Korunk
a magányosság kora.
Minden
időben voltak nagy magányosok, akik vagy érzékenységük, idegességük miatt nem
tudták elviselni a társadalom kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, sérelmeit,
terheit, megpróbáltatásait, vagy übermenschi önérzetükben vonultak
elefántcsonttornyaikba. Ma azonban a magányosság leszállt az arisztokraták,
főképp szellemi arisztokraták váraiból a polgárság körébe, sőt a proletárság
szegény negyedeibe is. A nagyvárosok villamosain szorongó fényes és szegényes
külsejű utasok távolabb vannak egymástól és magányosabbak, mint a múlt század
steppeinek egymást alig látó nomád egyedei. S a magányosság együtt növekszik az
indusztrializmussal. Amint az egyre fejlődő gépcivilizáció mind több és több
embert ragad ki a régi, egyszerű, meleg, organikus közösségekből (vallási, céhbeli,
földrajzi, falu) és tesz heterogén tagjává egy-egy nagy ipartelepnek, ahol az
élő egyedeknek alig van több érzelmi közösségük, mint a szabadságukat,
életszínüket és erejüket morzsoló és sápasztó óriás gépek alkatrészeinek: úgy
lazulnak meg a régi összekötő kapcsok s a magányos ember „a világos, mint lazán
összefüggő atomok értelmetlen chaoszát éli át.” „Világnézete a kisszerű
materializmus, mely szerint „a dolgok és emberek reménytelenül széthulló
miriádját csak a véletlen tartja
össze, amit a költők udvariasan sorsnak
neveznek.”1
Az
irodalom az élet tükre. A költő, író annak a társadalomnak az arcát viseli,
mely őt szüli és élteti. Amilyen a kor, olyan az irodalma. A magányosok
heterogén társadalmának írói ennek a magányosságnak, magára maradottságnak a
szócsövei. A közösség és boldog együttesség utáni vágy, vagy a régi és többé
tán soha vissza nem térő, a képzelet által megszépített boldogságnak bús
emlékei búgnak a magányosság költőjének lantján.
A
XX. század három első tizedének nagy magányosai: Ady, Babits, Tóth Árpád,
Juhász Gyula közé tartozik Kosztolányi
Dezső is.
Míg
Ady a magyar életet, sorsot akarja és szeretné megváltoztatni robbanó erejével,
ellenállást nem tűrő erőszakával; míg Babits az egyetemes eszmék és szépségek
filozófiai magaslatára szeretné emelni a magyar irodalmi glóbuszt; míg Juhász
Gyula „a szegedi puszták magányából az egyetemes szellemközösség ormai felé tör
s keresi az utat az antik életimádat, keresztyén földöntúliság, a távol-kelet
világába”, míg Tóth Árpád „álmaiba zárkózik és lemondóan viseli a nagyváros
lüktető sebeit és zárt tárgykörében szabatosan komponáló művész”2:
addig Kosztolányi Dezső A kis gyermek és
a bús férfi panaszai-ban, Esti
Kornél kalandjai-ban, Édes Anná-ban,
egész költői és prózai munkásságában teljesen egyéni és új világot, új témakört
nyújt.
Költészetének
központja az én; költői látásának a
szemüvege a mélabús hangulat: témaköre az élet ezer apró-cseprő bonyodalmai,
jelenségei, tárgyai, dolgai. Lelke rendkívül fogékony az impressziók iránt. Nem
egyéb az egész élet reá nézve, mint impressziók sorozata, melyek az ő
csodálatosan érzékeny, az érzelmek legfinomabb árnyalataihoz simuló és előkelő
zengésű hangszerén, mint egészen sajátságos, kosztolányis költészet zendülnek föl és zengnek tovább az olvasó
szívében, mint az őszben szaladó vonat kattogásának monoton ütemű dallama.
Ennek
a nagy szorgalmú, nagy műveltségű és a világirodalomban egyik legotthonosabb
költőnek a témaköre aránylag nagyon szűk. Költészetéből „hiányoznak a
kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom, éppúgy, mint a szerelem, a
tavasz és a természet.”3
Első
verses kötetének a címe: Négy fal között.
Ez a cím, amellyel elindul a költészetnek halhatatlanságba vivő útján,
szimbolikusan jellemző költői témakörére. Mintha nem mert volna kilépni a
nagyvilágba, amely tele van nagy viharokkal, véres harcokkal, kegyetlen
törtetésekkel, merésekkel és zord valóságokkal, hanem bezárkózott a „négy fal
közé”, visszahúzódott a magányos ember egyedüliségébe, s onnan nézi a világot,
amint az fölmerül előtte a gyermek és ifjúkor emlékeiben, elvonul a
világirodalom remekeiben, vagy amint az élet robotos útján pillanatra ez és az
eszébe ötlik, megsebzi vagy elgyönyörködteti szépségekre mindig nyitott lelkét.
Az élet apró-cseprő tárgyait, impresszióit addig forgatja, simogatja,
cirógatja, míg a nyers anyag mint egy kis japán nipp, egy rokokó legyező pattan
ki költői varázskendőjéből, a mindennapi prózai valóság mint egy „zengő
zeneverseny” csendül föl a lantján. Nézése a gyermek komolyan bámész tekintete
és bánata a gyermek illanó bánata. Ezért ott a legigazabb, ahol a „kis gyermek
panaszait” panaszolja. „A pillanatélmény, az örök érzés és hangulatváltozás
ihleti, a válás búja, melyet új alkalmak bája enyhítően beragyog.”4
„Általában
a szó mindig több, mint a tett,” – mondja Esti Kornél. És költészetében
csakugyan a hangsúly inkább a formán van, mint a mondanivalón. Forma
tekintetében költészete két csoportra oszlik: verses és prózai művekre. De
szigorúan véve prózája is költői. A legköltőibb nyelvű prózaírónk, kinek
stílusa az arányosság, mértéktartás, pontosság, a jó és szép hangzás, kellem,
szín és zeneiség törvényeinek hódol. Nem lehet tudni, hogy a vers vagy a
prózaíró Kosztolányi-e nagyobb, csak azt látjuk, hogy mindkettőben, versben és
prózában a nyelvnek és stílusnak feltétlen ura s oly közvetlen és egyszerű,
annyira a gondolathoz és érzelemhez, hangulathoz simuló, mintha gondolat és
kifejezés egyszerre születnék nála.
Lírája
1907-ben
jelent meg első verses füzete, a Négy fal
között, mindössze tizenöt verssel s ő akkor 22 éves volt. E füzetben az
első vers címe: „Lámpafény”.
Szonett. Egyik legnehezebb, legmesterkéltebb, legművészibb versforma. Tökéletes
készséggel mozog benne. Rímei választékosak, ritmusán ringva-ring a szavak
dallama, mit aláfestenek az alliteráció és a sorközi rímek:
Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa…