Nem
sokkal a honfoglalás után, mikor a mi szilaj őseink közeledtének hírére
Szent-Gallen-ből mindenki menekült, az egyetlen Heribald barát, ki a krónika
szerint együgyű ember volt, dacosan ott maradt. „nem futhatok el – így mondá -,
mert ebben az esztendőben még nem kaptam ki a sarura való bőrporcziót.”
Heribald
nem bánta meg ottmaradását, mert a fenevadakul elhíresztelt magyarok nemcsak
meg nem ölték s meg nem kínozták, hanem még nagyot is mulattak és vígan
eltréfálkoztak vele. A barát holtig emlegette, hogy soha életében nem lakott
jól annyira, mint akkor, s hogy a magyarok ígértek ugyan neki pofont, amikor
értékes kincsek helyett aranyozott fa gyertyatartók nyomára vezette őket, de
még ez a pofon is hamarosan elfelejtett ígéret maradt. Ami adatokat Heribald
még ezeken kívül mondott el az ősmagyarokról, a krónikás pedig feljegyzett,
azok nem mutatják a barátot együgyűnek, sőt, olyan megfigyelőre vallanak,
akinek a lényeges mozzanatokra van szeme.
A
barát szerint a Szent-Gallen-i kolostor udvarára, melyen ő nyugodtan
sétálgatott, egyszerre csak betörtek a nyilasok. Az egész helyet gondosan
átfürkészik s elcsudálkoznak, hogy mégis akadt egy ember, aki előlük nem futott
el. A tisztek rögtön intézkednek, hogy a legénység meg ne ölje az egy szál
barátot, mert tolmács segítségével ki akarják őt hallgatni. A legények
nevetgélnek, dévajkodnak, táncolnak, birkóznak, fegyveres katonai gyakorlatokat
mutatnak be tisztjeik előtt. Egy legény megmássza a templom tornyát, másik a
tetőzetét, de mind a kettő lezuhan és szörnyethal. A két holttestet a többiek
gerendák közt elégetik a templomnál, de magát a templomot, bár a láng a
szemöldökfákig csapkod, nem gyújtják fel. A pincében két tele boroshordós
találnak, de ott hagyják, mert társszekereiken maguknak is van elég. Egy legény
ugyan döfködni kezdi dárdájával a barátok hordóit, de az is kacagva hagyja abba
a céltalan rongálást, mihelyt Heribald rászól. „hagyd el jóember, hát mit
igyunk mi, ha ti elmentek?”
Mindeközben
a Szent-Gallen-ben mulatozó magyar zöm őrjáratokat küldözget ki kémszemlékre.
Ezek feladata a közeli erdő s egyéb rejtekhelyek átkutatása s jelentések tétele
tapasztalataikról. Végre az erdő-átkutatók riasztó kürtfúvással jelentik, hogy
nem messzire egy ellenséges védőseregtől megszállott erős várra bukkantak.
Nyomban a riasztó kürtjel után sebbel-lobbal áradnak vissza a kémszemlére
küldöttek az erdő felől. Viszont a kolostor udvarán tanyázók kirohannak a
mezőre. Ott gyülekeznek valamennyien, s mit a krónikás kiemeli, „szokásuk
szerint” egy pillanat alatt hadirendbe sorakoznak. Aztán kürtjelekkel hívogatva
a még vissza nem tért őrjárókat, megindulnak. Ekkor már leszáll az alkony. A
magyarok felgyújtanak néhány falusi házat s csöndben vonulnak tovább a Konstanz
felé vivő úton. Hátvédjük úgy követi a zömöt, hogy útközben felvehesse az utóbb
visszaszállingozókat, kiknek a kürtjeleken kívül a tűz fénye is irányt ad.
Ezekből az ellenséges várból kitörő csapat nehányat megöl. A magyarok hátvéde
azonban megint kürtjelekkel figyelmezteti a zömöt a hátratámadtatás
veszedelmére. Amire az egész magyar sereg rögtön megáll, csatarendbe fejlődve
megszállja a síkságot, körülövezi magát málhás szekereivel s harcra készen tart
ott helyben biztosított pihenőt reggelig.
Ennyi
a veleje a szent-galleni kalandnak, Heribald elmondásában.
Áldassék
szent-galleni Heribald barát emléke! Mert mi tőle, a szemtanútól tudjuk, hogy a
magyar harcosok már ezer esztendővel ezelőtt is katonák voltak. Nem vademberek,
nem dánosi cigányok, nem komitácsik, nem kozákok, - valóságos rendes katonák.
Mi
a katona?
A
katona harcos, de nem minden harcos katona. Majdnem azt merem mondani, hogy a
katona úgy aránylik a harcoshoz, mint a mester a kontárhoz, a művész a
műkedvelőhöz, - a szó magasabb értelmében vett ember a közönséges emberhez.
A
katona az, akit legközvetlenebbül illet Arany János „Gondolatok a
békekongresszus felől” című bölcs verse, mely belényugodván, hogy a háborúk is
Isten rendelkezései, arra int:
Az ember tiszte, hogy
legyen
Békében s harczban
ember!
A
katona az az emberséges ember, aki megvívja ugyan a háborút, de nemcsak
erkölcsileg, hanem ész és ügyesség szerint is emberhez méltóan vívja meg. Akit
nem a saját egyéni dühe uszít esztelen, vadállati marakodásra, hanem aki a legmagasabb
s legáltalánosabb közérdeket kifejező eszményi tekintélynek, hadurának
parancsára indul hadba.
A
katonát eszerint mindenekelőtt a közcélra való közreműködés és a fegelem
jellemzi. Vagyis a harcost csupán az az altruizmus minősíti katonává, mely
tőle, mint egyéntől az összesség javára lemondást, alkalmazkodást s
életre-halálra szóló önfeláldozási készséget követel. Ám ezeket az óriási
követeléseket a legderekabb ember sem képes teljesíteni, ha e célból külön,
hatalmas szervezetbe nem vonják s abban meg nem tanítják a harcnak rendes,
kötelességszerű s viszonylag legemberségesebb módjaira.
Minden
egyéni célú s egyéni tetszés szerint viaskodó harcos, ha még oly nagy hős is,
embertelen szörnyűségekre dühödtet. Achilles, a legnagyobb hős utálatossá lesz,
mikor dicsőült ellenfelének, Hectornak holttestét szekeréhez kötve hurcolja
meg. Ellenben a legszerényebb katona is, akinek fegyelmezett lelkét nem a saját
magándühe, hanem a közért való áldozatkészség telíti el; emberséges ember
maradhat a legrettenetesebb csaták förgetegében is.
Ezért
csupa hiábavalóság az a sok léha rémmese,melyet honfoglaló őseinkről, mint
pusztító és gyilkoló fenevadakról terjesztettek el és jegyeztek föl olyanok,
akik előlük eleve elfutottak. Mindezeket meghazudtolja az egyetlen vidám
Heribald barát, aki Szent-Gallenben bátran bevárta és szemtől-szemben
megismerte őket. Azoknak az ezer év előtti harcos magyaroknak, akikről ő
beszél, bizony mondom, katonáknak, rendes, fegyelmezett, emberséges katonáknak
kellett lenniök, mégpedig a javából.
Ha
már egy svájci német barát is anélkül, hogy dicsérni akarná őket, jóformán
csupa olyat tud róluk mondani, ami katonai becsületükre válik, még mit
dalolhattak az ezer esztendő előtti magyar katonákról a honi hegedősök,
kobzosok, igricek vagy bármi néven nevezett öltők, akik e katonáknak véreik
voltak! Akik büszkén nézhették az ő diadalaikat, keservvel kudarcaikat!... Az
lehetetlen, hogy amikor egy harcokból élő nemzetnek katonái vannak, ne
virágoznék fel az énekmondás, mely a katonát, a harcias nemzet legdaliásabb,
leghasznosabb fiát magasztalja.
Fájdalom,
nemhogy a honfoglalás idejéből, hanem még az azután következő századokból sem
maradt ránk semmiféle költői munka, mely egyenesen a katonára vagy a
katonaéletre vonatkoznék. Ennek oka nemcsak az lesz, hogy nemzetünk
kereszténységre térése után az új rend egészen elmosta a régit s a latin betű
az ősi rovást. Még azzal sem merül ki az okok teljessége, hogy a középkorban
csak a klastromoknak jámbor apácái és szerzetei jegyeztek fel némi kevés költői
művet. Én azt hiszem, hogy mindezen felül még az is oka volt az ősi magyar
katonaköltészet nyomtalan eltűnésének, hogy maga a magyarság, amint európai
nemzetté ülepedett, hadiszervezetét is hovatovább európai szomszédjaiéhoz
hasonlatossá formálta át s ezzel a maga eredeti, igazán katonás mivoltából
veszített. Mert bármennyire haladottabbak voltak is polgári kultúra
tekintetében a középkor európai népei, ami a katonai kultúrát illeti, az volt a
fejlettebb, melyet a kelet felől be-beáradó turáni katonanépek hoztak magukkal.
A germán lovagok kétség kívül hősök voltak, a hűbérurak banderiumai kétség
kívül vitézek, a professzionátus harcosok pedig kétség kívül bajnokok, - de nem
igazi katonák. Ez magyarázza meg a hunok, avarok, magyarok s utóbb a tatárok és
törökök meglepő sikereit; katonai sikerek voltak azok, azért múlékonyak, mert
csak katonaiak.
Bölcs
Leó bizánci császár is, akinek seregei pedig a régi görög és római katonaságok
hagyományain képződtek, honfoglalásunk századában a magyarok s ezekkel rokon népek
hadi taktikájáról tartotta érdemesnek oktató munkát írni Bizánc hadvezéreinek
tájékoztatására.
Nyugaton
ugyanekkor vaskályhákba bújt óriási ritterek döcögtek nehéz vasteknőkkel
borított, ziháló mammutlovakon. A súlyos ökleléshez, vágáshoz, bunkócsapáshoz
sok erő kell, de nem sok taktika. Még a keresztes hadjáratok mesés harcainak is
a lovagi hőstett, nem pedig a katonai fegyelem és a taktika adja meg a regényes
jellegét. Igazán katonásabb irány nyugaton csak utóbb pitymallott fel, mikor az
angol parasztíjászok, földbe szúrt hegyes vaskarók mögött gubbasztva, Crécynél
meg Azincourtnál tönkreverték a nagyúri francia lovagokat. Itáliában pedig
akkor lett vége a lovagi banderiális hadrendszernek, mikor a cavalierék a
rinascimento finom élvezeteibe merülve átengedték a harctereket a
condottieréknek. ezek a zsoldos csapatok olyan harcosokból állottak, akik
tanult mesterségük szerint fizikailag már katonák voltak, de lelkileg még nem,
mert az igazi katonaerkölcs: az önfeláldozás készsége eszményi közcélért teljesen
hiányzott belőlük.
Mi
magyarok, miután Európában végleg megtelepedve szintén banderiális
hadirendszerre tértünk át, már a XIII. századbeli tatárjárás alkalmával a
Mohi-pusztán ugyanattól a katonai szervezettségtől és taktikától szenvedtünk
vereséget, mellyel néhány száz esztendővel előbb még mi leptük meg az elrémült
Európát s melyet időközben elfeledtünk. De még egy nagyobb és tartósabb
veszedelemnek kellett keletről ránk következni, hogy nálunk is fölébredjen a
valóságos katonaság szükséges voltának érzete. A török katonai hatalom
támadásai ellenében a lovagok, bajnokok és egyéb vitézlők hadra kelése nem
állhatott helyt soká. Hollós Mátyás király már álladó rendes katonaságul
szervezte a fekete sereget, - mely azonban, fájdalom, a nagy király halála után
az egész országgal együtt elzüllött. S jött megint csak a magánseregeket tartó
s azokkal magáncélokra törekvő oligarchák műkedvelő hadvezérkedése, jött a
nemesi vitézlők, sőt Dósával a póri vitézkedők hadra kelése, és jött végül
elkerülhetetlenül Mohács. Hőseink, bajnokaink, vitézeink mindig voltak, de
katonáink még mindig nem. Hogy példával is megvilágítsam ezt a
megkülönböztetést, - Tomori, a „büszke vezér”, a kalocsai érsek, bár ifjú
korában is harcos volt s bár Mohácsnál dicsően halt meg a hazáért,m égis csak
hős és nem katona.
Holott
ebben az időben már nem csupán a török veszedelem, hanem a puskapor is
valóságos katonákat kívánt. Mert szemtől-szembe, ember ember ellen, kard kard
ellen, láncsa láncsa ellen folyó tusákban elég lehet az egyéni erő, a személyes
bátorság, a testi ügyesség, de a nagyobbrészt távolról vívott harcokban nem az
egyes harcosok mérkőznek, hanem a csapatok. Csapatok, tömegek nem
lövöldözhetnek egymásra fegyelmet, rendet és gyakorlottságot föltételező
taktika nélkül, még nyíllal sem. Ezért voltak már a középkorban is a nyilazó
népek harcosai inkább katonák, mint a dárdával öklelő s pallossal suhintó népek
páncélosai. A puskaporral azonban, a szó szoros értelmében végképpen és
mindenütt lőttek a nem valóságos katonák hadi vitézlésének. S ha ma egy szakasz
jó öreg népfölkelő, aki kezében a Manlicherre rajvonalba tud fejlődni,
tisztjének egy intésére oldaltűz alá fogna egy Rolandból, Olivérből, Cidből,
Oroszlánszívű Richárdból, Bayardból s még csupa hasonló világhírű hős lovagból
álló századot, a népfölkelő bácsik játszva aratnának fényes diadalt.
Attól
fogva, hogy a puskapor kiegyenlítette az egyéni nagy különbségeket a Góliátok
és Dávidok, a lovagok és az egyszerű harcosok között, a harclépést tartva a
lövőfegyverek folytonos tökéletesedésével mind kevésbé egyesek s mindinkább
csapatok mérkőzésévé vált. A fejődés törvénye a csapatokra is kiterjedvén a
harcokban egyre nagyobb és nagyobb tömegek kerültek egymással szembe. Így,
századok múlva, a militarizmus minden öntudatosan feltett szándéka nélkül is
szükségképpen el kellett jutnunk a mai hadi rendszerhez, a néphadsereghez. Ami
nem azt jelenti, hogy mindenki műkedvelő harcos, hanem ellenkezőleg, hogy
mindenki szakszerűen kiképzett katona.
A
nagy puskaporfordulat már a XVI. század folyamán mindenfelé megkezdte a
valóságos katonahadseregek megteremtését. Nálunk is, - bár nekünk, a török és
német hatalmak között hányódva be kellett érnünk annyival, hogy magyar
katonáink, mint egy más birodalmon is uralkodó királyunk nagy hadseregének kiegészítői
érvényesüljenek.
Ez
azonban a különleges magyar nemzeti katonai típus kialakulásának útját nem
vágta be. Ellenkezőleg. A magyar temperamentum, a magyar néplélek, a magyar
vitézi virtus, az acélos búzából táplálkozó acélos magyar fizikum, sőt a
hagyományos magyar nemzeti viselet is, annyira különbözik minden mástól, hogy a
sok egyéb idegen szín és forma közül a magyar katona különleges volta
feltűnőbben, sajátságosabban válik ki, mint amennyire a teljes uniformitás
mellett szembeötlenék. A magyar baka meg a magyar huszár különlegesebb nemzeti
katonatípus, mint a világ bármely fajta katonája. Minden más nemzetbeli katona
jobban hasonlít egymáshoz, mint a magyar akármelyikhez. Magyar katonák csak
magyar katonákhoz hasonlítanak.
A
magyar költészetnek úgy a nép-, valamint a műköltészetnek ezért lett végtelenül
kedves tárgya a magyar katona. Költészetünk oly sokszor, oly becéző
szeretettel, oly nemzeti büszkeséggel formálja ki s annyi tetszetős díszt rak
reá, mintha szinte benne találná meg a legeredetibb, legigazabb magyar embert.
Viszont pedig a magyar katonák közül annyian s oly nevezetes módon vesznek
részt a magyar költészet s általában a nemzeti irodalom művelésében, hogy
amikor a katonákról akarunk beszélni a magyar költészetben, akkor voltaképpen
kettős a feladatunk. Egyik az. miként dicsőítik a magyar költészetben a
katonát; a másik: miként válnak katonák a magyar költészet dicsőségére. Ez a
két feladatunk olykor egymásba olvad, mert hiszen egy-egy kitűnő költőkatonánk
maga penget ki, úgyszólván a sarkantyúján a magyar katonáról és katonaéletről
gyönyörű, üde, férfias verseket.
De
valamint az igazi katonák nem termettek elő merőben új tüneményekül, hanem,
mintegy a régibb idők vitézeinek folyton fejlődésben lévő utódaiként,
nyomról-nyomra foglalták el elődeik ürült helyeit, úgy a katonaköltészet is a
múlt vitézi, hősi és lovagi költészetének tartalomban, formába és lélekben
megújhodott, korszerű folytatása gyanánt, szinte észrevétlenül alakult ki.
Minél közelebb áll időben a vitézi versezet a katonaénekhez, annál inkább
hasonlít hozzá.
Körülbelül
a XI-XII. századtól a XV.-ig bizonyára nálunk is a hősökről, a lovagokról s a
bajnokokról s azok tetteiről szólott az ének. Azt azonban nem gondolom, hogy
oly nagy számban s oly nagy stílusban, mit nyugaton, mert a középkori
harcosrendszert mi csak átvettük s az nem lelkezett úgy a magunk nemzeti lelkéből,
mint a katonai. De ha nem is maradtak ebből a korszakból magyar költői műveknek
olyan szépséges följegyzései, mint az inkább írástudó nyugatiaknak, alig
hihető, hogy Szent Lászlóról, Nagy Lajosról s más dicső királyainkról
egyáltalán ne keletkeztek volna költői kísérletek. Toldi Miklós vitézi ereje is
aligha Ilosvai Selymes Péternek volt először vers-témája. A Hunyadiakkal is
bizonyára több magyar vers foglalkozott annál a kettőnél, mely a közül az egyik
Mátyás királlyá választásáról, a másik haláláról ránk maradt. A Sabácz
viadaláról szóló, ma is közismert XV. századbeli verses krónika sem oly módon
kezdetleges, hogy első lehetett volna a maga nemében. Sőt ebben már az a hiba,
hogy túlságos pontossággal, úgyszólván riportszerűen foglalkozik egy várostrom
szövevényes részleteivel s így nem naiv, hanem primitívül tudákos. És ebből a
versezetből az is kiérzik, hogy keletkezésének, Mátyás király uralkodásának
idejében a várvívás már komoly szakszerű katonai feladat, melynek megoldásához
a sáncok mélységének gondos megállapítása, megfelelő nehéz tüzérség, számító
árkász- és hidászmunka, a víz felől hadihajók beavatkozása és mindenfelől
ostromhoz értő nagy sereg szükséges.
Több
mint félszáz évvel utóbb:
Az ezerötszázban és
negyvennyolczban
Énekli Túri György
vérszomjzásában
a
törökök ellen vitézkedő végbeli magyaroknak erejét és elszántságát. Ez a harci
ének már némileg katonás, ügyes, temperamentumos.
Így
kezdődik:
„Zöldítsétek egek hamar
az erdőket,
Hogy próbálhassuk már
nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer
hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan
megütközzünk.”
XVI.
századbeli szorgalmas, de nehézkesen verselő krónikásunk, Tinódi Lantos Sebestyén már egészen azon a határon van, amelyen túl
a harc többé egyáltalán nem vitézlők műkedvelése, hanem szakszerű katonadolog.
„Buda veszéséről” szólva elmondja
többek közt, hogy:
Immár basa vala Kanyánál
táborban,
Szent Gellértnél vannak
némötök barlangban,
Dunát beállották nagy
vizi erővel,
Magokat beásták környül
nagy vermökvel.
