Liliomot kötött csokorba
Egy asszony kinn a piacon,
Öreg, virágos kofaasszony,
Valamikor az ő arcán is
Virult az üde liliom.
A háta mögött állt a lánya,
Taposott sarkú utcalány,
Az átvirrasztott éjszakának
Borgőze ott volt még szemében
S megült a szétzilált haján.
Köröttük zakatolt az élet
És hömpölygött a néptömeg
S az öreg asszony feldühödve
Káromkodott, már szinte sok volt,
És idézte a szenteket.
„Te sátán-fajzat, átkos legyen
Az óra, melyben szültelek,
Ha van isten a mennyországban,
A szégyenért, amit rám hoztál,
Az életedet verje meg!
De nincsen isten, hogy is volna!
Nem lennél ily cudar, bitang!...”
… Akkor elhallgat. Máriának
Tiszteletére a toronyban
Éppen most csendül a harang.
Két fonnyadt kéz ím
hirtelen,
Egymást keresve
összeér,
Reszkető liliom
közöttük
Tiszta, mint
szűznek tiszta álma,
Harmatos, illatos,
fehér.
Egy ősz hajú fej
meghajol és
Bólongatva reá
borul
Egy ráncos ajk,
olyan, miként a
Gyermeki ajk, amely
dadogva
Imádkozni mostan
tanul.
Száll a harangszó
imbolyogva
S egy reszkető ajk
megremeg:
„… Bocsásd meg a mi
vétkeinket,
Valamiképpen
megbocsájtunk,
Hogyha ellenünk
vétenek.”
Forrás: A
Jövendő – 1. évf. 1. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése