Góg és Magóg fia vagyok
én,
Hiába döngetek kaput,
falat
S mégis megkérdem
tőletek:
Szabad-e sírni a
Kárpátok alatt?
Verecke híres útján
jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal
rivall,
Szabad-e Dévénynél
betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot
öntsetek
Legyek az új, az énekes
Vazul,
Ne halljam az élet új
dalait,
Tiporjatok reám durván,
gazul.
De addig sírva, kínban,
mit se várva
Mégiscsak száll új
szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor
Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új
és magyar.
Ady
Ne
tessék megijedni: sem széptani elemzés, sem fontoskodó kritika, sem a
tömegfelfogást lebírni akaró különvélemény nem lesz ez az írás, merő hangulatok
összerovása, vagy ha tetszik, hát hellyel-közzel afféle őszinte, értelemből
fakadó és az értelemhez férkőzni akaró megbeszélés egynémely aktuális művészeti
kérdésről.
Az
ő nevét tudatosan írtam a cikkem élére, mert irodalmi és művészeti dolgokat
illetőleg a magyar kultúrában az Ady Endre neve: fogalom .Az újság, a
forradalom, az intellektuális reveláció, a meg-nem-értés, a homály, a
misztikum, a perverzió fogalma.
Ha
semmi egyéb, már azok a puszta tények, hogy ez a pár évvel ezelőtt még teljesen
névtelen kis vidéki újságíró, egy-két vékonyka verseskönyvével művészi
forradalmat teremtett, hogy költészetét, művészeti felfogását, intencióit,
stílusát, sajátszerűségeit az irodalmi érdeklődés központjába tudta beállítani
s művészete iránt a vélemények oly sokféleségét volt képes kiváltani:
bizonyítják az ő egyéniségének, az ő költészetének, az ő individuális
művészetének ritka fontosságát és forradalmi súlyát.
Az
Ady-dicsőítés és Ady-ócsárlás egyaránt divatos dolog. A sajnálni való azonban
csak ott van, hogy úgy a dicsőítők, mint az ócsárlók nagyobbik kontingense, az
Ady költészetének átértése, az európai irodalmi viszonyok és irányok ismerete
nélkül, tisztán egyes költeményekből szerzett tűnő impressziók révén foglal
állást ilyen vagy amolyan irányban.
Az
a művészeti reveláció, mely az Ady költészetét kiemeli a tucatlantolás és
rímkovácskodás sablonjából, éppenséggel nem magyar
és nem pusztán irodalmi jelenség. Az
elmúlt század utolsó évtizedeiben Európa-szerte általánossá vált a művészeti
renaissance. A művészet minden ágában, irodalomban (Zola naturalizmusa), zenében (Wagner
extremitása), festészetben (Manet
impresszionizmusa), szobrászatban (Rodin
stilizáló realizmusa) új színek, új felfogások, új elméletek keletkeztek. A
festő már nem festi meg a fény- és árnyékplasztikának minden bázisát, nem vesz
fel a természetről s annak benyomásairól boncjegyzőkönyvhöz hasonló
látleleteket, az író nem körülményes leírásokkal s a legegyszerűbb gondolatok
áradozó kifejtésével adja elő az eseményeket, mert indokolt a feltevés, hogy
intellektussal bíró egyének között, a kulturális fejlettség magasabb fokán, az egyszerűsített színek, a komprimált és
szinte célzásokká finomult individuális kifejezések, a gondolatokat és
érzéseket fakaszt misztikum, éppen oly, sőt talán fokozottabb erővel
hatnak, mint a mértani pontossággal kevert színek, a terjengős bőbeszédűség és
a kézzelfogható, prózai világosság.
Ez
a művészeti forradalom ihlette meg az Ady költészetét. Ez a mindent egyénítő
művészeti láz, mely nem a tárgyat nézi, hanem az intellektust, amely nem
bőbeszédűen magyaráz, de misztikusan sejtet, nem szótárszerűen okadatol, de az intellektusra apelláló költői terminusokkal: a ritmussal, a szórend
harmóniájával, új szavak csengésével, új képek pazar színeivel akar
olvasóiban hangulatot kelteni, érzéseket fakasztani.
Verlaine Mária dalai, Baudelaire blaszfémiái s leginkább talán
Brentano litániái vannak olyan érzéki
erővel élő s mélyről hozott szimbólumok, int Ady káprázatos fantáziával
kombinált súlyos és mégis szinte átfinomult definíciói. Megrázó, eredeti,
hatalmas embertömegek fantáziáját izgató líra Ady Endre lírája. Rengeteg a
mondanivalója. Ami embert gyötörhet, mámorba ejthet, ami álmot, pihenést
nyújthat s ami vadként kiverhet, az érzések, tüzes, forró indulatok ezer
változata zeng, búg,sikolt, őrjöng a lantján. Forradalmi dalok Ady versei s
erejének mérhetetlen tudatában a kifejezhetetlen kifejezésére, a még meg nem
látottak meglátására, megrettenések, víziók, várakozások, akarások, kísértetek
megérzékítésére és visszaadására tör ez a különös elme, felettébb különös
formában és módon.
Hát
sokan nem értik. Verseiben a mesét, a logikát, az ésszerűséget és értelmet
kutatják s elfelejtik, hogy a művészetet a teremtő zseni mindenkor
deformálhatja, sőt az igazi zseni deformálja is! A Bleriot és Nanlicher
idejében a művész-zseni nem használhatja a kultúrigények kielégítésére azokat
az instrumentumokat, amelyekkel például Herodes király idejében dolgoztak. Differenciálódván az ízlés és kultúra,
differenciálódniok kell a művészet eszközeinek is s bár lángelme szülte meg
a tízparancsolatot, együgyű legény volna az, akinek csak ennyi volna még ma is
a mondanivalója.
A
differenciálódott versíró tehát nincs az értelemhez kötve, azaz hangulatainak,
érzéseinek a kifejezésekor nem pusztán a szótárban feltalálható szavakra, a
grammatika szerint való stilizálásra van utalva. Aminthogy a versben nem is az
értelem az elsőrangú követelmény. A vers célja azoknak az indulatoknak,
érzéseknek, fellobbanásoknak, impresszióknak a visszaadása, melyek a költő
lelkében háborognak s e célt nem a logikus szófűzéssel, nem az észhez szóló
értelmes előadással éri el a költő, hanem igenis a rímek, a szavak zenéjének, a
képek színeinek, a sorok csengésének egyéni csoportosításával. S annál nagyobb,
annál értékesebb és annál intellektuálisabb a költő, minél rövidebb, tömörebb
vonásokban, minél markánsabb, frissebb színekkel tudja kiváltani olvasói
lelkéből ugyanazokat az érzéseket és hangulatokat, amelyek őt nyugtalanították.
Azután
meg az meg, vagy meg nem értés felettébb relatív dolog. Wagnert, a zenetitánt,
Mane-t, a leghíresebb francia impresszionista festőt, a nagy Rodint, a
szobrászkirályt, Verlaine-t, a legegyénibb lírikust kezdetben kikacagták,
megpellengérezték, meg nem értették s ma a kulturvilág triumfálja valamennyit.
Ady Endrét nem értik, mert nem azon a hangon, nem azon a nyelven beszél, mint
teszem azt Tompa Mihály s nem azokkal a művészeti eszközökkel hangszerel, mint
– Jörgné Draskóczy Ilma.
Eredetiségét
különcködő furcsaságnak, misztikus vágyódásait homályos értelmetlenségnek,
viharos fellobbanásait perverz magaakarásnak minősíti a tömegfelfogás és
tömegkritika, pedig az ő ritka intenzív és közvetlen átélőképességével, Petőfi
Sándor óta magyar lírikus még megközelítően sem vetekedhetett.
Ahhoz,
hogy a saját korában a költőt a mindenkori tömegek is megértsék, legalább és
legelőbb is a polgári élet s a már szótárrá érett nyelv prózája és sablonja
kívántatik. Költő, kinek lelke maga a tűz, a termelni akaró erjedés, az örök
forrás, az örök kín, az örök mámor és hangulat, a mindennapi élet
frázológiájában kijegecesedett tucatnyelven sohasem beszél, sohasem ír. A költőnek új, eredeti nyelvre, frappáns
szóösszetételekre, izzó színekre, zengő ritmusra stb. van szüksége,
amelyeknek pedig különleges ölelkezését, harmóniáját csak a kiváltságosak, a
kevesek érthetik és élvezhetik.
Egyelőre
tehát csak – kevesek. Mert ez az élet és a művészeti fejlődés örök rendje és
törvénye. Baj volna, ha a kulturált individuumok és a kulturálatlan tömegek egyidejűleg értenék meg a
szellemóriásokat. A zseni rendet szab, irányt jelöl, igazságokat termel s az új
renden, az új úton és új igazságokon azután elkérődzik az újzseni eljöveteléig
a felettébb konzervatív és felettébb tudatlan tömeg.
Már
most hogy tetszik-e az, amit egy
lángelme mond vagy ír, hogy igazak-e
azok, hogy gondolatai találkoznak-e a közönség ízlésével és felfogásával: az
valóban közömbös. A művész csak azt tudja, azt írja, szuggerálja, ami a
lelkében fekszik, ami izgatja, remegésbe, lázba ejti s tömegzsarnokoskodásnál
és művészethamisításnál nem egyéb az, midőn a közönség a művészre a saját
ízlését, gusztusát és intellektusát akarja oktrojálni.
Hányszor
hallottam: micsoda kár, hogy ez a szép, ritka tehetség, ez az Ady Endre mily
téves utakon jár?
Barbárság.
Az írót egyéniségétől, akarásától, érzésétől, hangulataitól megfosztani
nyárspolgári pökhendiség. Semmiféle hatalom a világon nem írhatja elő, nem
szabhatja meg a művésznek, hogy a tárgyakat hogy lássa meg s hogy az azokról
nyert hangulatait miképp adja vissza. Ez a művész szuverén joga.
Ezzel
a szuverén jogával él ez a különös, hangulatokban, színekben, telivér magyar
érzésekben gazdag zseni, Ady Endre akkor, amikor úgy ír, ahogy lát s azt írja
meg, ami lelkében az indulatok és érzések kiváltására alkalmas s megírja úgy,
hogy a sajátszerűen ölelkező, bizarrul csengő, képektől szikrázó sorok, még a
legegzaltáltabb álomlátások is úgy hatnak, mintha valahonnét a misztikus,
földöntúli erők misztériumai közül jegecesedtek volna ki az ő nagy-nagy, titáni
erejéből. Gyújtó szerelmi vallomásai, fájdalmakba fúló panaszos sirámai,
szörnyűséges megátkozásai, különös, új, istenszeretete, hazafias mámora,
tobzódó lelkesedése, görcsös elhalása: mind-mind úgy hatnak, mint valami
fenséges, szilaj, féktelen, egyéniségtől izzó diadalmas wagneri zene…
Már
most ezt a zsenit, ezt az Isten kegyelméből való költőt tessék centiméterrel
méricskélni, szárnyai röptét próbálják ketrecbe törni, írásainak féktelen
ökonómiáját az értelem logikája szerint berendezni…
Képtelenség.
Hogy is mondja Ignotus?
„Akinek
szolga-művészet kell, az ne kereskedjék költőknél; az mondja ki egyszerűen,
hogy csak egy művészet a művészet: a cigányé.”
Lévén
ez az egyetlen művész, aki úgy húzza
amint – parancsolják.
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése