Garády Viktor (1857-1932): Kenyeres pajtások

Valami két esztendővel ezelőtt került hozzám mind a kettő. Az egyik, a sün, egy szép nyári estén, a sárosdi vasúti állomáson. A vonatot vártam s eközben a szomszéd árok mentében sétálgattam. Onnan gyönyörködtem a nyugati égalj nézésében.

Káprázatos szép kép tárult elébem. Nekem úgy tetszett akkor, mintha a zöldes-kék égbolt peremén rózsaszínű hegyek ágaskodnának, tornyosulnának a magasságba. A hegyek tetején pedig tündöklő ormokon, színaranyból való rengeteg nagy város ragyogna felém. Tengernyi toronnyal, kupolával, hatalmas bástyafalakkal, égbe nyúló palotákkal.

De az esthajnal pírja csakhamar elenyészett s vele eltűnt a tündérváros is. A ragyogó, ékes felhők nemsokára szürke színt öltöttek. Szürke lett lassankint az égbolt, szürke a levegő, szürke az egész táj s az alkonyat áhítatos csöndjében egyszer csak megszólalt a tücsök valahol a rónán és hangos cirpeléssel jelentette, hogy beköszöntött immár az est.

Ekkor valami zörgés ütötte meg a fülemet. Az árok partján, az akác-sövény alatt támadt. Ki volt, mi volt? Hát egy tüskés disznó. Hogy odafigyeltem, épp az ormánykáját dugta ki a pázsitos tisztásra. Szimatolva bökdöste hol ide, hol oda, s amikor már megbizonyosodott róla, hogy nem forog veszedelemben, egyszer csak kisurrant a sövény alól és künn termett a tisztáson.

Dehogy nem forgott veszedelemben! Ugyanabban a pillanatban odanyúltam a botommal és a halálra ijedt sün hirtelen összegömbörödött. Ekkor fogtam a zsebkendőmet, s rágurítottam a csöpp jószágot. A kendő négy csücskét összefogtam és vittem haza. Persze, nem törődtem vele, hogy ki szoptatja meg majd azt a négy vagy öt szerencsétlen kis árvát, akik hasztalan várják majd anyjukat otthon, az ő meleg vackukban, a sövény alatt…

A másik, a teknősbéka lenn, a dalmát tengerparton vetődött utamba. Egy rekkenő nyári reggelen. Valami tengerparti ligetben őgyelegtem, s amikor már jó messzire elbandukoltam, le csaknem a tenger habjáig, és meguntam a sok járást, nagy olajfa árnyékában telepedtem le. Onnan néztem a föl-fölcsillanó tenger végtelen síkját, a messzeségben kéklő szigeteket és hallgattam a kabócák vidám muzsikáját a fejem fölött.

Egyszer csak valami hirtelen zaj támadt mögöttem. Mintha kő zuhant volna le a szomszéd szikláról és odagurult a mellettem terpeszkedő nagy agave tövéhez. Ki volt, mi volt? Hát egy jókora nagy teknősbéka.

Nyilván nagyon a szélére talált lépni a fölöttem meredező sziklának, s így esett meg vele aztán, hogy lepottyant a magasságból. Nem vetett számot azzal az okos közmondással, hogy aki nagyot hág, nagyot is esik. A hátára esett az istenadta és bárhogyan is erőlködött, vergődött, hányakodott, kárba veszett minden fáradsága. Sehogy sem bírt a négy lábára állani.

Megkönyörültem rajta és fölállítottam. Olyan forró volt a rajtavalója, tudniillik a páncélja, mintha akkor vették volna ki a kemencéből. Bizonyosan egész reggel a napon sütkérezett, s a déli nap heve szinte izzóvá tette. Mikor megfogtam, alig bírta ki a kezem a nagy meleget. De azért mégsem eresztettem el. Fogtam és hazavittem…

Így került hozzám mind a kettő, valami két évvel ezelőtt.

És azóta itt éldegélnek kettecskén a szobámban, a könyvek, folyóiratok, újságok között, a sün bizonyosan a sárosdi vadvirágos rétekről, aranykalászos rónákról, a teknősbéka pedig a zsályaillatos dalmát berkekről, kék hullámos tengerről álmodozva.

Csöndesen, békésen, nyugodtan megvannak a maguk rabságában. Annyira megszokták egymást, hogy a sün bizonyosan teknősbékának, ez meg sünnek nézi társát.

Hanem hát ennek is megvan a maga oka. Nemigen háborgatják egymást, az egyik sincs terhére a másiknak. Mert nappal, amikor a sün alszik, a teknősbéka többnyire ébren van. Éjszaka pedig, mikor a teknősbéka elszendereg, a sün rendesen elvirraszt másnap reggelig.

Ritkán esik meg, hogy mind a kettő egy időben van ébren. Legfölebb akkor, hogyha úgy estefelé fölzavarom a sünt. Egyet rántok a fülecskéjén.

- Hé, kelj föl már, a pajtásod szörnyen unatkozik!

Amilyen ostoba a teknősbéka, úgy látszik, azért mégis megérti a szavamat. Hiszen már jó két éve, hogy folyton ezt hajtogatom a sünnek:

- Hé, kelj föl már, a pajtásod szörnyen unatkozik!

A teknősbéka ilyenkor egyet lök a testén és szép lassacskán elővánszorog a kuckóból. Nesztelenül csoszog felém nehéz, páncélos köntösében. Azután fölveti fejét és bambán hunyorgatja rám apró, fekete szemét.

Tudja, hogy ilyenkor tejbe áztatott zsemlyét kap tőlem. Bizonyosan ez csalogatja hozzám, valahányszor a sünt fölébresztem.

Ekkor mind a ketten hozzálátnak az evéshez. A teknősbéka nyimmel-nyámmal eszik. A sün nagy mohón nekidől az elébe rakott eledelnek. Amíg a teknősbéka egyet nyel, addig a sün tízszer annyit legyömöszöl örökké éhes bendőjébe. Ezért aztán sokszor megesik, hogy a sün a teknősbéka részét is elkapkodja. A teknősbéka azonban ezt nem veszi zokon tőle. Beéri ő kevéssel is.

Azután szép csöndesen föl és alá sétálgatnak a szobában. A teknősbéka lassan csoszog. A sün, bár sietni szeretne, vele cammog, zörgetve, kopogtatva tüskéivel a padlón. Majd meg-megáll és türelemmel lesi, amíg egyet lódít a testén nehézkes járású pajtása. Nekem úgy tetszik ilyenkor a sün, mint valami életerős fiatalember, aki gondos odaadással kísérgeti ingadozva lépdelő öregapját az utcán.

Van is valami megható ennek a két állatnak a kölcsönös szeretetében. Sokszor elnézem őket és álmélkodva kérdem magamban:

- Vajon megérti-e egymást ez a két állat? Hiszen ha nem alusznak, csaknem mindig egy akaraton vannak!

Együtt esznek, együtt sétálgatnak. Ha a teknősbéka pihenőre tér, a sün elkíséri őt a kuckójába. Addig gunnyaszt mellette, amíg pajtása el nem alszik. Reggel, ha a sün már belefáradt a sok éjjeli futkosásba, odasompolyodik a teknősbékához és szép csöndesen elszendereg. Előbb azonban odadörgöli tüskéit a pajtása testéhez, mintha mondani akarná neki:

- Ébredj föl már, álomszuszék. Most rajtam a sor. Te meg eredj a napra sütkérezni!

A nap! Az irányítja az ő életmódjukat. A teknősbéka imádja. A sün iszonyodik tőle. A teknősbékának a verőfény, a sünnek a sötétség az élete, mindene. Napsugár nélkül a teknősbéka bizonyosan elsorvadna, elpusztulna. A sünt pedig a napfény megőrjítené. Ez annyira idegessé teszi őt. Azért is búvik el a kuckójába, az újságpapíros alá, mihelyest az első napsugár áttör az ablak függönyén.

Egyébiránt, ami a természetüket illeti, nagyon távol esnek egymástól.

A sün okos állat. A teknősbéka ostoba. De nem csoda, ha ostoba. Az agyveleje nála úgyszólván számba sem vehető. Hiszen ha agyvelejét kivesszük a fejéből, fél évig is elélhet még nélküle.

A sün furfangos. A teknősbéka gyámoltalan. A sün ingerlékeny, ideges. A teknősbéka nyugodt, béketűrő. Hirtelen támadt zaj, éles hang, tapsolás, füttyentés, csöngetés, hegedűszó szörnyen idegessé teszik a sünt. Nagyot rándul a teste, megborzong, valahányszor az éles hang megüti a fülét. Ha soká kínozzuk vele, elájul. Míg ellenben a teknősbékát sem fegyverdurranás, sem ágyúszó nem hozza ki a sodrából. Sőt, ilyenkor meg se moccan. Vagy ha jár, nyugodtan folytatja útját. Oda se hederít a zajra.

A sün örökké izeg-mozog. A teknősbéka renyhe, lustálkodó. Nem azért, mert amannak meleg, emennek meg hideg a vére. Hiszen a gyík is hidegvérű állat. Azért mégis nagymester a futásban, surranásban.

A sün sokat eszik, a teknősbéka sokat koplal. Amaz, ha egy-két napig éhezik, elpusztul. Emez egy álló hétig is ellehet táplálék nélkül. A hiányos táplálkozás zsibbadttá teszi a testét. Azért is tetszik renyhének, tunyának.

A sünnek igen érzékeny, kényes természete. Ha tűvel szúrjuk is meg, napokig elnyavalyog. A teknősbéka azonban szinte érzéketlen, s a legszívósabb természetű állatok egyike. A legszörnyűbb kínzás, sérülés mellett is, borzasztóan megcsonkított testtel is tovább él. Ha levágjuk a fejét, még vagy két hétig is elél nélküle.

A hideg azonban gyilkos hatással van reá. A hidegtől fél legjobban. Ez az ő halálos ellensége. Egy foknyi hideg már megöli. De annál jobban eltűri a legnagyobb meleget is. Sőt, imádja. Szicíliában, Görögországban olyan izzóvá lesz a nyári napon sütkérező teknősbékának a páncélja, hogy szinte lehetetlen puszta kézzel megfogni. Pedig ilyenkor érzi magát legjobban az istenadta.

Ha a szobába besüt a nap, az én teknősbékám rögtön megérzi. Előbúvik a kuckójából és a napsütötte helyre iparkodik. És amint a napfény tovább vándorol a szoba padlóján, úgy követi azt a teknősbéka.

Ha esős, friss az idő, meg se moccan a kuckójában. Ott tölti az egész napot s oda se néz az ételnek. Nagyon kedvetlennek, szomorúnak tetszik ilyenkor.

Bár természetük annyira elüt egymástól, azért mégis úgy összebarátkoztak, úgy szeretik egymást, mintha rokontermészetű állatok volnának. A természet titkait látom magam előtt lebegni, nagy kérdőjel alakjában, valahányszor ez a két oktalan állat téli álomra készül. Talán ez az egy közös tulajdonságuk, hogy téli álomba merülnek.

Mikor az őszi szél odakünn az ablakomon zörget, kopogtat, a sün meg a teknősbéka nyughatatlanul járnak-kelnek a szobában, azután összebújnak s néhány napig ott gunnyasztanak egymás mellett, olyan mereven, mintha gyökeret vert volna lábuk a földbe.

Nekem úgy tetszik ilyenkor, mintha búcsúznának egymástól. Talán a sün így panaszkodik a teknősbékának:

- Fél év mégiscsak hosszú idő. Keserves, ha az ember oly soká nem láthatja egymást.

A teknősbéka meg talán ezt feleli:

- Csak az vigasztal, hogy ezalatt a hosszú idő alatt – alszunk.

- De ki tudja, ha fölébredünk-e tavasszal? – sóhajtozik talán a sün erre.

Mire a teknősbéka nagy megnyugvással feleli.

- Az se volna valami nagy baj. Mit ér az ébredés, ha a tavasz nem hozza meg nekünk az ő kincseit! – És talán ekkor a teknősbékának a rozmaringillatos tengerparti berek jut eszébe. A sün meg bizonyosan a sárosdi vadvirágos rétre gondol.

Nagy nehezen válnak el egymástól. Mintha ki-ki azt sejtené, hogy örökre lehunyja szemét.

- Jó éjszakát!...

Egy nap aztán mind a kettő eltűnik. A sün az egyik, a teknősbéka a másik kuckóba rejtőzik, az íróasztal meg a könyvesszekrény mögé. Ott alusszák át hathónapos téli álmukat.

Tavaszkor rendesen a sün ébred föl elsőnek. Alig bír járni, olyan zsibbadt még a teste. Ha aztán összeszedte erejét, megy és fölkeresi pajtását. Bizonyosan azért, hogy meggyőződjék róla, vajon él-e vagy sem, és addig bökdösi ormánykájával, amíg föl nem ébred. Ekkor mind a ketten fölkerekednek és szép egyetértésben odaballagnak, ahol eledelük szokott állani. Tudják, hogy gazdájuk nem feledkezett meg róluk!

Forrás: Garády Viktor Mezei séták. Budapest, Rákosi Jenő Budapesti 1905.

Yong: Az üres szék

 

Giacomo Favretti: A kis halott

Amikor Yong belépett a kocsmába, és látta, hogy az öreg Jeff széke üres, azonnal tudta, hogy valami baj van. A szék mindig úgy állt, ahogy Jeff az előző nap hagyta, amikor felállt és elindult hazafelé. Az öreg sohasem tolta vissza a helyére, mert így az minden nap várta őt, csak rá kellett ülnie. Ezt mindenki tudta a faluban, aki a kocsmába járt, nem ültek Jeff asztalához, ha az öreg nem volt ott, és nem igazították helyére a széket sem. Ha új ember érkezett a faluba, vagy idegenek tértek be a kocsmába megpihenni, figyelmeztették őket, hogy a sarokban, az utcai ablak melletti asztal fenntartott hely, oda ne üljenek.

Yong lassan odaballagott a székhez, közben próbálta megfejteni, hogy miért érez rosszat. Szeme hol a székre tévedt, hol elnézett az ablakon túlra, valamerre messzire. Gondolatai keresték az öreget, faggatták a széket, mintha az felelni tudna Yong aggodalmaira. Amikor Yong odaért Jeff asztalához, tétován körülnézett, talán kérdezni is akart valamit attól a néhány embertől, akik a távolabbi asztaloknál ültek, de gondolatai félúton megálltak, s nem lett belőlük szó. Yong a férfiak felé biccentett, ők kezüket kalapjukhoz emelve köszöntek vissza. A kocsmában csend lett, Yong tekintete visszatért Jeff asztalához, megérintette a széket, lassan végighúzta rajta a kezét, mintha simogatná, majd kicsit megemelte és a helyére tolta. Még ott maradt néhány másodpercig, kezeit nem vette le róla, fejét lehajtotta, mintha imádkozna, majd kisietett a kocsmából és gyors léptekkel elindult Jeff háza felé.

Rédiger Géza: A szegény asszony olajos korsója

- Bibliai elbeszélés –

            Gondoljátok kedves olvasóim, mintha a templomba volnátok és ott beszélném néktek ezt a szép történetet. Üljetek körbe s aki közületek a legjobban tud olvasni, vegye kezébe a legszentebb könyvet a bibliát és olvassa fel hangosan a királyok második könyvének a negyedik részét. Ugy-é, hogy szép történet ez? Egy kegyes asszony van itt leírva, ki azon szerencsébe részesült, hogy korsójából az olaj soha ki nem fogyott.

            Ránk nézve is nagy szerencse lenne, ha egy olyan vékánk lenne, melyből a búza, egy olyan tárcánk, melyből a pénz soha ki nem fogyna.

            Hát ez nem is olyan csoda dolog, hogy meg ne történhessék! Csak igazán akarjuk s mind ez meglesz! De hogyan? De miként?... Éppen erre tanít meg bennünket ez a szép történet.

            Az a szegény asszony, aki a kifogyhatatlan olajos korsóval bírt: egy szegény özvegy papné volt, aki sok gyermekkel volt megáldva, de férjétől szegénységnél egyebet nem örökölhetett...

            Szomorú dolog, hogy az Isten szolgái még ma is legtöbbnyire, csak szegénységet hagyhatnak örökségül özvegyeik és árváik számára!...

            Képzelhetitek, mily nagy vala a szegény özvegynek szívfájdalma, lelki gyötrelme... Az özvegység már magában is elég ok a szenvedésre. Elszakadni attól, kihez a szeretet rózsaláncai csatolnak; halottnak tudni azt, kinek életét szívünk vérével megváltanók: leverő, szívet szaggató fájdalmakat okozhat... de anyának lenni s önnön gyermekeit a nyomor és nélkülözések hullámaitól körülvéve látni, hallgatni keserves sóhajtásaikat, midőn a mindennapi kenyérért jajgatnak és táplálni nem tudni illendően azokat, kiket önvérével táplálna, miként a rege szerént a pelikán: oh ez kétségbeejtő állapot!...

Ily szomorú állapotban volt az a szegény özvegy papné! Elhagyatva mindenkitől, zaklatva hitelezőitől és minden szabadulás reménye nélkül. Egyedüli reménye az árvák és özvegyek gondviselője, a jó Isten volt. Oh, boldogok, akik az Istenben bíznak, mert azok meg nem csalatkoznak!  Nem csalatkozott meg a szegény elhagyatott özvegy sem. Ahol legnagyobb a nyomor: ott legközelebb van az Isten a maga atyai gondviselésével. Isten küldé szabadító angyalát egy próféta képében, ki az özvegy papnét kiszabadította végínségéből.

A szegény özvegy papné elpanaszolá a prófétának szíve keservét, elhagyatottságát és szomorú özvegységét, lefestette a nyomort, melybe családjával együtt süllyedett, mely szerént egész birtoka egy korsó olaj... sőt, hogy a csapás annál nagyobb legyen: eljött az, akinek adós, hogy szíve meleg forrásán nevelt kedves gyermekeit, azon kor vad szokása szerint – rabszolgáivá tegye!...

Mit gondoltok, miként segített a próféta az özvegy szomorú állapotán? Könyöradományt adott-é? avagy embertársait adakozásra buzdította? Nem!... Látta a bölcs férfiú, hogy az özvegynek nyomora önhibájából származott, mert tétlen kétségbeeséssel azt várta, hogy Isten természetfeletti csoda módon segítsen rajta, pedig Isten bölcs törvények szerént tesz mindent... s még az ég madarainak is sokat kell ám röpkedniök, hideggel, széllel, zivatarral küszködniök, míg a tápláltatásukra megkívántató eledelre rátalálhatnak, - hát az embernek, hogyne kellene fáradnia a mindennapi kenyérért? midőn már kezdetben megmondatott: fáradsággal keressed a te mindennapi kenyeredet. Látta a bölcs próféta, hogy a szegény özvegynek nincs élettapasztalata – él a készletből s ha kifogy, adósságot adósságra halmoz -, azért nem tett úgy, mint ahogy az emberek rendesen tenni szoktak: nem rázta le nyakáról egy nehány fillérrel a siránkozó özvegyet, nem adott neki könyöradományt, mert tudta, hogy a könyöradomány elfogytával jelenlegi nyomorába süllyed vissza, hanem hideg megfontolással kérdé: mondd meg nekem, mi van a házadban? s midőn megtudta, hogy csak egy korsó olaj, ily tanácsot adott: menj el, kérj a te szomszédaidtól üres edényeket, keveset ne kérj. Zárkózzál bé magad a te fiaiddal egybe és tölts az olajból mindenik edénybe és menj el és add el az olajat és fizesd meg annak, akinek adós vagy, te pedig és a te fiaid éljetek a maradékával. Azaz, mintha mondotta volna: jó asszony! miért keseregsz, miért szomorkodsz?... Kesergéssel, szomorkodással nem táplálhatod sem magad, sem gyermekeidet. Isten próbára tette hitedet, de azért nem szabad kétségbe esned! Hogy akarsz élni? tétlenül?... adósságból?...

A munkátlanság nyomorba, az adósság szolgaságba vezérel... Kerüld mindkettőt! Ímé Isten gyermekekkel áldott meg, kik munkabírók. Házadnál olaj van, mely a legfőbb kereskedelmi cikk Judeában. Kezdj hozzá az olaj áruláshoz! Miért szégyellnéd?... Ne tekints az emberek balga előítéleteire! Sőt zárkózz szobádba: mondj le azon világi hiábavalóságokról, melyeket rangod szerént a világ tőled megkövetelne. Élj egyszerűen szegénységedhez képest s ha a jó Isten munkáitok után megáld: első dolgotok legyen adósságotokat letörleszteni, s csak azután áldozz a feleslegből a világi kényelemnek.

Mit gondoltok, vajon az elhagyatott özvegy papné megfogadta-é a próféta jó tanácsát?... Meg! és ez lett jövő szerencséjének megalapítója. A szorgalmon Isten áldása van! Az özvegy szomorú hajléka ismét felvirult s a jólét és megelégedés paradicsomává változott.

Bizony ma, aki tétlenül él, erején felül költekezik s adósságot adósságra halmoz: önkezeivel vonja be hajlékába a nyomor, a szenvedés, a kétségbeesés borzasztó rémeit; feldúlja a családi élet boldogságát, számkiűzi magát és szerelmeseit azon édenből, melyben a földi élet legszebb öröm virágai virulnak.

Nem árt mindezekről gondolkozni.

Ugye szép történet ez? méltó volt, hogy meghallgassátok! A tanulságot nem is kell, hogy megmondjam, mert mindenki önként rájött. Aki tehát azt akarja, hogy azon szerencsébe részesüljön, hogy vékájából a búza, erszényéből a pénz ki ne fogyjon: hittel párosítson munkásságot és okos takarékosságot...

Ne mondja senki, hogy szegény, elhagyatott, ha egyszer Isten ép testtel és egészséggel áldotta meg: nyitva áll mindenki előtt az út, a jólét és boldogság biztosítására. Miért rettegnétek a munka fáradalmaitól, midőn jólét, egészség és boldogság virul nyomában, a restség párnáján pedig: szegénység, nyomor, bűn s a nyavalyák torz alakjai hevernek...

Csak kishitűség ne szállja meg lelkünket: az élet legzordonabb anyagi csapásait is lankadatlan munkásság és okos takarékossággal kárpótolhatjuk. Erre tanít bennünket az olajos korsó története.

Kitartó munka igaz hittel

Arat győzelmet névvel, hírrel...

Elődbe tár tündér világot:

Nyugodt szívet s hív boldogságot..

A henyeség: sátán párnája,

Hívét – nyomor s gyalázat várja...

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Frothingham: A tíz hajadon

Egyszer Betlehemben esküvő volt. Az esküvő mindenütt érdekkeltő és fontos esemény s így volt ez örökké, mióta csak emberek élnek a földön. Sehol sem voltak azonban az esküvők ünnepélyesebbek, mint Judaeában. Nagyon sok tennivaló volt, mielőtt a fiatal pár, szépen kiállítva, egybekelhetett. A menyasszony szüleinek tanácsát ki kellett kérni a házasság felől. Az öregebbek összejöttek és megbeszélték. Szokásban volt pénzt fizetni, mégpedig vagy az ifjak adtak a menyasszony atyjának, vagy emez osztott ki közöttük.

Írásbeli nyilatkozatot kellett aláírni, kötelezettséget vállalni. Mindez olyan dolog volt, amiről a menyasszony semmit sem tudott. A fiataloknak eljegyzés után, mielőtt egybekeltek volna, nem volt szabad látniok egymást mindennap, mint nálunk. Nem sétáltak együtt a holdvilágon, nem utazták be az országot, nem ültek együtt magokra a társaságokban; hanem egymástól teljesen különéltek, még inkább, mint azelőtt; s tényleg nem is látták egymást a menyegző napjáig. S akkor sem olyan módon találkoztak, mint nálunk. Nálunk az a divat, hogy a vőlegény az esküvőre kijelölt időben barátaival a menyasszony atyjának házához megy, mindkét család tagjai egybegyűlnek, a pap elvégzi tisztét, a szertartás után nagy vacsora van, borral, virágokkal és szórakoztatókkal. Azután pedig a fiatalasszony hazamegy férjével. A zsidóknál a vőlegény nehány kortársa – rendesen legjobb barátai – kíséretében vidám menetben fáklyákkal, koszorúkkal és énekszóval megy menyasszonyához. Útközben találkozik egy csapat leánnyal, leendő párja barátnőivel, akik az ellenkező irányból jöttek. A kélt menet egyesül, a leányok visszafordulnak s az egész vidám csapat az eljegyezett háza elé vonul, hogy őt vidám örömkiáltásokkal fogadják s maguk közé vévén a fiatalember házához vezessék. Itt már a vendégek össze vannak gyűlve, az asztalok finom eledelekkel megrakva, zenészek húzzák a legszebb dalokat s az ünnepség a késő éjjeli órákban ér véget.

Azon alkalommal, melyről beszélünk, Betlehemben a két ház kissé távol volt egymástól, az előkészületek nagyobbak voltak, mint rendesen, a fiatal emberek egy kissé megkéstek s nem kezdhették vidám menetüket oly korán, mint tervezték. Éjfél felé volt már, midőn elindultak a vőlegény házától. A fiatal lányok, akiknek útközben velük találkozni kellett volna, szám szerint tízen, már szürkületkor elfoglalták helyeiket fényesen égő fáklyáikkal és kíváncsian néztek abba az irányba, honnan a vőlegénynek kellett jönnie.

Volt a leányok között öt, akik nem voltak szokva a késedelemhez és a várakozáshoz. Ezek nem voltak elkészülve késedelemre, az akadályokra és álldogálásra. Tudták, hogy körülbelül meddig tart el fáklyájuk s azt gondolták, nem is fog elégni egészen. A többi leány okosabb volt, ők gondoltak az út hosszúságára és az akadályokra. Így okoskodtak: az esküvők sohasem pontosak és mindig sok tennivaló van az utolsó pillanatokban, senki sem gondol az időre, mikor mindenki annyira el van foglalva. Amellett ez nagy esküvő is lesz, sok nép lesz együtt, sok előkészületet kell tenni, bizonyosan késni fognak. A vacsora nem lesz készen, a vendégek nem érkeznek meg a maga idejében; nem lesz baj, ha kissé több olajat veszünk, hogyha fáklyáink kiégnek, ismét megtölthessék. Lehet, hogy nem lesz szükség reá, de lehet, hogy lesz. Jobb többet venni, mint igen keveset. Így ők magukkal hozták az olajtartót is, midőn hazulról jöttek.

Képzeljük a tíz leányt egybegyűlve a menyasszony házának bejárata előtt, a kapu alatt, amint vígan nevetgélnek és beszélgetnek, mint fiatal leányokhoz ilyenkor illik. Egy órája már elmúlt, kettő is. Mi lehet a baj? – kérdezték egymástól. Sohasem jönnek már? Én még soha életemben nem várakoztam ennyit egy helyen – jegyzé meg egyik. - Valami szerencsétlenségnek kellett történni – szólt a másik. Nemsokára kezdtek elálmosodni s alig tudták szemeiket nyitva tartani. A ház fala mellé állították mécseseiket és leültek. Nemsokára egymás után szépen mind elaludtak. Alighogy elaludtak, zajos lárma riasztotta fel álmukból. Vidám nevetéstől zengett az éj, s világos volt a fáklyák lángjától. A legények kiabálták: „Föl, föl, jön a vőlegény, menjetek elébe és fogadjátok.”

Nagy zavar támadt erre a lányok között, felugráltak, ahogy tudtak nyújtózódtak, dörzsölték szemeiket és mécseseik után kaptak. De lám, majdnem egészen ki voltak égve, a mécsbélek meg voltak kormosodva s a láng éppen kialvó félben. Egy pillanat alatt indulni kellene, akik olajat hoztak kannáikban, gyorsan betöltötték a mécsesbe, a bél hamuvá égett részét letörölték s rögtön mentek tovább. A többi egészen fejét vesztette. Mit is tegyenek? Mégy nélkül nem mehettek, mécsük pedig ki volt aludva, s nem volt olajuk, hogy ismét megtöltsék. Zavarukban megrohanták társaikat. „Adjatok a tietekből.” De ezek azt felelték, „azt nem tehetjük, a miénk is aligha elég lesz, ha mi megosszuk veletek a magunkét, az összes mécses ki fog aludni. Menjetek gyorsan a boltba s vegyetek.”

A szegény leányok elfutottak a legközelebbi boltba, bizony elég messze volt, s midőn odaértek, be volt zárva és a boltos mélyen aludt. Kiáltottak és olyan zajt csaptak, hogy az egész utcát felzavarták. S mikor felébredt, még sok időbe telt, míg kinyitá az ajtót, s még többe, míg kimérte a kis adagokat az olajos korsóból. Így ellátva a leányok gyors lépéssel odébb álltak s lélekszakadva futottak. Hallották a zenét, látták a fáklyák csillogását a világos égbolton, csak még pár perc kellett volna, hogy a menetet elérjék. Megizzadva és lihegve igyekeztek gyorsítani lépéseiket, de ahelyett, hogy gyorsabban mentek volna, még lassabban mentek, mert már erejük fogytán volt. Midőn a házat megpillantották, az ajtó éppen nyitva volt, a fényes világítás belülről kiözönlött az éjbe, a menet zajosan tódult be s az utolsó pillanatban az ajtó be volt zárva. A szegény elkésett leányok lassították lépéseiket, de még elvánszorogtak a házig s kopogtattak az ajtón. Semmi felelet; olyan nagy lárma volt belül, olyan élénk társalgás és nevetés, olykor tányércsörgés és zene, hogy nem hallották meg őket. Végre a vőlegény észrevette, hogy valaki kiáltja: „Nyissák ki az ajtót” és tudakozódott, hogy kik vannak ott.

- Mi vagyunk – mondák -, a menyasszony barátnői.
- Honnan tudhatom én azt – volt a felelet. – Nem voltatok társaságában, nem jöttetek a többivel, mindenki itt van, aki ide tartozik. Nem bocsáthatlak be.

Ok nélkül mondták el a történteket, ok nélkül rimánkodtak már künn, hogy az éjjeli hűvösség egészen átjárta őket, eltávoztak fáradtan, szomorúan és szégyenkezve. Elestek a lakodalomtól, a mulatságtól, a köszönettől, szóval mindentől, csupán mert elfelejtették fáklyáikba kissé több olajat tenni. Már hetek óta várva várták ezt a nagy lakodalmat, új ruhákat készítettek, csinosították magukat, dicsekedtek társaiknak, hogy ők meg vannak híva a lakodalomba koszorúsleányoknak; s mind ennek egy kis gondatlanság miatt vége van. Haragosan álltak reményeik romjai fölött, elkeserítve a visszautasítás miatt. Nem voltak készen és kizárták őket. Csak éppen egy dolog hiányzott, az, amire abban a pillanatban szükségük volt és ennyi elég volt. Mindenük volt, csak olajuk nem, szépek, csinosak, okosak, elevenek voltak, csak olajuk nem volt. Mindenre el voltak készülve, ami csak megeshetik, csak éppen arra nem, ami megtörtént és az ajtó becsukódott előttük.

*

Szomorú történet s Jézus is szomorúan adta elő. Kérdezheti valaki, miért is mondta el? Elmondom. Ő tudta, hogy valami történni fog, amit barátai még nem is álmodnak és ami őket épp úgy meg fogja lepni, mint a vőlegény érkezte az ügyetlen leányokat. Gyakran mondá nekik, hogy mi fog történni, de ez még oly messze volt, hogy nem akarták neki elhinni, nem készültek reá. A mindennapi bajok legyőzésére elég erősek voltak és nem is képzelték, hogy valami olyan is fogja őket érni, minek elviselésére nem lesz elég erejök. Nem gondolták, hogy egy pillanat meg fogja lepni. Azt hitték, elég olajat töltöttek lámpáikba.

De egyszerre lecsapott rájuk, mint az égből a villám, ez a nagyon egyszerű baj, amelyet egy kis előre meggondolással elkerülhettek volna, ha figyeltek volna mesterük intésére: hiszen jól tudhatták, hogy előbb-utóbb be fog következni.

Mesterüket elfogták a katonák, elhurcolták, mint valamely bűnöst, hogy törvényszék elé állítsák. A tanítványok is, miként a leányok, elaludtak volt a Getsemáné kertjében. Egy nagy lárma ébresztette öl, a földről felugráltak, az éjszaka sötétjét az őrök fáklyáinak fénye világította meg. Mesterük, kire oly büszkén s oly fényes előkészülettel vártak, előttök állott, mint megalázott fogoly.

És vajon mit tettek akkor? Talán bátran vállalkoztak, hogy vele mennek, talán el volt látva lámpájuk szent olajjal, a hit és bátorság olajával?

Fájdalom, nem; egy pillanatig haboztak, azután kimentek. A tudósítás azt mondja, megfeledkeztek a mesterről és elszaladtak.

Nemde nagyon szomorú dolog ez? Abbahagyták volt mesterségüket, búcsút vettek otthonuktól, hogy őt kövessék, kiállottak sok gúnyt és szemrehányást, föláldozták idejöket, kiállottak sok nehéz utat, elfeledték édestestvéreiket, de a reménység erőt adott nekik mindezen megpróbáltatások közben, csak éppen a legutolsó pillanatban hagyta el őket. Valóban nagyon szomorú dolog. Nem lehet-e mélyen sajnálni, hogy még csak egy kevéssel nem volt több bátorságuk?

De megtörtént, Péter, aki büszkén dicsekedett, hogy ha kell, meg is hal a mesterrel, az egészből egyedül kísérte. Péter kísérte ugyan, de ő is jó távolról, nehogy észrevegyék, hogy a tanítványokhoz tartozik. Péter elment ama ház külső kapujáig, ahová Jézust vitték a katonák, de midőn észrevették, hogy ő egyik tanítvány, egyenesen megtagadta és esküjével is megerősítette, hogy neki semmi köze sincsen a fogolyhoz. A vőlegény összekötött kézzel jött, töviskoszorú volt a fején, éjfélkor jött és a szolgák lámpása kialudott.

Kedves ifjak! a ti olajotok is igen kevés, ha nem elég egy egész éjszakára. Ti igen gyengék vagytok, ha erőtök nem elég, hogy elvégezzétek a legnehezebb munkát is, ha a szükség úgy kívánja. Midőn Európában utaztam, néhány évvel ezelőtt, egy napon egy olyan forma helyhez érkeztem, mely kis patak medrének látszott; de a patak hiányzott, csak egy kicsi, csekély erecske csobogott lassan tova, alig mozdítván meg a fenekén levő kavicsokat, a nagyobb köveket már megkerülte, mert nem volt elég vize rajtuk áttörni vagy elég ereje, hogy tovalökje. Némely helyt olyan kicsiny volt, hogy azt hittem, mindjárt kimerül az ereje és megáll a gyöngeségtől. Távolról úgy látszott, mint egy szép ezüst kötél a hegy zugában. Egy gyermek átgázolhatta volna a patakot legmélyebb részén is anélkül, hogy térdéig ért volna; de ki hinné? egy roppant magas szilárd híd vezetett át rajta, oly hatalmas, mintha óriások építették volna.

A patakmeder közepén két roppant nagy kőoszlop emelkedett, támogatva a nagy magasságban fekvő és a nagyarányú íveket, szám szerint éppen hármat. Ezen oszlopok, melyek akár az égboltozat föltámasztására is elég erősek lettek volna, az ár folyásával szemben levő oldalon rettentő nagyságú védfallal voltak ellátva, melyek tiszta gránitból voltak, a végük felé ékalakúlag kiélesedtek. Ilyen alkotmány több havi munkába, ezer meg ezer dollárba kerülhetett. És vajon miért is építették oda? Miért a földnek éppen erre a helyére, ahol egyetlen deszkaszál megtette volna a szolgálatot az átjáróknak? És ámulva az emberi munka és anyag ily roppant pazarlásán, tovább folytattam utamat. Nyár volt. Néhány hónap múlva ismét azon az úton haladtam. A nagy esőzések időszaka volt. A hegyi patakok zúgva, bőgve rohantak le a hegyekről, elsöpörve mindent, mit útjukban találtak. Nagy fákat döntöttek ki gyökerestől és tovasodorták, mint egy darab forgácsot vagy szalmaszálat. Roppant szikladarabok részint a sziklákról szakadtak le, részint pedig a fövenyből mosattak ki, melyek gurultak tova az áradatban, mindent összetörve, zúzva maguk előtt.

A meder, mely ezelőtt oly száraz volt, egész merőben megtelt a tajtékzó szennyes víztől. Az egykor kis ér, most őrült áradat, mely zúgva ostromolta a híd lábait. Csaknem elérte az óriási oszlopok tetejét s a hatalmas ívek alig-alig voltak elég magasak arra, hogy átengedjék maguk alatt a féktelen vizet.

Minden hídlábnak gyémántból kellett volna lennie, hogy elmesse a hengergő szikladarabokat és megtörje az erdő fáinak erejét. Ha a híd nem lett volna olyan magas mint volt, az áradat elsöpörte volna. Ha nem lett volna oly szilárdra építve, darabokra tört volna. Éppen olyan alkalomra volt készítve, mint amilyen az volt. Az áradat minden évben legfennebb csak kétszer jelentkezett, sőt rendesen csak egyszer. És a híd ezért az egy áradatért volt építve. Az év többi részére egészen fölösleges volt, de erre az egy alkalomra szükséges. Ha abban a pillanatban nem lett volna ott épp annyi, mintha egyáltalában sohase is lett volna, mert ekkor volt szükség reá, ez volt a veszély ideje, ez volt az az idő, midőn a híd nélkül senki sem kelhetett át folyón.

De az ily óriási hidak, mint ez is, nem néhány nap alatt készülnek; az emberek nem várhatnak addig, míg az ár megindul, előbb kell a köveket lerakni. A munkát már nyáron meg kell kezdjék, folytassák és be is végezzék, midőn a folyó medre száraz; és a híd ott kell álljon egész éven át, akár van rá szükség, akár nincs, száraz és esős időben egyaránt, mint az emberi munkának, türelemnek és előrelátásnak bámulatra méltó alkotása, hogy ott legyen épp azon pillanatban is, melyben feltétlenül szükség van reá. Nem baj, ha az év 11 hónapján keresztül szükség feletti módon erős és nagy, csakhogy a 12-ikben elég erős legyen. De a szolgálat, melyet a tizenkettedikben tesz, bőven kárpótolja mind a költséget, mind a munkát és a befektetett pénzt.

Kedves ifjak! Megértettétek-e a híd és a hajadonok történetét? Gondolkozzatok róla és meg fogjátok érteni.

(Ford.: Varga Béla)
(Forrás: Nők Világa 3. kötet 1904. 4. és 6. sz.)

Számomra ismeretlen szerző: Mese az ibolyacsokorról

Magas hó feküdt a gyümölcsös kertben és nagy hidegek jártak. Az emberek szívesen benn ültek a meleg szobában. De nem úgy a kis angyalkák. Ők nem fáznak, nem dideregnek, mert mindegyiknek oly meleg a szíve a szeretettől, hogy áthatja annak kisugárzó melege egész testüket. Fehér ingecskéjükben végigröpültek a kerten, egyik jobbra, a másik balra, mintha táncot jártak volna. Kezükben egy kosár, abból szórtak valami magot. Vajon mi lehet az? – Majd meglátod fiacskám, csak egy kis türelem -. Tehát szórták, vetették a magokat és a szél segített munkájukban.

A következő nap három gyermek futott a kertbe. Észre sem vették az elszórt magot, sőt csizmájukkal betaposták a hóba. A magocskák pedig így szóltak egymáshoz: ha jön a szép tavasz, akkor kihajtunk és szép virágokkal beszórjuk a füvet. Hogy fognak a gyermekek örülni!
- Hát te milyen színű virágot hozol? Én lila színűt.
- Én is – szóltak a többiek.
- Én meg hófehéret – mondotta egy kis fekete mag.
- Óh! sohase hencegj a fehér színeddel – szólott az egyikük. Nem leszel az egyedüli Leszünk elegen fehérek.

Így susogtak a magocskák. Azután vártak, vártak soká. Fejük fölött a vastag hólepel, lábuk alatt a sötét föld. De megjött a nap, melyben elolvadt a hideg burkolat és a földre sütött a meleg nap. De ekkor már zöldült a fű, ibolyalevelek dugták ki fejüket. És még egy kis idő és kinyílt az első ibolya, követte a másik, harmadik. Fehér és kék keverve lepte el a pázsitot. Napról-napra többen lettek, míg a kertben nem volt az a kis hely, melyen nem látszott volna a tavasz-hozta kedves virág.

Föl is jöttek a gyermekek a kertbe egy nénivel együtt. De csak ketten szaladtak és ujjongtak a sok virág láttára.
- Hol van a legnagyobb? – kérdezték a virágok és oly értelmesen bámultak a nénire – aki nem volt más, mint Ida néni -, hogy arcukba nézve, megértettem kérdésüket.
- Ugye azt a kisfiút keresitek, a sűrű bozontos hajjal és nagy szemeivel, aki a télen gyakran rajtatok taposott? Az senki más, mint a kis Géza, ő pedig Kolozsvárt van Papájánál és Mamájánál.
- Oh! be kár, hogy nem láthat engem – szólott az ibolya -, éppen csak neki akartam virulni.
- Én azért vagyok oly illatos – szólt egy másik -, hogy gyönyörködjék illatomban.
- Én meg fehér köntöst öltöttem. Biztos vagyok, hogy Géza azt szereti legjobban.

Azzal elhallgatott az ibolyasereg és szomorúan lehorgasztotta a fejét.
- Oh! ne búsuljatok ti, a szép tavasz kedves gyermekei, elküldlek én Gézához. Nem telik bele több egy napnál és ott lesztek ágya mellett és úgy fog nektek örülni, hogy nyomban meggyógyul. De egy áldozatot kell érte hoznotok. Ha szeretitek őt, aki annyira szereti a kis ibolyákat, úgy meghozzátok ezt az áldozatot. Le kell, hogy szakítsalak és soha többé nem jösztök ide vissza a születéshelyetekre. Aki erre kész, az bólintson egy „igent” a fejével.

Az idő csöndes s mégis mintha valami szél végigfújt volna a kerten, oly egyhangúlag szólt a válasz. Minden ibolya, a fehérek úgy, mint a lilák Gézához akartak utazni.

Úgy aztán Anna néni, Ida néni és Évi, Gabi szedtek egy egész délelőtt. Évi, Gabi körülvették csokrukat zöld levelekkel, hogy tudják, melyiket szedték ők. Az ibolyák behunyták szemüket és csak akkor nyitják ki, mikor Géza felbontja az Ida néni küldte kosarat.

Pá! Évi, Gabi, Ida néni és Anna néni csókoltatnak és arra kérik a jó Istent, hogy mielőbb közöttük légy ismét.

(Forrás: Nők Világa 1907.)

Csan Lu: Az almafa és a bogáncs

Amikor az almák megértek, jöttek az emberek, és leszedték őket a fáról. Az almafa mellett bogáncs nőtt, amely nagyon megkedvelte az almafát.

- Ostoba világ! Te egész éven át robotolsz, virágot bontasz, gyümölcsöt hozol, aztán jönnek az emberek, leszedik az egész termést, és még panaszkodnak is. Épp most hallottam, amint az egyik azt mondta, hogy ebben az évben túl kevés alma termett rajtad. Hallatlan! Miért hagyod, hogy kibabráljanak veled? Nézz rám! Nem hozok virágot, termést sem, békén is hagynak.

Az almafa így válaszolt:
- Nekem erről más a véleményem. Virágba borulni és gyümölcsöt hozni a legnagyobb élvezet számomra. Ettől van értelme és értéke az életnek. Egyébként az emberek gondoskodnak rólunk almafákról, óvnak, ápolnak bennünket, hogy ősszel elégedettek legyenek a termésünkkel.

- Való igaz, merőben más a véleményünk - mondta a bogáncs. - Nem könnyű jobb belátásra bírni az ostobát. De hát éljen ki-ki a saját elképzelése szerint! Nekem nincs gondom másokkal, és attól sem félek, hogy bárki munkára kényszeríthetne. Az emberek tisztában vannak vele, hogy tudok vigyázni a bőrömre!

Az eszmecsere ezzel bezárult.
Néhány nappal később emberek jöttek, kigyomlálták a bogáncsot, s még körültekintőbben gondozták az almafát.