Boros György: Celia

Hej, de a kis gyermeknek játszótárs kell, az ifjúnak barát és vetélytárs, a meglett embernek gondolat, terv és eszme, amely kiegészítse lényét, betöltse szívét és elméjét! Robinson ráakad Péntekre, megismerkedik a vadakkal és társaságukhoz csatakozik.

Celia megismerkedik a virágokkal, kövekkel, csigákkal, madarakkal, a tengerrel. A kisleány leginkább a tengerpart mindig újuló tarka-barka kincseivel szeretett foglalkozni. A tenger ismeretlen, mély kebeléből mindennap újabb füvek, virágok és a növényzetnek egészen új világa nyílt meg szemei előtt. Minden nap többet ismert meg. Aminek nevét meg nem tudhatta, maga látta el névvel. Egynéhány év múlta nem volt egyetlen bokor, sem szikla, sem fa vagy virág, amelyet Celia ne ismert volna. Úgy tekintette az egészet, mintha mind az övé lett volna s az ő gyönyörűségére.

Mindennek új világot, új színt, új szívet, életet, éneket, beszédet teremtett. Az élőlények mintha megokosodtak volna, az életetlenek mintha megelevenedtek volna körülötte.

Celia a sok vad, nyers, zavart, durva mindenből kezdett szép, kedves és vonzó dolgokat elővarázsolni.

Nemcsak megismerkedett nevökkel, szokásaikkal, sajátságaikkal, hanem arra is rájött, hogy lehet szaporítni és tökéletesíteni. A kis ház környéke lassan-lassan egy kedves kertté alakult át, nagyobbára s csaknem teljesen a kis Celia keze alatt.

Mi volt tanítója? Az anyai szeretet, a kiterjedt magas ég, a megmérhetetlen iszonyú tenger, a társ nélküli magány és a korlátot nem ismerő szabadság. A tengernek beszéde, a virágnak nyelve, a madárnak zenéje, a természetnek költészete van: gazdag, fölséges, emberi és isteni, csak szem, szív és szellem kell hozzá, amely lássa, érezze és áthassa, felölelje magába!

Celia házi nevelésben részesült. Anyja mívelt lelkű nő, atyja tehetséges és képzett férfi, kinél az ambíció és az akaraterő meglepő volt mindenkire, midőn kiszakította magát az embervilágból, azért, mert hivatalában mellőzték. A két fiútestvér is tudott szeretni, éppen mint Celia, de mégsem tudták betölteni az ő lelke kis világát.

A szigetre vetődött egy-egy halászcsalád, néha veszedelmes tengeri kalandorok is.

Kisleány volt még, midőn egy májusi hideg napon a tengeren, veszélyes sziklák közelében meglátott egy hajót. Szörnyű vihar volt. Minden pillanatban lehetett várni, hogy a hajó mindenestől semmivé lesz. „Nem volt kedves látvány az az aránytalan küzdelem, melyet a dühös Óceán menedék nélküli pusztáján folytattak. Mily tehetetlenül borultak a vitorlák egyik oldalról a másikra… Némelyiknek bizonyosan van felesége, vannak gyermekei is – így gondolkozott a kis Celia! Mily szörnyű éjszakájok lesz azoknak. Hiába néznek ki a sűrű sötétségbe. Még azt sem fogják megtudni, vajon azok a gyarló kötelek szolgálnak-e még, vagy a tenger elnyelte mindenestől. Nem csodálnám, ha a szegény nők haja megfehéredett volna reggelig, midőn a nap megmutatta, hogy az a kis pontocska még mindig ott himbálódik a nagy tengeren…”

Hány ilyen jelenetet látott, és mindazok mélyen bevésődtek emlékébe. Egyszer egy összetört hajóról a szigetre vetődött egy norvég család, azután ismét egy másik. Szíve öntudatlanul kezdette vonzani Celiát a szigeteken  itt-ott lakó családokhoz.

Oly igazán velök tudott érezni, mikor a szegény asszonyok és gyermekek kigyűltek a tenger partjára és várták a hajót és amikor már kezdettek bizonyosak lenni, hogy az övéiket látják, é amikor a sok sírástól amúgy is elgyöngült szemök előtt, a váratlanul elékerült zápor elzárta a csónakot, a tengert s még az eget is, az ő szeme is megtelt könnyel, szívébe olyan mély szeretet, oly nagy rokonszenv fészkelődött ezek iránt e szegény emberek iránt, hogy azt lehetetlen kifejezni. Ők a szegény hajós gyermekek is fölismerték, s mint a vékony sodronyszál az erős mágnesacélhoz, úgy hozzátapadtak Celiához mind.

Ő maga fejezte ki ezt a viszonyt a leghívebbe, midőn később egyik leánybarátjáról ezt írta: "Mit is tudnék én tenni ezen a világon Bernsten Mina nélkül. Remélem, hogy ő velem lesz akkor is, amikor meghalok.”

Bernsten Mina a szigeten megtelepedett norvég hajós leánya volt. Benső barátság fejlődött ki a kélt leány között, mely egész életökben megmaradt. Celia Minával és a sziget elhagyott, szegény gyermekeivel kezdett foglalkozni. Mindig és mindenben azt kereste, hogy mit tehetne érettük. Ha betegek voltak, ápolta, gyógyította, mert ő még arra is rájött, hogy némely betegségnek orvossága található ott a szigeten. Aztán anyja is szívesen járt kedvébe.

A házon kívül is, de a házba is szeretett foglalkozni mindennel. Értett mindenhez.

Mintha a virágoktól eltanulta volna, hogyan öltözködnek, ő lett magának ruhakészítője. Munkája mindenkit meglepett, mert a színeket senki sem tudta oly fölségesen alkalmazni.

Mint ifjú kisleány sugár termetű, inkább gyönge, mint erős, mint meglett nő, erőteljes.

A kisleány fürge, élénk, mintegy pintyőke. Egész lelkéből tudott nevetni. A nő kimért, csöndes, s inkább komorságra hajló.

A kisleány tengeri csigákat fűzött össze s karját meg nyakát azzal díszítette. Oly egyszerűen és természetesen beszélt, mint ahogy a fülmile énekel, mialatt nagy szemei élénken forogtak minden irányban, mert ő mindent meglátott, ami csak körülte történt. Nemcsak lelkét, hanem testi erejét is tudta nevelni, mert ő mindent, de mindent fölhasznált és kimerített, ami csak hatalmába került. Mindennel sokat foglalkozott, minden kis dolog fölött sokat tépelődött, olyannyira, hogy talán a túlfeszített lelki munkásság következtében, haja már ifjú éveiben megőszült, de oly ízléssel tudta föltűzni, hogy viruló arcát még bájosabbá tette.

A hosszú tél adott legtöbb gondot Celiának. Ekkor volt teljesen magára és lelke forrásaira utalva. Ekkor, amikor a tomboló vihar zajába ment pihenőre és abban is ébredett föl. A kis sziget körül a tengernek minden mozdulata jobba érezhető volt, mint a rendezett partokon. A téli és tavaszi hónapokban nagyon sok megrázó jelenetnek voltak tanúi.

Minő látvány! Írja egy vihar után. A nagy vitorlás ott hevert a parton szétzúzva, s mint egy tojáshéj, kettőbe szakadva. Első vége meredten az ég felé állott, szilánkokba szakadozott gerendái az égbe meredtek. A legvastagabb szálfák úgy szét voltak törve, mint a pozdorja, a végük úgy elporladozva, mint az elégett szivar vége. A vitorlák az egész parton szétszórva akkor darabokban, mint egy-egy zsebkendő, és az egész sziget úgy tele fenyőforgáccsal, mintha valamely óriás az egész szigetet föl akarta volna gyújtani velök. Nyolc hajós szétzúzva morzsákra. Iszonyodva gondoltam arra, hogy egy-egy eltört láb, eltorzult arc, idomtalan kar akad szemem elébe. Kötelek, láncok, rudak, horgok, vasdarabok félig eltemetve, összekuszálva a part fövényével… Egy pocsolyában egy szürke mellény összegyűrve, felső részén két kiálló gomb, mint egy hulla szemei. Ilyet nem lehet elképzelni!

Ennyiféle hatás és mind a legnagyobb szélsőségben csapongva, növelte a kis Celia lelkét.

Serdülő leány volt még, midőn egy misszionárius kereste föl a sziget lakóit. A Celia szülői kellett, hogy szállásba fogadják. A kis vadvirág, ez a merészen szállongó sirálymadár, ez a fesledező sziklai rózsabimbó megbűvölte az ifjút. Az ifjú pap úgy gondolta, hogy majd ott a nagyvilágban az ő gondos nevelése alatt meg fogja ismerni, el fogja sajátítani a társadalmi fogásokat. Feleségül kérte és Celiából Thaxterné lett Newtonville-ben, Bostontól nem messze.

Éppen olyan vad, ismeretlen és ijesztő volt az a benépesült föld, mint egykor a sziget. Férje szerette volna oktatni, idomítani, de a könyveinek és hivatalának él ő komoly férfi és a természet vadvirága, aki szerette a szellőt, a vihart és a madárdalt, igen messze távol állottak egymástól. Célia nem tudott olyan lenni, amilyenek mások voltak. Őt sem tudta más nevelni magán kívül, de ő csakhamar megteremtetet a maga világát. Három kisfiú és a múzsák lettek első barátai.

Egyszer – maga sem tudta, hogy – dalra kelt ajka és egy kedves kis költemény lett az egyszerű énekből. Lowell költő kezébe került az első vers s azonnal, egyetlen betűváltoztatás nélkül kiadta. Legalább gondolatmenetét megkísérlem visszaadni:

Sötétek a halmok, gyorsan tűnik el a nap,

Utolsó sugári édese mosolygnak vissza,

A szárazföld kebelén hosszan kanyargva

A kis folyó gyorsan a tengerbe szalad.

Oh boldog folyócska, ha én is veled mehetnék,

Oh epedő szív, mely csöndes nem lészel soha,

Oh sóvárgó szem, meredten néző a halomra,

Pedig neked csak a sima tenger menedék.

Légy csöndes! Nézd mennyi virág és madárdal itt.

Szépség, illat, minden, mit szem s fül kívánhat,

Minden pompája egész nap tiéd a nyárnak

És az életnek sok örömét ki nem mondhatni,

Nem is hálátlan. Csak álmodja e szív

Mily szép lehet az alkony ott messze,

Ott, hol a halász aggódva hallgat a neszre,

Ott, hol a sirály habok közt repülve sír.

Ott, hol az arcot tengeri illatú víz áztatja,

Ott, hol izgatva hallgatjuk dereglyék cubbanásit,

Hol az evezők zaja, a szél síró sivítási

A messzi távolból, mind nevemen hív.

Oh föld, érjen bár a te meződ dala az égig,

Dicsőítve zengvén, csak egyre vágyom én csak,

Te reád tenger moraja, hullámok zaja

Melyek fölséges dalt teremtve, a partot verik.

Epesztő vágya gyakran teljesült. Az édesanyai szeretet, lelkének, lényének dajkája habok, bokrok, sziklák, madarak mind odavonzották a legtöbbször az egész nyarat, néha, anyja ápolására még a telet is ott töltötte.

Az újvilág, a mívelt társadalom és az emberek hatása nagyon gyorsan ébresztgette föl még rejtőző sok szép tehetségét.

Egyik férfi ismerőse így jósolta meg jövőjét: ő nem fél, s ezért képes lesz megtenni bármit is.

Már a szigeten, még mint ifjú leány megmutatta, mennyire nem fél ott, ahol ismeri a helyet s még az elemeket is. Egy estve nagy vihar jött. Várta a postacsólnakot. Tudta, mily könnyen veszély érheti a sziklák között. Celia minden habozás nélkül elhatározta, hogy amit lehet, segíteni fog. Felöltözött, lámpát gyújtott és a félelmes sötét éjszakában kiült a partra, és tartotta a lámpát, mert remélte, megpillantják a halvány kis fényt s tudni fogják, merre evezzenek.

Az újvilággal is szembe nézett. Csakhamar belátta, hogy a társadalom olyan, mint a tenger, melyben lakásunké s környezete egy sziget. Celia fölfedezte ez új tenger titkait.

Egyszer, csak úgy váratlanul, mint valami égi sugalomra, megnyílt fülében a zene titkos, bájos érzése. Az érzés öntudattá nőtt és alig képzelhetni valakit, aki tökéletesebben tudta volna élvezni a zene művészi szépségeit. Egy későbbi levelében írja: Amikor lejöttem ide (a szigetre), olyan levert voltam, amilyen soha… De az ég egy zenészt küldött ide, aki Beethovent játszotta nekem reggel, délben és estve, egész nyáron és meggyógyította beteg lelkemet, mint ahogy a legkitűnőbb idegerősítő, meggyógyítja a testet. Egy hétre jött, de hat hétig maradt és bár nem szándékozott játszani, s bár én sem kértem soha, kitalálta, mily nagy élvezet nekem és órák hosszat eljátszott minden nap. Ki sem mondhatom, milyen élvezet volt. De azalatt egyszer is meg nem állottam, egész nyáron át dolgoztam. Mialatt a zene tartott, mialatt az emberek ki- és bejártak, és állandóan festettem és élveztem a zenét.

Úgy van. Celia festő is lett. Hogy és mikor? Csak úgy, ahogy zenész. Egyszer azt tapasztalta, hogy az ő keze alól a természet papírra varázsolva kerül ki.

39 éves korában írja egy barátjának: „Hallotta-e, hogy hozzáfogtam a festéshez – vagyis, ahogy én nevezem: birkózom a művészettel” -, a szó legnyersebb értelmében. Ez az erdei repkénylevél, melyet e lapon lát, természet után van festve. Igaz, hogy nem nagyon jó, de reményleni lehet, hogy jobb is lesz. Ugye ön is így gondolja? Oh, mondja! Most egyébre gondolni sem tudok. Szeretnék mindent lefesteni, amit látok. Minden levélnek, minden ágnak, minden sziromnak, fűszálnak, bokornak, gyomnak, világnak új bája van, pedig azt hittem, teljesen ismertem mind. Egészen új világ nyílt meg előttem.

Egyik férfi barátjának is elküldötte egy kis festményét már az első héten. Egy piros levél volt, melyet egy kőre simulva látott meg. Lemásolta úgy, ahogy tudta. „nem nagyon jól – írja levelében -, mert még nem vett leckét a rajzból, s természetes, hogy az ember egyszerre nem lehet tökéletes. De örvendjen neki, mert olyan gyönyörűség, olyan élvezet lesz majd a komor napokban.

Később nagyobb dolgokat, egész tájképeket is festett. A tájkép mellékalakjai sok gondot adtak. A messze eltűnő hegyek, a lenyugvó nap, a tenger hullámai, a bokrok, mind könnyen mentek, de a bokor mellett ülő leány arca, keze, karja már nagy gondot adott, nehéz volt.

Észrevétlenül növő nagy erejével, széleskörű ismeretével kezdett maga körül vonzani minden nagy szellemet, minden kitűnő embert. Költők, művészek, írók, tudósok, emberbarátok legjava szerencséjének tartotta, ha közelében lehetett.

Rendkívül sokat olvasott. Minden irányban, ahol csak nagy és szép gondolat termett, az ő lelke utat talált. Az útleírások egészen magukkal ragadták, főleg ott, hol a természetet festik, Ruskin művét „a nagy festőkről” a családban együtt olvastuk: néha egészen belemerülünk a bámulatba, néha egészen kitör belőlünk a nevetés, midőn türelmetlen gúnyját olvassuk. Máskor elragad a tisztelet, oly remek rajzát találjuk benne az igazi művészetnek.”

A könyveket csak úgy falja föl; de sohasem magának. Dante-t, Shakespeare-t, vagy akárkit is olvas, nem sajnálja az időt, kiírja a legszebb részeket és elküldi barátainak, hadd élvezzék. Viszonzásul örömest veszi, ha átolvasásra megküldik neki az új könyveket.

Bármely jellemvonását szemléljük, mindenik visszavezet a természethez. A barátai közé csak olyanok juthatnak be, akiket szeret. Olyan volt, int a kisgyermek. Ha valakinek arca első pillantásra nem tetszett meg, attól elhúzódott, mint a gyermek.

Aki az érzelem és gondolat világának ezen legfelsőbb köreibe látja Celiát, azt gondolhatná, hogy nem lehetett jó családtag, nem kellett neki az olyan munka, ami a nők általános nagy többségére vár. Bámulatosnak vagy hihetetlennek mondjam-e, de ő ebben is kiváló, mondhatni példányszerű volt. A kicsi Johnt gyermekes anyai örömmel szemléli s úgy írja le barátjának: hogyan mászkál le a lépcsőn, hogy megy a tehénhez, hogy bukik rá a bokorra, hogy van összekarcolva keze, lába; meg aztán hogy mulat ezen az apa, anya és nagyanya.

Celiát nem hozza ki sodrából, ha a szigeten nyaral beteg anyja kedvéért s ha vendégei vannak és családja nincs. Fölkél 6 órakor s amellett, hogy mindenik ételt ízletesen elkészíti, kedvenc művészi hajlamainak is enged.

Nem képzelhető odaadóbb gyöngédség, mint a milyennel beteg anyját ápolta. Nem törődött ő még azzal is, hogy nem sokat tud festeni, csak segíthessen szenvedő anyjának. Szegény édesanyjának ő volt egyedüli ápolója. „Szemeim kimerültek a sok virrasztástól és sírástól. Kedves, szép anyám hanyatlik és mi kétségbe vagyunk esve.” Úgy érzem, hogy nekem is vele együtt kell mennem. Olyan az ágyán, mint egy angyal, susog a zöld mezőkről és kezünket keresi és áldását morzsolja, és mosolyog ránk úgy, ahogy senki e világon nem tud mosolyogni.”

Anyja meghalt. Nem mérlegeljük fájdalmát, de az egészen rávall, amit a drága halottal mívelt. Tiszta fehérbe öltöztette, s azután párnáját behintette skarlátpiros geraniummal, aranysárga chrysantheniummal, vérpiros rózsákkal. Ő elég fehér, hogy mérsékelje a virágok rikító színét, s így milyen szép! Ne hozzátok ide azokat a hervadt helyotrop-okat, sem azokat a félig elnyílt tearózsákat. Ez nem az ő helyük. Elég szépek a magok helyén, de nem itt a halott mellett! Olyan virágok kellenek ide, amelyekben élet, melegség és vidámság van. Ezek találnak az én anyámhoz, Ő ezeket szerette.

Atyja mellé temettette a szigeten. A sírt is a legszebb élő virágokkal hintette, ültette be.

És azután következett a sziget átvarázslása a legszebb, a legvonzóbb hellyé. Amit az anyja és ő szeretett, mindaz tökéletesülve jelent meg a virágtáblákban, az utak szélén, az ablakokban, mindenütt. Ezután a sziget a jó barátok búcsújáró helye lett. itt találkozott minden jeles ember.

Celia a sok munkában nagyon kimerült s miután férje is egészen váratlanul elhalt, egy hosszú kirándulást tett Európába, főleg Olaszországba. nem szólunk arról, milyen hatása volt rá a modern élet központjának, Párizsnak s a művészet hazájának Olaszországnak.

Visszakerült s a gyermekek, barátok, majd akis unokák és a virágok és a sziklák, meg a tenger zúgása, növénye, madarai és e festészet meg a zene között élt tovább a tisztelet, szeretet áradatában.

Utolsó éveiben sokat foglalkozott a vallással. A vallásos érzés, minden érzelmek között leginkább tökéletesít. Semmi külső előny, születés vagy családi összeköttetés, sem a jól mívelt ízlés, sem előkelőség, sem a legkitűnőbbekkel való társalgás, sőt még a szeretet is, amely nem emelkedik föl a vallásos érzés magaslatára, nem adja meg a léleknek azt a gyöngéd és magasztos ihletet, amilyenre az égiekkel társalogni tudó léleknek szüksége van.

Most már egészen összeolvadott lelkében az ég és föld minden szépsége. Az ő ezer virága, melynek mindenike élő nyelven szólott, az ő madarai, melyek oly bátrak voltak, mert annyira szerették, hogy szobáiba berepültek, s mikor kiment, mint a méhek körül zsongták az ő számtalan festménye, amelyek között elmerült – mind együtt voltak, úgy, ahogy nemes, nagy lelke megteremtette.

„Ki sem mondhatom, milyen szép itt, milyen kedves itt lenni. Olyan csendes, olyan mennyei, oly üde, oly sokat ígérő. Egész nap dolgozom – írja 1894. ápril havában s többnyire mindig künn, és mennyi kellem van mindenben. Nem könnyű, mert sok a munka, de én szeretem…

A 60 évhez közeledik s éppen olyan, amilyen 16 éves korában volt: tele lelkesedéssel.

Szigetéről könyvet írt. Abból láthatni, mily gyönyör, mennyi pompa van a Celia szigetén. Abból tanulhatni meg igazán, milyen a tenger. Levelei, melyekből ez a rajz készült, élete utolsó napjáig kísérik. Barátai, könyvei, mind ott voltak körülte. 1894. júliusának egy délutánján gyönyörködtek egy művész festményein, hallgatták a Celia olvasását s azután Celia lefeküdt és elaludt örökre. Úgy temették el, ahogy ő eltemette volt édesanyját, virágok között, virágok közé.

De Normandie asszony, aki e nagylelkű nőt fölfedezte előttem, ott volt a temetésen, ő hintette a virágot a sírba, a koporsóra, és most ő is, a többi barátok és barátnők, idegenek egész serege minden esztendőben ellátogat a Seoals szigetre. Új-Angliának nincsen olyan divatos nyaralóhelye, mint a Celia szigete.

A Celia szelleme ott lebeg a fák, bokrok, virágok között, mert mindenki tudja, hogy ő teremtette oly széppé, kedvessé s gazdaggá az egykor kopár, műveletlen lakatlan, vad szigetet.

A szép nyaraló tavába, a csöndes tenger tükrébe tekintettünk

és alattunk és felettünk

És bennünk is a menny volt,

szívünkben szent tűz lángolt.

Soha ahhoz hasonlót nem láttam, nem élveztem, amilyen egy ily szigeten az emberek szelleme, szíve, szava. Mindenki átadja magát az ég és a tenger mennyei hatásának. Itt mindenki közelebb érezi magát a világegyetem nagy szívéhez. Itt az ég és a föld együtt tükrözi vissza a végtelen törvény mérhetetlen szépségét. Itt mindenki jobbat és szebbet tud gondolni és mondani, mert itt a kopár szikla, a láb alatt rejtőző kis virág, s még a szokatlan éneklő veréb is hozzájárul a magasztos érzelmeket teremtő összhanghoz.

Ők azt hiszik, hogy aki egyszer a Celia szigetére megy, soha többé nem lesz köznapias, türelmetlen, igaztalan, mert ott minden gonosz indulatot lecsöndesít a tenger, egyik napon némaságával, másik napon velőt rázó morajával.

Én azt hiszem, amit Celia tapasztalt, hogy a földnek az a kis része, amelyen mi együtt egy helyen vagyunk, kár mint család, akár mint társadalom, nem egyéb egy kisebb-nagyobb terjedelmű szigetnél. Először vad, durva, inkább pusztító, mint építő. Sokszor bántalmazza vihar, szélvész, fagy és jég. Én azt hiszem, hogy a mi szigetünkön is szépülnek, nemesülnek a virágok, édesedik a madarak dala és tökéletesedik az  emberek szíve. Én azt hiszem, hogy a mi nőink között is vannak sok szépre képes Celiák, óhajtom, hogy ez a halvány kép az Óceán szigetének bámult Celiájáról ébressze föl azokat a nemes tehetségeket, amelyek arra vannak hivatva, hogy ezt a mi világunkat is szebbé, tökéletesebbé és boldogabbá varázsolják.

Forrás: Nők Világa 1. kötet  1902.