"A véred akarom"
(I.4.)
Hernani
(egyedül):
Igen, király, igen!
Éj s nap, amerre jársz, kisérlek én hiven.
Kezembe tőr, szemem nyomodra sütve, mennem
Kell. Benned fajodat - a fajtám űzi bennem.
S vetélytársak vagyunk. Egy percig küzködött
Lelkem a gyűlölet s a szerelem között,
Nem volt elég neki s neked szivem világa,
Irántad vak dühöm feledtem őt imádva;
De ha te akarod s idézed, jó, legyen,
Emlékezem reá és sose feledem!
Vágyam billenti meg a gyönge mérleg ingó
Karját s lehuzza azt a gyűlöletbe, - így jó!
A kísérőd vagyok, te mondod ezt magad!
Se reggeli lakáj, ki ágyadnál fogad,
Se árnyad csókoló rongy udvaroncok, egy sem,
Állattá aljasult, hazug hoppmestered sem,
Küszöbre szoktatott, nagy udvari ebek,
Oly hűn egy sem lesi, mint én, a léptedet.
Hogy mit remélnek ők, castiliai grandok?
Csilló csecsebecsét, vagy holmi léha rangot,
Mást nyakbeli aranygyapjúért öl a gond;
Nekem ez mind kevés, nem vagyok ily bolond!
Más kell nekem! Nem ily hiú, kis jutalom csak,
A lelked akarom, a véred akarom csak,
Mindent, amit kiás egy győztes, szörnyü tőr,
Megmártogatva bent, a szived mélyiből!
Menj csak! Követlek én. S a bosszum követ engem,
Virraszt fölöttem és ott suttog a fülemben.
Menj! Ott vagyok, lesek, fiygelek s hallgatag
Kiséri-követi nyomom a nyomodat.
Ha nappal, ó, király, az arcod visszafordul,
Mögötted állok én, meg sem moccanva, zordul;
Ha éjjel forditod meg arcodat, király,
Szemed két lángoló nagy szemgolyót talál!
(III.1.)
Don Ruy Gomez
Végre! Eljött a nap! Egy röpke óra kell:
Nőm vagy s nem bácsid én... És karod átölel!
De megbocsátsz? Tudom, vad szavaim okozták,
Hogy homlokod pirult s elsápadt édes orcád.
Csak fellobbant gyanum - s én meg se kértelek
Hogy mondd el, mint esett - s már elitéltelek!
A látszat oly csaló! S oly rosszra-kész a lelkünk!
Ládd, két csinos fiut mégis szobádba leltünk!
Mindegy! Szememnek is bolondul hittem én.
Hajh, gyermekem, ilyen az ember, hogyha vén!
. . . . Hidd el, ha megöregszik
Az ember s úgy szeret, mint téged én, nem úr
Magán. Gonoszkodik és féltékeny vadul.
Miért? Mert már öreg. S a mások ifju bája
S szépsége mind az ő riasztó borzadálya.
Féltékeny bárkire és resteli magát.
A végzet gúnyja ez: a sántalábu vágy,
Melytől oly lángoló, nagy mámorokba estünk,
Lelkünk ifjitja meg, s, jaj, elfelejti testünk!
- Ha ifjú pásztor áll a réten valahol
Sétánkon, révedez lelkem, mig ő dalol,
A pásztor zöld mezőn, én sűrü, mord fasorban!
Elgondolom: Mit ér kastélyom tornya sorban!
Odadnám örömest hercegi palotám,
Oda erdőimet s aranyló gabonám,
Széles, sok nyájamat, mely künn legel a dombon,
Romjaimat, nemes nevemet, régi rangom,
Sok ősömet, kinek már vár a szelleme
- Csak ifju homloka s kunyhója kellene!
Mert holló haja van s mert szeme úgy sugárzik,
Mint a tiéd, s ha jő: - Ez ifju! - szólsz s a másik
Jut az eszedbe, én, az agg. Igen, szívem!
Bár Silva-sarj vagyok, ma már az semmisem!
Igy van, belátom én. De lelkem lobbadoz, ládd!
Szépségben, ifjan és dúsan felérni hozzád!
De mit álmodozom? Don Silva - ifju, szép!
Virulni fogsz, mikor lábam már sirba lép!
Donna Sol
Ki tudja?
Don Ruy Gomez
Higgy nekem. Afféle léha úrnak
Szerelmes vágyai pompás szavakba fúlnak.
Ha hisz nekik a lány s szeret egy ily urat,
Belehal s nevetik. Ez ifju madarak -
A szárnyuk tarka-gyors és epedőn dalolnak -
Szerelmüket csakúgy hullatják, mint a tollat.
Az aggnak hangja halk, a színe egyszerű,
Nem oly szép ő, de jobb, és lassu szárnya hű.
Ő szeret igazán. Nem könnyülábu, táncos?
Ráncos a homloka? A szíve sohse ráncos.
Kimélni kell a hű, szerelmes aggokat.
Ifjú marad a szív, s a seb hamar fakad.
Nem üvegből való játék, mely cifra-lágyan
Csillámlik és remeg, erős és tiszta vágyam,
Szilárd és biztos az, baráti, atyai,
S megáll, igy szeretlek én, s még ezerféleképen
Szeretlek: mint napot a pirkadat szinében,
Mint virágaimat vagy mint a kék eget!
Ha látlak s láthatom habkönnyü léptedet,
Szűz homlokod s szemed, lángokkal büszke-telten,
Mosolygok és örök ünnepet ül a lelkem!
Látod, a nagy világ szépnek találja, hogy
- Ha pusztul valaki s már foszladozva fogy
S tántorgó lábain a sír felé botorkál, -
Akkor egy nő, szelid galamb, jó angyal, - ott áll
S virrasztja, óvja és türi a lankadó
Aggastyánt, aki már csak halni volna jó.
Szentséges munka ez s méltó, hogy megdicsérjék
Egy önfeláldozó sziv égi, szép erényét,
Haldokló vigasza, mig nem jő ama nap,
S nem is szeretve tán, - szerelmi szín alatt!
Te léssz nekem, te léssz ez asszonyszívü angyal,
Lelkét vidítani te jársz az árva aggal,
Te hurcolod vele bus évei felét,
Tisztelő lánya és irgalmas húgaként.
"Mit adott ön mindezért?"
(III.4.)
Hernani
(a ládikára hajlik)
Fogadja bókomat! Nem mondhatom elégszer,
Mily bűvös, bájos és hogy elragad ez ékszer!
A gyűrü szép s finom - a korona kecses -
A nyaklánc műremek - a karperec becses -
De százszor is különb a nő, kiben a romlott
És becstelen szivet álcázza szűzi homlok!
S hadd halljam, mit adott ön mindezért? - Derék!
Egy kis szerelmet? Ó, valóban semmiség!
Egek! Ily árulás! Igy csalni s meg se halni!
De meglehet az is, hogy minden gyöngye talmi,
Aranya réz, a kincs csak ólom és üveg,
Hamis gyémánt, zafír, ál ékek és kövek!
Ó, hogyha - mint e sok kösöntyü, gyűrű, lánc, csatt,
A szíved is hamis, s fénye aranyozás csak!
- Nem , nem lehet. Csupa valódi, szép, igaz.
Ki sírja szélin áll, már nem mer csalni az.
Mind itt van. Gyűrű, lánc s függők gyémántja ontja
Fényét s a hercegi korona... Mennyi pompa!
Hű s mély szerelemért köszönet ez! S e kis
Szekrény remek!
Donna Sol
Miért nem nyúl mélyebbre is?
Im, itt a tőr, melyet - segítve szentem által -
Carlostól vettem el, midőn a trónt kinálta,
Mit visszadobtam én, önért, ki most gyaláz!
Hernani
(térdre hull)
Hadd törlöm térdemen ez omló zokogás
Keserü gyöngyeit - bánat és kéj a könnyed -
A vérem váltsa meg aztán e méla könnyet.
*
Hugo, Victor francia költő (1802-1885). A francia romantikus költészet vezető alakja. Lírában, regényben és drámában egyaránt hatalmas sikereket ért el. Forradalmisága még nem szocialista, de bátor és nagyhatású. Törhetetlen erővel harcolt a francia reakció ellen és hosszú időt töltött emigrációban. Költészete rendkívül széles skálájú, az aktuális közélet és a magánélet élményei mellett feldolgozza a világtörténelem nagy mozzanatait is. Műveit haladó szemlélet, az emberiség nagy érdekeiért hevülő nemes pátosz hatja át.
(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése