„A természet örök
könyvét forgatni ne szűnjél,
Benne az Istennek képe
leírva vagyon.”
Vörösmarty szól így hozzánk, megkapó bibliai
egyszerűséggel mutatva rá arra, miképpen nézzük, mily érzéssel közelítsük meg a
természet nagyszerű jelenségeit.
És
az ember, a teremtés hatodik napjának mesteri alkotása, követve a költő által
szavakban is kifejezett belső ősi ösztönét, a megismerés vágyától vezetve
nemcsak megtalálja a természet sok titkának rejtett zárait, hanem folytatja,
folytatja a teremtés nagyszerű munkáját, tudása erejével alkot magának világot
az Isten világának talapzatán.
Amint
Feszl mondja: Eljutott oda, hogy megparancsolja a gépnek, hogy az erdő fájából
asztalt, széket, ajtót készítsen. És a gép, a fa meg az erő engedelmeskedik az
emberi parancsnak. Megparancsolja a gőznek, hogy vigye el az erdőtől elrabolt,
köntöséből kivetkőzött fenyőt, tölgyet oda, ahol felhőbe nyúló tornyokat,
templomokat, palotákat épít az emberi akarat. És a gőz, kazánba szorítva,
zakatolta és lihegve szédítő gyorsasággal hajtja végre a parancsot. És mikor a
torony csúcsíves boltozata céltáblául kínálkozik a villámnak, akkor
megparancsolja a felhők cikázó sugarának, hogy ott tegye meg gyújtogató
hajlamokkal kísért kirohanásait, ahol pusztítást nem okoz és a felhők villáma
engedelmeskedik az emberi parancsnak.
Az
ember úr lett a természetben a maga reális, mindennapi hasznára, tudásának
erejével, tudományának szolgálatában. De nem mint úr szerepel akkor, ha
elhagyva a puszta, a rideg realitás terét átengedi magát a természet hatásának.
Bűvös hatás lesz úrrá fölöttünk és érezzük azt is, hogy a hatás alól nem
vonhatjuk ki magunkat, egész lényünk a természettől függ, hisz tőle vettük
eredetünket. És a hatás varázsa alatt a természeti jelenségek rendesen úgy
hatnak érzékeinkre, hogy megfosztanak tárgyilagos szemlélő képességünktől,
külső világnak a rendeshez hasonló felfogásától képzeletünké lesz az a
vezérszerep és vele egész lényünk egy képzet, egy érzelem befolyása alatt áll.
Elhagyjuk a logikai gondolkodás szabályos medrét, tért engedünk a felizgatott
érzelmek uralmának, hogy még bámulatra méltóbb, még káprázatosabb sokféleségben
és átalakításban lássuk a természetet a maga istenséget sugárzó jelenségeivel.
Avagy a beláthatatlan fűtenger, a hullámzó kalász, a mérhetetlen kiterjedésű
sivatag, az égnek meredő hegyóriás, a színben és alakban folyton változó
felhőtömeg, az égbe szálló madárdal és az ehhez hasonló jelenségek végtelenjei
nem a kedélyünkre hatnak-e, nem költői hangulatot hoznak-e létre?
És
nem költészetben, mesében vész-e el a természettudományok kezdete is?
A
tüzes villámok Hefaisztosz műhelyében készülnek az Olympuson s a haragvó Zeusz
kezében válnak sújtó fegyverekké. És a szent kereszt fája ugyanaz a fa volt,
melynek gyümölcsét Ádám, Jehova tilalma ellenére megízlelte. Midőn aztán Ádám
meghalt, szájával megragadta a fának egy ágát s magával vitte a sírba. Az ágból
pompás fa nőtt, mely Ádám koponyáját magába foglalta. Később az özönvíz a
Libanonra sodorta, ahonnan Salamon templomához vitték, itt a szentély előtt
Sybilla jósnő ismerte fel. Majd Krisztus keresztjét faragták belőle s midőn a
Megváltó vére a kereszten lefolyt, Ádám feje lépett ki a törzsből s megitta a
vért. „Egy fa okozta a halált, midőn Ádám a gyümölcséből evett, ugyanaz a fa
megsemmisítette a halált, mikor a Megváltó szögekkel megrögzítette.” mese,
költészet, természet! De milyen mesés ruházatot szőtt rá a költői képzelet, a
napkeleti országok csodás dolgaira, állatai, növényei, kincseire egyaránt,
életet adva a gyönyörű keleti regéknek. Felénk száll ezekből a rukmadár az ő
mesés nagyságába, s Szindbád arab tengerén ismeri fel először. A mese szerint
Szindbád második utazásában egy magános szigeten köt ki, ledűl a nagy fűbe a
susogó patak mellé, elszenderedik és a hajó ezalatt tovább vitorlázik. Egyedül
maradván szertenéz a szigeten, a távolban valami fehéret vesz észre, úgy
tetszik neki, mintha felül gömbölyű volna, s valami nagy épület tetejének
tartja. Odaér hozzá, s valami óriás, fehér golyó előtt áll. Emberi lakásnak
véli, de nyílást, bejáratot nem talál rajta. Ezalatt leáldozik a nap, tengerbe
merül, elsötétedik az ég Szindbád fölött s rémülve látja, hogy valami óriási
nagy fekete madár egyenesen neki tart, mind jobban és jobban közeledik s végre
ráül a nagy golyóra. Az óriás madár a rukmadár, a nagy fehér golyó az ő tojása.
És a rukmadár sokszínű tollazata csillog, miként a mindennemű kövekben
gazdaghegység nyakékül fekete kígyót hord, fején tolldísz van, körülvéve
diadémmal. Mikor jókedvében van, az égbolt alatt kiterjeszti gazdag színezetű
szárnyait, olyanok ezek, mint két felhő, melyeken szivárvány játszik, s nagy
teste olyan, mint valami ragyogó zászló, melyen a jó és rossz szellem színei, a
fekete, veres és sárga, harcolnak egymással. Meséből száll felénk a rukmadár,
költészet szól hozzánk; a mesének azonban valóság szolgált kiinduló alapul s a
mese világából kibontakozó tudomány meg is találta a rukmadarat; kissé
lenyesegette szárnyát, csőrét, mint ahogy lenyesegeti a tűzfúvó sárkányok
fullánkos fejét s ártatlan gyíkokat ismer fel apjokul, vagy együgyű ceteknek
minősíti a bájos dallal csábító sziréneket, s a titánok lábszárcsontjait az ős
elefántnak ítéli oda. A valóság ereje legyőzi a mesét, de azért a mese is
megmarad, él, szól, száll tovább, új váltja fel a régit, s mindenik hozzásimul
az igazsághoz, mint a hajlékony repkény borostyán az erős tölgyhöz. És ha
eljutottunk a repkény borostyán révén Flóra asszony költői birodalmába,
kérdezzük meg tehát a bájos lakókat, milyen gyönyört és ihletet nyújtanak ők
isteneknek és embereknek egyaránt: Oziris isten virágokkal behintett utakon vonul
be az egyiptomiakhoz, Venusz templomát mirtusz, rózsa és viola díszítette és
pálmát szórt a nép Jézus Krisztus útjába, amikor Jeruzsálembe bevonult, adózva
ezáltal a jónak és igazságosnak, a szép oltárán. Olajfa koszorú köríti annak a
görög polgárnak fejét, aki a hazáért tünteti ki magát és viszonzásul a kegyelet
és tiszteletért, amelyben az olajfa részesül, békét hirdet mindenfelé, a pálma
pedig örök életről, örök ifjúságról regél. Elhunytaink sírján hajlongó ciprus
megszabadítja az elhunytak szellemét a sír nyűgétől, s míg a rozmaring a szív
titkos fájdalmát s a földi lét kimúlását hirdeti, addig a rózsa a szív
legbensőbb, legmelegebb érzelmeit juttatja kifejezésre. A kék ibolya is, mintha
érezné a maga becsét, előbb égnek emelkedik, de aztán fejét hirtelen lefelé
fordítva mintha így szólna hozzánk: Ne legyek én rózsa, vagy liliom, legyek
csak illatos szerény ibolya: bezzeg a napraforgó hol ide, hol oda kacsint, ezt
is, azt is hitegetni akarja. Szólnak, integetnek, biztatnak a virágok, minden
érzelmünk, minden kedélyhangulatunk talál támaszt a természetben, s a költői
kapcsolatok hány szerelmesnek nyújtanak alkalmat szellemes vallomásra. Beszél a
bokréta minden virágja, színe, alakja, illata s ki ne értene a virágok kedves
nyelvén, kinek szívét ne közelítenék meg a föld legbájosabb szónokai. Különösen
hűséges társai ők a szerelmeseknek. Hisz megvan írva, hogy ahol két szerelmes
találkozik, ott virágok nőnek ki a fűből, ott nevetnek a rózsák, rügyeznek a
fák, énekelnek a madarak: ahol pedig elválnak egymástól, ott elhervad a fa
lombja, kipusztul a rét füve.
Hull a dió levelestül, ágastól,
Kedves rózsám, meg kell válnunk egymástól.
Nem engedik azt az egek minekünk,
Hogy valaha egymáséi lehessünk.
A rózsafa hullatja a virágát,
Temetik a falu legszebb leányát.
Sír a harang, sír a dalos madárka,
Még a nap is gyászruhát vett magára.
Mily
erős bizonyítékai e dalok annak, hogy az ember a természeti képekben megtalálja
a maga hangulatát és a természet befolyása alatt költőileg fokozott hatással
tudja magát megértetni. Szinte azt mondhatnók, hogy költővé lesz, a természet
megszemélyesítésére önkéntelenül hajlandó lesz az ember, pusztán a természet
hatására akkor is, ha ment minden öntudatos, mesterséges költői befolyástól. A
természet szolgáltatja alapján az első költészetnek, a népköltészetnek s a
műköltészet is csak ez alapon válik valódi költészetté. Hogy költői ihletet a
költői a költői befolyástól ment lélek is mily nagy mértékben meríthet a
természetből, illusztrálja egy egyszerű kis példa, melyet Lamartine figyelt meg
és jegyzett fel:
Egy
kis pásztorfiú tartósan, mélyen és ideálisan szeretett egy szép arató leányt.
Kedvese megnyerő külseje mellett hozzá képest előkelő és gazdagis volt, ezért ő
egy pillanatig sem merte remélni, hogy érzései valamikor viszonzást, vagy akár
csak jóakaratot is találjanak. Egy szép napon azonban váratlanul tudomására
jut, hogy az imádottja szívéhez vezető utat jobban eltalálta az ő nemes
egyszerűsége és határtalan szerelme, mint a többi, jóllehet előkelőbb kérőnek
már énekkel vegyült hódolata és hogy az eddig megközelíthetetlennek tartott
leány heves és mély érzelmeket táplál iránta. Szinte elszédíti a nagy
boldogság, szinte belekábul, s hogy egy kicsit magához térjen, rohan ki a
szabadba, büszkeségtől ragyogó arccal, örömtől reszkető hangon, költői nyelven
szólítja fel a természetet: a virágokat, patakokat, fákat, hegyeket, völgyeket
és madarakat egyaránt, hogy bámulják őt, örüljenek, vigadjanak vele. Mily
kedves és őszinte megnyilatkozása az örök emberinek, az értés és megértés
vágyának, s milyen jól mutatja, hogy a felhevült lélek önkéntelenül átviszi az
érzéseit az élettelen természetre is.
Avagy
nem tapasztalta-e mindenki ugyanezt saját magán is? A felhevült képzelet
uralkodó képzete minden vele ellenkezőt kizár a tudatból és a természeti
jelenséget, melyben több rokonhangulatnak érzéki jele van egyesülve, úgy
nézzük, hogy csak a mi hangulatunknak megfelelő vonásokat látjuk benne. Ha
reménységtől, vidámságtól hevülő lélekkel nézzük az alkony bíborában úszó
vidéket, azt gondoljuk magunkban, hogy a természet is velünk örül, s ha
keserűséggel eltelt kedéllyel szemléljük, azt hisszük, hogy a természet is
haragtól lángol. Vagy: ha a virág tiszta fehér színéből a zöld vagy bíborszín
érvényesülni kezd, az úgy hat ránk, mintha az ártatlanságba a gazdag élet
változatos játéka akarna betekinteni. Mi sem természetesebb azonban, hogy a
költő, aki jobban érez, és képzelődik, mint mi, s aki alkalmasabb kifejezését
is tud adni gondolatainak, érzelmeinek és képzelődésének, a természet állandóságát
és változatait többféleképpen tudja egymással kapcsolatba hozni és ezek az új
kötelékek mennyi örömet okoznak az embernek!
Mily
mester ebbe Vörösmarty, mikor felszólítja a rút tüskéket és kórókat, hogy meg
ne sebezzék Hajna lábait, amint a ligete áthalad; kéri a virágokat és gyenge
füveket, hogy hajoljanak lábai alá; kéri a Bodrogot, hogy lassan folyjon, a
szellőt, hogy halkan suhanjon keresztül az erdőkön, hogy meg ne zavarja a
leányt, ha a deli hősfire gondol.
Vagy
nem a természet ihleti-e meg Tompa Mihályt, amikor mondja:
Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Általában
ha a természetnek költőinkre való hatását kutatjuk, költészetükben különösen a
természet megszemélyesítése és a léleknek a megszemélyesített természettel való
egybeolvadása az uralkodó:
A természet figyelmes volt,
S olvadozni láttatott.
A patakvíz lassabban folyt,
A fatető hallgatott.
Megszűnt minden madár dala,
Minden Zephir felül vala!
Vagy:
A virágok szép nemében
A rózsa legjelesebb,
A csillagok seregében
A nap legfenségesebb.
Ilyen nap, ilyen fejedelem
Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik,
Enélkül a kert csak gaz,
Ama nélkül nincsen tavasz.
Rózsa
nyílik a szerelem kertjében, a költő szívében, s a rózsához mondja Csokonai:
Nyílj ki, nyájasan mosolygó
Rózsabimbó, nyílj ki már.
Nyílj ki, a bokorban bolygó
Gyenge szellő csókja vár.
S
ha már a rózsához eljutottunk, szenteljünk e nagy kultuszú virágkirálynak
néhány pillanatot.
A
rózsa illatának szárnyain szálljunk el messze, messze, Perzsiába, a rózsának és
fülemilének hazájába, ahol Allah maga avatta a rózsát a virágok királyává.
Azelőtt ugyanis a gyönge lótusz uralkodott a virágok fölött, azonban a virágok
nem voltak vele megelégedve, mert éjjel rendkívül álmos és bágyadt volt, ami
királyhoz nem illett, miért is más királyt kértek. Erre teremtette Allah a
fehér rózsát. Szépsége bámulatba ejtette az egész természetet, mégis legjobban
volt elragadtatva a fülemile. Határtalan örömben úszott, ha a rózsa körébe
juthatott, szerelem ébredt szívében s eszeveszetten röpködött a rózsabokrok
körül, nem vigyázva a sok tüskére, melyeket Allah a rózsa védelmére rendelt.
Ezektől sebesült meg a fülemile s boldog érzelmek között lehelte ki parányi
lelkét. A fülemile vére festette pirosra a rózsát, azóta piros a színe. „És
azóta a százlevelű rózsa a szépek szépe, az ezerhangú fülemile az énekesek
királya.” A rózsa folyton tündököl és nevet ujjongva, a fülemile pedig
könyörögve és jajgatva, szerelmének fájdalmát panaszolja az éjszakának.
Szól,
sír, panaszol nálunk is a fülemile, virít, illatoz itt is a rózsa és a rózsák
atyja, Gülbaba a Rózsahegy oldalában, a Császár-fürdő fölött alussza örök
álmát. De ki volt Gülbaba és miért nevezik e hegyet Rózsahegynek?
Mikor
Budavár karcsú tornyain még a félhold ragyogott, akkor a mecsetté átalakított
Mátyás-templom mellett egy olajbarna szép török vitéz állott őrt. Gondolatokban
elmerülve föl és alá járt-kelt, bánatos szemét pedig vágyódva emelte a szomszéd
nagy házra, melynek a Dunára néző ablakait farostély borította. E házban a
budai basa lakása volt, az elzárt ablakok az ő családjának lakosztályát védték
a külvilág ellen. Egyszer csak félretolódott az egyik ablak rostélya és fehér
turbános gyönyörű nő jelent meg, Asszira, a budai pasa leánya. Óvatosan
körültekintett és piros rózsát dobott a fiatal harcos lábához. Az ifjú
fölemelte a rózsát s szíve fölött rejtette el. Alig múlt el néhány hónap, s
Asszira, ki a szultán menyasszonya volt, hirtelen meghalt, s a török fürdők
mellett levő hegyben sziklasírba temették el. nemsokára a hegy kopár tetején,
közel Asszira sírjához kunyhó épült, benne egy dervis húzódott meg, ki az egész
hegyet rózsával ültette be. A dervis –mindnyájan sejtjük – nem más, mint az őrt
álló ifjú, ki azután sokáig mint remete élt ott; a nép Gül babának, a rózsák
atyjának nevezte el, s a hegyet a rajta virít sok rózsáról Rózsahegynek
keresztelte. Itt és általában a rózsaligetekben van birodalma a rózsának a „Gül
és bülbül” című költemény szerint. Körülveszik a rózsát az ő társalkodói és
udvari alkalmazottjai; a reggel mint tükörtartója, tükröt tart eléje,majd a
keleti szél, mint a rózsa udvari tudósítója, a fülemilének viszi el a rózsa
üzenetét, beszél a királynő szépségéről és a fülemile ellátogat a rózsa
birodalmába. A ciprusnak, a palota őrének vállain ülve, szerelme bánatát
panaszolja az éjnek, holdnak, napnak; és meghallja a rózsa is szegény madár
kesergését. De hiába jár közbe szél uram a kettő érzelmeiben, az udvar
fondorlata a fülemilét a kalitkába juttatja. Hanem megjelenik kelet felől
augusztus hatalmasa s a forró szelet a rózsa birodalmába küldi, hogy tönkre
tegye. A tavasz sahja menekül a hegységbe, jön helyébe északról az ősz sahja,
majd előtör keletről a tél sahja s tábornoka, a hó meghódítja a rózsaligetet.
Végül
előjön a tavasz sahja, segítséget kap, legyőzi a telet, s mint tavasz királya,
újra trónra lép. Ekkor a keleti szél újra közben jár a szerelmesek érdekében, a
fülemile szabad lesz, meghívják a rózsa reggeli ünnepélyre és tiszta szerelem
értelmében dicsőítik együtt a tavaszt. És a tavasz az ész, a rózsa az ész
alkata,a rózsaliget a test, a fülemile a szív, mely szellem után vágyódik, mert
csak a szellemtől lesz a szív tökéletes.
De
messze mentünk, a természet beláthatatlan birodalmába jutottunk. Hazatérünk;
nemsokára felénk mosolyog a tavasz, lesz majd sok mondanivalójuk a most még
álomban ringó hírnököknek, s akkor, de addig is csak engedjük át magunkat a
természet ezerféle hatásának, melyet szellemünkre gyakorol. Mert költői hatás
mindaz, ami a természettel való egybeolvadásra, érzelmeinknek és
hangulatainknak a természetbe valóátvitelére, a megszemélyesítésre vezet. – És
a költői ihlet pezsgő életet lát ott is, ahol a tudomány csak élettelen
mechanizmust képzel. A költő magas szárnyalásával vizsgáljuk tehát azt a
leghatalmasabb mechanizmust, melynek szerzője az emberi ész korlátait nem érző,
a tér- és időbeli véghetetlenség előtt meg nem riadó, hatalmas, alkotó szellem:
az Isten. Nézzük a realitást is a költészet szemével és akkor nem mondja hiába
a költő:
„A természet örök könyvét
Forgatni ne szünjél,
Benne az Istennek képe
Leírva vagyon.-„
Forrás: Nők világa V. kötet 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése