I.
Madách
ember tragédiájának utolsó jelenetében Ádám e szavaira: Csak az a vég! – csak
azt tudnám feledni! az úr e fenséges gondolattal felel: Mondottam ember: küzdj
és bízva bízzál! Annyi sikertelen küzdés, annyi hasztalan harc után, annyi
keserű kiábrándulás után: az úr nem kutatásra, hanem csak küzdésre utasítja
Ádámot, mert karja erős, szíve emelkedett, keressen vigasztaló megnyugvást a
munkában, a küzdésben; ebben keresse s találja boldogságát, mert a küzdés, a munka
fölemel, kielégít – s boldogít. E magasztos eszme nyer kifejezést Reviczky
egyik gyönyörű költeményében: A küzdelem-ben.
Az
első versszak a duzzadó ifjúság, az álmában még nem csalódott, keserűséget nem
tapasztalt ifjúság hangja, azé az ifjúságé, mely előtt ott az egész élet rózsás
ábrándjaival, vérmes reményeivel: excelsior, itt minden a tied! A második szak
megnevezi a célt: a dicsőség, az ifjúság – e mindent jelentő szó – s pedig örök
ifjúság, a lélek ifjúsága, melyért való küzdelemben csüggedni bárgyúság; a
harmadik szak az asszociáció alapján szépen fűződik e szóhoz:csüggedés, mely
bút, könnyeket szül, de a búfelhő, könnyár az ifjúságnál csak virágmagokra
hull, csak virágot nevel, dalt termel, s az álom, a fantázia, e bánatfelhő
áztatta magból kelt virágokból szövi a koszorút; a negyedik szakban már a
tapasztalás hangja zendül meg, de nem keserű, fanyar hangon, a világ – az ő
egészében – szívében megmaradt bűvös, lelkesítő eszmekörnek, ideálnak, bár maga
a valóság elérhetetlen, a vég – istentitok, de érte küzdeni, munkálni gyönyör:
excelsior, a küzdelem gyönyör. E fölemelő gondolattal végződik e szép költemény
s valóban meglepő, hogy aki ily szépen zengi: a küzdelem gyönyör,hogyan
fejlődhetett irodalmunkban a quietismus dalnokává, hogyan lehetett ábrándvilága
korán fakóvá, reménye összetört hajóvá, hogyan zendülhetett meg lantján oly
megkapó akkordokban a lemondás búja, a néma hervadás:
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát,
Dalaim immár csendesek:
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet;-
hogyan
találhatta meg a kiábrándító valót az, aki a világot bűvös, fényes eszmekörnek
ismerte:
Tengődve élek a rideg valóban,
Mióta lelkemet nem áltatom
mert:
Nem akarok újra élni,
Nem kivánok visszatérni
Sem az égbe, sem a földre,
Csak aludni mindörökre!
II.
A
Magány költőjének költeményei
magukban foglalják Reviczky életét. Minden művésznek sajátos jellemét
alaphangulata s képzetműködése adja meg; a kedélyi alaphangulatot az egyén
fizikuma s életkörülményei szülik. A magány, az elhagyottság szegődött
bölcsőjéhez, borongó árnyat vetve csecsemő korára, dajkadalának refrainje volt:
nincsen apád, nincsen anyád! Anyját akkor veszté el, mikor még nem is ismerte,
mikor a legnagyobb szüksége volt volna az édesanyai szeretet jótékony melegére;
édesanyja emlékéből csak szomorú ravatala él lelkében:
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer,
Fehér ruhában láttam őt,
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén
Apám ott állt a ravatalnál,
És velem együtt sírt szegény;
anyai
örökségéből is csak egy imakönyv maradt
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám.
Apja
pazar, könnyelmű életet élt, gyermekét rokonaira bízta, majd fiának anyai
örökségét is elharácsolta, miért „Reviczky Gyula könnytelen volt az élethez
való igényeit s családi gőgjét felszító nevelés (?) után egész életén át
nyomorral küzdeni” (Koroda P.); atyja másodszor is megnősült; nőül vett egy
varróleányt; mostohája körében töltött első estéjét maga írja le az Apai örökség-ben: a nyomor látása, a
szülői szeretetnek hiánya szótlanná tették a 10 éves gyermeket, a szülői ház
keserű emlékekkel vésődött érzékeny szívébe:
Szidott, gyűlölt, haraggal néze rám,
Nagy dáma volt s kevély a mostohám
És egyebet sem láttam, mint halált:
Apám, anyám korán a sírba szállt.
sóhajt
föl Árva fiú c. költeményében.
Valóban rövid élete alig-alig derült, folytonosan borongó, szomorú.
A
középiskolát Pozsonyban végezte; atyja, ki bárónak tartotta magát, ezen időben
a Reviczky család különféle perei s egyezkedései útján vagyonhoz jutva Bécsbe
költözött, „fiát Pozsonyban hagyta, két szobás utcai lakást fogadott neki a
Hosszú utcában és ellátta oly hópénzzel, melyből egy diák fényesen megélhet.
Gyula teljes szabadságot élvezett, színházba járt, szivarozó estélyeket
rendezett s bámultatta magát iskolatársai által”. Ezen atyai (?) nevelés, mely
a fiúban csak helytelen vágyakat ébresztett, nagyzást nevelt, csakhamar véget
ért. Reviczky Kálmán pénze fogytán rokonaira bízta fiát, Gyulát 7. és 8.
osztályú korában; élete külső körülményeinek ezen ellentétei keserű nyomokat
hagytak lelkében, izgatottságban tartották idegrendszerét; igaz, hogy
tudományszomja, az irodalomszeretete – társaitól is buzdítva – a különbözőbb
ágakkal való foglalkozásra hevítette, tanulmányozta a francia, a német költői s
prózai írókat, a magyar irodalmat, írt verseket, de e foglalkozásai közben még
inkább érezte elhagyatottságának keserűségét, mely végtelenné fokozódott, midőn
közvetlenül az érettségi vizsgálat letevése után értesítették atyja haláláról s
a mindentől megfosztott ifjú, kinek a múltból csak előkelő származásának
emlékei s összeköttetései maradtak meg s csak növelték egyéni érzékenységét,
kénytelen volt nevelőnek menni.
Pozsonyi
életére vonatkozik „A pozsonyi ligetben”
című kedves költeménye, az egyéni s elevenítő asszociációnak terméke; az emlék
suggestiv hatása alatt az egyes külső kapcsolatban levő elemek: liget, fa, út,
pad, egy-egy jel abból az eltűnt paradicsomból, melynek neve soha fel nem
támadó ifjúság az ő külön történetű belső világából saját színezetű érzéseket
keltenek s amit lát a maga életére, pályájára vonatkoztatja s egyéni
képzetvilágának megfelelőérzéssel, cselekedettel ruházta föl a természeti
tárgyakat: a virágok, a lombok összesúgnak: ismerem; a hasonlító asszociációk
alapján mily szépen nevezi szerelmét drága hajnalnak s pozsonyi első szerelmét
e hajnal első sugarának, mely bevilágított örömtelen szívébe; majd az elevenítő
asszociáció útján kérdi:
Mit súgnak a virágok?
Csitt, csitt, a lomb miről regél?
s
felel az egyéni asszociáció alapján saját képzetvilágát feltüntető szavakkal,
melyekben csendes fájdalommal vesz búcsút emlékeitől:
Ah álom, álom, álom,
Szép ligeten virulj csak
S te szív, álmodd a multat
Még egyszer át s légy csöndesen.
s
melyek a mulandóság, aquietismus szomorú képzetét fejezik ki. 1874-ben nevelővé
lett, ekkor gazdag könyvtár állt ugyan rendelkezésére, szorgalmasan tanult,
búvárkodott, de nőttön-nőtt dicsőségvágya is – és annál mélyebben érezte
elhagyatottságát, tehetetlenségét s erősbödött szervérző központjának
betegsége, melankóliája; e napokra emlékszik Margithoz című gyönyörű költeményében. Margit látása mint suggestiv
tényező megindítja a képzetműködést, visszaszáll lelke ifjúsága idejére, melyet
a hasonlító kapcsolás útján oly találóan elevenít meg e néhány szóval, melyek
jellegzetesebbek bármily hosszú leírásnál:
Bokra zöldül, tája kékül
Tavaszi világnak;
majd
az emlékek egész sorát említi, magukban véve semmiségek, de egy ifjú szívnek
mennyit jelentenek, mily alkalmas megindítói a képszövésnek, ábrándnak, de nem
tud szabadulni az egyéni asszociáció képeitől: visszatér saját lelkére, saját
állapotára, csalódására:
Ahol járok, amit érzek,
Óh, beh más, beh más ma!
Mennyi
szépség ömlik el hasonlító asszociációiban: életét hervadó őszhöz hasonlítja,
melyben Margit, mint kései virág nyit:
S elnézlek, mint őszi tájon
Kései virágot
Az
édes múlt csak a fájó jelen sötét színein szűrődik át.
1874.
év őszétől kezdve, midőn Pestre ment, élete a csalódások s nyomor folytonos
láncolata, mert az a lángoló ambíció, majd az a lázas nyugtalanság, mellyel
kenyeret keres, csak keserves csalódásokat szült, - csak 1875/77. évben áll be
nyomorában, de nem sóvárgó vágyában, némi szünet, mert e két évet Dettán tölté
nevelősködve, hol először csendült meg igazi hangokon szerelmi lírája. Dettán
írta – pesti nyomorára emlékezve – Sátán költőietlen hangú költeményét, majd az
Osztályrészem-et, melynek 2. s 5-ik gyönyörű szaka szerint:
Sugártalan, ködös napokba’,
Ha rám borúl az éjek éje;
Fölhangzik édesen zokogva
A dal vigasztaló zenéje.
Ez tár elém egy szebb világot,
S ha lelkem errül álmodik:
A könny, a kín, a vér, az átok
Hallelujává változik
. . . .
Borongás, üdvösség, igézet
Körülzsong lágyan, élesen;
S mit suttogásukból megértek,
Merengő, méla dal leszen.
A
lírában, a dalban keresi vigaszát; ez elvonulásban erősödött meg költői ereje s
vett határozott irányt a líra felé; az ifjúság duzzadó ereje s ambíciója
nyugtalanul űzte, fokozta költői munkásságát, de azért számottevő önmunkásságot
is fejtett ki, szorgalmasan tanult, olvasott, úgy, hogy ezek alapján, mint
Korodához írt levelében írja: „Mindenki más jósolt belőlem. Vadnai esztétikust,
Büttner Lina novellistát, te lírikust, én magam csupán drámaírói sikerekről
ábrándozom”. Epedő vágy, sötét merengés közt múlt örömtelen ifjúsága, hisz neki
a napban is homály van, ahol ő jár, ott nem ragyog, de azért nem panaszolja föl
a világnak, csak jó anyja szellemének, hogy mily kopár volt ifjúsága s mennyi
bánat szállott rá.
1874-ben
visszatér Pestre; az elkeseredés, a bú, a nyomor iskolája vár rá, bármerre
fordul, mindenütt meghiúsul reménye, bár élete nyarát úgy üdvözli, amely őt új
tettre, harcra hívja, mert a küzdelem gyönyör, élet:
Te vagy a harc, a tett, az élet!
. . . .
Tavasz felejtem vágyid’, álmid,
A szélbe szórom ibolyáid,
Sugaras nyár, köszöntelek!
életkörülményei
s bús, beteges ellentmondásoktól gyötört lelke gyümölcstelenné tette
férfikorát; küzdött a nyomorral, a közönnyel, félreértéssel, saját búbánatában
örökösen bánatosnak látja a világot; a világ, az élet csak setét oldaláról
tűnik föl:
Ragyoghat a nap az égen
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van
mert
a föld:
Csak saját magadnak képe, mása.
Midőn
már megbékült vele a sors: anyagilag kedvezőbb helyzetbe jutott; midőn már
kezdték magasztalni a magány öltőjét; midőn beleízlelt a dicsőség édességibe,
midőn már nem az elnyugvás, nem halálvágy hatotta át szívét:
Ah szárny s nem koporsó kell,
Szívem kitárul,m ár emelkedem
Eszmények, vágyak, foszladozó remények
Még egyszer nektek, általatok élek;
midőn
szíve is megtalálta az igaz nőt:
… mint balzsam, mint a harmat
Üdít, gyógyít a szende nő;
midőn
az életvágy minden kis jelenségben megtalálta a vigasztalót, fölemelőt, hisz
minden csupa sugár, fény, semmi árnyék, s csengve könyörög:
… Óh, ne még, ne még
… óh a sír setét:
férfikora
küszöbén sorvasztóbetegségnek lesz áldozata.
III..
Minden
művésznek sajátos jellemét kedélyének alaphangulata s képzetműködése adja; a
kedélyi alaphangulatnak oka pedig az egyén életkörülményei s fizikuma. A költő
csak akkor teremthet igazán nagyot, ha a természeti suggestió saját egyéni
alaphangulatának megfelelő hangulatba, érzelmi körbe emeli; a valódi költő
poézise sohasem adhat egyebet, mint a költő egyéni hangulati világát: örömét,
bánatát, reményeit, csalódásait: teljes életét; de erre csak az a költő képes,
kiben megvan az eredetiség s szívének dobbanásával fakad fel ajkán a dal égi
zenéje.
Reviczky
kedélyének alaphangulatát, sötét, bánatos, borongó, fájó, merengő, reflektáló
színét életkörülményei s fizikuma okozták; édesanyjának elvesztése, az
édesanyai, majd az apai gondoskodás nélkülözése, a mostohának bánásmódja,
nagyzó nevelés, majd ismét a teljes vagyontalanság – mint előkelő család tagja
kénytelen volt nevelősködni -, majd a vágyak, az ambíció, a kenyérkeresés
gondjai, keserű csalódásai: vagyis idegrendszerének folytonos egyirányú
izgatottsága határozott nyomokat hagytak testi fizikumában s így egyéni
alaphangulatában. A hangulat fiziológiailag nem egyéb, mint az érzékszervi
izgalmak s a szervérző központok izgalmainak kölcsönhatása; a szervérző
központok gyakori vagy állandó, egyirányú izgatása lényeges változásokat okoz
az egyén hangulatában, kedélyében, kitörülhetetlen bélyeget nyom rá az egyén
életkörülményei szerint; így Reviczkynél az említett életkörülmények s ezek
fiziológiai visszahatása okozták Reviczky borongó, bánatos, epedő, fájó
melankolikus természetét, úgy, hogy külső ok nélkül szervérző központjainak
egyirányú izgatottsága, tónusa s így már-már kóros állapota miatt kedélyében
bánatos, fájdalmas hangulat támadt, annyira, hogy az öröm a derültség tényezőinek
behatásakor is a bánat s fájdalom szervérzetei uralkodtak; világosan
tanúskodnak erről versei: az az emésztő sóvárgás, legyőzhetetlen búsongás,
szomorúság, bánat, melytől nem tud szabadulni, mely bűvös erővel tartja e neki
kedves bilincsekben, tanúsítja, hogy szervérző központjai káros izgalomban
vannak s gyakran elegendő külső behatás nélkül a búsongás, bánat érzetei
gyötrik.
A
szerencsétlenség, csapások megváltoztatták egyéni fizikumát, mert ezen
életkörülményeiből származó érzéki benyomások miatt szervérző központjaiban
ezek gyakori s egyirányú hangoltsága miatt csak a bánat hangulatreflexei
rezdültek meg s így állandóvá tették bánatos, borongó alaphangulatát. A bánat
ugyanis a motorikus izmok ernyedését s a vasomotorikus izmok állandó feszülését
okozza; a vasomotorikus zavarok idegrendszerbeli s érrendszerbeli zavarokat
idéznek elő; az érrendszer neurovascularis összefüggésben van az
idegrendszerrel, ezen összefüggés alapján az idegrendszer izgalmai visszahatnak
az érrendszerre, a vérkeringésre; az érrendszer az egész test sejtjeinek
tápláló rendszere s így az idegizgalom hat az egész test sejtjeinek tápláló
rendszerére: az össze s életműködések fokozására vagy csökkentésére. Így
magyarázható, hogy Reviczkynél a csapások, mint külső benyomások érzéki
izgalmak vasomotorikus zavarokat idéztek elő, melyek a neurovascularis úton
hatva az egész vérkeringésre, összehúzták, megszűkítették az ütőerek nyúlékony
falú ágait; a vérerek szűkülésével csökkent a véráramlat, kevesebb tápláló
anyag jutott az élő szövetekbe, csökkenés állott be az életműködésben, vagyis
az út ért sok rossz hírtől okozott érzéki izgalom bejutott az agykéregbe, itt
beleakadt a régi képkapcsolatokba, ellenkező képeket keltve az ifjúság, a
remény, a kiszínezett jövő képeivel, megakasztotta az agy működését s így
agybeli érszűkülést, érverés s lélegzés-lassúdást, a szívműködés csökkenését
okozta, s bizonyos elmebeli s kedélybeli fáradtság támadt; az agyműködés
csökkenése az izmok működésének csökkenését, környéki érszűkülését, általános
vértelenséget okozott, ennek a vérkeringésbeli zavarnak érzete, az
életműködések csökkenésének megérzése a szervérző központokban mint levertség,
mint nehézérzet jelentkezett, s kedélyhangulati csökkenést, szomorúságot,
fájdalmat okozott; a testi működések ezen általános csökkenése lelki fáradást
idézett s okozta a nyugalomvágyat s tette Reviczkyt a quietismus költőjévé.
Ez
az egyéni hangulat, párosulva sajátos képzetvilágával alkotja Reviczky költői
egyéniségét. S pedig, minthogy szervérző központjai egyirányú izgalma miatt még
a vígság, az öröm tényezőinek behatásaihoz saját idegrendszerén alapuló érzelme
– hangulati velejárója – a borongás, a búsongás társul s minthogy gyakran
elegendő külső behatás nélkül is a borongás, fájdalom érzetei gyötrik: melankolikus
egyéniség.
S
részben e melankolikus természet miatt, amelynek következtében minden erősebben
izgatja őt, s részben a művészi tehetség fő tényezője, finom, érzékeny
impresszionista idegalkata miatt, amelyet az is meghat, mi másra semmi hatással
sincs: egyetlen, kis érzéki benyomás, egy mosoly, egy szó,v agy ezek
elmaradása, egy tekintet, melyek a nem impresszionista természetet hidegen
hagyják, nála természeti suggestiót képez s dal csendül fel,amint vallja Proprialaus-ában:
Örömre, búra oly fogékony
Szívem, hogy megrezdíti minden
S mint érzékeny, művészi mérleg
A porszemtől is félrebillen.
Megvérez gyönge tűszúrás is;
Kis szikrától is lánggal égek
És örömömnek, bánatomnak
Okai gyakran semmiségek.
Ezekben
találjuk Reviczky egyéni alaphangulatát; melankóliájának s impresszionista
idegalkatának természetes következménye: lelke örökös nyugtalansága, mely:
Se rózsák közt, puha párnán,
Sem az inség szalmaágyán
Megpihenni nem tudott; -
örökös
háborgása:
Megunok mindent, mi enyém lett
Csak vágyam nem pihen soha;
azaz
örök lecsillapíthatatlan, emésztő vágy, melynek nincs határozott oka, célja;
ezen alaphangulatból magyarázható meg képzetvilága, ennek sajátos, egyirányú
természete; bánatos, búsongó hangulatából érthető, hogy képzetvilágát az
ifjúság eltűnésének, a mulandóságnak, a csendes lemondásnak, a néma elmúlásnak,
a magánynak, elhagyatottságnak szomorú gondolatai alkotják.
E
melankolikus s finom impresszionista természet bizonyos beteges állapotot jelez
ugyan, de egyúttal nála az a leggyengébb érzelmeknek, a legszebb reflexióknak
termőtalaja s így azok a keserű könnyek, miket nála igazi vagy képzelt ok
szült, ránk nézve a költészetnek igen gyakran drága gyöngyeivé váltak; lettek;
azok közül való, akiknek, mint Petrarca mondja, jól esik, ha sírnak, kiknek
kedves e bánatos melankólia, kik Leopardival együtt sóhajtják:
És mégis jól esik, gondolati búmra
S számlálnom idejét, óh milyen édes
Az ifjúságban, melyben a remény
még hosszú s kurta az emlékezés,
A multakat fel-felidézni olykor,
Bár búsak, és bár gyászuk egyre tart.
IV.
A
költői alkotás, a mű nem egyéb mint az egyéniségnek megfelelő képzetkapcsolás,
mely az általánosan ismert, megállandósult képzetkapcsolatokat nem
nélkülözheti; minél nagyobb valakiben a képzetkészlet, annál jobban színezi,
festi a kép érzéki benyomását s hangulatát készletéből vett kapcsolati
elemekkel. A művészi fantáziát tevékenységre indítja, alkotásra serkenti a
suggestio; a quantitative – tanulmány s tapasztalás – s a qualitative, az
életkörülmények s egyéni természet szerint alakult képzetvilágot megindítja a
természeti suggestio valamely érzéki benyomás vagy emlék -, melyhez hozzájárul
az egyéniség szerint a hangulati velejáró, s az egyéni alaphangulatnak
megfelelő hangulatba ringatja a művészt s működésre serkenti a fantáziának
alakító, alkotó, kiegészítő, hasonlító, elevenítő tevékenységét.
Reviczky
képzetvilágát az örömtelenség, az elmúlás, az elhagyatottság, a hervadás, a
pusztulás, a halál képei alkotják, ezen képek beleszövődnek az általános
képkapcsolatokba s ömlik el rajtok s így alkotásain a fájó, borongós s bánatos
hangulat. Így érthetjük meg Reviczky poézisét s találhatunk benne éppen a
művészi suggestio alapján esztétikai gyönyört.
A
kötet első ciklusa Első szerelem
címet visel s kilenc hangulatos, lágy zenéjű dalt tartalmaz; e dalok korát,
jellemét maga mondja el a VI. dalban „Ah elvirúlt, ah elvirúlt a szív
bimbókora”; s az első rész mottójában:
Bűbájos emlék, édes álom
Szállt át merengő lelkemen.
S
valóban nem a szerelem közvetlen hangja zendült meg e dalokban, hanem az
emlékezet színes üvegén átszűrődött ábrándok, gondolatok; nem is hathatta még
át szívét az igazi szerelem mély szenvedelme, hanem az az ifjúkori ábránd,m
időn még nem a nőt szeretjük, hanem csak azokat a tárgytalan, céltalan
ábrándokat, mik egy ifjú lányhoz fűződnek. A hat első dal csaknem minden
sorával tanúskodik, hogy emlékeiből írta meg ez ábrándokat s nem az akkor
érzett érzelemnek adott hangokat, mert ez esetben e szerelem, ez édes és
gyötrelmes szenvedély termékei színesebbek, illatozóbbak volnának, vagy saját szavaival
jellemezve:
… virág, illat híján
Hiába szép, mégis csak – tulipán
szárított
virágok, azért látjuk, hogy majd minden egyes dal tartalmát keserű
csalódásoknak, csendes lemondásnak megillető hangjával, kedélyének
alapszínével, mélasággal vonja be:
Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon,
Lelkembe’ nincs virág, verőfény,
Csak hervadt néma fájdalom,
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen
S szelíden, könnyeimet áldva
Te újra megjelensz nekem.
A
VIII. számú dal első szerelmének elmúlásáról zeng szemrehányó hangon,
belevegyülő daccal; ugyane dal 4. számának második szakában az asszociációnak
sajátos szépségével találkozunk, mert a képzetműködést nem az indítja meg, ami
van (miket egymás mellett tapasztalt), hanem a mi nincs; nincs meg a régi
környezet s így nem ismer rá régi ábrándképére:
Nem az a vágy ég szíveinkben,
Nem az a nap az égen,
Nem az a május nyit virágot,
Nem, nem ismerlek én sem!
Az
első kötetben a második részt az Emma
ciklus képezi. E ciklus II. dalában Emmát hideg szoborhoz hasonlítja;
szoborarcot talál, melyen nincs meg a kedély derűje, de igéző szemei, csodás
mosolya ellenállhatatlanul vonzzák, bűvölik, érzi a szerelem hatalmát, de küzd
ellene; a III. dalban már érzi a szerelem édes mérgét, sejti, hogy szerelme boldogtalan
lesz, érzi a szerelmi láznak, mely fokozza a vér hevét, a öltői lélek
hevülését, ihletét, kínzó hatását is, annyival inkább, minthogy szervérző
központjának beteges állapota miatt nincs reménye; a derültség, az öröm, csak
fájdalom, szenvedés forrásaivá lesznek:
Epedve vártalak, s hogy íme
Valóság lett a képzelet:
Feljajdúlok: nem ezt akartam!
Óh! mért találkozám veled!
A
IV. dalban reménye teljesüléséről zeng; annyi küzdelem, mellőztetés után talált
egy lényt, aki megérté őt, kinek szívéből a viszont-szerelem boldogító hatása
árad rá, de azért egy szóval sem emlékezik meg szerelméről, hanem annak – Halm
Frigyes 40-es években híressé vált költeménye „Mi a szerelem” szerint:
És vaj’ mikor leggazdagabb?
Ha jót tehet veled”-
egyik
legkiválóbb tulajdonságáról: a jóságáról:
Jóságod enyhe napvilága
Keresztüljárta bánatom,
S verőfényes, derült napokról
Megint, megint álmodhatom!
A
VI. dal szerint, rá nézve a báléjek öröme csak annyi, hogy kedvese mellett
lehet, hogy hallhatja annak hangját, láthatja üdvözítő mosolyát; ezen érzelmét
az igaz szenvedély hangján zengi, az ódai emelkedés lángoló hevületével
emelkedik az 5-ik szak két első soráig, midőn fényes egéből lezuhanva, kínzó
féltékenységében tapasztalja, hogy imádottja is csak – nő.
A
VII. dal részletező előadásával híven tolmácsolja a boldogok lelki állapotát,
kik boldogságukban mindenkit boldognak óhajtanak látni.
VIII.
A tavasz kedves élettüneményeinek szemlélete, mint érzéki benyomás, Reviczky
hangolt, mégpedig egyoldalúan hangolt állapotának megfelelő izgalomba hozza
szervérző középpontjait; a szervérző középpontok komplex izgalma adja a
benyomás kellemes hangulatát; e kellemes hangulat agybeli értágulást,
vérbőséget, okozott életműködést, majd élénk képkapcsolás folyamatot fejleszt,
megindítja a képzetműködést; a megindult képzetműködés Reviczky relatív
képzetvilága szerint, mely teljesen Emmával van elfoglalva, Emmára vonatkozólag
megállandósult relatív kapcsolatok alapján egészen sajátos irányban halad,
vagyis az egymás után eltűnő tavaszi tünemények mindegyikében Emma iránt érzett
szerelmét látja megvalósulva, minden érzéki jel hangulati velejárója s
egyénisége szerint Emmára vonatkozó képeket idéz föl. Az első szakban a
szerelem ébredését, melyet közvetlenül, egyenes úton a nyelv megfelelően éppen
nem tud kifejezi, hasonlatokban, a tavasz első tüneményeiben igen találó
finomsággal, gyengédséggel jeleníti meg képzetünk előtt, hisz maga a tavasz a
szerelem érzéki jele, mint Halm is írja említett művében:
S mely tájról jő a Szerelem?
Ő jő mint a tavasz.
A
II. szakban a szerelem felhőtlen fényes egéről zeng, midőn a lélek boldogsága
csak dalt fakaszt; titkos, édes vágyával az erdőhöz fordul, amelynek kiváló
suggestiv hatása van az impresszionista lelkekre: az a mindent mondó
súgás-búgás, rejtelmes sugdosás, titokzatosan ugyan, de megnyugtatólag válaszol
vágyára, mert hisz az elevenítő kapcsolás szerint az erdő is csak úgy érez,
mint Reviczky egyéni képzetvilága s érzései alapján képzeli; s e két sorban:
Mikor a fecskének susogja
Valami: Építsd fészkedet,
mily
találó képét adja a szerelem viszonzásának, a viszonzott szerelemnek, az igen
szónak. A III. szak gyönyörű hasonlító asszociációban fejezi ki a szerelem
boldogító hatalmát, mely csak mézet, rózsát termel; az egyszerűségnek s
gyengédségnek mily szépségével találkozunk e két sorban:
Mikor minden perc azt susogja:
A tovatüntnél szebb leszek.
A
IV. szak folytatja a hasonlító asszociációkat; e szak második felében van e
szép költemény alapeszméje; az első szak tartalma a remény, a II-iké a vágy,
III. s IV.-ké a boldogság. Az egész szép költemények az epedő, az álmodozó
szelídség rezeg, de e vágyó susogáson átrezdül az égő szenvedély reszkető
hangja; az egész mű a boldogságnak mint egy ellehelt sóhajtása, de melyben a
még mindig reménytelen szerelemnek mélabús rezgései érezhetők; alig-alig van
irodalmukban ily szép költemény, mely a költői nyelv szépségeivel a természet
adta jeleknek oly finom vonatkozásait tüntetné föl, mint Reviczkynek e
költeménye.
IX.
dal. Az eszme, az érzés örök igazsága, a kép, a hang közvetlensége adja e mű
szépségét, amely Pazar színezésű, ragyogó színű nyelven a lélekvándorlás tanát
zengi; a hasonlító asszociációkat, a költői nyelvnek e kiváló szépségeit,
melyekkel egyedül lehet megörökíteni azokat a finom, gyengéd hangulatokat,
melyeket a köznapi nyelvvel megközelítőleg sem tudunk kifejezi, gyönyörűen
alkalmazza az 5-ik szakban a lelkét egészen átható szerelem hangulatának
festésére:
Ha te rózsa voltál, én a harmat,
Gerliczének én voltam a fészked!
Hullám voltál s én a hattyu rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ivén!
oly
szép szak, mely páratlan az érzés, a kép, a hang közvetlenségére nézve.
A
11. dal teljesen ritmustalan; a 12. dal melankolikus természetéről tanúskodik;
boldogsága nagyságában kétség szállja meg; álmai boldogtalanságáról regélnek,
de bizalma szépen beleszövi dalába a nép azon hitét, hogy álmaink – különösen a
halálról szóló álmaink – ellenkezőt jelentenek. A 13-ik dal ódai lendületű
költemény, Emma szépségeinek magasztalása; a testi szépségek kiemelése mellett
találóan jellemzi a nő boldogító tulajdonságait: merő kedély, vidámság,
szeretet; majd egy-két vonással mily jellemzőleg említi föl a művészi lélek
alkotó működését, melyről sokan azt hiszik, hogy játszi könnyűséggel teremt, pedig
csak a könnyek, a keserű könnyek termelik az igazi gyöngyöt; az a művészi,
utánozhatatlan játszi könnyedség csak igazi érzésnek, ihlettségnek szüleménye,
jól jellemzi Horatius:
Ex noto fictum carmen sequar, út sibi quivis
Speret idem, sudet multum frustraque laboret
Ausus idem.
A
14. dalban a beteg szív, az akarat elernyedése, a melankólia ismét erőt vesz
Reviczkyn s lágy, susogó hangon kéri kedvesét: feledje el, mert érzi, hogy nem
teheti nejévé; majd szépen nyilvánul rajongó s gyengéd szeretete azon
lemondásban, mellyel kijelenti, hogy inkább harcol az egész világgal, mint
érezze azt a vádat, hogy kedvese benne s reményeiben csalatkozott, hogy nem
tudta óhajtása szerint boldoggá tenni; a 15-ik dal a rajongó szerelem ódai
hevességű nyilatkozata, azé az igazi szerelemé, mely a szem sugaránál lángra
lobban, a mosolyra fokozódik, nem kérdezősködik, nem okoskodik, csak szeret. A
16. és 17. dalokba már a csalódás, a kiábrándulás keserű érzete vegyül; a
18-ikban keserű irónia sajog, s ez fényt vet szerelmük bomlására; a 19-ikben
ugyanaz a keserű irónia van epigrammai éllel; a 20-ik dal szerelme
megszűnéséről tanúskodik; a három szakon dacos hang vonul át, nem vágyik
bocsánatára, inkább feledje; a 21-ik dalból arról értesülünk, hogy a nő tépte
szét szerelmüket:
Széttépted azt a rózsaláncot,
Mely lelkeinket összefonta.
de
a rágalmat, mendemondát eltűri szerelme emlékéért, ne kedvesét,őt vádolják:
hűtlenségért; a 22-ik dalban keserű dacosság van, az édes múltra se akar emlékezni, az a játék,
melyet vele Emmája űzött, nem törte össze szívét; siratta ugyan elvesztését, de
szíve nem törött össze, csak lemondott, de a lemondás keserű hangján is
átérzik, hogy szíve vérzik; a 23-ik dalban, fokozatosan, még erősebb dacosság
nyilvánul, lemondása, nyugalma csak látszólagos, mert hangja elárulja
fájdalmát; szarkasztikus iróniával kegyes bocsánatot ad:
Mindenki bántott, elhagyott; így
Tanultam én ki a világot.
Ez a csekélység számba sem jön:
Farewell tehát! Én megbocsátok.
A
24. dal az elfojtott szenvedély kitörő hangja, minden, mit lát, csak szerelmére
emlékezteti; lelkének hangulati velejárója tapad minden érzéki jelhez – a
jelentő asszociáció alapján -, mindenben csak szerelmének tárgyát, Emmáját
látja: a 25-ik dal melancholikus
természetének – mely folytonos ellentétek közt hánykolódik – hű tanúja,
mert a 24-ik dal epedő hangjával szemben ismét dacosságban tör ki, iróniával
zengi: hogy ne gondolja, hogy sóhajtoz utána, hisz már mást szeret s íme, őt
érheti most már a vád, hogy gyönge, mint a nád! A 26-ik számú dalból sejthetjük
szerelmi viszonyuk fölbomlásának okát: Reviczky féltékenykedése s ebből
fejlődött dacos heveskedése; a 27-ik dalban az újra föllángolt szenvedély
boldogtalanná tevő tüze miatt keserűen vádolja volt-kedvesét, miért nem ölte
meg őt, miért nem lehetett nagy boldogságában meghalnia, hogy ne kellene
éreznie nyomorúságát!
A
28-ik dalból keserű cinizmus szól, de bármint igyekszik is meggyőzni hűtlen
kedvesét arról, hogy már nem gondol rá, mégis erősen kiérzik, hogy szíve most
is Emmáért dobog; ugyane hang, ugyanezen érzelem vonul végig a 29-ik dalon,
melyben látszólagos nyugalommal ajánlja ugyan Emmának, hogy menjen férjhez, ne
várja meg a virághullást, mert már rózsa, kinyílt virág, de a lemondás, a
reménytelenség mély fájdalma adta csak ajkára e hangokat s bár az utolsó
szakban könnyed hangon zengi:
Minek várnál!... oly gyorsan száll az óra
S az ifjúság oly hervatag.
Szeressünk hát pillangó, rózsamódra,
Akit lehet, akit szabad!
már
a 30. dalban bevallja, hogy nélküle sivár, unalmas, bús az élet; ugyane hang
ismétlődik a 31. dalban anélkül, hogy ez ismétlés miatt unalmassá lenne, mert
fájdalma más oldalról jelenik meg: amint szívébe eltemetett kedves halottját
siratja; de már a 32. dalban teljes erővel tör ki szívéből a szenvedély,
megszűnt a látszólagos lemondás s a boldogság után vágyódó szív heves
felindulásával zengi:
Kell, hogy nekem is viruljon
Az öröm virága,
S hogy enyém légyen a földnek
Legdicsőbb leánya.
A
33. dal, melyben még fokozottabb mértékben nyilvánul az ifjúi szív
boldogságvágya, az elfojtott, de teljes erővel kitört szenvedélyes szerelemnek
ritka szép nyilatkozata, hiába minden áltatás, hiába minden törekvés, hogy
feledjen, hozzá hasonlót nem lel soha; igazi ódai fennszárnyalás, lendület
hatja át az egész költeményt, a hang folytonosan emelkedik, csak az utolsó
előtti szakban csökken meg, de e szak teljesen fölösleges is, e nélkül az ódai
szárnyalás mindvégig emelkedik; a pátosz egész hevével zengi:
Nem tudok én más nőt szeretni,
Csak tégedet, csak téged egyedül!
Soha, soha se hagylak én el
Te vagy minden dalom végső sora.
Mennyi
szépség ömlik el a III. szakban, hol elsorolja mindama tulajdonságokat, melyek
a valódi szerelemnek alapjai! A 34-ik daltól kezdve folyton az édes szerelmi
vágy hevíti, mindenben kedvesét látja, annak emlékétől nem tud szabadulni;
sokféle keserűsége között csak e szerelmi ábránd hat rá vigasztalólag, a
tavaszi nap nem égető, szelíd fénye az ábrándok épp oly szelíd fényével önti el
lelkét; a remények, mint a tavasz gyengéd ibolyái hatják át szívét, dal fakad
ajkán, mely száll kedveséhez, mint a pacsirta a tavaszi nap felé; a virág s dal
képzeteihez fűzi többi képzeteit: a virágok susogásában szerelmét, kedvesét
hallja; majd a pacsirta röpke szárnyán küldi dalát, mely oly tiszta, mit
kedvese s oly fényes mint a napnak első sugara; ragyogó Pazar színezésű nyelv
van e szakokban s ez csak fokozódik a 35-ben, melyben gyengéd, susogó, meleg
hangon szól szíve mély keserve között is hűtlen kedveséhez; a 2. s 3-ik szakban
gyönyörű hasonlatot használ gyengéd, meleg hangon, behízelgő lágy ritmussal. Sok igazság van a
4-ik szakban, ha nem is oly meleg a visszaemlékezés boldogsága, de mindenesetre
drágább, el nem veszíthető; szépen hasonlítja ezért az emlékezetet a
holdvilághoz, melynek ugyan nincs hevítő ereje, de bűvös fénye édes ábrándokba
ringatja a szívet ; az emlék, az emlékezet örökkévalóságának egyik legszebb
nyilatkozata. „Akit szerettünk” című
verse, mely szelíd, moll akkordokban zengi:
A sors megáldhat, meggyötörhet,
Emelhet hír vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Őt áldja hülő ajakunk.
A
36-ik dal a gyengéd, de rendíthetetlen szerelemnek igazi zenei nyelven szóló
nyilatkozata; a 37. az emésztő, elolthatatlan vágy, szenvedély hangja; e hő
vágy kész föláldozni az életet az üdv egy pillanatáért; a 38. éppen
ellenkezőleg nem a szenvedélyes, hanem gyengéd, mély szerelemnek egyik nagyon
bájos nyilatkozata; abban, hogy kedvese őt kerüli, nem a harag, nem a hűtlenség
jelét látja, hanem azt, hogy emlékében örökre megmaradjon az a szép alak,
melyben először látta, hogy kedvesének fiatal, üde, bájos szépsége hervadatlan
éljen lelkében s őszkor, hervadtan is, csak a viruló rózsát lássa benne – rá
emlékezve.
A
30-tól 40-ig terjedő dalokban: a fájó, reménytelen epedés, a sírásra hajló
mélabús lélek, a fájdalmas s mégis édes ábránd, édes hevülések, melyeken még az
égő szenvedély vágyó hangjai rezegnek, az elmúló s újra éledő álmodások a
tárgyak; a költő csalódott, beteg szíve, mely mégis hűtlen kedvesét sohasem
átkozza, látszólag gyógyul a szerelmi visszaemlékezés édessége alatt; ez édes
méreg jól esik epedő lelkének: a tavasz minden szépségével szerelmének bűbájos
pillanataira emlékezteti, de ez emléken búsan rezdül a melancholia kísérő
társa: a csendes lemondás néma megadása; s ennek hangjaiban az érzelem
mélysége, melegsége, a legtisztább poézis szól; e dalok arról is tanúskodnak,
hogy Reviczky szervérző középpontjai nem voltak normálisak, ez az oka, hogy
legboldogabb pillanataiban egyszerre kételkedés, féltékenység lepi meg, majd
ismét dac nyilvánul szerelmében, mert a búsongás, a bánat szervérző
középpontjai minden kis jelben – gyakran ok nélkül – a féltékenység gyötrő
képeit éreztetik vele; ez az oka, hogy az édes méregtől mégsem tud, nem akar
szabadulni, jól esik lelkének ez édes bú, édes gyötrődés; keserű könnyei a
legszebb dalokat szülték.
A
41. s 42. dalokban van költői ihlet, igaz érzelem, a 43. józan reflexió a
szenvedély heve nélkül, a 44-ik dal cinizmusa bántó. Az Utóhangok híven tükrözik a szenvedély hevének lelohadását, színe,
illata elenyészett érzetének, a sorokon csak a reflexió halvány, bágyadt sugára
rezeg át: száraz gondolatok az érzelem melegsége nélkül; a 48. dalban, miként
Horatius zengi híres ódájában (III. 30.) halhatatlanságot jósol magának s
kedvesének, Emmájának; teljes meggyőződéssel zengi:
Ah, úgy van, úgy! Ah! úgy kell lennie!
Előbb halok meg; kell hogy így legyen!
hogy lásd, miképp támad költőd híre
S hogy mit mível valódi szerelem:
. . . . .
… járjon által boldog büszkeség,
S ne gyászold sírom, hanem ünnepeld!
Az
Énekek éneké-ben a múlt sivárságának,
sőt nyomorúságának erősen realisztikus, éppen nem költői rajza utánrajzolja a
jelen üdvét, boldogságát; a három első versszak kietlensége zavarja a többiek
szépségének élvezését, mert a 4-ik szaktól kezdve igazi ódai lendület,
emelkedettség jellemzi e zenei nyelvű költeményt, csak a 7-ik szak zavarja meg
tartalmával a tiszta esztétikai gyönyört: tartalma nem fakadhat szerelemből,
mert ez kedvesében nem láthat hervadást, hanem csak virulást. A hasonlító
képkapcsolásnak az egyén hangulatát találóan másoló finom árnyalataival
találkozunk e szakban:
Te ringatódzol legszebb dalaimba
Szívem legédesb, eleven dala:
Egyetlen csillag távol mult homályán,
Átcsillanó fény a jövő ködén;
Viharba’ békét hirdető szivárvány,
Szelíden ömlő fény a csend ölén.
Az
50-dik dal a még egyszer láthatás emésztő sóvárgásának oly megható hangú
nyilatkozata, hogy a művészi suggestio útján az olvasó lelkében is ugyanazon
fájó, a költő fájdalmában résztvevő hangulat származik; az 51. dalban megható
hangon vesz búcsút, a reménytelenség kínos érzetével zengi:
Ez az utolsó dal te hozzád;
Lemondok egy sohajban.
Az
első szakon elömlő bánatos hangulat adja meg a többinek méla színét, fájó
hangját s emeli ugyanazon hangulatba a művészi suggestio alapján az olvasót;
csak édes emlékek töltik be szívét, az állandósult képzetkapcsolás alapján
szerelmét a szép tavaszhoz hasonlítja
Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.
s
éppen ez édes emlék hatása alatt soha, soha nem tudja feledni szíve első, való
ideálját:
Szívem más névre nem nyílik meg
Emmával tér a sírba,
mert
mint „Akit szerettünk” című egyik legszebb alkotásában oly melegséggel írja, az
emlék, melyet való szerelem hagy a szívben, örökké él:
A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hir vagy bukhatunk
A kedves arca sose hágy el;
Őt áldja hülő ajakunk.
Dr.
Kapossy Lucián
Forrás: Erdélyi Múzeum XVI. kötet IV. füzet 1899.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése