A drága tűzhelyet, melynek van ős moha,
Hol nyilt első napod, oh, el ne hadd soha!
Csak egy, csak egy a szent: a tűzhely, ő, a hon;
Ez a sziv és család, a többi mind – vadon!
Nem testvér, nem barát: árny az, mely künn ölel;
Kezet szorít veled: könyedre nem felel.
Mentek tán egyuton? Nem együtt, egyfelé:
Csak a felhő repül a száműzött elé.
Lásd, honn mindig van egy sarok, mely a tied,
A hol derit, avagy derül tekinteted;
Vagy rejtett köny van ott, vagy egy titkos mosoly,
Mit a világba’, hidd, fel nem találsz sehol.
Oly kevés egy mosoly, de kell, mint levegő,
Mert a ki rád mosolyg, anyád, vagy ő, vagy ő!
Szebb tőle a világ, sokkal könnyebb a lét…
Ha tarthatnád ma is, úgy mint akkor, kezét!
Ekéd mellett maradj, ne menj külfény után:
A hon képén kívül minden kép halovány.
Oh, el ne hadd soha a hon földét, egét:
Legdrágább könnyeid szórod vadonba szét.
Mert minden ut rögös, de minden ut között
Legvérzőbb tövisü mit jár a számüzött;
Fecskén hányszor sirék, ki fészkeért remeg:
Mennyit nyom a világ - egy fészek mondja meg.
Ville d’Avray.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 6. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése