Mint fölbolydult méhraj, zsibong a nagy terem,
A mint az ifju nép gyűl és forr szüntelen,
Szivökben kedv, öröm, remény, vágy háborog,
Mig tömve-telve mind, a hosszu pad-sorok.
A csengő szól, de most nem olyan komolyan,
Mint midőn a komoly munka órája van,
Hangja majdnem nevet, senkit meg nem ijeszt.
Bezzeg, tiz hónapig, nehéz volt várni ezt!
Egyszerre néma csönd – elhallgat a zsivaj:
Megérkezett, im’ a tisztes tanári kar,
Majd megzendül a szent zsolozsma dallama,
Az ember, mintha csak égi kart hallana,
Oly szivök mélyiből, oly tisztán szól a dal,
Most csattog fönrepes, majd szól s halkal kihal…
S szószékre lép a pap s rajt’ minden egyszerű,
Arczán mély áhitat és biztató derü.
Fölhangzik ajakán a buzgó hálaszó,
Az édes mennyei Atyához szárnyaló,
Hogy vig munkában járt, hogy jóban ment elébb
A meredek nagy ut e kis szakán e nép,
Fogadván az Igaz fénylő sugárait,
Kézen vezetve őt a szeretet s ahit,
Hogy érjék benn’ az ész, az akarat, a szív,
Ha majd az élten át bősz harczot harczra viv.
Hő áldást mond az ajk Múzsák hajlékira,
A távozóknak is erőt kér az ima
S a kik már nyugszanak, fél uton törve meg,
Sirjok felé a bus emlék búcsút rebeg…
- Most változik a hang, az égből földre tér,
Tanár urak közül megszólal a vezér,
Mint igazi tudós: nagyméltóságosan
A hány egy szót kiejt, megannyi súlya van;
Kemény leczkéket oszt, szepeg is némelyik,
Hogy most – jaj istenem! Még meg is nevezik -
De nincs mit félniök, ez a szó: kegyelem -
Az arczról a redők eltünnek s megjelen
A jóságos mosoly az ajkak szögletén
És sok fiu szivét heviti vágy, remény,
S meg nem csalatkozik, annak ki czélhoz ért,
Átnyujtják biztatóan a biztató babért:
Egy-egy emlék jelét a szép kornak, mikor
Alig, hogy sejtheti lelkében, hogy mi forr
S egymásba olvad át való és képzelet,
Minden csak rügy csira, - oh büvös kikelet!…
Feszülten várnak ők; a kit szólitanak,
Végig a nyilt teren csak tétován halad,
Majd sápadt, majd pirul, alig, hogy föltekint
És oly boldog mikor helyére ér megint.
Még társi közt se gyul irigység ellene,
A hány, ind részese, együtt örül vele:
Közös volt a futás, közös a diadal,
Zeng mindenik felé az éljen-riadal…
S míg váltakozva tart ez ünnepi menet
Tulnan az ablakok aranyban fénylenek,
Ragyog a nagy terem az égő nap sugár
A hallgatók között vig játszadozva jár
S egy-egy néző szemén megcsillan valami,
Itt-ott egy halk fohász neszét is hallani…
- Én édes Istenem! Mennyi aggság, remény
Kel és vivódik itt a szivek rejtekén.
Ki olyan tiszta volt, szűz lelke, mint a menny.
Nem érinté vajon erjesztő földi szenny?
A gyönge sarjakat gyöngéd kéz hajlitá?
Szeretet harmata bőven hullott-e rá?
De nem, nem oh, hiszen nézd nyilt tekintetét,
A mint övéinek bátran körébe lép,
Fölemelt homlokán dereng a gondolat,
Pelyhedző ajakán ébred az akarat…
És ismét szól a dal, a harsány induló.
Most még csak innen el, rövid a bucsu-szó,
De majd mindenfelé a zordon élten át,
Szétzüllve fölbomlott a népes, nagy család.
Barátból lesz, talán, közömbös ismerős -
Féluton elbukik az egykori erős -
A léha, könnyü vér a földszinen libeg -
Tunya a gyors futót rézsút kerüli meg…
De lesz, oh lesz, tudom, bizonyra mondom én,
Ki hálát mondva tör előre ösvényén,
Kit végig elkisér a szép emlékezés,
Ki, a mit csak elért – legyen sok vagy kevés
Öntelt büszkélkedőn magát nem hiteti,
Hogy ind önérdeme szerzé meg ezt neki…
- Oh légyen is örök áldás e hajlokon,
Mely egyszerű öröm tejével éltetet!
S példázva enyhitőn, a zordon életet,
Szivünk fölvértezé, elménkbe gyujta fényt
S meg is edzé erőnk, törhetlen sziklaként!…
(* Így nevezik az Erdély-részi református kollégiumok (főgimnáziumok) évzáró ünnepét, amidőn fölolvassák a tanulók évi osztályzatait és kiadják az érdemeseknek jutalmait.)
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 27. szám, 1896. júl. 5.
