Álmatlan, csöndes téli éjszakákon
Egy néma árny hozzám kísértni jár…
Reszketve húzódom meg én az ágyon:
Lehunyom a szemem, de egyre látom
És nem tudom, hogy mire vár.
Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan,
Jöttét nem jelzi soha semmi hír…
Tekintete örökké
ott csügg rajtam.
Úgy félek tőle!
Szóra nem nyíl ajkam.
Az árny is néma,
mint a sír!
A szebb napok
emlékét sorba fogja,
Arcát gúnyos mosoly
ragyogja át,
Hervadt rózsáim
mind elémbe hordja
És jéghideg
kezekkel szerteszórja
A múltnak édes
mámorát.
Szeretném kérdni:
mit keressz te nálam?
De választ tőle
úgyse nyerhetek…
Miért kutatsz fel
éji vak homályban?
Mért nem hagysz
nyugton csendes, kis szobámban?
De rám néz s szólni
nem merek.
Úgy félek most már,
hogyha jő az éjjel;
szorongva várom,
mikor tűn elő.
Kicsiny szobámban
félve nézek széjjel,
Tudom, hogy itt
lesz majd a vak sötéttel:
Hiszen –múltamnak
árnya ő!
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése