Beborult az ég, hol a nap felkél,
Zúgolódva indul meg a felszél;
Éles szárnya a habot kotorja;
Mig le nem dől magarakta tornya.
Mindig fölebb gyül, rohan a felleg,
A villámok tüz-lovukra kelnek,
Még nem esik – csak zokog az orkán,
Mint a gyermek könyét visszatartván.
Néha-néha csöndesedve hallgat,
Azt hinnéd, hogy vége a viharnak,
Pedig csak les egyik szél a másra,
S uj erőt gyüjt az összecsapásra.
Becsaliban öcsödi révészek;
Onnan nézik erejét a vésznek, -
Pipa-szónál szépen iszogatnak;
Nyugtot hagyva hálónak, csolnaknak.
Az örege csak a voltat hajtja:
Mikor még élt az ő öreg apja:
Elbeszélvén tövéről-hegyéről,
Mit beszélt az Tisza tündéréről.
Odafigyel most a legénynép is
És leteszi félben az itczét is;
Pedig, tudom nehezére válik:
… Kocsmárosné szeme úgy villámlik…
Jó István is ott ül a sarokba’,
Nyűtt hálóját nyugton tatarozva;
Ő nem iszik, csaplárnéra sem les -
Csak ölt egyik szemet a más szemhez.
De mikor a beszéd odatérül,
S el kezdenek szólni a tündérrül:
Munkáját még ő is félbehagyja,
Áhitattal lesvén a szavakra.
Azonközben ott künn a vész egyre
Csak zúg búgva, neki keseredve;
Néha bömböl, villámokat szórva,
Majd meg jajgat, mintha ember szólna.
Ember is az, gyönge asszony-ember;
Ott künn zokog, még bejöni sem mer, -
Az ablakot megkoczintja néha:
Szeme beszél, de az ajka néma.
De odabenn ő rá nem figyelnek:
Hallgatják a mesét, mint a gyermek,
A végin is István veszi észre,
És kilép az ajtón, hogy megnézze.
Ott ül szegény dideregve, fázva;
Rongy ruhája bőreig van ázva,
Képén aggság, bánat és betegség -
Isten, ember egyként elfeledték…
István után-többen is kinéznek:
Kocsmárosné, csaplár és révészek;
Kérdik tőle, mi járatban volna?
Koldus asszony erre igyen szóla:
„Szegény vagyok, nincsen pénzem, kincsem,
De megfizet helyettem az isten!
Vigetek át, isten is megáldjon,
Ott kell lennem még ma, minden áron!”
„Koldus asszonyt mindnyájan kaczagják -
„Nem kisértjük az Isten haragját!”
„Hát Dárius kincsiért átvinném?”
„Nem mehet át néni, már ma innét.”
Ujra kérni kezd a szegény asszony:
„Az ur Isten csak áldást fakasszon
Minden nyomán a ki átvisz engem…”
- ’Átviszem én, ha segit az Isten!’
Jó istván volt, a ki így beszéle;
Besegité az asszonyt a révbe -
Hjába szidták érte a halászok:
Imádkozott s fogta a lapátot.
Pedig a vész – a mikor elindult -
Mintha csak most mutatná, hogy mit tud:
Neki feküdt hullámnak, csónaknak - -
- No, holnapra ezek sem virradnak…
De az István – jó kemény a marka -
Az evezőt vas kezében tartja;
- - Szegény asszony ott ül fázva, félve,
Alig látszik a sötét éjfélbe’…
De a mint a parthoz közelednek:
Jó Istvánnak karjai remegnek - -
Elváltozik koldus asszony arcza:
Csodálatos fény terül el rajta…
Fehér lepel váltja rongy ruháit,
Beteg karja gyöngy szárnyakká válik,
Szőke fürt van fehér haja helyén,
Gyémántokból koronát emelvén…
„Im Jó István, figyelj e beszédre:
Én vagyok a Tiszának tündére,
Te igaz vagy, te jól imádkoztál,
Nem kérdezted: hogy mért, csak áthoztál.
„Jó tettedért te viszontag jót várj,
S mivel hozzám könyörülő voltál;
Csolnakodon zivatarban, vészben
Ember, állat megőrizve lészen!”
István csak néz, csak bámul remegve,
Néma ajkkal egy imát rebegve;
S a mint a szép tündérre felpillant:
Vizbe? Légbe? Leszállott, elillant…
Beszélhette a többinek másnap
Igéretét a csodás látásnak,
Beszélhette, ők csak akkor hitték,
Mikor a vész neki zúdult ismét.
Mert a mikor a Tisza megáradt,
Elboritván szinét a határnak:
Hol az árt az ő hajója szegte,
Meg volt ottan ember, állat mentve…
És a mikor sok boldog év mulva
István készült az utolsó utra,
S istenéhez hittel könyörgve
Bágyadt szemét lehunyta örökre:
Csolnaka is, kötelét eltépvén,
Megindult a Tisza mentén békén,
Oly egyenest, olyan bizton menve;
Mintha István evezett vón’ benne.
És még most is, ha az ár megindul,
El-kicsapván magos gátjain tul,
És a mentők csak remegve, félve
Eveznek szét a setét éjfélbe:
Biztató fény úszik a viz szinén
Mindnyájokat biztos révbe vivén -
- A Tiszának szép tündérét hordja
Legelől a Jó István hajója...
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése