horatius hatását is megtalálja benne. (Carm. lib. II. V. ö. Petőfi Muzeum V.)
    Annál messzebb van minden szentimentális német íztől e korszak legkitűnőbb alkotása, amely ugyan viszontagságról, ezer bajról szól, de férfiatlan siránkozás helyett haraggal:

Eh a sirás nem kenyerem!
Kinek tetszik, pityeregjen.
Én egy nagyot káromkodom,
Ugy csillapul a haragom.
(Lánggal égő teremtette)

    Ez az egy tucat vers, hozzáadva azokat is, amelyekről más fejezetben szólunk, számbelileg még többségét se teszi ekkor írt verseinek. Húszéves ember nem tart állandó barátságot a fájdalommal. Petőfi legnagyobb szomorúságában is írt víg bordalokat és egyéb dalokat; szerelmes dalokat, mikor nem volt szerelmes; tréfás történeteket. És mindezeket pillanatnyilag őszintén. Aztán jön a nagy fordulat 1844 tavaszán és az ekkor kezdődő boldog korszakban az igazi sötét fájdalom hangját csak egyszer halljuk (Sirom), és erről se tudjuk, hogyan kerül ide ez a múltból visszajáró kísértet.
    Ami ezen kívül van, mind egészen más hang. Nem a saját baja fáj neki legjobban, hanem a szüleié (István öcsémhez), é maga régi, kedves ábrándjától is szelíd mélabúval búcsúzik, legalább egy időre (Bucsu a szinészettől), sőt Verseim című epigramjában abba is belenyugszik, hogy költeményeire felejtés várakozik. Csak a boldog korszak végén találjuk meg nem a fájdalom, hanem a szilaj harag kitörését igen nagy önérzettel és nyers hangon írt költeményében: A természet vadvirága. (Dardanus féle kritikusaimhoz.) Ilyen tárgyú verseinek ez az eleje.

*

    És ekkor a boldog korszak egyszerre váratlanul belehull a Csapó Etel sírjába és régi formájában nem is támad fel többé. A költő új fájdalommal ismerkedik meg, a szerelem kínjával és ez fokozza más fájdalmas benyomásait is. Íme A világ és én oly sötét embergyűlöletet és megvetést lehel, mintha az agg Lear királyt hallanánk átkozódni, nem egy 22 éves ifjút. Pedig szülőoka nem volt más, mint egy pár cudar bírálat és az, hogy némelyek nem tartották őszintének Etelke halálán érzett fájdalmát.
    Szintén a kritika támadásaira felel a sokkal szelídebb, de nem kevésbé fájdalmas Gyalázatos világ. Az én új utam gaz, tüske és kígyófészek közt vezet, sárral dobálnak, de az idő a sártól meg fogja tisztítani arcomat. A költő tehát tudatában volt költészete úttörő fontosságának, de az is látszik innen, hogy mennyire fájt neki a meg nem értés és rosszakarat. Most azonban még némely versében a gúny, lenézés vagy önérzet álarca alá rejti fájdalmát (Egy kritikushoz, Képzetem), ilyen a Rossz verseimről is, mely avval végződik, hogy a kritikusok is talán emberek, ilyen A Honderűhöz írt szatíra, mindamellett sokat szenvedett a támadások miatt. Különösen a Honderű, ez a nagy urakat bálványozó újság, ragadt bele valóságos kullancs módjára, minden lépését kommentálta, csípte, gúnyolta egészen a becstelenségig. Nem csekély része volt azon sötét korszakban, amelynek hírnökei már tárgyalt két verse (A világ és én, Gyalázatos világ), valamint Az utósó ember, ez a rémes költemény, tele embergyűlölettel. az ég már csak egy sírbolt, amelyben a föld, ez óriás koporsó fekszik. Az iszonyú csendet csak a sír férgei zavarják meg, amelyek a koporsó lakóit rágják. Behunyvák a szemek mind, mert már csak egy ember van hátra, és így tovább. Költőnk sötét korszakát azonban még nem számítjuk innen, mert még nagyobb részt olyan versek következnek, amelyek, ha fájdalmasak is, más jellegűek. Ilyen a mulandóság eszméje, mely a legvígabb baráti körben is megrontja örömét (Mulatság közben), ilyen az a vallomása, hogy fájó szível víg dalokat ír, hátha vidítja velük szomorú hazáját (Ismerjetek meg). Ilyen három szerelmi emlék is: Hegyen ülök, Forrás és folyam, Változás. A két első Etelke emlékét újítja fel, de az elsőt az egyedül nem magyarázza meg. Erre mutatnak különösen befejező szavai:

Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.

Bizonyosan itt is kritikusairól szól. A harmadik általános csalódásról és kiábrándulásról szól. Miért? Kétség kívül azért, mert Mednyánszky Berta nem viszonozta szerelmét. Erre következik többször egymás után csaknem megszakítás nélkül a legtombolóbb fájdalom, legsötétebb kétségbeesés hangja: Álmaim, Téli éj, Mért vagyok én még a világon?, Álmos vagyok.
    Az első bizarr és kínos ellentétekben rajzolja a világ gonoszságát és avval végzi, hogy ilyenek történnek egyre, nemcsak álmában. Mikor pusztítja el egy rontó égitest a földet? Téli éj sokkal líraibb, benne nem a világ baja gyötri a költőt, hanem saját fájdalma, ezért mélyebb hatást is tesz ránk. Még szebb a harmadik. A költemény első fele az Álmaim-hoz  hasonlóan ellentétekből van megszerkesztve. Aki ezeket már látta, hallotta, mért annak még élni? És ha a világ nem is ilyen, elég, ha ő ilyennek látja, hogy ő kétségbeesett.
Szakadj meg szivem! hagyj el engem, élet!

Fogadj öledbe, mély öledbe, föld!
Borulj reám, sír! és te, fergeteg jőj,
Hogy rólam a sirhalmot elsöpörd!
Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom,
s szórd el csontommal hirem-nevemet…
ne tudja senki se, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!

Költőnknél a fájdalom pátosza ennél magasabbra sehol sem emelkedik. Álmos vagyok és mégsem alhatom, a költő rémlátásait sorolja fel. Íme mutatóba egynéhány:

Ott mély árokban egy koldus halott
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg czigány a deresen,
Ütik-verik kinos keservesen.
Vernek le róla husdarabokat,
Fájdalmában mint a kutya, ugat.

Alább ez olvasható:

Itt egy leány, két béka ül szemén
Nyuzott patkány van orrának helyén
Hosszu férgektől vannak fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli.

Az a szomorú dicsőség, hogy melyik költőnknek a legborzalmasabban visszataszító verse, ezt illeti meg. De örülnék, ha nem ismerhetném én se, más se. Milyen betegnek kellett lenni a fantáziának, mely ezt világra hozta! Talán maga a költő is érezte ezt, ezért nem adta ki soha.
    Azt kell hinnünk, hogy Petőfi ezt és testvéreit a legnagyobb fájdalomban írta, amint az alább felsorolandó okok egyike vagy másika elkeserítette. Ez esetben sajnálom, hogy nem Lamartine módján alkotott. Én a nagy fájdalomban nem énekelek – úgymond – csak amikor már melankóliává szelídült (Souvenir commentárja). Faguet azt jegyzi meg rá, hogy ez az igazi művészi elégia. (Faguet: Études littéraires sur le dix-neuviéme siécle.)
    Az Álmos vagyok után enyhítőleg hat még Az őrült is. Mit akar jelenteni Petőfinek ez a legkülönösebb költeménye? Mindenekelőtt bizonyos, hogy ez a monológ, amelyet az őrült a maga nevében ad elő, Petőfi gondolatait, érzelmeit tartalmazza, amelyek ismétlődnek ekkor más költeményeiben is. Így az emberek gonoszsága (A világ és én, Álmaim, Mért vagyok én), a hűtlen és képmutató barátok (Jókay Mórhoz), a lány nem angyal, hanem inkább ördög (Változás). Ugyanaz a gondolat, hogy a föld megért az elpusztításra, fejezi be az Álmaim-at is. Ahhoz, hogy megkorbácsolom a világot, hasonlít az, hogy ha a világ felemel fejére, kirúgom szolgafogát (A világ és én) stb. Ezek a már tárgyalt versekben, de majd újra meg újra visszatérnek a Felhőkben is.
    Az a tény, hogy a költeményt egy őrült adja elő, bizonyos szándékos szabálytalanságot vont maga után a verselésben, szerkezetben, gondolatmenetben, anélkül., hogy teljesen szabálytalan lenne. Versmértéke a jambus, anapaestussal vegyülve, nem éppen gyakori, de nem is ismeretlen költészetünkben. A kacagás, mely refrain gyanánt visszatér, egy eset kivételével, kilenc részre osztja a költeményt. Ebben szabályos, ámde a kapcsolat a vers második felében önkényes, az átmenet hiányzik.
    Az őrült kedvelt szavaló darab, Egeressy Gábor, akinek szavalókönyvébe maga Petőfi írta be, kezdettől fogva erre az útra indította el, szavalással népszerűsítette. Az ilyen versekkel megeshet, hogy értékesebbek rovására jutnak nagy népszerűségre, mint ahogy nem mindig a legértékesebb költeményeket éneklik. Én Az őrült-et se számítom költőnk legkitűnőbb alkotásai közé, ugyane tárgykörből és időből többre tartom a Mért vagyok én kezdetű elégiát. Ismerem Az őrült-nek egy paródiáját: „Mit kritizáltok” címmel. Íme egy részlete:

De mit kaczagok, mint a bolond,
Hisz sirnom kellene,
Siratnom, hogy oly gonosz a kritika.
Még Bajza is éles szemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá!
De mit használ az ő könnye is!
Rossz földre hull, a „Honderüre”,
Hol Zerffi lábbal tiporja.
S mi lesz belőle, az ő könnyéből?
Sár és piszok.
Hahaha.
Oh Zerffi, Zerffi, zsoldos kritikus!
Érdemdij orrodon a fricska, stb.

    Mint minden paródia, ez is híven követi az eredetit, megtart belőle annyit, amennyit csak lehetséges. Elsősorban a Honderü ellen van intézve, de Petőfinek más ilyenfajta kritikussal is vannak benne fölemlítve (pl. Hazucha). Zerffi, eredetileg Hirsch, német-magyar hírlapíróról csak annyit tud az irodalom története, hogy Petőfit iparkodott bosszantani, mégpedig nem meggyőződésből. Nem túlzás rá a zsoldos kritikus név. A fricska sem költői képzelet. Degré beszéli, hogy egy hírlapi támadása miatt, másképp elégtételt nem kapván tőle, társaság előtt hatalmas fricskát adott az orrára. És amilyen szeretetre méltó alak volt Zerffi, meglehet, hogy több ilyen megtiszteltetésben is részesült.
    Megemlíthetjük itt, hogy Petőfi költeményeire több paródiát is írtak; a Petőfi Múzeumban is olvasható néhány.
    A nem minden érdem nélküli verset szerzője Berecz Károly, aki Petőfi tágabb baráti köréhez tartozott, 1846-ban írta, valószínűleg Az őrült megjelenése (1846. december 19.) előtt Petőfi kézirata alapján. Nyomtatásban csak később jelent meg: Petőfi Album. A Petőfi Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás, 1898.

Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922.