Lázár Béla: Egy s más Paál Lászlóról

1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét. Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.

Paál László 1864-ben fénykép után

Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...

I
A MAROSMENTI ÉLET

Paál László 1846 július 30-án született Zámon, Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI. 580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.

 Tájkép tehenekkel

Paál László olajfestménye

 

A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen, elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar hivatalnokokat sem kímélték meg.

Victor Hugo (1802-1885): Az alvó Boáz

 

Boáz pihenni tért, fáradtan elterült,

Egész álló napon a szérün dolgozott ma,

Aztán szokott helyén ledült a jó vacokra,

S búzás vékák között álomba szenderült.

 

Ez aggnak földje volt, búza- és árpaföldek;

A lelke egyenes, bátor a pénze sok;

Malmának a vize nem hordott iszapot,

S kohója lángjai pokollá nem hevültek.

 

Ezüst szakálla volt: áprilisi patak.

Sose volt zsugori: ha látta a határba,

Hogy tallózva bolyong az inséges, az árva,

"Hullassátok neki - szólt - a kalászokat!"

 

E férfi tiszta volt, sosem járt görbe utat;

Öltönye: becsület, az inge, mint a hó.

S az éhezők felé szünetlen csorduló

Zsákjai mind, akár a piactéri kutak.

 

Victor Hugo (1802-1885): Hernani (részletek)

"A véred akarom"

(I.4.)

 

Hernani

(egyedül):

 

Igen, király, igen!

Éj s nap, amerre jársz, kisérlek én hiven.

Kezembe tőr, szemem nyomodra sütve, mennem

Kell. Benned fajodat - a fajtám űzi bennem.

S vetélytársak vagyunk. Egy percig küzködött

Lelkem a gyűlölet s a szerelem között,

Nem volt elég neki s neked szivem világa,

Irántad vak dühöm feledtem őt imádva;

De ha te akarod s idézed, jó, legyen,

Emlékezem reá és sose feledem!

Vágyam billenti meg a gyönge mérleg ingó

Karját s lehuzza azt a gyűlöletbe, - így jó!

A kísérőd vagyok, te mondod ezt magad!

Se reggeli lakáj, ki ágyadnál fogad,

Se árnyad csókoló rongy udvaroncok, egy sem,

Állattá aljasult, hazug hoppmestered sem,

Küszöbre szoktatott, nagy udvari ebek,

Oly hűn egy sem lesi, mint én, a léptedet.

Hogy mit remélnek ők, castiliai grandok?

Csilló csecsebecsét, vagy holmi léha rangot,

Mást nyakbeli aranygyapjúért öl a gond;

Nekem ez mind kevés, nem vagyok ily bolond!

Más kell nekem! Nem ily hiú, kis jutalom csak,

A lelked akarom, a véred akarom csak,

Mindent, amit kiás egy győztes, szörnyü tőr,

Megmártogatva bent, a szived mélyiből!

Menj csak! Követlek én. S a bosszum követ engem,

Virraszt fölöttem és ott suttog a fülemben.

Menj! Ott vagyok, lesek, fiygelek s hallgatag

Kiséri-követi nyomom a nyomodat.

Ha nappal, ó, király, az arcod visszafordul,

Mögötted állok én, meg sem moccanva, zordul;

Ha éjjel forditod meg arcodat, király,

Szemed két lángoló nagy szemgolyót talál!

 

Victor Hugo (1802-1885): Mire gondolok én?

Oly messze tőletek, az édesapátok
Mire gondol vajjon? Gyermekeim, rátok!
Édes reményei őszre hajló nyárnak,
Gyorsan növő ágak, mik rám vetnek árnyat,
Virág-lelkek, akik még ki sem nyíltatok,
s elkábít a hajnal, mely felétek ragyog!
... A két kicsikére, aki hol pityereg,
Hol meg a küszöbön vidáman csicsereg,
S mint két virág, amely szirmát összeveri,
Veszekedéssel a játékot keveri.
Aztán lelkem a két nagyobb gyermekre száll,
Aki az életnek már közelében áll; -
Egyik már kíváncsi, másik már merengő. 

... Dalos matrózok közt magam búsongok én,
Egyedül, a parton, estének idején; -
Mikor a hullámok kirontva, leverve,
A szélbe tengeri levegőt keverve,
Küldenek fülünkbe csudálatos hangot,
Hogy nem tudjuk: a föld vagy a tenger zsongott.
Akkor gondolok én a sok kedves fejre,
A vidám asztalra, a meleg tűzhelyre,
A szerető gondra, amellyel néz rátok
Az öreg nagyapó s az édes anyátok;
S amíg lábaimnál elterül a tenger,
Ezer vitorlával, csillagvégtelennel,
Míg szemei a sok derék tengerésznek
A tenger színére, égboltjára néznek:
Én rátok gondolok és azt méregetem:
Milyen nagy hozzátok való szeretetem,
Mely örökké kísér, járjak akármerre...
S a tengert kicsinynek találom egyszerre. 

(Ford.: Benedek Marczell)

 

Hugó Viktor 1802-1885-ig élt. A franciáknak egyik legnagyobb és legszeretettebb költője. Különösen szépek azok a költeményei, melyekből szüleinek, gyermekeinek és unokáinak végtelen szeretete árad felénk.

 

(Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja, I. évf., Szatmár, 1922.)

Victor Hugo: Don Carlos monológjából

(Hernani, IV. felv., 2. jelenet)

- A költő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából –

Nagy Károly! kegyelem! e néma kriptaboltban
Nem zendülhetne föl szavunk, csak tiszta-zordan.
Méltó haragra költ e zűrzavar, tudom.
Mit dicsvágyunk ver itt magasztos sírodon.
Nagy Károly fekszik itt! Hogy bírod el e roppant
Árnyat, hogy oldalad, borús hant, szét se roppant?
Te óriás, aki világot sújt-emel,
Való, hogy mind-egész nagyságod itt hever?
-    -    -    -    -    -
Császár és pápa: ez minden. Minden csak értük
S általuk van. Magas misztérium az éltük.
Az ég, amelynek ők is élvezik jogát,
Országokból terít számukra lakomát,
s a fellegek alatt, hol villám vet világot,
Isten szolgálja fel számukra a világot.
Ott szemben ülnek ők, mérők és rendezők,
A földet rendezik, mint szántó a mezőt.
Ők ketten döntenek...
Alattuk a világ mért rendekben joházik.
Emelnek, sújtanak. Egyik old, köt a másik.
Igazság és erő. Vannak, mert vannak, a
Létüknek bennük az értelme és oka.
-    -    -    -    -    -    -
Nem két ember csupán a császár és a pápa!
Cézár és Péter ők! A kettős Róma pántja!
Misztikus nászukon az élet megfakad,
S fajunknak régi-új alakot s lelket ad.
... Istenem! Legelsőül kiválni!
Az óriási út felső fokára állni!
Mint boltívek fölött a záró boltozat,
Alattunk látni a kevély királyokat,
Sarunkat fejükön törülni meg a portul,
Hűbéresek sora lent, a királyokon túl,
Grófok, bíbornokok és hercegek alább,
Majd báró és vezér és püspök és apát,
Majd papok, katonák; majd messze, mit a tenger,
Az árnyban és a mély sötétben lenn az ember!
Az emberek! A nép! Tömeg s iszonyú zaj,
Sikoly és zokogás vagy keserű kacaj,
Vád, mely a földet is vad rémületbe rázza
És visszhangokkal ér fülünkbe, harsonázva!
Az ember!...
A nép! Egy óceán! – szünetlen ing a habja,
És bármit dobsz belé, fenékig fölkavarja.
Hab, mely sírt ringat és trónokat összetör!
Királyi arcokat torzan verő tükör!
Ha ki belé tekint olykor e szörnyű habba,
Holt birodalmakat lát elmerülve abba.
-    -    -    -    -    -    -
Ó, Nagy Károly...
Szólj! Bárha szózatod felséges ereje
E súlyos érckaput fejemre dönti le!
Mondd el sors-hangodon, mit ember fia hallván,
Szomorú lesz a szem s a színes orca halvány!
Sírodból biztosan káprázó fény fakad,
Meg ne vakítsd, ha szólsz, elkábult fiadat!
Belépek. – És ha ott megszólít...
Ha ott van, fölkel és jön lassú léptein!
Ha visszatérek és fehérek fürteim!
Mindegy! Megyek!...

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Tiszántúli Figyelő Debrecen, II.évf. 6. sz. 1935.szept.)