2016. febr. 9.

Természet és költészet






„A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél,
Benne az Istennek képe leírva vagyon.”

 Vörösmarty szól így hozzánk, megkapó bibliai egyszerűséggel mutatva rá arra, miképpen nézzük, mily érzéssel közelítsük meg a természet nagyszerű jelenségeit.

És az ember, a teremtés hatodik napjának mesteri alkotása, követve a költő által szavakban is kifejezett belső ősi ösztönét, a megismerés vágyától vezetve nemcsak megtalálja a természet sok titkának rejtett zárait, hanem folytatja, folytatja a teremtés nagyszerű munkáját, tudása erejével alkot magának világot az Isten világának talapzatán.

Amint Feszl mondja: Eljutott oda, hogy megparancsolja a gépnek, hogy az erdő fájából asztalt, széket, ajtót készítsen. És a gép, a fa meg az erő engedelmeskedik az emberi parancsnak. Megparancsolja a gőznek, hogy vigye el az erdőtől elrabolt, köntöséből kivetkőzött fenyőt, tölgyet oda, ahol felhőbe nyúló tornyokat, templomokat, palotákat épít az emberi akarat. És a gőz, kazánba szorítva, zakatolta és lihegve szédítő gyorsasággal hajtja végre a parancsot. És mikor a torony csúcsíves boltozata céltáblául kínálkozik a villámnak, akkor megparancsolja a felhők cikázó sugarának, hogy ott tegye meg gyújtogató hajlamokkal kísért kirohanásait, ahol pusztítást nem okoz és a felhők villáma engedelmeskedik az emberi parancsnak.

Az ember úr lett a természetben a maga reális, mindennapi hasznára, tudásának erejével, tudományának szolgálatában. De nem mint úr szerepel akkor, ha elhagyva a puszta, a rideg realitás terét átengedi magát a természet hatásának. Bűvös hatás lesz úrrá fölöttünk és érezzük azt is, hogy a hatás alól nem vonhatjuk ki magunkat, egész lényünk a természettől függ, hisz tőle vettük eredetünket. És a hatás varázsa alatt a természeti jelenségek rendesen úgy hatnak érzékeinkre, hogy megfosztanak tárgyilagos szemlélő képességünktől, külső világnak a rendeshez hasonló felfogásától képzeletünké lesz az a vezérszerep és vele egész lényünk egy képzet, egy érzelem befolyása alatt áll. Elhagyjuk a logikai gondolkodás szabályos medrét, tért engedünk a felizgatott érzelmek uralmának, hogy még bámulatra méltóbb, még káprázatosabb sokféleségben és átalakításban lássuk a természetet a maga istenséget sugárzó jelenségeivel. Avagy a beláthatatlan fűtenger, a hullámzó kalász, a mérhetetlen kiterjedésű sivatag, az égnek meredő hegyóriás, a színben és alakban folyton változó felhőtömeg, az égbe szálló madárdal és az ehhez hasonló jelenségek végtelenjei nem a kedélyünkre hatnak-e, nem költői hangulatot hoznak-e létre?

És nem költészetben, mesében vész-e el a természettudományok kezdete is?

A tüzes villámok Hefaisztosz műhelyében készülnek az Olympuson s a haragvó Zeusz kezében válnak sújtó fegyverekké. És a szent kereszt fája ugyanaz a fa volt, melynek gyümölcsét Ádám, Jehova tilalma ellenére megízlelte. Midőn aztán Ádám meghalt, szájával megragadta a fának egy ágát s magával vitte a sírba. Az ágból pompás fa nőtt, mely Ádám koponyáját magába foglalta. Később az özönvíz a Libanonra sodorta, ahonnan Salamon templomához vitték, itt a szentély előtt Sybilla jósnő ismerte fel. Majd Krisztus keresztjét faragták belőle s midőn a Megváltó vére a kereszten lefolyt, Ádám feje lépett ki a törzsből s megitta a vért. „Egy fa okozta a halált, midőn Ádám a gyümölcséből evett, ugyanaz a fa megsemmisítette a halált, mikor a Megváltó szögekkel megrögzítette.” mese, költészet, természet! De milyen mesés ruházatot szőtt rá a költői képzelet, a napkeleti országok csodás dolgaira, állatai, növényei, kincseire egyaránt, életet adva a gyönyörű keleti regéknek. Felénk száll ezekből a rukmadár az ő mesés nagyságába, s Szindbád arab tengerén ismeri fel először. A mese szerint Szindbád második utazásában egy magános szigeten köt ki, ledűl a nagy fűbe a susogó patak mellé, elszenderedik és a hajó ezalatt tovább vitorlázik. Egyedül maradván szertenéz a szigeten, a távolban valami fehéret vesz észre, úgy tetszik neki, mintha felül gömbölyű volna, s valami nagy épület tetejének tartja. Odaér hozzá, s valami óriás, fehér golyó előtt áll. Emberi lakásnak véli, de nyílást, bejáratot nem talál rajta. Ezalatt leáldozik a nap, tengerbe merül, elsötétedik az ég Szindbád fölött s rémülve látja, hogy valami óriási nagy fekete madár egyenesen neki tart, mind jobban és jobban közeledik s végre ráül a nagy golyóra. Az óriás madár a rukmadár, a nagy fehér golyó az ő tojása. És a rukmadár sokszínű tollazata csillog, miként a mindennemű kövekben gazdaghegység nyakékül fekete kígyót hord, fején tolldísz van, körülvéve diadémmal. Mikor jókedvében van, az égbolt alatt kiterjeszti gazdag színezetű szárnyait, olyanok ezek, mint két felhő, melyeken szivárvány játszik, s nagy teste olyan, mint valami ragyogó zászló, melyen a jó és rossz szellem színei, a fekete, veres és sárga, harcolnak egymással. Meséből száll felénk a rukmadár, költészet szól hozzánk; a mesének azonban valóság szolgált kiinduló alapul s a mese világából kibontakozó tudomány meg is találta a rukmadarat; kissé lenyesegette szárnyát, csőrét, mint ahogy lenyesegeti a tűzfúvó sárkányok fullánkos fejét s ártatlan gyíkokat ismer fel apjokul, vagy együgyű ceteknek minősíti a bájos dallal csábító sziréneket, s a titánok lábszárcsontjait az ős elefántnak ítéli oda. A valóság ereje legyőzi a mesét, de azért a mese is megmarad, él, szól, száll tovább, új váltja fel a régit, s mindenik hozzásimul az igazsághoz, mint a hajlékony repkény borostyán az erős tölgyhöz. És ha eljutottunk a repkény borostyán révén Flóra asszony költői birodalmába, kérdezzük meg tehát a bájos lakókat, milyen gyönyört és ihletet nyújtanak ők isteneknek és embereknek egyaránt: Oziris isten virágokkal behintett utakon vonul be az egyiptomiakhoz, Venusz templomát mirtusz, rózsa és viola díszítette és pálmát szórt a nép Jézus Krisztus útjába, amikor Jeruzsálembe bevonult, adózva ezáltal a jónak és igazságosnak, a szép oltárán. Olajfa koszorú köríti annak a görög polgárnak fejét, aki a hazáért tünteti ki magát és viszonzásul a kegyelet és tiszteletért, amelyben az olajfa részesül, békét hirdet mindenfelé, a pálma pedig örök életről, örök ifjúságról regél. Elhunytaink sírján hajlongó ciprus megszabadítja az elhunytak szellemét a sír nyűgétől, s míg a rozmaring a szív titkos fájdalmát s a földi lét kimúlását hirdeti, addig a rózsa a szív legbensőbb, legmelegebb érzelmeit juttatja kifejezésre. A kék ibolya is, mintha érezné a maga becsét, előbb égnek emelkedik, de aztán fejét hirtelen lefelé fordítva mintha így szólna hozzánk: Ne legyek én rózsa, vagy liliom, legyek csak illatos szerény ibolya: bezzeg a napraforgó hol ide, hol oda kacsint, ezt is, azt is hitegetni akarja. Szólnak, integetnek, biztatnak a virágok, minden érzelmünk, minden kedélyhangulatunk talál támaszt a természetben, s a költői kapcsolatok hány szerelmesnek nyújtanak alkalmat szellemes vallomásra. Beszél a bokréta minden virágja, színe, alakja, illata s ki ne értene a virágok kedves nyelvén, kinek szívét ne közelítenék meg a föld legbájosabb szónokai. Különösen hűséges társai ők a szerelmeseknek. Hisz megvan írva, hogy ahol két szerelmes találkozik, ott virágok nőnek ki a fűből, ott nevetnek a rózsák, rügyeznek a fák, énekelnek a madarak: ahol pedig elválnak egymástól, ott elhervad a fa lombja, kipusztul a rét füve.

Hull a dió levelestül, ágastól,
Kedves rózsám, meg kell válnunk egymástól.
Nem engedik azt az egek minekünk,
Hogy valaha egymáséi lehessünk.

A rózsafa hullatja a virágát,
Temetik a falu legszebb leányát.
Sír a harang, sír a dalos madárka,
Még a nap is gyászruhát vett magára.


Mily erős bizonyítékai e dalok annak, hogy az ember a természeti képekben megtalálja a maga hangulatát és a természet befolyása alatt költőileg fokozott hatással tudja magát megértetni. Szinte azt mondhatnók, hogy költővé lesz, a természet megszemélyesítésére önkéntelenül hajlandó lesz az ember, pusztán a természet hatására akkor is, ha ment minden öntudatos, mesterséges költői befolyástól. A természet szolgáltatja alapján az első költészetnek, a népköltészetnek s a műköltészet is csak ez alapon válik valódi költészetté. Hogy költői ihletet a költői a költői befolyástól ment lélek is mily nagy mértékben meríthet a természetből, illusztrálja egy egyszerű kis példa, melyet Lamartine figyelt meg és jegyzett fel:

Egy kis pásztorfiú tartósan, mélyen és ideálisan szeretett egy szép arató leányt. Kedvese megnyerő külseje mellett hozzá képest előkelő és gazdagis volt, ezért ő egy pillanatig sem merte remélni, hogy érzései valamikor viszonzást, vagy akár csak jóakaratot is találjanak. Egy szép napon azonban váratlanul tudomására jut, hogy az imádottja szívéhez vezető utat jobban eltalálta az ő nemes egyszerűsége és határtalan szerelme, mint a többi, jóllehet előkelőbb kérőnek már énekkel vegyült hódolata és hogy az eddig megközelíthetetlennek tartott leány heves és mély érzelmeket táplál iránta. Szinte elszédíti a nagy boldogság, szinte belekábul, s hogy egy kicsit magához térjen, rohan ki a szabadba, büszkeségtől ragyogó arccal, örömtől reszkető hangon, költői nyelven szólítja fel a természetet: a virágokat, patakokat, fákat, hegyeket, völgyeket és madarakat egyaránt, hogy bámulják őt, örüljenek, vigadjanak vele. Mily kedves és őszinte megnyilatkozása az örök emberinek, az értés és megértés vágyának, s milyen jól mutatja, hogy a felhevült lélek önkéntelenül átviszi az érzéseit az élettelen természetre is.

Avagy nem tapasztalta-e mindenki ugyanezt saját magán is? A felhevült képzelet uralkodó képzete minden vele ellenkezőt kizár a tudatból és a természeti jelenséget, melyben több rokonhangulatnak érzéki jele van egyesülve, úgy nézzük, hogy csak a mi hangulatunknak megfelelő vonásokat látjuk benne. Ha reménységtől, vidámságtól hevülő lélekkel nézzük az alkony bíborában úszó vidéket, azt gondoljuk magunkban, hogy a természet is velünk örül, s ha keserűséggel eltelt kedéllyel szemléljük, azt hisszük, hogy a természet is haragtól lángol. Vagy: ha a virág tiszta fehér színéből a zöld vagy bíborszín érvényesülni kezd, az úgy hat ránk, mintha az ártatlanságba a gazdag élet változatos játéka akarna betekinteni. Mi sem természetesebb azonban, hogy a költő, aki jobban érez, és képzelődik, mint mi, s aki alkalmasabb kifejezését is tud adni gondolatainak, érzelmeinek és képzelődésének, a természet állandóságát és változatait többféleképpen tudja egymással kapcsolatba hozni és ezek az új kötelékek mennyi örömet okoznak az embernek!

Mily mester ebbe Vörösmarty, mikor felszólítja a rút tüskéket és kórókat, hogy meg ne sebezzék Hajna lábait, amint a ligete áthalad; kéri a virágokat és gyenge füveket, hogy hajoljanak lábai alá; kéri a Bodrogot, hogy lassan folyjon, a szellőt, hogy halkan suhanjon keresztül az erdőkön, hogy meg ne zavarja a leányt, ha a deli hősfire gondol.

Vagy nem a természet ihleti-e meg Tompa Mihályt, amikor mondja:

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Általában ha a természetnek költőinkre való hatását kutatjuk, költészetükben különösen a természet megszemélyesítése és a léleknek a megszemélyesített természettel való egybeolvadása az uralkodó:

A természet figyelmes volt,
S olvadozni láttatott.
A patakvíz lassabban folyt,
A fatető hallgatott.
Megszűnt minden madár dala,
Minden Zephir felül vala!

Vagy:

A virágok szép nemében
A rózsa legjelesebb,
A csillagok seregében
A nap legfenségesebb.
Ilyen nap, ilyen fejedelem
Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik,
Enélkül a kert csak gaz,
Ama nélkül nincsen tavasz.

Rózsa nyílik a szerelem kertjében, a költő szívében, s a rózsához  mondja Csokonai:

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
Rózsabimbó, nyílj ki már.
Nyílj ki, a bokorban bolygó
Gyenge szellő csókja vár.

S ha már a rózsához eljutottunk, szenteljünk e nagy kultuszú virágkirálynak néhány pillanatot.

A rózsa illatának szárnyain szálljunk el messze, messze, Perzsiába, a rózsának és fülemilének hazájába, ahol Allah maga avatta a rózsát a virágok királyává. Azelőtt ugyanis a gyönge lótusz uralkodott a virágok fölött, azonban a virágok nem voltak vele megelégedve, mert éjjel rendkívül álmos és bágyadt volt, ami királyhoz nem illett, miért is más királyt kértek. Erre teremtette Allah a fehér rózsát. Szépsége bámulatba ejtette az egész természetet, mégis legjobban volt elragadtatva a fülemile. Határtalan örömben úszott, ha a rózsa körébe juthatott, szerelem ébredt szívében s eszeveszetten röpködött a rózsabokrok körül, nem vigyázva a sok tüskére, melyeket Allah a rózsa védelmére rendelt. Ezektől sebesült meg a fülemile s boldog érzelmek között lehelte ki parányi lelkét. A fülemile vére festette pirosra a rózsát, azóta piros a színe. „És azóta a százlevelű rózsa a szépek szépe, az ezerhangú fülemile az énekesek királya.” A rózsa folyton tündököl és nevet ujjongva, a fülemile pedig könyörögve és jajgatva, szerelmének fájdalmát panaszolja az éjszakának.

Szól, sír, panaszol nálunk is a fülemile, virít, illatoz itt is a rózsa és a rózsák atyja, Gülbaba a Rózsahegy oldalában, a Császár-fürdő fölött alussza örök álmát. De ki volt Gülbaba és miért nevezik e hegyet Rózsahegynek?

Mikor Budavár karcsú tornyain még a félhold ragyogott, akkor a mecsetté átalakított Mátyás-templom mellett egy olajbarna szép török vitéz állott őrt. Gondolatokban elmerülve föl és alá járt-kelt, bánatos szemét pedig vágyódva emelte a szomszéd nagy házra, melynek a Dunára néző ablakait farostély borította. E házban a budai basa lakása volt, az elzárt ablakok az ő családjának lakosztályát védték a külvilág ellen. Egyszer csak félretolódott az egyik ablak rostélya és fehér turbános gyönyörű nő jelent meg, Asszira, a budai pasa leánya. Óvatosan körültekintett és piros rózsát dobott a fiatal harcos lábához. Az ifjú fölemelte a rózsát s szíve fölött rejtette el. Alig múlt el néhány hónap, s Asszira, ki a szultán menyasszonya volt, hirtelen meghalt, s a török fürdők mellett levő hegyben sziklasírba temették el. nemsokára a hegy kopár tetején, közel Asszira sírjához kunyhó épült, benne egy dervis húzódott meg, ki az egész hegyet rózsával ültette be. A dervis –mindnyájan sejtjük – nem más, mint az őrt álló ifjú, ki azután sokáig mint remete élt ott; a nép Gül babának, a rózsák atyjának nevezte el, s a hegyet a rajta virít sok rózsáról Rózsahegynek keresztelte. Itt és általában a rózsaligetekben van birodalma a rózsának a „Gül és bülbül” című költemény szerint. Körülveszik a rózsát az ő társalkodói és udvari alkalmazottjai; a reggel mint tükörtartója, tükröt tart eléje,majd a keleti szél, mint a rózsa udvari tudósítója, a fülemilének viszi el a rózsa üzenetét, beszél a királynő szépségéről és a fülemile ellátogat a rózsa birodalmába. A ciprusnak, a palota őrének vállain ülve, szerelme bánatát panaszolja az éjnek, holdnak, napnak; és meghallja a rózsa is szegény madár kesergését. De hiába jár közbe szél uram a kettő érzelmeiben, az udvar fondorlata a fülemilét a kalitkába juttatja. Hanem megjelenik kelet felől augusztus hatalmasa s a forró szelet a rózsa birodalmába küldi, hogy tönkre tegye. A tavasz sahja menekül a hegységbe, jön helyébe északról az ősz sahja, majd előtör keletről a tél sahja s tábornoka, a hó meghódítja a rózsaligetet.

Végül előjön a tavasz sahja, segítséget kap, legyőzi a telet, s mint tavasz királya, újra trónra lép. Ekkor a keleti szél újra közben jár a szerelmesek érdekében, a fülemile szabad lesz, meghívják a rózsa reggeli ünnepélyre és tiszta szerelem értelmében dicsőítik együtt a tavaszt. És a tavasz az ész, a rózsa az ész alkata,a rózsaliget a test, a fülemile a szív, mely szellem után vágyódik, mert csak a szellemtől lesz a szív tökéletes.

De messze mentünk, a természet beláthatatlan birodalmába jutottunk. Hazatérünk; nemsokára felénk mosolyog a tavasz, lesz majd sok mondanivalójuk a most még álomban ringó hírnököknek, s akkor, de addig is csak engedjük át magunkat a természet ezerféle hatásának, melyet szellemünkre gyakorol. Mert költői hatás mindaz, ami a természettel való egybeolvadásra, érzelmeinknek és hangulatainknak a természetbe valóátvitelére, a megszemélyesítésre vezet. – És a költői ihlet pezsgő életet lát ott is, ahol a tudomány csak élettelen mechanizmust képzel. A költő magas szárnyalásával vizsgáljuk tehát azt a leghatalmasabb mechanizmust, melynek szerzője az emberi ész korlátait nem érző, a tér- és időbeli véghetetlenség előtt meg nem riadó, hatalmas, alkotó szellem: az Isten. Nézzük a realitást is a költészet szemével és akkor nem mondja hiába a költő:

„A természet örök könyvét
Forgatni ne szünjél,
Benne az Istennek képe
Leírva vagyon.-„

Forrás: Nők világa V. kötet 1907.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése