Mindig csalódtam. Az a sok-sok álom,
Mely a szívemből titkon kivirágzott:
Soha be nem telt. Vagy ha betelt: másnak.
Engem az élet nem mosolygó szájjal
Küzdött utamra. Befogott, igásnak,
Nehéz robotva s lelkemig fagyasztó
Kemény paranccsal tiltotta el tőlem
Az ifjúságot és az örömet…
Mindig csalódtam… Akihez jó voltam:
Engem csak bántott. Akinek a lelkem
Hajnalos fényét bízón megmutattam:
Mohó kezével nyomban letörülte
A szivárványos, tiszta ragyogást.
Aki előtt a szívem nyitva hagytam:
Gondatlanul és sáros lábbal lépett
Fehérselyem oltári szőnyegére –
S akiért sírtam: rajtam kacagott.
Midig csalódtam: önmagamban is…
Hittem, hogy bátor és erős a lelkem –
Suhogó szárnya föllendít az égig
S a kéksugártól izzó napközelben
Koldusszívem is megtalálja még
Soha be nem telt, szép álommeséit…
Hittem vakon, botorul, esztelen,
Gőgös bízással… Most tudom: hiába.
Szegény lelkemnek nincs is – és ha van:
Törött a szárnya…
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése