2016. febr. 9.

ifj. Bibó Lajos: Szabad!




Lassan, óvatosan emelkedett fel székéről, szeme folytonosan a betegen függött, vajon nem ébred-e föl. Nem. Nyugodt, egyhangú lélegzése mély alvást árult el.

A nő halkan a becsukott ablakhoz ment s unottan nézett ki az utcára, amelynek nappali zaja lassanként kezdett elülni. Kissé fáradtnak érezte magát s ahogy gondolkozás nélkül állott ott, a szoba nyugodt csöndje, a némaság kellemetlenül ingerelte idegeit. Megfordult s az ablak mellett lévő díványra ült le s pihenés közben rögtön gondolatok virágoztak ki lelkéből.

Az ágyon befelé fordulva aludt tovább a beteg s az asszony önkéntelenül is rávetette tekintetét. Némi szomorúság borult el vonásain, melyben a szánalom bizonyos árnyalata is benne volt. Őszintén, az anyáskodó asszony lelkével sajnálta ezt a beteg embert, a férjét, aki tehetetlenül, a halál biztos martaléka gyanánt feküdt előtte. Nem szerette sohasem, szerencsétlen körülményei folytán lett felesége s meddő nászuk után ágyba is dőlt s azóta nem kelt fel, mert kiélt, koravén szervezete nem bírt a nehéz betegséggel. Most, ahogy maga előtt látta, nem gondolt rá gyűlölettel, amiért lekötötte fiatalságát, meddőségre kárhoztatta duzzadó erejét s izzó vágyait. Tekintetével szelíden simogatta a szerencsétlen embert, lelkében meleg, csendes gondolatok pihentek s úgy érezte, hogy ennek így kell lenni s másképpen nem is lehet.

Csöndesen, egyensúlyban harmonizáltak érzései, oly elült és nyugodt volt egész lénye, mintha egy őszi alkony halk szomorúsága, késői aranylása ölelte volna át. Úgy ült ott a sötétedő szobában, hátradőlve a díványon, mintha nem is élne, oly mozdulatlan, álomszerű volt, mintha a csönd lehelte volna ki magából.


Néhány perc telt el így s egyszerre a beteg megmozdult ágyában, de nem ébredt fel. Az asszony odament s mikor látta, hogy tovább alszik, ismét az ablakhoz lépett.

Odakint a szép nyári este enyhesége borított már be mindent s az elhalt zajnak örökös zümmögése kivált a levegőből.

Hirtelen erős vágy támadt fel benne, hogy az ablakot kinyissa. Nesztelenül, vigyázva kitárta az ablak szárnyait és kihajolt. A friss, erős levegő merészen, üdén csapódott arcába s ő szinte ittasan, mámorosan szívta be, érezvén, hogy járja át minden tagját, balzsamos, remegve éledő érzéseket támasztva fel benne. Egész lénye hirtelen, növekvő kéjjel vetkőzte le az iménti nyugalmat, minden idege életre kapott és érzékennyé vált s a vér gyors szökkenéssel keringett ereiben.

Megijedt magától, annyira felizgatta a hirtelen agyának szökkent, egészséges, forró, diadalmas élet. Ellenállhatatlanul sarjadtak fel benne a vágyak, szemben találta magát fiatalságával, amely diadalmasan, győztesen tapodta most el az érvényesülése ellen támadó gondolatait. Nem mert visszanézni a szobába, mert érezte, hogy csak gyűlölettel teheti, hanem belebámult a szürkületbe, teljesen átadva magát érzéseinek, melyek hatalmasakká, izzókká növekedtek benne.

Lent az utcán, a nyári alkony aranyló sötétjében egy féri jelent meg s mikor az asszony megpillantotta, szinte átizzott valami belső tűztől egész teste.

A férfi férjének ismerőse volt. Erős, harminc éves ember, ki naponként megfordult üzleti dolgokban a háznál s az asszonyt valami megmagyarázhatatlan érzés vonzotta mindenkor ehhez a férfihez. Tudta, hogy szereti, mikor látta, tűzként viharzó szenvedéllyel vonzotta valami a karjai közé s voltak pillanatai, amikor egészséges, nagy, asszonyi rajongással akarta magának.

Most, hogy megpillantotta s látta, hogy fel fog jönni, sikoltani szeretett volna örömében, lágy kéjes reszketés fogta el, úgy érezte, mintha bőre forró izgalomtól remegne s lelke végtelenül kitágult volna,melyben villámszerűen tüzesedtek ki az érzések s nehéz vágyakozó szerelem simogatta volna körül mindenét.

Lépéseket hallott, gyorsan szaladt ki az előszobába, be akarta zárni ajtaját, mert érezte, hogy elveszett, ha a férfi bejön.

Késő volt, kopogtak.

Az asszony lázasan, reszketve hajolt előre, nem bírt megmozdulni, azt hitte, minden tagja elzsibbad az izgalomtól s nem jött ki egy szó az ajakán.

A kopogás másodszor is hallatszott.

Az asszonyt forrón, buján ölelte át a szoba levegője, megszakadt uralma az idegei felett, feltörő vágya teljesen hatalmába kerítette.

Harmadszor, erősen, keményen kopogtak az ajtón.

Leheletszerű, forró suttogás volt a válasz:

- Szabad!...

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése