Mohó és önző én sohase voltam,
Múló örömet, kis futó gyönyört
Tépni az úton én le nem hajoltam.
Az utam büszke volt és egyenes!
Hogy szívem hulló vére pergett rája:
Én nem mutattam és más meg se látta.
lágy, rőzseujjú, bársonyos kezem
Az életharcban edződött keményre
S ha sujtoló ökölként emelem:
Magamat én akkor se védem véle.
Engem bánthat a sok embervarangy,
Mérges tajtékot köphet gyászruhámra
Én sohse nézek le az utcasárba!
Erős, suhogó, fehér szárnyaim
Ragyogó ívben visznek a magasba
S a lelkem fényes, finom álmain
Emberszívek tisztulnak, csillagosra.
Én: én vagyok – és hozzám el nem ér
Kis mocskos párák irigy röheje.
Elválaszt tőlük egy egész világ:
A lelkem bátor, gőgös ereje.
De szívem mélyén néha bősz utálat,
Titánerejű gyilkos gyűlölet
Rőt lánggal égő, vad bosszúvágy támad:
Ha őket bántják, akik enyémek,
Harmatos, gyöngéd kis virágaim
S a villámverte, drága, ócska fészket
Ó, akkor vérig marja lelkemet
A hatalomnak forró epedése,
Hogy sújthatnék le a gazok fejére!
És sóvárgom az arany tengerét,
Hogy térdre hulljon hitványul előtte
Ez a lelketlen, gyáva söpredék
S körültáncolja vágyón, reszketőn,
Alázatos, otromba hízelgéssel
S bárgyú képébe vágjam megvetőn.
… Így lázong titkon elmém és szívem,
Amíg megtölt szánó, bús bocsánat:
- Maradjon a gyűlölség gyönyöre
Az embervarangy sokaságnak!...
Forrás: A
Jövendő – 1. évf. 1. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése