Szász Béla (1840-1898): Egy esküvő után

Oh szent hajlék, meg van fertőzve!
Te sebzett szivek enyhitője,
Te fájó kinok nyugtatója:
Szentséged hát már mi sem ója?!

Szüz tiszta léged, mely imának
Megszentelt hangját hordozá csak,
Meg kell hogy vesztegetve légyen?
- Oh  ogy elnézik fönn az égben…!

Ott voltam az Ur szent házában,
Egy sötét oszlop mögött álltam;
A másod-eskü ott lebbent el,
Küzködve az ijesztő csenddel…

A másod-eskü – oh gyalázat!
Mely önszentsége ellen lázad,
A mely az elsőt eltiporva,
magát alázza szennyes porba!

Szentséges eskü? Szent hazugság!
Melynek szavát a poklok sugják -
Mely midőn így szól: „mind halálig” -
Tán akkor is egy újra számít…

Mert ki az első széjjeltépte
Nagyobb lesz-e az által vétke,
Ha megtagadva ezt is újra:
Újabb jegygyűrűt hordoz újja?

- Hallám a mint mondá szeretlek,
Csak lopva, súgva, mint ki retteg,
- Mint árny üldözvén önnön vétke -
Hogy hátha fölhat a nagy égbe?!…

A felhőkbe, az Ur tronjáig,
Hol az Isten a jók imáit
Öröklő fényben elfogadja
S be is tölti EGY GONDOLATJA!

Fel nem hatott, oh nem bizonnyal,
Mert szörnyü, villámid azonnal
Lezugtak volna igaz Isten,
Ki fenn lakozol egeidben!

- - Oh szent hajlék meg vagy fertőzve!
Mért nem omlottál mindjárt öszve?
Az esküvői s a bünös esküt
Temetted volna ott el együtt!!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Szász Béla (1840-1898): Két dal egy lányhoz

 
I.
Oh hadd hajtom fejem öledbe,
Hadd nézek így kéklő szemedbe!
Szivemben oly nyugalmat érzek:
Oh mert hisz én egembe nézek…

Hadd nézlek így, fölém hajolva;
Nem hallod? Szívem mintha szólna…
Halkan susog minden csöp vére:
Imáját küldi föl az égre!

És e suttogó, hő imában
Ugy megtisztul sovárgó vágyam:
Mikint Bethesda halt mocsára
Egyetlen angyalszárny-csapásra!

És bár tudom, hogy mérhetetlen
Magasságban állasz felettem,
Szivem verési azt susogják:
Méltó vagyok  e  p e r c b e n  hozzád!

II.
Ne hajtsd, ne hajtsd fejed ölembe! -
Ha így nézek le kék szemedbe:
Mintha a tiszta eget mélyen
Látnám zugó tenger tükrében…

Szivem verése mindig gyorsabb, -
Mint a vihartól korbácsolt hab!
Nem hallod mily szilajul dobban?
És mindig jobban, mindig jobban…

S a mint nézlek, így rád hajolva:
Mintha lent a Loreley szólna - -
Dala úgy csábit, le a mélybe:
Vágyra gyujtó vágy ég szemébe’!

S egy hang nyilalik föl agyamba,
Mint vészt hirdető sirály hangja;
A lég, a fák mind azt susogják:
S o h’s e m  leszek én méltó hozzád...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szász Béla (1840-1898): A Jó István hajója (néprege)

Beborult az ég, hol a nap felkél,
Zúgolódva indul meg a felszél;
Éles szárnya a habot kotorja;
Mig le nem dől magarakta tornya.

Mindig fölebb gyül, rohan a felleg,
A villámok tüz-lovukra kelnek,
Még nem esik – csak zokog az orkán,
Mint a gyermek könyét visszatartván.

Néha-néha csöndesedve hallgat,
Azt hinnéd, hogy vége a viharnak,
Pedig csak les egyik szél a másra,
S uj erőt gyüjt az összecsapásra.

Becsaliban öcsödi révészek;
Onnan nézik erejét a vésznek, -
Pipa-szónál szépen iszogatnak;
Nyugtot hagyva hálónak, csolnaknak.

Az örege csak a voltat hajtja:
Mikor még élt az ő öreg apja:
Elbeszélvén tövéről-hegyéről,
Mit beszélt az Tisza tündéréről.

Odafigyel most a legénynép is
És leteszi félben az itczét is;
Pedig, tudom nehezére válik:
… Kocsmárosné szeme úgy villámlik…

Jó István is ott ül a sarokba’,
Nyűtt hálóját nyugton tatarozva;
Ő nem iszik, csaplárnéra sem les -
Csak ölt egyik szemet a más szemhez.

De mikor a beszéd odatérül,
S el kezdenek szólni a tündérrül:
Munkáját még ő is félbehagyja,
Áhitattal lesvén a szavakra.

Azonközben ott künn a vész egyre
Csak zúg búgva, neki keseredve;
Néha bömböl, villámokat szórva,
Majd meg jajgat, mintha ember szólna.

Ember is az, gyönge asszony-ember;
Ott künn zokog, még bejöni sem mer, -
Az ablakot megkoczintja néha:
Szeme beszél, de az ajka néma.

De odabenn ő rá nem figyelnek:
Hallgatják a mesét, mint a gyermek,
A végin is István veszi észre,
És kilép az ajtón, hogy megnézze.

Ott ül szegény dideregve, fázva;
Rongy ruhája bőreig van ázva,
Képén aggság, bánat és betegség -
Isten, ember egyként elfeledték…

István után-többen is kinéznek:
Kocsmárosné, csaplár és révészek;
Kérdik tőle, mi járatban volna?
Koldus asszony erre igyen szóla:

„Szegény vagyok, nincsen pénzem, kincsem,
De megfizet helyettem az isten!
Vigetek át, isten is megáldjon,
Ott kell lennem még ma, minden áron!”

„Koldus asszonyt mindnyájan kaczagják -
„Nem kisértjük az Isten haragját!”
„Hát Dárius kincsiért átvinném?”
„Nem mehet át néni, már ma innét.”

Ujra kérni kezd a szegény asszony:
„Az ur Isten csak áldást fakasszon
Minden nyomán a ki átvisz engem…”
- ’Átviszem én, ha segit az Isten!’

Jó istván volt, a ki így beszéle;
Besegité az asszonyt a révbe -
Hjába szidták érte a halászok:
Imádkozott s fogta a lapátot.

Pedig a vész – a mikor elindult -
Mintha csak most mutatná, hogy mit tud:
Neki feküdt hullámnak, csónaknak - -
- No, holnapra ezek sem virradnak…

De az István – jó kemény a marka - 
Az evezőt vas kezében tartja;
- - Szegény asszony ott ül fázva, félve,
Alig látszik a sötét éjfélbe’…

De a mint a parthoz közelednek:
Jó Istvánnak karjai remegnek - -
Elváltozik koldus asszony arcza:
Csodálatos fény terül el rajta…

Fehér lepel váltja rongy ruháit,
Beteg karja gyöngy szárnyakká válik,
Szőke fürt van fehér haja helyén,
Gyémántokból koronát emelvén…

„Im Jó István, figyelj e beszédre:
Én vagyok a Tiszának tündére,
Te igaz vagy, te jól imádkoztál,
Nem kérdezted: hogy mért, csak áthoztál.

„Jó tettedért te viszontag jót várj,
S mivel hozzám könyörülő voltál;
Csolnakodon zivatarban, vészben
Ember, állat megőrizve lészen!”

István csak néz, csak bámul remegve,
Néma ajkkal egy imát rebegve;
S a mint a szép tündérre felpillant:
Vizbe? Légbe? Leszállott, elillant…

Beszélhette a többinek másnap
Igéretét a csodás látásnak,
Beszélhette, ők csak akkor hitték,
Mikor a vész neki zúdult ismét.

Mert a mikor a Tisza megáradt,
Elboritván szinét a határnak:
Hol az árt az ő hajója szegte,
Meg volt ottan ember, állat mentve…

És a mikor sok boldog év mulva
István készült az utolsó utra,
S istenéhez hittel könyörgve
Bágyadt szemét lehunyta örökre:

Csolnaka is, kötelét eltépvén,
Megindult a Tisza mentén békén,
Oly egyenest, olyan bizton menve;
Mintha István evezett vón’ benne.

És még most is, ha az ár megindul,
El-kicsapván magos gátjain tul,
És a mentők csak remegve, félve
Eveznek szét a setét éjfélbe:

Biztató fény úszik a viz szinén
Mindnyájokat biztos révbe vivén -
- A Tiszának szép tündérét hordja
Legelől a Jó István hajója...

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.

Szász Béla (1840-1898): Az erdő vigasza (Fankl Lajos)

 
Az élet sürgő, vad zajátol
Szived ha bánat tépi szét:
Keresd, az emberektől távol,
Keresd az erdő rejtekét.

Jól ismerik a fák, a sziklák
A bánatot, jól ismerik:
vihar, villám sokszor hasítják,
Sokszor törik meg sziveik’…

Nem szóval vigasztalnak ők meg,
Mint a részvétlen emberek:
De viszhangjukban véled nyögnek,
S hallgatva nyugszanak veled...

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Béla (1840-1898): A jó tanúk (Gruppe Ferencz)

 

Nyujtsd kis kezed, másszunk a hegyre;
Ő idenyujtá s indulánk,
Setét tölgylombtól béfedezve -
Szivünkben úgy égett a láng!

És megnyugvánk egy csöndes helyen
A hársak lugosa alatt;,
Ah, még csak ránézni se’ mertem,
Ajkamra nem jöttek szavak…

De fönn a csúcson, ah, mi kéj volt!
A tenger és a föld előtt, -
Lángolt a nap, kéklett az égbolt,
S a szellő hűs-csevegve jött.

Ott fölpattant ajkunknak zára,
Csók volt a mivel feltörők,
- Azt hiszem jobb tanuk láttára
Kötésünk meg sem köthetők!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Béla (1840-1898): Búcsúszó

 
(Olvastatott Jeszenszky Ferenc, ág. h. theologus sírja fölött)

Nagy útra készülsz, - még egy búcsúszóra
Állj meg kitárult sírod szélinél,
Melyből a por is, hogy ha üt az óra
Lelkeddel egyesülni majd kikél - 
Egy szóra csak, melyet az égi távol
Elkap, mint szél a sáppadt levelet,
De mit szívünk tiszta sugallatából
Küldünk utánad, s ez: I s t e n  v e l e d!

Mit is küldhetnénk mi mást  t e  utánad,
Ki égbe szálltál s minket itt hagyál,
Kinek ott fönn az örök hajnal támad:
Mig itt nekünk nappalra este száll,
S az est után setétlő, néma éjjel,
Melyben csak egy csillag ragyog: a  h i t!
S neked ez éj után olyan nap kél fel,
Mely látni enged és meg nem vakít…

Nehéz, nagy iskola a földi élet,
Melyben a végeredmény: s e j t e l e m;
S a köd szemünk elől csak akkor széled,
Ha már a végső óra megjelen -
E földi iskolát te már kijártad,
S a  s e j t é s  helyett részed már t u d á s-
Tiszta szívednek s kétely nem árthat,
Mely hitel törve mind mélyebbre ás…

Immár elérted, mire mi csak  v á g y u n k:
Az Istent színről színre láthatod -
Mikor ér célt a mi sovárgó vágyunk?
- Szemed a fátylon immár áthatott!
Miránk talán kínokkal vár a pálya:
Míg lelked, tested immár megpihent;
Nyugtát szívünk vajh! Hol s mikor találja?
- Te már tudod, látod mi bűn, mi szent?

Minek siratnánk? - - jobb neked az égben?
Mi a halál? – Minek is kérdeni?
Mintha kis gyermekét az anya szépen
Egy karjától a másikra teszi…
S az föl nem ébred, ott is tovább szúnyad,
Mert itt is, ott is  a n y j a  tartja őt,
S bár néha vészek és viharok zúgnak:
Az anya-gond őrzi a csecsemőt!

Te boldog vagy, oh boldog már örökre,
Ki ifjan, tisztán jutsz az úr elé;
Nem kell a földi jármot húznod nyögve:
Gyümölcsidet a sir megérlelé.
Nem kell nehéz harcot vínod a bűnnel,
Melyben már annyi s annyi elbukott! -
Élted mint könnyü nyári álom tünt el:
Melynek jutalma, hogy mi, már tudod.

Te nem soká pihensz már néma sírba’,
Útadra kisér hő baráti szó, -
Szülők, rokon föléd borulnak sírva, -
- Megsiratva pihenni oh mi jó! -
Ágyad is kész már, jó puhára vetve;
Nem nyomja szíved semmi lelki vád:
Jó könnyü lesz a hant majdan felette,
S tavasszal béfödi zöld pást, virág…

De immár indulsz, - még egy búcsuszóra
Állj meg kitárult sírod szélinél,
Melyből a por is, hogy ha üt az óra,
Lelkeddel egyesülni majd kikél -
Egy szóra csak, melyet az égi távol
Elkap, mint szél a fonnyadt levelet,
De mit szívünk tiszta sugallatából
Küldünk utánad, s ez: I s t e n  v e l e d!

Forrás: Házi kincstár. Protestans családilap. 5. évf. 2. szám. Január 21. 1864. Felelős szerkesztő Ballagi Mór. Szerkesztőtársak: Batizfalvi István és Gyárfás Ferenc. Nyomatott Engel és Mandellonál Pest, 1864.

Szász Béla (1840-1898): Esős napon

Ott künn eső, itt benn hideg -
Halálra unnám magamat
Ha nem jőne agyamba még
Egy-egy elárvúlt gondolat.

De jön. És megint fölsegít
A sors – bár hányszor sújta le; -
És én fejem le nem sütöm:
Farkas szemet nézek vele!

- Az eső-cseppek terhe is
Lehúzza a fa levelét,
De a szellő megrázza és -:
Sokkal zöldebb, mint volt elébb.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szász Béla (1840-1898): Az édesanya

 
Az ifjú szeretett s csalódott!
A lányt megáldá és tovább ment;
Imáira a boldog párért
A szél sohaja mondott áment.

Jó anya oda voná keblére,
Nem vigasztalta, csak sírt-sírt véle…

Az ifjú lelkesült, s – hiába!
Megátkozá az égi szikrát,
Mely a gyöngét örvénybe csalja -
Átkát visszhangozák a sziklák.

Jó anyja mind elsírta már könnyét,
De imádkozni érte tudott még.

Az ifiú kétségbe esve
Golyót röpitett dúlt agyába;
Egy dörrenés, a harcnak vége, -
A menny dörgése felett rája.

Jó anyja nem sírt, imát se mondott,
Csak hervadt, roskadt s a sírba omlott.

Az ifiút a sírkert-szélen
A föld úgy nyomta szive táján -
Éjente feljött és ott állott
A  m á s i k  sírnál mint egy bálvány.

Jó anyja feltörte sírja zárját
A trombitaszót  e g y  sírban várják.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szász Béla (1840-1898): A mohácsi temetés – 1526 -

 
Egyik felől vakító fény, zsarátnok,
Száguldó ördögök gúny-nevetése;
Megtört kebelből feldörgő vad átok,
Betűivel vérző szivekbe vésve. -

Másik felől sötétlő, néma éjjel,
Melyben nem ég fénylő csillag sugára, -
S gyászló arcával még a hold se kél fel,
Hogy szemfödőt borítson szét a tájra. -

Középütt vér, egy nemzet szive vére,
Pirosra festvén a Csele patakját, -
És nincs egy kéz, mely írt kössön sebére,
S nincsenek könyük, mik vesztét sirassák!

És nincs egy kés, mely egy közös nagy sírba
Hantolná be a hősök szent hulláit, -
Hogy ráborulna vérkönyüket sirva,
s elmondaná fölötte hő imáit…

De hallga! Nesz kél, csak remegve, félve - -
Minő sereg? Minő setétlő árnyak?
Minő sugár gyúl ki a vak éjfélbe,
a holtak közt, a téren, vajh ki járhat?

Csak gyönge nők, - erősek csak: hűségben, - -
S remegve állnak meg mindegyik holtnál;
Nehogy ez itt, vagy az a kedves légyen:
A férj, apa, vagy kire várt az oltár…

Itt-ott leomlanak egy-egy halottra,
Megtört sohajokat küldvén az égre -
Nem vad boszút, csak jajt és jajt zokogva,
A könyörülő szent Isten nevébe’…

Ők jöttek el, a kegyelet szivökben,
- A férfiak elzüllve, vagy elesve -
A földnek keble is rémülve döbben, 
Midőn kitárul s vár ennyi nemesre…

S egysír lőn ott a hősöknek megásva - -
- egy nemzetettemettek volna ott el?
Leend-e még a napnak támadása?
- - A Krisztus is a sirból támadott fel!!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám

Szász Béla (1840-1898): A harminc pénz

Elcsattant már az áruló csók,
Elhangzott, mint egy kigyó-szisszenés -
Ennél már nem lehetett olcsóbb:
Az Ur éltéért harminc pénz – kevés!
Judás ott ül a templom ajtajánál,
Ajka csak mormol, - számlál, egyre számlál:
„Tiz… husz… harminc.”

Judás csörgeti harinc pénzét,
- Szive szorul szeme vadúl forog -
Melyek az Ur testét megvérezék:
Suhognak egyre túl az ostorok!
Szivét a kinnak férgei csak ássák…
És számlálgatja az ostor csapását:
„Tiz… husz… harminc.”

Templom előtt galambkufárok-
És pénzváltóknak serge alkuszik;
Ajkuk a szóból ki nem fárad,
Áruikat sürgőn hozzák, viszik -
S ezt tiz husz, azt harminc pénzrét kinálják…
Judás egy hang nélkül mozatja száját:
„Tiz… husz… harminc.”

És nagy terhétől földre roskad,
Arcán végig perdülnek könyei -
„Ilyen foltot köny le nem moshat!”
Nyugalmát sehol, sehol nem leli -
És térden csuszva jut el az oltárig,
Ajka még ott is halkan, egyre számít:
„Tiz… husz… harminc.”

A vének ajkán szent zsolozsma
S az Urnak dicséreti zengenek -
Neki enyhületet mi hozna?
Megnyilhatnak már néki az egek?
„Te vagy boszuló isten” – zeng az ének
űS a mint mormol, csak nézik őt a vének -
„Tiz… husz… harminc.”

S a harminc pénzt ott széjjel szórja:
„Vegyétek vissza, nékem egy se kell,
Oh átkozott legyen az óra,
Melyben ártatlan vért árultam el!”
’Vidd el e pénzt, tied, ez vérnek ára,
- S oda számlálják, nem hajtva szavára -
Tiz… husz… harminc!’

„Oh hát már nincs sehol bocsánat?”
- S mit  i t t  keresett, nyugtot  o t t  talál,
Szalad, szalad és meg nem állhat,
Mig el nem éri a  s z ö r n y ü  halált…
- De a vérdij templomban nem maradhat:
Földet vesznek hát rajt’ a halottaknak,
S oda fizetik érte: tiz… husz… harminc!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Szász Béla: A homok-óra

 

Előttem áll a régi homok-óra,

- Egykor arany-fövénnyel volt tele –

S látom merengőn, mélán, elfogódva,

Mindjárt lehull utolsó por-szeme.

Órát talán többet nem is jelez már,

Csak percet ád elmúló percihez,

S ha gyors szárnyán a végső perc is elszáll,

Azt kérdi lelkem. – és aztán - - mi lesz?!

 

Talán folytatjuk majd a földi létet,

S fölhangzik ott vadászat s harc zaja,

Talán szebben virulnak majd a rétek,

Talán dúsabb gyümölcsöt ád a fa,

S lesz mindenünk, hisz’ telt a síri-kamra,

Van fegyver ott, étel s ital elég…

De hát ki vágy’ tovább küzdésre, harcra,

Miben a földön élte eltelék?!

 

Vagy elmegyünk a Cháron csolnakában,

Mely ismeretlen parton majd kiköt,

S élünk örök sötétség bús honában

Melynek partját ellepte éji köd.

S boldog csak az, ki szürcsölgetve issza

Léthéből a felejtés csöppjeit,

S jaj annak, aki jár a földre vissza,

A honn-maradtakat hogy intse itt!

 

Vagy Ábrahámnak boldog kebeléből

Tekint le ott, ki itt Lázár vala,

Hová a gazdag elepedve néz föl,

S szomját nem oltja hűs víz itala.

 

De hajh! hitet ki merne tenni rája,

Hogy csak Lázár volt, és nem gazdag is,

Hogy mindig tárva volt a szíve, háza,

S adott fillérje közt nem volt hamis?!

 

Vagy tán elérjük boldogok honát, hol

Fekvő-helyünk a puha kerevet,

S el-elbűvölve húrik lágy dalától

Szürcsöljük a méz-édes sörbetet.

De nem! – a lelkünk üdvöt hogy’ találhat,

Ahol nem élhet már jobbik fele,

S ahol föltámad undor és utálat,

Ha a gyönyörrel lelkünk eltele?!

 

Vagy tán egy kéz visszára forditandja

A homok-órát, ha lejára az,

S újnyár jövend megint az új tavaszra,

S új ősz után az új tél elhavaz,

És új – nem: csak megunt járomba fogva

Robotolunk tovább, ahogy’ lehet,

S mint gálya-rab a taposó-malomba’

Kezdünk és végzünk új s új életet.

 

Vagy elmegyünk, hol bánatnak s gyönyörnek

Emléke többet el nem érhet, és

A élt s nem-lét kérdési nem gyötörnek,

Nincs öntudat és nincsen létezés,

Mert nincs ott kérdés, nincsen ott megoldás,

Nem bűvöl semmi, nem fáj semmi se,

Nincs ottan ábránd, nincsen ott csalódás,

Mert – elmegyünk - - az örök semmibe.

 

Óh! boldog az, akit szent hit malasztja

Ölébe vesz és lágyan ringat el,

Hivén, ha itt fejét álomra hajtja,

Angyal-seregben ébred újra fel,

Ahol együtt leend azokkal újra,

Kik elhagyák itt, kiket itt hagyott…

- A homokórán egy por-szem lehulla,

Leszállt az éj - - és én magam vagyok…

 

De nem! nincs kétség abba’, hogy al élek

Egy égi fény-forrásból származott,

Mint napsugár, ha percre rája téved,

Fénnyel ragyogja be a harmatot,

És aztán elszáll, nem a puszta űrbe,

Nem végez el, nem kezd új életet,

De egybe olvad, ismét egyesülve

Az égi fénnyel, melyből vétetett.

 

Az égi fénnyel, mit egykor kigyújta,

Akihez ember-elme föl nem ér,

Aki teremtett, és teremthet újra,

Mert nincs előtte sem idő, se tér…

- - - Még működik a régi homok-óra,

S én itten ülök még szemben vele,

És várom csöndben, bízón, megnyugodva,

Mikor hull le utolsó porszeme…

 

Forrás: Budapesti Szemle 1937. 244. kötet

Szász Béla (1840-1898): „A vége – a vége; ez a vége!”

 

Ez kinoz jobban minden kinnál!

Oh érzem én, hogy vége immár

Az én szívem történetének:

Halkal kihal, mint hattyuének.

 

Szép volt pedig e dal, a míg élt!

A kezdet sokat, mindent igért;

Tündér zöngé, idők kobozzán,

A kéj új ingerrel fokozván.

 

Szép volt, rövid volt, immár vége!

A daltelt sphaerák üressége

Súlyos; vállaim nyögve hordják:

Irigylem most Atlasnak sorsát.

 

Oh hogy a sziv teszi az embert!

Oh hogy kit evvel az ég megvert:

Ha ezt veszíté, mindent vesztett,

Oh hogy a szív a vég, a kezdet!

 

S a kinek szíve semmivé lett:

Agyából is elszáll az élet;

Befödi ezt is síri fátyol,

S halottakat szül csak magábol…

 

Körültem is csak ezek járnak;

Távozzatok kisértő árnyak!

- Hiába üldözöm el őket:

Egy távozik és százak jőnek!

 

S akad még ember, a ki biztat! –

S akad még ember, a ki bizhat? –

De ők biztatnak; áldott lelkek!

Azt hiszik szavuk fölemelhet.

 

S indulnak ők, hogy fölkeressék,

A mi jövőmre nézt kezesség;

Hinak, hogy menjek én is vélük:

Oly gyöngéd hitető beszédük!

 

- Voltam halottas kamarában:

Az orvosság mellett virág van,

Ablaknak van az ágy fordítva:

A sápadt arczot fény borítja.

 

Mindenki tudja jól, hogy: vége!

Bár senkinek sincs reménysége,

Nem töri sírás meg a csöndet,

A szeretők csak titkon nyögnek…

 

Beszélnek távol szép jövőről,

Sok szóval igért esztendőről:

Ha majd fölgyógyulsz, az lesz, ez lesz,

Félben hagyott munkádhoz kezdesz!

 

S a haldokló – félig már szellem –

Végig néz a biztató sergen,

Mosoly födi elkékült ajkát,

S ezek hiszik: megvigasztalták…

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 26. sz. 1865. jún. 25.