2016. febr. 9.

Sándor Jenő: A múltak árnya



Álmatlan, csöndes téli éjszakákon
Egy néma árny hozzám kísértni jár…
Reszketve húzódom meg én az ágyon:
Lehunyom a szemem, de egyre látom
És nem tudom, hogy mire vár.

Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan,
Jöttét nem jelzi soha semmi hír…
Tekintete örökké ott csügg rajtam.
Úgy félek tőle! Szóra nem nyíl ajkam.
Az árny is néma, mint a sír!

A szebb napok emlékét sorba fogja,
Arcát gúnyos mosoly ragyogja át,
Hervadt rózsáim mind elémbe hordja
És jéghideg kezekkel szerteszórja
A múltnak édes mámorát.

Szeretném kérdni: mit keressz te nálam?
De választ tőle úgyse nyerhetek…
Miért kutatsz fel éji vak homályban?
Mért nem hagysz nyugton csendes, kis szobámban?
De rám néz s szólni nem merek.

Úgy félek most már, hogyha jő az éjjel;
szorongva várom, mikor tűn elő.
Kicsiny szobámban félve nézek széjjel,
Tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel:
Hiszen –múltamnak árnya ő!

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése