Delpit és Tompa két költeménye

Két költeményről lesz szó, melyeknek szerzői két külön világban éltek. Az egyik a francia főváros szellemet, fényt sugárzó körében, az ember-Óceánon, melynek felszínén ragyognak a habok, de mélyében iszonyú örvények, szennyes salak háborognak, elnyelvén hitet, jóllétet, erényt és vigaszt. Oh! ha e vízfenék megmozdul – mint ahogy Vergilius mondja: „imis stagna refusa vadis” – minő kétségbeejtő felfordulása támad az erkölcsi világrendnek, az emberiség fenséges haladásának hőse az állatnál lennebb süllyed, mert a tudatlanság üressége mellett benne örvénylik az erkölcstelenség végtelen örvénye. A polgáriasság fényes templomát szentségtelen kézzel megrabolja a söpredék és kezében minden szent hagyomány, minden igaz remény, minden lelkesítő gondolat gyújtogató kanóc lesz, mellyel meggyújtja a könyvtárt, a szellem e pantheonját, meggyújtja a műkincsek palotáját, a lángész e templomát. E környezetben él Delpit, e sötét napokat éli át, az emberiség Kain-bélyegét látja égni annak a fenséges népnek homlokán, mely az emberi jogok vallását hirdeté, s a testvériességet kísértett megvalósítani politikai törekvéseiben, küzdelmeiben, mely a haladás ihletével van megáldva. De hát a másik költő? A mi mélázó Tompánk, kinek hangulata szívünk legtisztább, legsalaktalanabb, a földi szenvedély viharától jól elrejtett hangulata, ki – ha háborog – a szellem-élet magányos háborgását éli át, vagy a politikai ellentétekről mit sem tudó igaz hazaszeretetet rajongását és csüggedését, gyászba merített örömét zengi meg azon kimondhatatlan melódiájú hangszeren, melynek volt húrja még a virágok áloméletének zenéje számára is: hol találkozik a francia költővel? Egy haldokló ágya mellett. Mikor az élet kötelékei szálaként szakadoznak el, midőn

„A nagy rejtély előtt a szív megrezzen

És benne örvénylik a nagy Ismeretlen”,

a hit talányát veti fel a lélek s azzal vívódik, azzal harcolja azt a tusát, melyet Jákob álmában az angyallal folytatott, csakhogy az angyal a halál Angyala, e percek hangulatát örökíti meg Delpit „Megbánás” és Tompa a „Haldokló mellett” c. költeménye. Delpit epikus, Tompa lírikus alakban írta költeményét; de Delpit is egy gyóntató atya ajkára adja egy megrendítő esemény elbeszélését, tehát inkognitó maga beszél; Tompa az igaz líra körében marad, de azért szintén elbeszél. S minő ellentét! Tompa a protestáns pap, az egyéni vallás rejtett kételyeit érinti meg és midőn a kétkedés örvényéből egy lelket saját hívő szívének kockázatával annyira partra segít, hogy a vallásból gúnyt, az erkölcsiségből satiricus játékot űzött haldokló, ki e szóra: „Higyj!” azt felelte: „Nem tudok”, mégis érdekelve kéri:

„Taníts meg rá: mikép’ kell hinni?” Maga is megtántorulés midőn az ő haldoklója „Nem – nem megyek!” irtóztató nyögés mellett behunyja szemét, kimerülten rogy egy székbe s elméjére „sok nagy gondolat tolult”:

„Élet s halál… lélek a test… öntudat

Meg nem haló, fulánkos férgei…”

Íme a protestáns hit erős fényének erős árnya! Nem egy kegyelemosztó egyház büszke hatalmával, feltáruló mennyével győzi le a kételyt, hanem a benső hit tusáiba maga is részt veszen, meggyőződik, miközben meggyőz. Az egyéniség körébe hatol be, e körben marad. A hamvai lelkész egyszerű, szelíd világában a kedély hite szintén próbára tétetik; a világhoz ragaszkodó, az egyéni önzés bálványának áldozó emberek által: ő megrendül, de csak a részvét miatt, kételye igaz,mert egészen emberi. E hitetlenség vagy euphemisticus kifejezéssel az Ész istenének emelt oltár előtti hódolat, a pozitív egyház romjain emelt oly cultus, mely isteneket tör szét, mint ahogy Delpit elnevezte azon könyvét, melyből a kérdés alatti költeményt lefordítottam: „Les Dieux qu’on brise” (A széttört Istenek), hazája Párizs; társadalma a commune, hívei a hitetlenek, papja a petroleur, reménye az egy színvonalra emelt, vagy még inkább süllyesztett testvériség. A művelt világ megborzadt ama borzasztó tragédiától, melynek jeligéül szolgálhatott minden fattyú tragédiájának, s így Borics tragédiájának is jelszava: „Hitte, hogy joga van.” A műveltség szent hagyományait rendbe dobták az égő Párizs lángjaiba éspedig a haza oly pillanatában, midőn a gyűlölségnek kezet kell szorítnia, a politikai elvharcnak el kell simulnia, midőn a közszenvedésben minden szívnek egybe kell forrnia, midőn az invasio hadgyűrűje összeszorítá Franciaország szívét: Párizst. Ekkor az elv nevében folyt a testvérgyilkolás, az eszme nevében folyt a nemzet megalázása. Egy ily daemonicus láztól lett megkapatva az a szegény haldokló, ki Delpit papjának áldó kezét visszautasítja; mert:

„—a pártviszály borát ízlelé meg,

Melytől aki ittas, őrült álmok rabja,

S imetten átokra nyilik csupán ajka.”

Szegény anyját mellőzte, vérig bántotta. Mikor iszonyú bűnei után végre börtönbe kerül, utoléri sorsa, környékezi a halál árnyéka, ekkor érkezik a jó anya által küldött falusi pap, hogy gyermekkora ártatlan emlékét fölidézze e megfásult, megrögzött lélektan, hogy a jó anya kegyetlen óhajtásnak eleget tegyen: ha már testét nem lehet, mentse meg lelkét.

A drámai dialóg erős Tompánál, mélyebb Delpitnél. Hiszen nála a háttérben mintha látnók az égő Louvre-t és az „Igazság palotáját”-t lángokban. S e lángok világot a nép-dühnek és a mámor orgiájának szennyes odvaira vetnek. A nép-Nero orgiái ezek, melyek még várják festőjüket. A megoldásnál a francia nem tagadja meg magát. A megrögzött gonosztevő a gyermekkor légkörébe száll, ott felmelegszik. A hazafias pap lelkéből átröppent sugár fellobbantja újra a hazaszeretetnek, emberiségnek, családnak, hitnek és reménynek az egyéni élet romjai alá temetett eszméjét. Ez élet összetört, de a lélek mentve lett. A pap betölté magasztos hivatását. Az önvád, a való megbánás hangján mintegy jóslatszerű szavakat mond a szegény rab. Kijelenti, hogy a haza gyászának azok okai:

„Kiknek őrjöngése szent törvényt taposott:

Égi, földi törvényt, melyek együtt vesznek,

Törvény megvetésért pusztul el a nemzet.”

Delpit papja, int Tompa, mély gondolatokba merül, de nem tépik az: „öntudat meg nem haló, fulánkos férgei.” E pap diadalmat ül és azon szavakban, miket a haldokló mondott, mintegy az idvezült lélek kijelentését keresi:

„Tán szeme az örök, az isteni fényben

Fürdött, míg érinté a halálnak árnya,

És a menny kapuja lőn neki föltárva.”

Tompa hitetlenje az utolsó percben is türelmetlen, pedig meg vagyon írva: „Tűrőké a mennyeknek országa.” Utolsó szavai is ezek: „Nem – nem megyek!” A Delpit communardjának utolsó szavai:

„- azért, amit tett, ki-ki vezekeljen!”

a valódi megbánás hangjai. Így van ez jól. Ezáltal hagyja Delpit lelkünkben az epikus nyugalom benyomását. Tompa lelkünkbe szállítja a lírai forrongás meleg áramlatát. Mindkét költemény értékes, igazi gyöngy; de a Delpit-é hazafias tett. Tompa magunkba mélyeszt és nem tud megnyugtatni; Delpit az emberiség jövőjére nyit kilátást s e végtelen láthatár fölemel, megragad.

A két költemény jellemzi a két világnézet kételyét. A katolikus egyház hatalma felhívja a fellázadt e hatalom ellen, a protestáns egyház szabadsága megengedi a fellázadást önmagunk ellen. Mindkét küzdelem hasonlít Jákob fent említett küzdelméhez az angyallal: a kétkedő legyőzetve érzi magát. Az egyik hitetlenség a reménytelen halál sivár küzdelmére, a másik hitetlenség a reménytelen halál sivár romjaira enged kilátást. De álljon itt a mondottak illusztrálására Delpit költeménye. A megszűnt „Magyarország és Nagyvilág”-ban közöltem volt ugyan, de megérdemli, hogy a fentebbiekkel kapcsolatban egész terjedelmében közöltessék, hogy annál szélesebb körben legyen ismeretes. A művelt olvasó a Tompáét bizonyára ismeri, vagy ha ez igénytelen sorok után megismerni kívánja, könnyen megszerezheti.

Delpit Albert: A megbánás

I.

Akkor ez esetet sok lap elmesélte,

Ez embernek szörnyű, rémítő volt vétke.

Míg a szentségtörő lázadásnak bűne

Párist egy új ostrom iszonyába űzte,

Három vitéz lőtt le… s keze sem reszketett,

S aztán látták, mint visz gyujtó szövetneket;

Házakat rabol ki, templomokat perzsel,

Zsivány lett és mégis érdekelt ez ember,

Mert, ahol pap valék, falunkban élt anyja.

Szegény nő! Rossz fiát hányszor elsiratta,

Ki bősz volt iránta, húsz éves korába’

Anyai hatalmát szilajul lerázta.

Párisba ment, édes otthonát elhagyván,

Munka helyett dőzsölt puha kéjek karján.

Esze volt, hát anyja segéllyel ellátta,

Martalékul esett kis vagyonja háza,

Csakhogy tanulhasson; hejh! de a rossz gyermek,

Tanulatlan fővel nőtt fel sihedernek.

Páris!... te tűzhelye ádáz gyűlölségnek, -

Benned a pártviszály borát ízlelé meg,

Melytől, aki ittas, őrült álmok rabja,

S imetten átokra nyilik csupán ajka.

Tizenhat év telt el s nem írt az anyjának,

Kit nem kerestek fel, csak a sötét árnyak.

Férjének özvegye, fia vesztes anyja

Azt halva, ezt élve, mindkettőt siratja.

Egy napon, amint az áldozást elvégzem,

Egy asszony vár otthon, ezt jelentik nékem

Talpig borult gyászba, szemén könnyek, fátyla,

Földre rogyva térdel, jöttömet így várja.

Tüstént hazamentem, felnyitván az ajtót,

Őt láttam. Bús arcán könnye még patakzott,

Húzva azon végig fájdalom-borozdát,

Mely elmondja búját, sejteti gyászsorsát,

Reszkető kezével könnyét letörölte:

Elfogódva, némán álltam meg előtte;

Sejtém, miért tört meg a bú terhe alatt.

Így szól: „meg fog halni, elvesztem fiamat!”

És, hogy em feleltem, folytatá: „Értse meg,

Elrabolják tőlem drága gyermekemet;

Halálra ítélték, többé nem láthatom!”

S halkabban folytatá: „hejh! fájdalmas nagyon,

Mit róla olvastam; fejét bűnre adta,

Kezét fölemelte katonára, papra;

Ölt, gyújtott, - valóban mind iszonyú bűntett! –

Nem akarok többet szólni arról, mit tett;

Nem ez az én tisztem; és ez halál nekem!...

Tudja-e, mi gyötri legjobban a lelkem?

Az, hogy az én fiam, az az elítélt rab,

Vigasztalan haljon, ne imádkozzék pap

Érette s az égre átkot mondjon ajka;

Miket mondhat, megöl annak gondolatja!”

Aztán pihent kissé:

„Oh reményem nincsen,

Hogy fiamnak éltét többé már megmentsem;

Mentsem hát me lelkét: ne tagadja ezt meg!

Én, a szegény anyja, itten ezért esdek.

A nagy ég nevében, könyörüljön rajtam,

Tenger búmnak felét, hagy, hogy átadjam.”

„Mit tehetek?”

„-Menjen; értesse meg véle:

Feloldhatja még az irgalom igéje.

Ő, aki nem ismert bűnbánatot eddig,

- Szent atyám – megtérhet, ha hittel vezeklik,

Ön előtt, kit ismert, mint ártatlan gyermek,

Ez emlék találja csak őt védtelennek,

Tán kitárja szívét, mely megromlott, beteg…”

- „Egy lélek üdvéről van szó, tehát megyek.”

II.

Éj volt. A fogházba beléptem. Bizony, ha

Útközben e dolgot meggondoltam volna,

Kegyelem munkáját meg sem is kísértem;

Mintha a jó Isten azt, ki szerencsétlen,

Elhagyná!

Beléptem.

Kicsiny szűk szobácska

Fogadott, honnét a kisded ablak rácsa

A borongó égre szűk kilátást engedt.

Az elítélt szunnyadt. A neszre fölrezzent.

Ágya szélén ott ült, néma dac az arcán,

Embernek csak árnya, oly halotti halvány.

Feszületet tarték nyugodtan elébe.

„Fiam, jövék – súgtam – az Isten nevébe’!”

Nem felelt. De dühtől reszketett a teste.

Vissza nem riadva, lelkem el nem vesztve

A kis fakeresztet föltartám előtte.

Néma volt.

Mióta sínylik e börtönbe”,

Ő az álmok rabja, most látta e szent jelt,

Mely hirdet irgalmat, békét és kegyelmet.

Újra szólék:

„Jöttem az Isten nevébe’!”

Ekkor fölkelt, így szólt, szemeimbe nézve:

„- Ugye, hogy kegyelmet akar hozni nékem?

Hiszen immár késő, közel van a végem.

Minek a kegyelem?! Tartsa meg; távozzék!

Homlokán kiült már a halál verejték,

De rá fényt, világot a gyűlölség vetett;

Iszonyú volt az, mit ez ember szenvedett.

Mozdulatlan arccal, nyugodtan szemléltem,

Szeme vadul égett gyűlölet tüzében.

Egyszer csak felismer: mert, ki érzéketlen

Volt eddig, nyugodt lőn. Mélyen rá figyeltem.

A harag villáma lázas szemeiben

Nem lobog már többé… kialszik… elpihen.

Ekkor én harmadszor, hogy hassak rá jobban,

Mutatom keresztem, melyre most nyugodtan

Vetette rá szemét, én tartván elébe

Mondám: „Fiam, jövék az Isten nevébe’!”

Felém jő támolygva, mintha részeg volna.

- „Köszönöm – susogá -, köszönöm, oh mondja.

Él-e anyám? Oh jaj! tisztelendő atya

Szegénynek mért voltam elfajult magzatja?

Sokat sírt miattam, sokat szenvedt értem;

Önnek, ki olyan jó, meggyónom e vétkem.

Ugye azért jött, hogy meghalni tanítna?

Hagyjon hát magamra, kínt halmoz a kínra!

Nem hiszek én többé oktalan mesékbe’,

Istennek, királynak, hazának már vége!

Hagyjon el; fejemet tevém a kockára;

Játszottam, vesztettem és fizetek már ma.

Mért érezzem ép’ most, mit tehettem volna;

Hogyha bár csalódtam, ez nem az ön dolga.

Mihaszna még gyónnom, feloldozást nyernem?

Nincs közöm istenhez, semmihez… Hát menjen! 

- Gyermekem…

- Gyermeke!

- Mind az, aki szenved!

Haldoklónak adni lelki segedelmet,

Az irgalmas Istent hirdetni: ez tisztem.

- Ha Isten ember lett, úgy irgalom nincsen!

- Szegény boldogtalan!

- A vádlevél vádol

(Lajstromot készítvén bűnöm halmazából)

Hogy öltem, gyújtottam, loptam és raboltam

Iszonyút műveltem; haljak meg hát… jól van! –

Tompa szenvedése elhal a hörgésbe’.

„- Az új elv, az új tan szólott e beszédbe”,

Mondám én – „gyermekem, eljött ön Párisba,

Amely ez esztelen elvekre tanítja.

isten! de hát van-e haza! Üres beszéd!

Nagy szavak, melyek az ember szívét, eszét

Lángra gyújtják, ha bár álmában is zengnek;

Mit tart az új erkölcs drágának és szentnek!

Káromolni tud csak, kétkedni mindenben,

S legelőbb magában az, aki hitetlen.

Ami szent, gyűlölni, megvetni tudjátok;

Oh! hogy e hazát is sújtja ez az átok!

Szívetek mélyében, gyűlölet leplében

Szép tanotok eddig rejtve vala mélyen.

Midőn a harc tombolt, az ellenség árja

Dúló hatalommal tört szegény hazánkra.

Ki hullt el köztetek, mit a hősök régen,

Midőn, mint Pompeius a földet kétségben

Kardjával ütötte, hogy abból élesszen

Új légiót, mi is oly kétség’esetten

Aggódtunk, vergődtünk; látni véltük immár

Hogy iszonyú csapás fejünk felé mint száll

Átkos madárképen, hogy reánk lecsapjon:

A hősök nyomában ki állt ott a harcon?

Közkatona, vezér, ki hullatá vérét,

A végpillanatban szívében őrzé még

Isten szerelmével a haza-szerelmet!”

Lihegve figyelt rám; egy pár percnyi csend lett.

- Frankban! mi az nekem? Igazán bevallom

Fuvalma hő csókját soh’sem érzé arcom.

Mert hiszen feledni tanultam régóta.

Gyakran jut eszembe beszédjük, mióta

A nagy rejtély előtt a szívem megrezzen,

És benne örvénylik a nagy ismeretlen!

Elgondolom: oh ha elvesztünk mindnyájan,

És e hon elveszett szörnyű nyomorában,

Azért volt, mert ki-ki nem tevé meg tisztét.

Hogy ne legyünk gyávák, legyünk hősök ismét?

Legyünk jó polgárok: ez az erény magva,

De mindnyájunk szíve meg vagyon rohadva.

Hitvány semmiségben hagyjon hát elvesznem,

Későn érkezett már, hogy megváltsa lelkem.

Az ég megvetésre méltatna csak engem,

Már semmi sem érek; oh, atyám, hát menjen!

„Fiam – mondám –hosszú az Úrnak türelme;

Ha keményen sújtolt, méltó valál erre.

Meg leszel büntetve; de a végső percbe’

Hidd, hogy felemel még végtelen kegyelme:

Gyónj meg és az Isten megbocsát!” A hajnal

Térdelve találta bűnbánatos arccal;

És amikor fölkelt kezemet megfogva

„Figyeljen – szól -, otthon hogyha majd elmondja,

Hogy én bűnbánóképp’ haltam vezekelve,

Mondja el, oh atyám, mondja el nevembe’,

Őket az ellenség fölgyújtá, kirablá,

Az idegen mindent félig teve rommá,

Ők várják, hogy eljön még a bosszú napja;

De hogyha hazánknak szíve megszakadna,

Mondja meg, hogy oka én vagyok és azok,

Kiknek őrjöngése szent törvényt taposott:

Égi, földi törvényt, melyek együtt vesznek,

Törvény megvetésért pusztul el a nemzet!

Pusztuló népeknek ez az igaz lecke,

Fennmarad, ha jobb lesz, s meggyógyul a lelke,

Éltem, bűnhődésem senki se’ feledje:

Öltem és életemmel lakolok érette,

Nem amint  mi tettünk, tegyenek másképpen,

Hogy hazát feledtem, ez vala fő vétkem;

E szörnyű napokban kikerülhetetlen,

Hogy azért, amit tett, ki-ki vezekeljen!”

.        .        .        .        .        .

És az Úrban halt meg.

De amiket monda

E szegény rajongó nékem haldokolva,

Keserű igazság vagyon abban, érzem:

Tán szeme az örök, az isteni fényben

Fürdött, míg érinté a halálnak árnya,

És a menny kapuja lőn neki feltárva!

Hegedűs István

Keresztény Magvető 1885. 20. évf. 2. füzet