László Jenő: Férjfogás

A leány keményen egymásra szorította az ajkát, mintha el lett volna szánva, hogy magába fojtsa minden gyöngédebb érzését és azután ingerülten vágott az anyja szavába.

- Ugyan anyám, ne bosszants ezzel az örökös érzelgéseddel. Inkább arról beszéljünk, hogy teljesítetted-e kötelességedet irántam?

- Leányom! Hogy beszélhetsz így? Kötelességemet! leányom iránt! Egy anya gyermeke iránt! Hiszen az életemet feláldoznám a leányom boldogságáért.

A leány szemében az eddigi dacos villongást valami szelíd szomorúság váltotta fel.

- Igazad van anyám. Nincs jogom szemrehányást tenni… De ennek a folytonos anyai bölcselkedésednek nem sok értelme van. Ezzel nem lehet helyrehozni az elmulasztottakat. Nem gondoskodtatok a jövőmről. Azt hiszem, hogy a férjhezmenetelemből sohasem csináltál magadnak valami nagyobb gondot. Barátnőim már rég boldog asszonyok. Pedig mindig azt mondtátok, hogy én vagyok közöttük a legszebb, a legokosabb. Egyedül erre és a véletlenre bíztátok a sorsomat. maholnap megvénülök. Miben bizakodtok majd ezután?

Az anya türelemmel hallgatta végig a leánya panaszkodását.

- Nem szabad kétségbe esned leányom. Most 24 éves vagy. Nem gondolnak és nem látszol többnek 20 évesnél. Különben én azt hiszem, hogy egyelőre nem kell más után nézned. É semmit sem adok azokra a pletykákra. Esküdni mernék rá, hogy a felesége leszel. No hiszen az volna a szép, ha holmi vidéki kis libácskával nem tudnád felvenni a versenyt. Bizonyosan szülei erőszakolják. Persze, azoknak a nyomorultaknak szükségük volna rá, hogy a fiuk gazdagon nősüljön. Azért se engedd ki a kezeid közül. Csak ügyes légy, leányom… Egy ilyen ideális rajongóval könnyű elbánni… Hogy nem szereted, hogy ki nem állhatod? Nem egyedül vagy, aki szeretet nélkül megy férjhez. Vedd tekintetbe leányom, hogy a házasság előtti szerelemnek legtöbbször semmi befolyása sincs a házasélet boldogságára. Minél nagyobb szerelem az alapja a házasságnak, annál nagyobb a kiábrándulás, a csalódás – a házaséletben. A házasság előtti szerelem csak arra való, hogy a házasélet bajait és boldogtalanságát a múlt emlékeivel gyógyítgassuk. Azok a legboldogabb házasságok, ahol a férj és feleség mint házastársak kezdik egymást szeretni. Ha pedig a férjedet nem fogod szeretni, ez sokkal kisebb baj lesz rád nézve, mintha a férjed hidegsége és szeretetének hiánya tenné házaséletedet boldogtalanná. Az asszonyok nem szeretni vágynak, hanem magukat szeretve érezni.

Az anyát bosszantotta a leánya gúnyos mosolygása.

- Te csak mosolyogsz, leányom. Fiatal, tapasztalatlan vagy. Nem ismered az életet. Te azt is könnyen vennéd, ha itthon kellene megöregedned. Tudod, mi az a vénleányság?... Örökös epedés egy ismeretlen világ után. Az élet vonszolása az életcél megsemmisülésével, tudatával és érzésével. Az élet mindenki baja, küzdelme, a szív minden örömérzése nélkül… Leányom, a legboldogtalanabb asszony is boldognak látszik – a vénleány szemében…

Az anya odanézett a leánya szemei közé, hogy lássa szavai hatását.

A leány szótlanul elfordította tekintetét, odament az ablakhoz és szomorúan nézett ki az utcára, az esti szürkület sűrűsödő homályába…

II.

A segédei már eltávoztak az irodából; a csöngetésre maga sietett kinyitni az előszoba ajtaját.

Amint megismerte a leányt, zavart, tágra nyílt szemekkel bámult reá.

A leány hamarább feltalálta magát.

- No, ne nézzen hát rám olyan ijedten. Csak meg akartam lepni. Nem fél talán tőlem – egy leánytól? Nyújtsa hát a kezét!... Istenem, hogy lehet ilyen gyáva? Ni, hogy reszket még most is a keze!

A leány hangosan, üdén felkacagott, miközben nagy, nyugodt tekintetű szemeivel mosolyogva, biztatón nézett a fiatalember szemei közé.

- Az igazat megvallva, tényleg zavarban vagyok. A segédeim már eltávoztak. Az egész lakásban teljesen egyedül vagyok és…

- És fél velem egyedül maradni! – mondá gúnyosan mosolyogva a leány. – Ne féljen, nem fogom elcsábítani… De hát ne álljunk itt az ajtóban, ha valaki meglát bennünket, tényleg rosszat gondolhat – magáról!

Adorján Béla bevezette a leányt a szobájába és szótlanul, kíváncsi tekintettel nézett reá.

A leány belevetette magát az íróasztal előtt álló hintaszékbe; először végigjárta tekintetével a szoba bútorzatát és aztán fejét a hintaszékbe hátrahajtva, gyors szakadozottsággal beszélt.

- Beszélnivalóm van magával. A mama tudja, hogy itt vagyok. Egész idáig elkísért. Bement egy üzletbe vásárolni. Majd felcsönget értem. Jó lesz, ha az irodaajtót nyitva hagyja, hogy meghalljuk a csöngetést.

Majd minden átmenet nélkül közönyös hangon folytatá.

- Hallám, hogy nősülni készül. Vagy talán már meg is volt az eljegyzése? Akkor igazán bolondot tettem, hogy feljöttem, mert még hírbe találom hozni.

Adorján Béla sápadt arccal hallgatta a leányt. Reszkető kezét végighúzta lüktető homlokán, mintha valami bántó, fájó gondolatot akarna onnan tovaűzni.

Egy pillanat alatt átfutott agyában a múlt minden emléke.

Mint fiatal jogász ismerkedett meg a leánnyal. A szüleinél hónapos szobát bérelt. Szerették egymást fiatal lelkük minden bolond rajongásával. Együtt álmodoztak. Együtt szőtték a boldog jövő szép terveit. Leteszi az ügyvédi vizsgát, megnyitja az irodáját és feleségül veszi. Aztán jöttek hosszú éveken keresztül az élet bajai, küzdelmei…

Az álmok szertefoszlottak, s lassanként az a gondolat fészkelte be magát az agyába, hogy szerelme és ez a leány csak akadályát képezheti karrierjének. Még most is szerette ezt a leányt, csak hogy inkább úgy, mint olyan valakit, aki volt, vagy aki lehetett volna, semmint úgy, ahogy a valóságban most maga előtt látta. Valami szomorú gyöngédség vegyült gondolataiba, amelyet a múlt emléke iránt érzett. Ez a leány szerette őt, évekig lemondással, türelemmel várt reá. Talán férjhez is mehetett volna azóta. Nem, nem vallhatja be, hogy a régi szerelem helyét valami rideg, józan gondolkodás foglalta már el. Nem, nem vallhatja be, hogy a józan esze azt tanácsolja, hogy tépjen szét minden szálat, amely a jövőjét ehhez a leányhoz fűzi. De miért? Csak a szegénység miatt?

A fiatalember úgy érezte, hogy gondolatai teljesen összekuszálódnak agyában.

A kínos csendet a leány szakította félbe.

- Nem akartam megbántani. De rosszul esett hallanom a rosszakaratú pletykákat. Egy idő óta feltűnően távol tartja magát tőlem. Bizalmatlan hozzám. Mintha szabadulni igyekeznék. Végre is én csak gyenge leány vagyok. Nincsen senkim sem… Egyedül magában bíztam…

A leány csendes zokogással a két kezébe temette az arcát.

- Az Istenre kérem, ne sírjon, ne sírjon – s Adorján Béla magához ölelte a zokogó leányt.

Érezte a leheletét, a haja illatát, a gyengéden hozzá simuló leány testének kiáradó melegét.

Mind szorosabban, erősebben vonta magához a leányt.

- Ne sírjon… szeretem… Szeretlek. Nem, nem hagylak el… A feleségem leszel…

A leány kínos vergődéssel igyekezett kibontakozni a fiatalember ölelő karjaiból.

Adorján Béla lázas, lüktető homlokán kidagadtak az erek, lihegő, elfojtott hangon beszélt.

- Nem, nem engedlek el. Megbántottalak… Nem tudom, mit hoz a jövő, de most csak a végtelen szerelmet érzem… Esküszöm, hogy nem hagylak el… Szeretlek… az enyém leszel…

És a leánynak, miközben mosolygó arccal gyengéd odaadással simult a fiatalember ölelő karjaiba, eszébe jutott az édesanyja figyelmeztetése: csak  ügyes légy leányom; nem szabad kiengedned a kezeid közül.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.