Victor Hugo (1802-1885): Mire gondolok én?

Oly messze tőletek, az édesapátok
Mire gondol vajjon? Gyermekeim, rátok!
Édes reményei őszre hajló nyárnak,
Gyorsan növő ágak, mik rám vetnek árnyat,
Virág-lelkek, akik még ki sem nyíltatok,
s elkábít a hajnal, mely felétek ragyog!
... A két kicsikére, aki hol pityereg,
Hol meg a küszöbön vidáman csicsereg,
S mint két virág, amely szirmát összeveri,
Veszekedéssel a játékot keveri.
Aztán lelkem a két nagyobb gyermekre száll,
Aki az életnek már közelében áll; -
Egyik már kíváncsi, másik már merengő. 

... Dalos matrózok közt magam búsongok én,
Egyedül, a parton, estének idején; -
Mikor a hullámok kirontva, leverve,
A szélbe tengeri levegőt keverve,
Küldenek fülünkbe csudálatos hangot,
Hogy nem tudjuk: a föld vagy a tenger zsongott.
Akkor gondolok én a sok kedves fejre,
A vidám asztalra, a meleg tűzhelyre,
A szerető gondra, amellyel néz rátok
Az öreg nagyapó s az édes anyátok;
S amíg lábaimnál elterül a tenger,
Ezer vitorlával, csillagvégtelennel,
Míg szemei a sok derék tengerésznek
A tenger színére, égboltjára néznek:
Én rátok gondolok és azt méregetem:
Milyen nagy hozzátok való szeretetem,
Mely örökké kísér, járjak akármerre...
S a tengert kicsinynek találom egyszerre. 

(Ford.: Benedek Marczell)

 

Hugó Viktor 1802-1885-ig élt. A franciáknak egyik legnagyobb és legszeretettebb költője. Különösen szépek azok a költeményei, melyekből szüleinek, gyermekeinek és unokáinak végtelen szeretete árad felénk.

 

(Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja, I. évf., Szatmár, 1922.)