Lessus funebris in exequiis spectabilis ac magnifici domini Casparl Korzi: Liberi Baronis de Ruszka et Sz.-Benedek defuncti Anno 1683 die 7 Junii.

 
Egy hires templomot a római népek
Janus isteneknek régen épitének,
Két ajtót rendelvén s egyet szentelének
Az hadakozásnak s a mást békességnek.
Békesség ajtaját akkoron bezárták
az hadakozásét a mikor felnyiták,
Azt pedig mindaddig megnyitva tartották,
Az hadakozásnak míg végét szakaszták.
A másik ellenben békesség ajtaja
Vala, a ki midőn megnyitva állana,
Akkor békességben volt az egész Róma;
És nagy csendességben volt az egész Róma.
De hiresb templomot épitett az Isten,
Kinek az emberhez jóvolta végetlen,
És gondviselése ő hozzá szüntelen,
Melyben méltóztatik maga lenni jelen.
E templom az ember, kit Isten teremtett
S a maga képére alkotott s épitett,
És paradicsomban akkor helyheztetett
S mennyei szépséggel fel is ékesitett.
E templomnak Isten két ajtót rendele;
Egyike hogy lenne életünknek vége,
A más ajtó pedig életünk kezdete,
Az hadakozásnak tudniillik ideje.
Ugyanis az ember mihelyt lesz világra
Ottan sok inségek áradnak nyakára;
Fájdalom, és sok bú szive fojtására
Végnélkül tolyódnak s elbágyasztására.
Sőt ő maga is sokszor ostromolja
Magát, és a teste szivét elbágyasztja;
A pkollal peniglen eleiben hányja
Törét, és viág sok gonoszra vonja.
Eztet általláta Szent Jób is magában
Midőn nagy fenszóval lelki ohajtásban
Felkiáltott volna buzgó sirásában,
Vizsgálván embert minden dolgaiban.
Igy szól az embernek világra létérül
Szent Jób, és életre eljövetelérül,
Ez árnyék világon való lételérül,
Dolgairúl így szól, és születéséről:
„Vitézlő e földön az ember élete,
Bajvivás nem egyéb járása s kelése;
Mindenütt ellenség utána s előtte
Jár, ki őtet vinné végtére veremre.”
Méltán is mondotta Szent Jób vitézségnek
Az ember életét, mert példája ennek
Mindnyájan voltanak, kik már az életnek
Végső búcsút adtak s e földi lételnek.
Én is e dologban jeles példa voltam,
NEGYVENKÉT ESZTENDŐT köztetek számláltam,
Inségek s nyavalyák közt sokat forgottam,
Szent Pállal e földön jó harczot harczoltam.
De immár a kegyes Isten a harczoknak
Ajtaját bézárta; sok bajvivásoknak
Megszüntek félelmi, s próbák ott multanak,
S békesség ajtai néktek megnyiltanak.
Édes Istenemnek házában kivántam
Teremtőmnek szine előtt megállottam,
Mennyei seregek számában jutottam,
S dicső koronával megkoronáztattam.
Ti is ez életben úgy vitézkedjetek,
Az hadakozásnak ajtaja még néktek
Nyitva áll, s békesség ajtaját vegyétek
Ez  után, örömmel azon bémenjetek.

In loco sepulturae:

Pályafutásomat immár elvégeztem,
És bajvivásomat immár végbenvittem,
Világi éltemnek végére érkeztem,
És örök életnek ajtajához értem.
Azért végbúcsúmat veszem már tőlletek,
Megnyittatott nékem csendes békességnek
Ajtaja, a kín és örömmel bemegyek,
Halljátok végszómat, többel nem terhellek:
KEGYELMES ÉS KEGYES URAM S FEJEDELMEM!
Ki mint atyám voltál e földön én nékem,
Sok kegyelmességet nagyságodnak vettem,
Megháláltam volna terjedvén életem.

Nagyságod én hozzám kegyelmes jó voltál,
Isten megfizesse; és atyai gondját
Boldog állapotban birodalmad botját
Terjessze tovább is s fénylő uraságát.

Árvául maradott apró gyermekimet
Nagyságodnak szárnya alá cselédimet
Ajánlom, s mutassa hozzájok kegyelmet,
S ügye fogyottyakor nyujtsa segitségét.
BORNEMISZA ANNA kegyelmes asszonyom!
Apró árváimat Nagyságodnak hagyom
Kegyes oltalmában, Nagyságodhoz bízom,
Azért oltalmadba őket is ajánlom.

Kiért Nagyságodra Isten ez világban
Sok javát árassza csendes békességben,
És örökösire bőv áldást terjesszen,
És ez élet után juttassa menyében.

Nagyságos kis uram, országnak javára
Kit Isten választott vigasztalására,
KIS APAFI MIHÁLY! Terjessze nagyobbra
Isten szerencsédet s veled hosszabbitsa.
Isten áldásokkal áldja meg ez házat,
Birodalmad alatt öntse rá áldását,
Tölled meg ne vonja szentséges malasztját,
Sőt reád árasztja véghetetlen javát.
Kegyelmes nénémre LÓNYAI ANNÁRA    
Száljon az Istennek bővkezü áldása,
Legyen mind szüntelen rajtad vigyázásra,
E Kornis Gáspárnak végső búcsúzása.
Méltóságos grófné MINDSZENTI CHRISTINA
Édes nénémasszony! Ime atyámfia
Kornis Gáspár téged csak hamar elhagya,
Az élők számábúl holtak közé juta.
Legyen az egeknek Teremtő Istene
Hozzám jóvoltodnak véghetetlen bére,
Ha talám éltemben voltam megsértője
Tetszésednek, kérlek légy megengedője.
Méltóságos gróf úratyám CSÁKI ISTVÁN!
Kornis Gáspár fiad bocsánatot kiván
Hogy ha megbántódtál, Istentül ohajtván
Áldásodat kéri végső búcsúzásán.
Istennek kegyelme e földön áradjon
Reád, és végnélkül rólad el ne fogyjon,
Minden kedvesiddel te reád vigyázzon,
És ez élet után hozzám mennybe hozzon.
Ki nagy fájdalmakat érez az én szívem
CSÁKI MÁRIÁNÁL időn emlékezem,
Szomorú hiv társam(1) gyötrelmét ha nézem.
Könyhullással folyó orczáját tekintem.
Nyolcz esztendeiglen Isten hagyásábúl
Éltem együtt veled szent akratjábúl,
Hogy ha megsértődtél tőllem nyarlóságbúl
Megbocsáss, töröld le szivednek titkábúl.
Hozzám jóvoltodért boldogulást adjon
Hiv társaságodért az Isten megáldjon,
És az élet után menyében juttasson,
Az hol velem együtt lelked vigadhasson.
Árváúl maradott édes gyermekimet
Mint édes anyának hagyom kisdedimet,
Felnevelvén őket hogy itt Isteneket
Áldják s magasztalják szent Teremtőjeket.
Kisded korotokban elmaradt árváim
Kis ZSIGMOND(2) és ISTÓK(3) szerelmes fiaim!
Az árvák Istene keserves magzatim
Neveljen titeket kisded csemetéim.
Titeket is az úr, az árváknak atyja
Neveljen leányim CHRISTINa(4) és ANNA(5)
Velek egyetemben reád is MARGITTA(6)!
Az Istennek legyesn mindenekben gondja.
Tekintetes úrnak TELEKI MIHÁLYnak
Megbizott uramnak kedves sógoromnak
Tudom szomorú volt hire halálomnak.
S ily nagy véletlenül lött elválásomnak
Kedves sógor uram! Hozzám jóvoltodat
Isten megfizesse s jóakaratodat,
Isten elvégezvén pályafutásodat
Kivánom menyében elvedd koronádat.
Szárnyad alá bizom árva gyermekimet;
Jóvoltoddal tápláld s oltalmazzad őket,
Hogy hálálhassák meg gondviselésedet,
Meg ne vonjad töllök atyai kezedet,
Tőlled is nagyságos HALLER JÁNOS uram!
Búcsúzom; hogy ha most véteni találtam,
S lelkemet Istennek kezeiben adtam.
Isten igazgassa e földön utadat,
Mindenben boldoggá tegye szándékodat,
Boldogúl végezd itt pályafutásodat,
Azután menyégben lássad szent Atyádat.
Kisded gyermekimet mint atyámfiára
Úgy bizom te reád, kedves sógoromra,
Kérlek fogd pártjokat nagyobb árvaságra.
Tekintetes s nemes úr MIKES KELEMEN!
Tudom szomorkodtál az én esetemen;
De így rendelte volt már meg eleinten
Életünknek ura a kegyelmes Isten.
Kedves sógor uram! Ajánlak Istennek;
Ha megbántottalak éltemben, követlek;
E földön többé már téged nem szemléllek;
Bizodalmam lévén hozzád, arra kérlek:
Ne szánd gyermekimtül jóakaratodat,
És hozzájok elvárt való jóvoltodat,
Megfizeti Isten forgolódásodat,
És megboldogitja menyben útaidat.
Nagyságos tanács úr HALLER PÁL! Búcsúzom
Tőlled is, Istentül sok jókat kivánom;
Ez utolsó órán ha zarándokságom
Megbántott, megbocsáss ez én ohajtásom.
Tekintetes uram Istennek áldása
Szálljon rád RHÉDAI FERENCZ! Igasztalja
Mindenben szivedet, néked azt kivánja
Utolsó óráján KORNIS GÁSPÁR szava.
Tekintetes úrnak NALÁCZI ISTVÁNNAK
Sok jókat kivánok mint jóakaromnak;
Istentül ő reá menyégbül szálljanak
Bővséges áldások, és reá folyjanak.
Tölled is mint tanácsúrtól elbúsúzom
Tekintetes BETHLEN GERGELy!, mert elválnom
Kelletik tölletek ime a mint látom;
Istennek áldását re reád kivánom.
Legyen az Istennek rajtad is áldása
Tekintetes BETHLEN ELEK!, azt ohajtja
Tölled elbúcsúzó KORNIS GÁSPÁR szava,
Hogy Isten mindenben szived vigasztalja.
Méltó te tölled is végbúcsúmat vennem
Tekintetes SZÉKELY LÁSZLÓ!, mert elmennem
Kelletik immáron; im ládd én Istenem
Magához szólitott, menyében lesz bérem.
Nagyságos GYULAFI LÁSZLÓ! Ez világon
Néked hosszú éltet kivánom hogy adjon
Az Isten, s mindenben hogy megboldogitson,
S hosszú élet után hozzám menybe hozzon.
KORNIS KATA(7) néném keserves sirásit
Hallom és érettem szörnyü zokogásit,
És látom orczáján sürü könyhullásit
S értem a kit szenved szivének fájdalmit.
Édes nénémasszony! Istennek ajánlak,
Bocsánatot várok ha megbántottalak;
E földen már többszer én téged nem látlak,
Hanem menyországban ezután felvárlak.
KORNIS ANNA(8) hugom! Tölled búcsút vészek,
s minden esetimrül bocsánatot kérek;
Im ládd, vég utamra immár elsietek,
Ez árnyék világbúl tőlletek elmégyek.
Édes hugomasszony téged is Istennek
Ajánlak KORNIS CHRISTINA!(9) Teremtőmnek!
Gondviselőd légyen ura az egeknek;
Ez után légy tárva menyben a szenteknek.
Két nagyságos nemből való HALLER ISTVÁN:
Kedves öcsém uram! Tölled is búcsúzván,
áldását az úrnak te reád kivánván
Tölled im elválok, Istennek ajánlak.
Kis HALLER JÓZSEFNEK kivánok az urtúl
Minden jót öcsémnek menyei atyámtúl;
Itt szentül hogy éljen s megválván világtúl
Jusson az egekben s ott éljen boldogúl.
Legyen rajtatok is Istennek áldása
Szerelmes hugaim CHRISTIA és ÉVA!
HALLER ágbul való kedves hugom ANNA!
Ez ti bátyátoknak legutolsó szava.
Nagyságos Prinyiek nemébül kik vagytok
MIKLÓS, GÁBOR, IMRE, FERENCZ! Szóm halljátok;
Én édes öcséim ime ti bátyátok
Búcsúzom tölletek már többé nem láttak.
Tekintetes nemes kedves sógor uram
PETKI JÁNOS! Hozzád hogy ha talám voltam
Valami bántással, megbocsáss megbántam,
Én is gyarló ember tudd e földen voltam.
Áldása Istennek áradjon házadra,
És végnélkül folyjon minden javaidra;
És ez élet után menyben koronára
Vigyen fel s örökké fénylő boldogságra.
Tekintetes s nemes TELEKI MIHÁLYNÉ
VÉR JUDIT asszonyom! Áldása száljon le
Az Úrnak te reád menybül és soha ne
Épitse bús szived, hanem menyben juss te.
Tekintetes nemes régi VÉR nemzetbül
A kik még e földö éltek e főnembül,
Áldástokat kérem menybül az Istentül,
Mindenben jótokat kegyes Teremtőmtül.
MINDSZENTI ERZSÉBET maradott árvái
KAPI GÁBOR uram sógorom gyermeki!
E földön éljetek jó atyámfiai
Boldogúl, éljetek Isten örökösei.
Tekintetes ágbúl a kik még fen vagytok
BÁNFFI ZSUZSANNÁTÓL, e világban usztok,
Tengerein; énnekem mind megbocsássatok,
Hogy ti is menyében az úrhoz jussatok.
NEMES MAROSSZÉKBEN VITÉZLŐ FŐRENDEK!
Látjátok tölletek hosszú utra megyek;
Azért bocsánatot mindenektül kérek,
Elindulván jókat kivánok ti néktek.
IGAZ ÉS HIV SZOLGÁK! Isten áldásában
Éljetek mindnyájan ő szent malasztjában,
Hogy ti is végtére boldogúl az Úrban
Kimulván jussatok örök boldogságban.
JÁMBOR JOBBÁGYIMAT ajánlom Istennek,
Kik hiven szolgáltak kegyes Teremtőmnek;
E földen szolgálván édes gyermekimnek
Legyetek azután lakóssi egeknek.
Mindnyájan, valakik e sötét pompámra 
Fő és alsó renden lévök végszavamra
Jöttetek! Kérjétek ti is Istent arra,
Hogy már megnyugodtson örök boldogságban.
Ti is úgy juthattak Isten eleiben,
Hogy ha jól harczoltok ebben az életben;
Az hadak kapuját ha béteszik itten,
Békesség kapuja megnyiljék az égben.
Mivel azért immár az hadak kapuja
Felnyilt már nem szóllok; elsietek arra
Kit Isten készitett örök boldogságra.
F i n i s.

Kornis Gáspár emlékét egy más későbbi kéz 1685-ben versekben – melyeknek kezdőbetüi ez értelmet adják: „KORNIS GÁSPÁR ÉLTE” – így örökité meg.(10)

(1)  Első neje, kitől azonban gyermeke nem maradt, SZENT DEMETERI BALASSI ERZSÉBET)
(2) Később Erdély kormányzója, és testvérével Istvánnal együtt gróf.)
(3) Később Alsó-Fehér és Küküllő megyék főispánja, főkormányszéki tanácsos s tartományi főbiztos.)
(4) Későb apácza Pozsonyban.)
(5) Később főkormsz. Tanácsos gfór HALLER GYÖRGY neje.)
(6) Később csiki főtiszt gróf LÁZÁR FERENCZ neje.)
(7) Báró Haller János tanácsos, tordai főispán s kincstárnok neje.)
(8) Báró Prinyi Gáborné.)
(9) Báró Prinyi Ferenczné.)
(10) Az eredeti fogalmazvány gróf Kornis Ádámánál Baczában.)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Naményi Lajos: Magyar írónők – Losárdy Zsuzsánna (1681-?)

 

Ott lenn a völgyben, hegyszakadékok közt, csobogó patak mellett, ott lakott Sátoralja-Ujhely mellett az öreg Losárdy. Olyan volt a portája, mint a boldogság tanyája. Szinte fürdött a nap fényében. Ha odatűzött a sugara, végig siklott a pázsitos kerten, virágágyak között, rózsafák mentén, szinte öröme tellett abban a kimondhatlan boldogságban, mi ott a négy fal között lakott. Két felnőtt gyermek: egy deli ifjú, meg egy viruló szép hajadon aranyozta be kedélyével, csapongó jókedvével egy megtört agg élete alkonyát. Az elvesztett anyát mintha pótolta volna e két gyermek örök vígsága, igaz boldogsága.

Ha jött a reggel és a felkelő nap kicsalta őket oda a természet ölébe, Gábor felverte az erdők csendjét; bejárta minden zegét-zugát, vadat kergetett  boldog volt, ha úgy dél felé, harangszóra ha hazakerült, büszkén, zsákmányát, vadat mutathatott atyjának. Nem is törődött veszéllyel, fáradsággal. Sziklák ormán, fennsík pázsitján, ott, hol szinte ölelkeznek a hegyszakadékok, kergette a vadat. Szembeszállt minden akadállyal, hogy annál szebb eredménnyel térhessen haza, hol atyja megveregette vállát, megsimogatta arcát s büszkén mondta:

- Ember leszel, fiam! Ember, ki nem ismer félelmet, nem ismer akadályt.

Zsuzsánna egy ideig ezalatt ki-kikerült oda a ház körül levő kertjébe és dalával, énekével felverte a régi, ősi ház csendjét. Olyan volt, mint a pacsirta. Csittegett-csattogott, öntözgette virágait és élt gondtalanul.

De amikor egyszer látta, minő boldogságot szerez bátyja vad-zsákmányával, maga is szeretett volna vadászni. Bejárni erdőt-völgyet, bércet, rónát, hegyet, síkságot; kergetni, üldözni vadat úgy, mint bátyja tette. Hiába beszélte le e szándékról a derék, jó öreg, agg atyja, nem lehetett ettől visszatartani.

Egy szép non készen is volt vértes páncélja. Megannyi pikkely. Olyan volt, mint egykor Rozgonyi Cicella. Fürtös fejét sisak védte, pihegő keblét ezüstös páncél borította. Mikor odaállt tükre elé, milyen nagy volt öröme. És sietett ki, a nap fényébe, hogy bejárja a fenyveseket, át meg átjárta a zúgó, lombos rengetegeket. Vadat űzni, vadat felverni.

Olyan lett, mint egy férfi. A liliom alakjához úgy simult ez az új mez. Aki látta, elnézte. A gyermeteg leányból, a nyíló rózsabimbóból, a fakadó hajadonból mi lett, mindenekkel szembeszálló férfias amazon. A dalt felváltotta a puska ropogása, az otthont a természet öle.

Még nem is pitymallott, a nap még alig hagyta el a hegyek mögötti búvóhelyét, már talpon volt, hogy haza se jöjjön, csak késő este, mikor már a sárga hold fénye mutatta az utat be a régi, ősi fészekbe.

Mit volt mit tenni atyjának, ebbe is belétörődött. Aggódott érte, de mikor látta, hogy szembe néz minden veszedelemmel, gyakran magával a halállal, nem zavarta gyönyörűségét.

- Majd megunja – azzal vigasztalta magát. S annál boldogabb volt, ha esténként hazatért, vidáman, megelégedetten.

Így folytak a napok, évek.

De egyszer nagyot változott az idők sorja.

Szerte a hazában harci zaj támadt. Hős Tököly Imre nagy fia, büszke Rákóczy Ferenc kibontotta zászlaját.

 

… Már magasra fölemelte

Rákóczy ujra zászlaját

Kiszállt a két hazára lelke,

Mint nap, mely országokra lát;

S a merre mint szélláng fuvallott:

Kelt a hős, mint tavasz fű,

Ellepve sűrűn völgyet-halmot,

Erős karú, bátor szivű,

Kész ontni ellen és saját vért

„Isten, haza és szabadságért”

És visszavivni a jogot,

Tudván, fegyvert miért fogott!

 

Mikor aztán ennek híre elkerült oda is a Losárdyak fészkébe, Gábornak nem volt nyugta. Ott szeretett volna ő is küzdeni, ott a dicsők, a nagyon sorában. Csapat élén, hadak során, tajtékzó paripán, repülve mint a fergeteg. Persze az öreg Losárdy, ki mindig a császárnak volt hű embere, nem is akart erről hallani.

De a vágy nem hagyta nyugodni az ifjút. Ha a harctér felől valamit hallott, kigyúlt két szeme, cikázott, mint a villám és menni akart oda, hol mindenki küzdött, a hazáért, a szabadságért. Valami vonzotta, aminek nyitját sem találta. Az a név, Rákóczy, őt szinte felvillanyozta. Most már nem volt elég az erdők rengetege, oda, odavágyott, hol ágyúk zúgása, fegyverek ropogása, szilaj mének tombolása, fékevesztett katonák harci lármája a lélek legszebb zenéje.

S bizony egy szép napon haza se jött többé. Elment; elment, hogy többé sohase lássa megtört atyját. Nem  hallotta panaszát, jaját, aggódását, ment, ment csatába, háborúba, Rákóczy táborába…

Ekkor már Zsuzsánna volt az agg egyedüli öröme, boldogsága. Az ő jövője volt egyedüli reménye. Ha fia fel is áldozza életét a hazáért, majd kárpótolja őt leánya. Az volt egyedüli ogondja, hogy férjhez adja. Hadd lássa újra virulni az ősi lakot, hadd üljön oda újra a boldogság, úgy, mint régen, mikor egy szép, erőfényes májusi napon maga is hazahozta élete párját, s Zsuzsánna anyját…

Mikor odaült ki a tornácra és elmerengett, régmúlt idők jelentek meg előtte. Amaz idők, mikor még egy szöghajú fiatal menyecske simogatta arcát. Milyen boldog idők voltak! Gondtalan napok! A róna, a hegyek lejtője megtermette a mindennapit, ki törődött a holnappal…

Ez a kép újult meg előtte, és ezt a képet akarta viszontlátni újból, leányánál, Zsuzsánnánál. Megszámlált napjainak ez lesz a boldogsága, megszámlált napjainak az lesz majd öröme.

Talált is vőlegényjelöltet. De mikor megmondta leányának, ez hallani sem akart felőle. Előtte is egy kép lebegett: Rákóczy képe, kit egyszer ott talált a vadon mélyében, mikor vadkan megsebezte. Most is róla álmodozott. Arról a sugár alakról, arról a hősről, kiről mindenki annyi szépet, annyi dicsőt regéit. Őt szerette. S mikor másnap reggelre atyja várta elhatározó válaszát, azzal felelt, hogy szép, holdvilágos éjjel otthagyta az ősi fészket, magára öltötte vértjét, páncélját és ment, futott, rohant oda, hol bátyja küzdött, Rákóczy táborába…

Még egyszer elővette hárfáját, még egyszer dalolt:

 

Ha jó helyéből gyökerestül

A rózsatőt kitépitek;

Elűzitek a házereszbül

A kis fecskét, hol épített;

Elárkoljátok a pataknak,

Medrét, hol vigan csacsoga:

Az hervad, ezek elhallgatnak,

S illat, dal, csevegés – oda.

Virág valék: - most fogyva szinben;

Madár: - hogy elzavarnak innen;

Patak: - mit béklyóz durva gát,

S zokogva keresi utát.

 

És ment a végtelenségbe: harci zaj híre volt útmutatója, Rákóczy szelleme volt vezére.

Csak azokat a dalokat vitte még magával, mit árok mélyén, patak partján, pázsitra dűlve annyiszor írogatott a hazáról, meg őróla: hadat verő Rákóczyról. Ez volt talizmánja, ez volt védőszelleme. Fohászkodott és ha éhen s szomjan is járta a völgyet, bércet, remélt, hogy majd ott, ott az ő oldalán boldog lesz…

S Szendrő alatt el is érte a tábort. Ott találta bátyját, ki zászlótartója volt a nagy fejedelemnek. Beajánlta apródnak. Ki is sejtette volna abban a páncélos ifjúban a gyönge nőt, a gyermeteg leányt!?

Aztán nemsokára, hogy meg is kedvelték. Ő volt a lekesítőjük. Mikor esténként kigyulladt az őrtűz és pihenésre leheveredett az ellenséglátta sereg, ott a halvány, pislogó fény mellett, dalba fogott a vértes leány. Zengett a hazáról, zengett dicsőségről. Kobzán a dal megannyi harci riadó. Mindegyik szava, mindegyik gondolatja át meg átjárta azt a csapatot. Lángoló hazaszeretet, féktelen rajongás a szabadságért, ez volt vezéreszméje.

Ezzel lelkesített, ezzel tüzelte annyiszor dicső tettekre azt, a mitől sem rettegő sereget. Szembeszállt ez ezer annyi emberrel, ha felhangzott a rohamdal:

 

Fel vitézek, harczra fel!

Leng a zászló, int a jel!

Isten, és hon és szabadság

Háromsága jelvével!

Föld, pokol ha ellenünk kel,

Még se birhat fegyverünkkel,

Mert az Isten a mi vértünk:

Magyaroknak isten-atyja harczol értünk!

 

Atillának égi kardja törve,

Koronánkon a kereszt is görbe.

Magyarok nagy Istene!

Minden elhagy, csak te ne.

Csak te védj -!

Csak te légy -!

E hazának őrszeme!

 

Bátran hát ki most a sik mezőre!

Kész halállal szembe csak előre!

Prüszköl is már tomboló

Soraink alatt a ló.

Rajta hát!

A csatát

Hősileg

Nyerni meg –

A ki hátrál: áruló!

 

S ha ezt hallotta a sereg, ment előre az egész tábor.

Írt aztán még egy dicsőítő ódát is, mikor II. Rákóczy Ferencet fejedelemmé választották. A fejedelem ezt ki is nyomatta Gyulafehérvárott és sok ezer példányban kiosztotta.

Így éldegélt ő ott Rákóczy táborában, mindig a fejedelem oldalán, a legnagyobb veszéllyel sokszor szembeszállva, lelkesítette a harcolókat és mint egy védőangyal, mint egy nemtő bekötözve a hős bajnokok sebeit. Lánglelkű női Tyrteusz és földre szállt jó szellem, angyali lény volt ő egy személyben.

De 1705. november 11-én nagy csapás érte. Mikor Herbeville tábornok Zsibónál a kurucokat megverte, őt is elfogták és börtönbe vetették. Odahurcolták Marosvásárhelyre.

De ott a sötét tömlöc alján, hová csak lopva tért be egy-egy elvetődött napsugár, még ott sem hagyta el ihlete, múzsája. Dalokat írogatott, verseket faragott. Lángolót, majd busongót. Sírva a haza sorsán, remélve a jobb jövőt. De ezért aztán pörbe fogták, megzaklatták. Sőt, mikor látták, hogy a császár ellen írja költeményeit, felségsértéssel vádolták és halálra ítélték. Omló könnyek közt, megszólalt ekkor lantja:

 

Oh hogyha még csak egyszer látnám

A kék havast kék ég alatt!

Ha műzhetném még egyszer hátán

Mint egykor, a futó vadat!

Ha lerogyhatnék kimerülten

Szobámba rád, szűz nyoszolyám!

És álmodozva, a körültem

Zsongó madárdalt hallanám!

S a legszebb hangokat belőle

Hárfám szelid dalába szőve,

Virágaimat, friss hajnalon

Mint lepke csókolná dalom!

 

Meglátni még, kit nem ismertem

Hol anyám nyugszik, a helyet;

És leborulni a sirkertben,

És sirni a kereszt felett,

Csókolni jó öreg Katámat,

Ki édes emlőn növele,

És vigasztalni ősz apámat,

Kibékülvén megint vele;

Lehetni, élte alkonyára

Az ég engesztelő sugára…

Menj, menj, caslárd remény szava,

Melyet nem érek el, soha!

 

De a véletlen segítségére jött.

Épp kivégeztetése előtt, 1706. május 29-én Pekry Lőrinc felszabadította Marosvásárhelyt, mikor neki sikerült börtönéből kiszökni.

S ki még nemrégiben, alig tizenhét nappal szökése előtt oly megtörve írta egy pártfogójának, Budakynak:

 

A magyaroknak Istene adjon minden jót

A mint hajdan jó hazámba volt

Ezt szivéből kivánja

Szegény hazánk rab leánya.

 

Újból szabad léget szívott, újra szabad lett. Meg volt boldogsága, öröme.

De itthon nem volt maradása. Ősi fészke feldúlva, bátyja ott esett el Zsibónál, nem lelte honját e hazában. menekült az ellenség sújtó karja elől, el, messze, idegenbe: Törökországba.

Mi lett belőle: Isten a megmondhatója.

Kikerült oda, hová a fejedelem is pihenni tért. Hírét se hallották többé…

1738-ban, mikor II. Rákóczy Ferenc fia, József, Pereszinán át Oláhország felől Erdélyhez közeledett, a történeti hagyomány szerint egy férfiruhába öltözött nő vezette a sereget. Azt mondják, ez a nő Losárdy Zsuzsánna volt.

De aztán hová lett? Miként múltak napjai, azt sejteni sem lehet…

Ki tudja, hol pihen jeltelenül az első magyar dalköltőnő, ki népies dalaival egykor annyi dicső tettre lelkesítette Rákóczy seregét…

Jeltelen sírját fű benőtte, csak odatévedt madár csicsereg rajta… De emléke él, harcedzette vitézeknek volt lánglelkű dalnoka.

 

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 18. sz. ápr. 26.

Menyekzőben (virágének, röviditve)

Hallod-é penditsd az lantot!

Hadd oszszam szépen az lánczot;

Leány fogad az arany lánczot

Ne tégyen az köztünk gáncsot.

 

Szépitsd gazda az házat,

Hordass ki tányért és tálat,

Vitesd ki az hosszú asztalt,

Rendelj helyt, tánczot és tágast

 

Az ki nem akar mulatni

Vagy pohár bort elköszönni,

Idején mondjuk menjen ki,

Rendeljünk más szállást neki.

 

Erre gazda jól is vigyáz

Ifjakat mikor tánczba látsz

Ollyankor vigan azt kiálltsd

Hegedős három most a táncz.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 165. l. – Bp., 1903.