Falu Tamás (1881-1977): Fiatalságod…

 
Fiatalságod keresem a réten,
De hervadtak már szerte a mezők.
A madarak közt keresem a hangod,
De elköltöztek már messzire ők.

Sudárságodat keresem az erdőn,
De az útjelző én felém mutat:
A magamét kell előbb megtalálnom,
Hogy megtalálja ifjúságodat.

Forrás: Új idők 52. évf. 20. sz. 1946. máj. 18.

Falu Tamás (1881-1977): Semmi

Az est itt lépked már a halmokon.
A Semmit érzem, karomba fogom.
Óh. Semmi. Semmi, soha el ne hagyj,
Te az életnek legfőbb kincse vagy.

Benned elalszik minden lelki tűz,
Elszáll a jaj, mely éjszakába űz.
Lehull a gond, mely szíveket szorít,
A végtelenbe visz rajtad a híd.

Amíg az úton csöndben ballagok,
Óh. Semmi, érzem, hogy részed vagyok.
Óh, Semmi. Semmi, maradj így velem.
Mert ami nálad több, az gyötrelem.

Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.

Vajthó László: Falu Tamás: A halottak is élnek

 

(Bp., Singer-Wolfner. 1931. )

falu tamas 1881-1977Dr. Ihary Elemér ügyvéd gazdag, boldog ember, de nem tudja megbecsülni a szerencséjét. Első feleségét megcsalja, amibe belehal az asszony. A nemezis bosszút áll: második házasságát is hamar felbontja a halál. Iharyt titokzatos erők vonják tragédiája színhelyéről. Árva leánykája, a nagyszülők sem tudják lekötni; vándoréletre vágyik, hogy feledjen. Végre délen köt ki, egy misztikus portás tanácsára hotelt vásárol magának a tengerparton: emberek közt van s mégis egyedül, idegen életek szeszélyes hullámverését figyelve. Egyszer aztán váratlan esemény rázza fel álmodozásából; első felesége hasonmására ismer egyik vendégében. Az asszony messziről jött, északról, egy tömrői orvosnak, Larssen Henriknek felesége. „Helga” csupa titok, nem érintkezik senkivel, Ihary sokáig nem tud hozzáférkőzni. Végre megembereli magát, megmutatja neki elhalt felesége arcképét, s Helga megért mindent. Megérti, hogy köze van ehhez az emberhez, beletartozik az életébe. A sorsukban is van valami hasonlóság. Ő is boldog volt, ő is áldozat s ő is sebet ejtett valakin. A férje megcsalta egy ápolónővel s  most azért menekült ide, gyermeket, boldog otthont feledve. Érzi, mit kíván tőle ez a férfi, de nincs ereje; húzza vissza az otthon s hirtelen, búcsú nélkül távozik.

Ihary utána megy, fel akarja keresni az otthonában, de már be sem kell kopogtatnia: az ablakon át láthatja sorsát. Az asszony elégedetten ül együtt az urával, gyermekével, a felhők elsimultak, szent a béke. Ihary vándorlása is véget ér; visszatér hazájába, hogy emlékeinek s gyermekének éljen. A regény alapgondolata: nincs ember, akinek hasonmása ne volna, csak a természet óvatos s messzire dobja őket egymástól, nehogy könnyen ismétlésen kapják rajta.

Falu Tamás nem aknázza ki a hálás lehetőségeket, kerüli a szívderítően banális befejezést. Olvasójára bízza, hogy a fölvetett problémát megoldja. A halottak is élnek, de csak emlékezetünkben. Néha ugyan úgy tetszik, mintha még egyszer testet öltenének számunkra; hanem a külső hasonmás mégsem a mienk, belül nem is hasonmás az, a sors nem is adja nekünk, s menekülnünk kell előle, mihelyt utunkba téved.

A regény művészi munka. Falu Tamás legérettebb könyve. A kicsinyesekóta nagyot fejlődött ez az írónk. Ott még érezni lehetett bizonyos aránytalanságot; a regény vézna épületét többször túlterhelte a líra, a sok díszlet. Itt Falu Tamás már komponálni is biztosabban tud, pedig  mese vázlata soványabb, mint ott, s ami történik, jórészt belső esemény. Falu Tamás voltaképp novellaíró. Egy hosszú novella ez a könyve is, mely határozott vonalvezetésével, lassított történetével, eredeti gondolatok, természeti képek gazdag pompájával felékesítve a regény illúzióját kelti. Nincs Falu Tamásnak még egy műve, melyben életbölcsessége annyira szóhoz jutott volna, mint ebben; egységesebb írása sincs; amit mond, bármennyire elkalandozásnak lássék is néha, mind a központi gondolattal függ össze. Valami előkelő tartózkodás, mely mögött örök emberi részvét könnye csillog; szelíd hang, mely szinte önmaga visszhangjától is fél; hófehér tisztaságú erkölcsi érzés; ez Falu Tamás költészete. Mert írjon bár novellát vagy regényt, mindig a költő Falu Tamás szól hozzánk. Írói modora mindig ugyanaz, megnyilatkozása mindig versek hangulatából teljesedik ki. Legfinomabb ízlésű csipkeverőink közül való. A tárgyak, jelenségek, bármilyen jelentéktelenek is, nemcsak nevükön szerepelnek nála, hanem meglelkesedve, életre kelve; éreznek, gondolkoznak, akár az emberek, beleavatkoznak az életünkbe, aktorai a cselekménynek. Így csupa mozgalom van az írásában, csodálatosan behízelgő, a szelíd lemondás és kimondhatatlan vágyakozás gordonkaszavára. Az élet és halál értelmét kereső poéta-filozófus írta ezt a regényt is, nemes szíve lüktet minden sorában.

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Falu Tamás (1881-1977): Vedd úgy

Vedd úgy, hogy már meghaltam, gondolj rám csöndben, halkan.
Az estéli sötétben tedd össze kezed értem.

Ne sírj, ne ríjj, ne jajgass, légy csendemhez irgalmas.
Nevem magadban mondd csak, elég ez egy halottnak.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Falu Tamás (1881-1977): Törtszám éneke

Nem tehetünk semmit
Megírt sorsunk ellen;
Az egyéniséget
Tiltja a korszellem.

Nem vagyunk most mások
Ő se, te se, én se,
Csak a nagy tömegnek
Csekély hányadrésze.

De azért ha csöndben
Megsajdul a szívem,
Egyénileg vérzik
És nem kollektiven.

Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Alvók, nem alvók

 

Óh, az alvók, mily könnyű nékik,
Ruhájukat gyorsan letépik,
Puha ágyukon elterülnek,
S kezdődik az alvási ünnep.

De a nemalvók, kik forognak,
Kik fölött mindjárt itt a holnap,
Kik lerugdossák takarójuk,
Ép csak a kín nem hull le róluk.
Fölöttük keselyük és héjják,
Ledörzsölik a szemük héját.
Mint gályarabok megkötözve,
Kezük evezőn szorul össze
És csapják, csapják, egyre csapják
Az álmatlanság sötét habját.
Minden emlék fejükre tódul,
Felriadnak az altatótul.
Szűk ölében az ágymedernek
Mérföldeket áthemperegnek,
Bágyadtak, nem kapnak erőre,
De e megunt, könnyes világot
Mégis csak ők viszik előre.

Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Széchenyi

 

Hajót vontatnak a Dunán,
Sötétség leng Pesten, Budán,
Minden olyan elmaradt.
Magyar szó alig hangzik itt,
A népben nincs erő, se hit,
A babona arat.

Vad utakon vad szél süvölt,
Kopár a sziv, kopár a föld,
Egy ország haldokol.
Ha fény nem gyúl a szirteken,
Ha csillag nem gyúl a hirtelen,
Nyoma sem lesz sehol.

S Széchenyi jő, égi követ,
Szikkadt parlagot feltöret,
Gyeplőt kezébe vesz.
De nemcsak versenylóra ül,
Világot lát kívül-belül,
S eszmékkel versenyez.

Magasra hág, messzire lát,
Megteremt Akadémiát,
Épít, hevül, hevít,
Magyar ő már, a legnagyobb,
S hol bűnöket Dunába dob,
Már épül is a Híd.

S most, mint mikor a Híd alatt
Nagykéményű hajó halad,
Művében látva őt,
Mig felivell évek alol,
Lelkünk kéménye meghajol
Örök neve előtt.

Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Idő

 
Az idő is visel nevet,
Most úgy hívják, hogy: Korszak.
Belőle könny és vér lehel
És fojtó puskaporszag.

E korszakban mult életem
És velem mult sok kortárs,
Halk hangunkon túlharsogott
Ágyúszó és sikoltás.

Emlékszem, egyszer volt idő,
Mikor nem történt semmi…
Az ember csak ily semmiben
Tud ember s boldog lenni.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Szív

 

A szó csak akkor ér ma valamit,
Ha bőséggel van benne dinamit.

A szívre is szurony kell, jó hegyes,
A jelszó ma: Szúrj! S nem az, hogy Szeress!

Az én szavamban nincsen dinamit,
Senki előtt nem robban fel ma itt.

Szívem is gyönge és szuronytalan,
Feltartom hát és megadom magam.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Meghalt Newyorkban

 

Ő sem gondolta, én sem gondoltam,
Pest mellett éltünk, s meghalt Newyorkban.

Pest mellett éltünk víg gyerekséget,
S Amerikába vitte az élet.

Vitte négy húrja, vitte vonója,
Hogy a hírnévnek útjait rójja.

Nem jön már vissza élve, se holtan,
Föld alá tették messze Newyorkban.

Amivel nálam több lett, csak ennyi:
Két világrészben fogják feledni.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Falu Tamás: (1881-1977) Őseim

Volt, aki Isaszegnél harcolt,
Volt köztük gazdag, ki fukar volt.

Volt, aki birtokát művelte,
S ki nem kelt mag maradt a lelke.

Éltek békén, falusi házban,
Ezernyolcszáz – s ezerhétszázban.

Legtöbbjük idegenül néz rám,
S nem több nekem, csupán egy évszám.

Jel nem maradt utánuk semmi,
Ez is erény: csöndben elmenni.

Fölásva papírtemetőket,
Én most kezdem ismerni őket.

Sírjukon már a fő sem zöldel,
Legyenek áldottak e földdel.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): Imádság a magyar parasztért

 

Én Uram, áldd meg a parasztot,
Barázdát bőven adj neki,
Adj a lelkébe konkolyozót,
Mely a rossz magot kiveti.

Adj melléje hű élettársat
És portájára hű kutyát,
Szedd ki a jeget a felhőből,
Amikor fölötte fut át.

Adj neki dusan rakott szérüt,
Jó aratást, bő szüretet,
Adj neki templomot vasárnap,
S a határba feszületet.

Adj lába elé sima lépcsőt,
Vihesse utja felfelé,
Hogy övé is legyen a nemzet,
S ő is legyen a nemzeté.

Adj piros palát a házára,
Hadd lássék meg rajt a mód,
Adj neki sok-sok bölcsességet
És kevés falukutatót.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Falu Tamás (1881-1977): De jó lesz

 

De jó lesz majd, ha béke lesz,
Sok szenvedésnek vége lesz.
A hős-vas ekévé leszen,
S szántogat békességesen.

A szívben nem lesz annyi űr,
Olyan teli lesz, mint a csűr,
Benne a régi dal zenél,
S újra az élet lesz a cél.

Kik gyűlölettől kékülünk,
Majd  jobbra-balra békülünk,
Tettünkkel is, szavunkkal is,
S kibékülünk magunkkal is.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Falu Tamás (1881-1977): Négy fal

Négy fal volt eddig a magány,
Négy fal: elhagyott kis szoba.
Benne éldegélt csöndesen
A magánosság sorsosa.

De a négy fal távolodott,
Elindult tégla és cement,
Ma a magány nem négy falat,
De egész világot jelent.

Négy égtáj ma a négy falam,
Függönyzöttek az ablakok.
Ő maga van, te magad vagy,
S én köztetek magam vagyok.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Falu Tamás (1881-1977): Egy asszony énekli

Már a hazának adtam én mindent,
Az uramat, a fiamat.
A ti hazátok a föld felett van,
Az enyém meg föld alatt.

Egykedvűn nézek sírt és bölcsőt,
Tavaszt és nyarat, őszt, telet.
Nektek a halál a föld alatt van,
Énnekem meg a föld felett.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Falu Tamás (1881-1977): Anyám

 
Az én anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Sebemet sietve kötözte,
Hogy nekem és neki se fájjon.
Tett, vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
S mindig még harangszó előtt
Terítette föl az ebédet.
Más gyerekek még kinn játszottak,
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött,
s övé volt az első virágmag
Mindig, mikor jöttek az őszök.
Az életet végig-siette,
Várt reá a fehér öregség,
Közel jár már a kilencvenhez,
S gondolatban most is siet még.
Én Uram, ha felhívod egyszer,
Hol sohsem hervadnak a rózsák,
Tedd, hogy siessen kissé néki
A lassú örökkévalóság.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Falu Tamás (1881-1977): Én!

 

Sok milliók királyi gőggel

Igy kezdjük mindig: Én!

S egy szürke évszám lesz belőlünk

A multak sirkövén.

 

Huszadik század lesz a nevünk

A jövendő ölén,

Mikor egy közös évszámsirban

Pihenünk, te, meg én.

 

Aki csodált már őszi erdőt,

míg szélben remegett,

Emlékszik-e, hogy külön látott

Egy árva levelet?

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet

Falu Tamás (1881-1977): Hóvirág

 

Sápadt, fehér, szegény, alig él,

Tél az anyja, dajkája a szél.

 

Messze még az erdő dalnoka,

Madárdalt sem hallgathat soha.

 

Ködvilágból nem néz nap felé,

Fölötte nem döngicsél a méh.

 

Olyan, mint egy lengő hópihe,

Aranymézet sem hordoz szive.

 

Sóhajtson, ki a lelkébe néz:

Se madár, se méhike, se méz.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet

Falu Tamás (1881-1977): Két nap…

 

Két nap kellene az égre,

Hogy az egyik mindig égne,

Mindig tüzne a világra,

Hogy a szegény sohse fázna.

 

Két nyár kellene egy évben,

Hogy a szegény jobban éljen,

Bokrok alatt, kazlak tövén

Hadd pihenne nyugton, szegény.

 

És két sziv kellene annak,

Aki boldog, aki gazdag,

Hogy míg egyik meg se rezzen,

A másikkal csak érezzen.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet

Falu Tamás (1881-1977): Sziv

 

A szivet nem lehet behunyni,

Szegény sziv, sohasem pihen,

Az álmot az agyra ő küldi

És ébredést is ő izen.

 

A testnek gépházába zárba

A sorsa olyan emberi,

Ő az élet és mégis árva

S amig ver, önmagát veri.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet