Lassan,
óvatosan emelkedett fel székéről, szeme folytonosan a betegen függött, vajon
nem ébred-e föl. Nem. Nyugodt, egyhangú lélegzése mély alvást árult el.
A
nő halkan a becsukott ablakhoz ment s unottan nézett ki az utcára, amelynek
nappali zaja lassanként kezdett elülni. Kissé fáradtnak érezte magát s ahogy
gondolkozás nélkül állott ott, a szoba nyugodt csöndje, a némaság kellemetlenül
ingerelte idegeit. Megfordult s az ablak mellett lévő díványra ült le s pihenés
közben rögtön gondolatok virágoztak ki lelkéből.
Az
ágyon befelé fordulva aludt tovább a beteg s az asszony önkéntelenül is
rávetette tekintetét. Némi szomorúság borult el vonásain, melyben a szánalom
bizonyos árnyalata is benne volt. Őszintén, az anyáskodó asszony lelkével
sajnálta ezt a beteg embert, a férjét, aki tehetetlenül, a halál biztos
martaléka gyanánt feküdt előtte. Nem szerette sohasem, szerencsétlen
körülményei folytán lett felesége s meddő nászuk után ágyba is dőlt s azóta nem
kelt fel, mert kiélt, koravén szervezete nem bírt a nehéz betegséggel. Most,
ahogy maga előtt látta, nem gondolt rá gyűlölettel, amiért lekötötte
fiatalságát, meddőségre kárhoztatta duzzadó erejét s izzó vágyait. Tekintetével
szelíden simogatta a szerencsétlen embert, lelkében meleg, csendes gondolatok
pihentek s úgy érezte, hogy ennek így kell lenni s másképpen nem is lehet.
Csöndesen,
egyensúlyban harmonizáltak érzései, oly elült és nyugodt volt egész lénye, mintha
egy őszi alkony halk szomorúsága, késői aranylása ölelte volna át. Úgy ült ott
a sötétedő szobában, hátradőlve a díványon, mintha nem is élne, oly
mozdulatlan, álomszerű volt, mintha a csönd lehelte volna ki magából.
Néhány
perc telt el így s egyszerre a beteg megmozdult ágyában, de nem ébredt fel. Az
asszony odament s mikor látta, hogy tovább alszik, ismét az ablakhoz lépett.
Odakint
a szép nyári este enyhesége borított már be mindent s az elhalt zajnak örökös
zümmögése kivált a levegőből.
Hirtelen
erős vágy támadt fel benne, hogy az ablakot kinyissa. Nesztelenül, vigyázva
kitárta az ablak szárnyait és kihajolt. A friss, erős levegő merészen, üdén
csapódott arcába s ő szinte ittasan, mámorosan szívta be, érezvén, hogy járja
át minden tagját, balzsamos, remegve éledő érzéseket támasztva fel benne. Egész
lénye hirtelen, növekvő kéjjel vetkőzte le az iménti nyugalmat, minden idege
életre kapott és érzékennyé vált s a vér gyors szökkenéssel keringett ereiben.
Megijedt
magától, annyira felizgatta a hirtelen agyának szökkent, egészséges, forró,
diadalmas élet. Ellenállhatatlanul sarjadtak fel benne a vágyak, szemben
találta magát fiatalságával, amely diadalmasan, győztesen tapodta most el az
érvényesülése ellen támadó gondolatait. Nem mert visszanézni a szobába, mert
érezte, hogy csak gyűlölettel teheti, hanem belebámult a szürkületbe, teljesen
átadva magát érzéseinek, melyek hatalmasakká, izzókká növekedtek benne.
Lent
az utcán, a nyári alkony aranyló sötétjében egy féri jelent meg s mikor az
asszony megpillantotta, szinte átizzott valami belső tűztől egész teste.
A
férfi férjének ismerőse volt. Erős, harminc éves ember, ki naponként megfordult
üzleti dolgokban a háznál s az asszonyt valami megmagyarázhatatlan érzés
vonzotta mindenkor ehhez a férfihez. Tudta, hogy szereti, mikor látta, tűzként
viharzó szenvedéllyel vonzotta valami a karjai közé s voltak pillanatai, amikor
egészséges, nagy, asszonyi rajongással akarta magának.
Most,
hogy megpillantotta s látta, hogy fel fog jönni, sikoltani szeretett volna örömében,
lágy kéjes reszketés fogta el, úgy érezte, mintha bőre forró izgalomtól remegne
s lelke végtelenül kitágult volna,melyben villámszerűen tüzesedtek ki az
érzések s nehéz vágyakozó szerelem simogatta volna körül mindenét.
Lépéseket
hallott, gyorsan szaladt ki az előszobába, be akarta zárni ajtaját, mert
érezte, hogy elveszett, ha a férfi bejön.
Késő
volt, kopogtak.
Az
asszony lázasan, reszketve hajolt előre, nem bírt megmozdulni, azt hitte,
minden tagja elzsibbad az izgalomtól s nem jött ki egy szó az ajakán.
A
kopogás másodszor is hallatszott.
Az
asszonyt forrón, buján ölelte át a szoba levegője, megszakadt uralma az idegei
felett, feltörő vágya teljesen hatalmába kerítette.
Harmadszor,
erősen, keményen kopogtak az ajtón.
Leheletszerű,
forró suttogás volt a válasz:
-
Szabad!...
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése