Tompa Mihály (1817-1868): Amnon és Támár

 
Dávid király, bölcs fejdelem
Uralkodék Izráelen.
Az Ur sok jóval látta őt,
Nemzetsége, - mint a olajfa
Mely Juda halmán nagyra nőtt, -
Sok messzenyúló ágat hajta.
Absolon s Amnon a fiak közt,
Végül Támár hugok vagyon;
Sáron rózsája, gyöngyvirága!
Ékes, szeplőtlen hajadon.

Amnon nem oly jó mint a mily derék,
Jámbor erkölccsel nem dicsekheték;
Iszákos volt s a búja gerjelem
Szivén sok férges gyümölcsöt terem, -
Védő angyal áll a munkáls megett,
Elüz sok vétket sok kisértetet.
De ha a vérhez, melyet hizlala,
A heverésnek átkos pamlaga,
- Melyen ezer kísértő gondolat,
Megannyi álnok ördög látogat, -
Ha a vérhez  még lángja ér a bornak!
Indulatid mély örvénybe sodornak.
Szeplőtlen szük és az ő huga Támár
És Amnon a szép leányzó után jár. - 

Támár pedig szól, a ki már van
A csábitásnak hálójában:
’Irtózik lelkem’ e gonosztól,
Ne kényszeríts hogy azt miveljem!
Oh Amnon, meg ne ronts! Tudod jól:
Nem így történik Izraelben!”

És Amnon mégis vissza nem lép,
Előtte mindig, mindig e kép!
Éjjel viraszt éped napestig,
Hogy belé szinte megbetegszik.
S midőn háló és annyi csel
Czéljához nem vivé közel:
Erőszakhoz nyúl a rosz bátya,
S ékes Támár meg van gyalázva!

De bánat s méltó büntetés
Jár a galádságnak nyomán;
Bor s szenvedélynek mámora
Elpárologván szaporán:
A mi Amnon lelkében támad,
Gyötrő undor és önutálat.
Szép Támárt jobban meggyülölte
Mint kivánná annak előtte,
’Oh ne vess el ha meggyaláztál!’
Mond busan a letört virágszál,
S ő ellökvén: „menj el!” mondá neki,
S szolgáival az útra vetteti.

Visel vala szép tarka szoknyát Támár,
Minőben csak fejdelmi származás jár;
S szép köntösét meghasogatván,
Fejére sirva hint hamut;
Lelkében fel van háborodva…
S Absólonhoz panaszra fut.
Ki hallja s szól hozzá ekképen:
Ne bánkodjál, légy csendességben!

S Amnon ellen a boszú érik
Absólon lelkében két évig;
Fel mégyen akkor Baál-Hásorba
Hol nyiratá ő juhait,
És ott nagy vendégségét rendel,
Testvéreit meghivja renddel,
És Amnon is jelen van itt.

Midőn pedig már vigadnának:
Absólon monda a szolgáknak,
Vigyázzatok, legyetek készen,
a mint Amnon jó kedvet vészen:
Verjétek, öljétek meg őt,
Hadd igya meg vérét a föld!
Ne féljetek, legetek bátrak…!
S a szolgák álmélkodva állnak.

A bortól immár ittas Amnon,
Kiált és tántorogva megy, -
S a szolgák közül monda egy:
Ideje most hogy ő meghaljon.
Jertek ne féljünk, legyünk bátrak!
- S a többiek habozva állnak.

A szolga mondd ismét: mit késtek?
Nem látjátok-e hogy ő részeg!?
Bátran! Kiált fel a lopó, ha lát
Ittas őr kezén pinczét kamarát.
Bátran! Mondd a rosz nyelv, mit úgy se véd:
Vegyük el a részeg becsületét.
Bátran! Lepjük meg! Hol száz nyavalya,
A dobzódó úgy is keres maga.
Bátran! Sug a bün, ez most szót fogad,
Vezessük, hol van inség, kárhozat!
Ne féljetek hát véle szembeszállni,
Azért hogy ő palástban jár a királyfi;
A józan szolga több a részeg urnál. -
Haljon meg ő a kit Absólon útál!

S úgy lőn. Elfonyt a búja Amnon vére,
Absólon elfutott Gessur földére;
S nagy a királynak búsulása gyásza:
Amnon megölve, Támár meggyalázva…
Nagy messze földön fut a harmadik. -

Amnon példáján intés adatik;
Nyomja szivébe mind ki hallja.
Egyik bűn a másiknak anyja.
A vétek kárhozatba von,
Éljetek tisztán, józanon!

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Tompa Mihály (1817-1868): A félkezű koldus

 
Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja;
Szived is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm;

Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj, a midőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
***
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna, meg nem maradt nála,
Hanem azon módon, a mint kezébe jött:
Széllyel osztotta azt a gyermekek között,
Mindenik fülébe ezt sugván csendesen:
Tiszteljed atyádat, anyádat gyermekem!

De mindezt mivelni hogy mi okbul szokta?
Vagy régen jutott-e, s mikép koldusbotra?
Hogy hivják, merre van lakja szülőfölde?
Azt sohasem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
- Mivel a jobb karja el volt esve vállig, -

Volt-e felesége? Gyermeke is él tán…?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán,
Az unszolásoknak így véget vetettek,
Látván. Hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt; - elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sirnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az ítélet-napig.
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon…
És hogy sirjába is a hit karján szálljon.
Papot kért, - s nyavaljás élte történetit
Akkor fedezte fel, - mely itt következik.

Vagyonos Pál, mert így hitták az öreget,
Akkor mintegy harmincz esztendős lehetett,
Hogy özvegyen maradt s két gyermeke árván,
Feleséget s anyát korán sirba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,
Ki inkább türt, mintsen perpatvart támasszon,
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma, hüsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy Isten áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sirba ment:
Felfordul egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel,
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó eleve;
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édesanyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál; de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édes anyjával:
Gyermekinek adott rossz példát az által.
Oh ti szülék szülék! Bizony nem tudjátok,
Milly szörnyü büntetés készül lassan rátok:
Vén apák s anyákkal bánván méltatlanúl…
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl,
S midőn megvénhesztek, a roszat idővel
Vissza adja nektek, vissza hét tetővel!
Igy terjed a gonosz, a firól fira menvén:
Sok házat megemészt, mint az eleven szén,
Bekap oda a bün, szétvonás, irigység,
A lakóknak éltét hogy megkeseritsék;
Testvér testvér ellen gyülölködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom a roszban nagyon elmerült Pál;
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rosz czimborák s bor közt vesztegeti magát;
De e mellett az volt a legnagyobb büne,
Öreg édes anyját hogy meg nem becsülte;
Bel kapczáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta szegény kéztül.
Sokat szerzett, mégis szüköt látott sokban,
Tépett a ruhája a szive még jobban!
Saját édes fia kit szült a világra:
Hosszú életet is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csúfság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom a mit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai:
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.
Mig nem végezetre, már miért miért nem?
De felbőszült reá irtózatosképen,
S édes anyját, ki volt a hetvenen felül
Összetörve verte, gazul kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
de már elfásulva, mindazt fel sem vették,
Az öreg pedig sirt hosszú éjszakákon:
Jövel jövel hamar és csendes halálom!

Igy multak a napok, így multak az évek,
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben
Maradt szív és lélek bután és üresen:
Mit is tanultak vón az olyan apátúl:
A ki szült az anyja, életére átkúl?
És a miképen fogy a jó erkölcs Pálnál
Akkép fogy a vagyon, és a ház alábbszáll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén.
- A kenyérnek való fogyatékán lévén,
A malomba ment Pál, s nyulván az ing róla,
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja;
Szorgos volt a malom, addig hát míg őrne:
Levitte a két fej kendert a törőbe,
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva;
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen egyet avagy kettőt
Alig forditott Pál, hogy jaj szóval eldőlt,
És midőn egy őrlős a földről felhúzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zúzva.
Meglehet hogy megél, - mondák – s kiheveri,
De e kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! Az orvos lemetszette váltig,
s élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta Pál az ágyat,
Ápolgatásába minden bele fáradt;
A fiak, mintha nem történt volna semmi:
Épen nem látszottak a szivökre venni,
Csak egy el nem fáradt, hanem éjjel nappal
A beteg körül volt szives indulattal,
Az anya! A kinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom;
Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget;
Oh anyai hüség! Anyai szeretet!
A melynek nagy voltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett;
De az orvosságtól a mely gyógyit testet:
Nem nyert könyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran lehunyt szemmel fekszik, de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében,
Előtte áll gondos szelid felesége,
Mintha szemrehányó képpel reá nézne;
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
A ki őt még most is hiven ápolgatja,
Azután az Isten méltó büntetése:
Mikor rázuhant a bakó a kezére…
Ekkép eszébe jut és vádolja minden,
S nincs a mi lelkére vigasztalást hintsen!

És a mint felgyógyul, anyja halva fekszik…
Mintha élete ska azért nyult vón eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen
Nem vala támasza, s lelkének is tápja…
Hát még, hát még a mi később jött reája!!

Elmúlik az idő…! Az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél,
Nincsen becsületben, de szitok gyalázata
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt, saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki!
Ki rosszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, a mint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiú elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá támadt:
’Várjon kend sorára! No…! Ilyet ki látott?
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi haszna vén koldus! Még az is köszönet:
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett…!’
Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ:
S végkép összebomlott meggyengült elméje,
Fiának e szörnyü szavára tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen…
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén:
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén;
S ujra visszaesvén bús állapotjába
Mintha akkor is még az utczákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal…
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal,
Mellyeket ha követ világ-életében:
Nyomorult életét nem végi ekképen.
***
Hogy szép időt éri, a midőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig:
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.

Tompa Mihály (1817-1868): Pacsirtadal

 

Ébredj el, ébredj álmaidból
Földnek határa, völgy, halom!
A költő-dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek…! A gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat.

Szeretni nem mer a madárka…
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak… nincs lomb az ágon
Reá hüs árnyat hinteni:
Pedig… véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt. Kicsinyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak:
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh, keljetek fel a mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá – játszani!

Ébredj, szendergő élet, ébredj!
Hideg sirodból törj elő!
Borúljon illatos virágba
A színtelen halom, mező.
Harsogjon al ég, - a ligetben
Dal és viszhang beszéljenek;
A rétet dús rendek borítsák,
A rónát ért kalászfejek!

Elég az álom! – lankadást ad
Ha hosszu, új erő helyett:
Holt természet! Feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! – munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesülés
Gyümölcsöző üdvére vár! -

Hideg világ! Mély álmaidban
Halld és érezd meg énekem!
A mellyel hívlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! – láttasd meg a dal
S meleg sugárok erejét!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Bosnyák Zsófia – 1644.

’Haragvó isten! A tágas mezőt
Temetővé változtatod?
Kedvedre van, hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg…
S ki bir dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harczol, szánt, vet és arat:
Mind elvesztem jobbágyimat!
Im, most is a mezőn,
Hét szálas testvér hullt rakásra;
Gyilkolni a ki tud:
A temetést se hagyja másra;
S legyen bár a halott ksiérete
Hullók s farkasok éhes serege,
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!’

„Oh uram férjem! – szóla Zsófia
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyiljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vizár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen;
Az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kisérts Istent! Hét testvérfiak,
A csendes sírban hadd nyugodjanak!
S jer…! A csapás megszüntetéseért,
Az istent vélem térre hullva kérd!”

’Hah! Félre asszony, - s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszuság marja, tépi…
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tiz-husz hitvány szolga elhull,
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harczra vitte, isten verje meg!
És a ki most ezrenként öldösé el
Gyalázatos dögvésznek fegyverével
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet:
Még annak mondjam: hála, hála néked!!
Nem…! S a ki öl, temessen is,
Hollókkal bár, mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!’

Haragban így zugán az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszület zsámolyán
Buzgón borúja térdre.
Imádkozott… s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek;
Kezében gyógyír és kenyér vala…
- S ki ül gyémánttollal kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél menyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van,
Ki késő éjszakán
Lakát elhagyja egyedül,
Hogy felkeresné a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér hullája kidegül.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe.
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény,
Kapa s ásó nehéz, nehéz;
De a gyengének isten ád erőt,
Tágúl a föld…
A sír öblös padlanja kész,
S az elhullott testvérfiak
Csendes sírban negnyugszanak.
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A kegyes urhölgy haza tére,
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, s az ur haragban,
És ajkinak dörgő-szózatja harsan:
’A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő, elő…!
Hadd lássam őt!’
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj késő óráiban!
S a férjnek arcza elsötétül;
Zordon parancsot ad:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
A hölgy elborzad s esdekel:
’Mi porladandó, hadd porladjon el!’
De a hölgy hasztalan szólt,
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket.
- És dultan áll a sirbolt.

Más jre lesbe áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött, titkosan:
Reggel mi nagy leve
Álmélkodása és dühe…
- A hét testvér temetve van!
A szolga súg, - s parancsot ad
A ordon ur szilaj dühében:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
- S parancsa teljesítve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az urnak ujabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj… s férjével nem bir,
Hogy dúlatlan maradjon a sír.
S mély tűnődés közt a feszület
Zsámolyán arczczal leborúl:
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirúl:
’K e r e s z t j e  nincs a  s i r h a l o m n a k!
S az éjfél még el nem halad:
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő sírijelt farag.
Még egy vágást teszen,
S a munka azzal véget ére,
S im a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet:
Fejökhöz szurja a keresztet,
S ajkin imigyen reszket a szó:
’Porladjon el, mi porladandó!’
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A férj azalatt gyanúval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot,
S nejének ágyánál megállott.
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanús nejét ágyába’ látva.
- A sír felett nem látta meg,
A mult éjjelen;
És mostan látni véli őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszült ur dühével nem bir.
Gonosz cselédje lép elő,
És ujra súg…
De most az ur rámennydörög:
’Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert a kire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!’
„Hatalmas ur! Tiporj el…
De nőd volt, a ki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén nagy mély sebet.
Menj oh uram!s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe lásd”…

Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karczolást,
És uj parancs szól: „A hazug
Lásson halálos kínokat;
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!”

És hirt hoz a poroszló:
’uram! Rosz szolgád halva van;
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt… a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája,
Az érczcsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad.’
Álmélkodva néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Mig hálakönycseppek szökének
A nő pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
delejszerű álomba mélyedt.
S alaktalan ködéből álminak
Csodás képekből összeszőtt
Látvány merült fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével
Látott először gyászpadot;
Körüle czimerek… nép...fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon  h a l o t t.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
De gyorsan elborult a jelenet,
Reá halvány homály ereszkedett,
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt gyorsan rohamszerűn.

Sírbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt.
Halottpenész, kihullt felirat
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat.
Körül csont s rozzant fedelek…
S im egy koporsóban középen
Feküvék százados halott
Romlatlanul, mosolygva, épen.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
S a látvány elsötétült újulag,
S egy század ismét elsuhan, letün
Kelő s elfoszló képivel
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn.
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág vagy vér piroslott a mezőn, -
Év év után jött, - a mely váltva hord
Titkos keblében áldást és nyomort…

Harmadszor tünt fel a koporsó
A látvány tükriben.
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ajtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sirjában a halott!
Két hosszú század óta
De el nem hamvadott!
Az úr, im, a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
*
És annyi embernyom kifőle,
Sirjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Az ibolya álmai

- Tompa Mihály „Regék” czimü kéziratából -

Ah én boldogtalan, kicsiny virág! 
Ki élek búsan, észrevétlenűl: 
Nem jő én hozzám szellő, napsugár 
A pillangó is rajtam átrepűl; 
Csak néha látom a kéklő eget, 
Ki szeretettel adta színemet, 
Fölém kinyulnak a sötét galyak; 
Elém irígy, rút fűvek állanak, 
Még a szép világot sem láthatom: 
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon! 
  
Szép tavasz-estén a kis ibolya 
Sorsa felett imígy panaszola, 
S irigylő gondolattal átfutott 
Szegfüt, violát, rózsát s liljomot. 
A hold fölebb fölebb, majd délre hág, 
S még ébren van a merengő virág; 
A lágy szellőben ingó bokrokon 
Reszketve omlik szét az éji fény, 
Végre elaludt e gondolaton: 
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én! 
  
Beteljesült. Álmában rózsa lőn, 
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn; 
Üdvözletére lepkék jöttenek, 
Fejét ringatták dalló lágy szelek. 
Előtte délibábos messzeség, 
Felette a menny, nyájas, tiszta kék, 
Az ég kék földjén arany súgarak, 
Melyek reá, ragyogva omlanak. 
Örült, hogy hintáztatta a szabad 
Légben a karcsu ékes ágakat. 
  
Boldog volt a virág s szólt csendesen 
Látván virágit, lombját s tövisét, 
«Virág, lomb ékesít; a tüske véd, 
Szépség, ifjúság, hatalom velem!» 
De nemsokára a vidék felett, 
Tornyosúltak setétlő fellegek; 
A sebes zápor gyorsan megered, 
Leverve róla szirmot, levelet. 
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva 
Fejét a föld szennyes porába mártva. 
S mig álmodnék kevélyen, boldogan: 
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van! 
Ő puszta kóró, él, de halva már, 
Reá undok pók hálót kötni jár; 
De íme látja, hogy csak álmodott... 
Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok! 
  
És ujra csendes, holdas este lett, 
És ujra mély ábrándba mélyedett: 
Ah, a mező olyan vad, néptelen! 
Belől, a kertben volna jobb nekem: 
Holott hű gond s szorgalmatos kezek, 
Ápolgassanak és növeljenek, 
A hajnalkának boldog élte van: 
A gyámvesszőre felfut magasan, 
Ha a rút szél jön, megkapaszkodik... 
S elszenderűlvén ígyen álmodik: 
  
Hajnalka volt. Virággal teljesen, 
Sugár szil ágait ölelte fenn, 
Amelynek erős, lombos alkata 
Zugó szelekkel zugva dacola. 
És boldog ő! midőn virága hull: 
Utána fájó szívvel nem sohajt, 
Eljő a hajnal, visszadja majd... 
S egy elvesztettért tízzel gazdagul. 
  
De megdördűl az ég nagy hirtelen, 
Villám cikázik bús felhőiben; 
Egy pillanat... s az égi tűz lesújt, 
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt... 
A büszke szilfa forgács és szilánk, - 
Ledönté, meggyujtá az égi láng; 
Szegény virág! indája fonnyad, ég... 
De íme látja: hogy csak álmodék, 
És hosszú, halk lélekzetet veszen: 
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem! 
  
És harmadizben szállt alá az est; 
Ábrándba mélyedt ismét örömest 
Bokor tövében a kis ibolya. 
S most a fehérliljomra gondola. 
Ah, oly magasan nem jó állani! 
Oda járnak az ég villámai, 
Melyeket a fennség magára von... 
Legyek én, legyek fehérliliom! 
  
S meglőn. Álmában úgy látá magát: 
Mint a kert karcsú fehérliljomát, 
Magasan nem állott mások felett, 
De látott napsugárt, kéklő eget. 
S ő, ez átváltozásnak általa 
Igen kevély, igen boldog vala! 
Mert minden illat s bűbáj, ami csak 
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld! 
S mit a napsugár szirmaikba szőtt 
A tavasz ifju szép viráginak: 
Mindaz egy-magán egyesűlve van! 
És áll a liljom büszkén, boldogan. 
  
A kertbe három ifju hölgy jöve, 
Telvén a sok virágban öröme, 
S megszólal egyik ékes hajadon: 
Ah! milyen bájos ez a liliom! 
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem 
Fogá el a hallott beszédeken; 
Szorongásban telt aztán élete... 
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete. 
  
A kertbe majd egy gyászos nő belép, 
Könnyek borítván bánatos szemét, 
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata, 
És - letörve volt a kert liljoma...! 
Gyászos terítőn, benn halvány halott, 
Halavány kis leányka nyúgodott, - 
Ennek merev kezébe adta őt, 
Hol irtózata s kínja egyre nőtt. 
Keskeny koporsót hoztak azután, 
Belé-záratván a virág s leány; 
Rögtön setét lőn... ő a holttal ...ah! 
- Hullván a hajnal hűvös harmata, 
Felébredt, és szólt a virág, szegény: 
Hála, hogy vagyok kis ibolya én! 
  
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben 
Szerényen élni s észrevétlenűl; 
Hol szaggató kéz és zápor nem ér, 
És a vihar bántatlan átrepűl. 
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor! 
Folyjon kis éltem, amikép folya: 
Ne legyek én rózsa, vagy liliom; 
Legyek illatos szerény ibolya! 

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Emléksorok egy szép hölgyhez

 

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csodás kincsével, oh hölgy, gazdagon!

Szemed nap. Kebled vakító haván
Sötéten borong fürtid éjjele;
Hogy a fénytől ellankadt pillanat,
Meg-megpihenni sülyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van,
Boldog, ki lát, kihallja hangodat, - 
Mi vagy mégis magad? – B o l d o g t a l a n!
*
Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arczod, - nemes kebledet:
A melyet a fájdalmak szélvesze
Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam mint ömlött el ajkidon
Ősi szellőként a bús halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed;
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márványnemtőt a ravatal felett.
*
Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes,
S b o l d o g t a l a n! Oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arczod kellemét.

Oh hölgy! Tűrd a könycseppet arczodon,
Szoritsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors, nehéz méltatlan szenvedést,
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.
*
A gazdag kebel, melly dús bányaként
Rejti a szív valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan, -
Szenvedő  jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,
Mellyet a szomjazó virágnak ad;
A gyenge fűszál mégis m e g h a j o l
A ragyogó, a gazdag k i n c s  alatt.

Nem gazdag é a gyöngytermő csiga?
- Ki hányatik hullámos tengeren, -
És a fájdalom keblében lakik,
Hogy a mosolygó drága gyöngy terem.
*
Regét mondok. Eljött a kikelet,
Bús volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki,
Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És úgy lőn a mint ohajtása volt;
Midőn felébredt egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dús-gazdagon.

Gazdag lett díszben, - de  b o l d o g t a l a n!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt,
Megtörtek, elszáradtak ágai.
*
Büszkén s titkon viseld fájdalmidat!
Hadd irigyelje sorsod, a ki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy! senkinek,
Hogy lássa a bánat bentört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,
Részvét könyét mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű rádtolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fen tégedet;
Jó hölgy! Csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhületet.
*
Ne trtsd mint rabmadárkát a r e m é n y t,
Hogy lágy szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a színes jövő,
S még jó ha nem hoz új fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
S ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldogok is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az e m l é k e z e t:
Fényes de roncsolt törékeny csiga,
A mit hullámiban a partra vet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Történet

 

Magyarországon történt a dolog,
- Vagy ha még nem de megtörténni fog, -
Az ellenség egy vármegyére üt,
Szörnyen pusztítva, dulva mindenütt.

A nemzetőrség számra olly keves,
És a mi több, még az sem fegyveres!
Fut, őrjöng, sír az istenadta nép…
Hisz már a harmadik helység is ég!

Az alispán, a vett hirek nyomán,
Rendkivüli gyülést tart szaporán;
S most, hivatlan is úgy tolonganak
A megyeházhoz a tanácsurak.

’Tekintetes… vagy polgártársaim!
Nagy a veszély megyénk határain,
Mihez fogjunk most? Rabság vagy halál
Mi ránk a jövő pillanatba vár!’

És a gyülés vitatkozik, zajog;
Nyelv akármennyi, de kar nem mozog;
S egy elkiáltja magát hangosan:
Már a szomszéd helység is lángba’ van!

Egyik egyest, a másik mást akar,
S ez irtóztató rémület, s zavar
Közt, mintha a mennyből húllt vón’ oda,
Vágtatva jő egy ezred katona.

S a millyen hirtelen jött a segély:
Ép olly közel van immár a veszély;
És az ezredes szóval beüzen:
A ki csak bir, fegyverre hirtelen!

És ’kardra, kardra!’ felrivalt a nép;
De egy rakás öreg ur közbe szólt:
Nem, nem! Az ezredes urhoz elébb
Küldjünk  t i s z t e l g ő  d e p u t á c z i ó t!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 6. szám. Budapest, aug. 6. 1848.

Tompa Mihály (1817-1868): Előre!

 

Kiütve a zászló…! Alája
Hazám hős lelkű gyermeki!
Kiütve a zászló… de most nem
Békés szellő lebegteti;
Hanem mintha megsértve volna,
Haragosan csattog lobog;
És rajta érkező csatáknak
Viharja ver vérszín habot!

Ti tudtok víni, győzni halni,
Apáitok példajakint;
Megbánt az a ki jog- s hazáért
Véráldozatra nógat, int.
Hisz a héja is megverekszik
Rövid lakású fészkeért.
E földbe ősi nemzet-éltünk
Terepély fája vert gyökért. 

Mi szép szabad hazában élni,
S meghalni érte bátoran!
A harcz hevétől izzó szíven,
A halál gyorsan átsuhan.
Nincs fájdalom…! S a hős kebelnek
Végső, nyugott eszmélete:
Derült esthajnal, melly a pálya
Végén, aranylángot vete.

Sok édes gyermek él e honban,
De három annyi mostoha!
Kik rég szedik rá a Judás-pénzt
S eladták vón’ innentova;
A kikben küzdő nemzetünkre
A tiz csapás nehezedett.
Mihez kaptok most? mit reméltek
Ti háládatlan gyermekek?

Kiütve a zászló…! Csatára!
Ti még jobban mint amazok;
Mert rajtatok vérrel lemosni
Olly sok szennyfolt van és mocsok!
Csak így lesz minden elfeledve;
S e vérfördő után lehet,
Az irtózás rángalma nélkül
Szoritni véletek kezet.

A harczmező  s z e n t  f ö l d  tinéktek,
Örüljetek: hogy alkalom
Nyilt éltetek olly sok bűneért
Halhatni hősen, szabadon!
Csak így lesz inden elfeledve, -
Sőt, hiven ápolt sírotok
Felett, a jó emlékezetnek
Szózatja is hangozni fog.

Kiütve a zászló…! Alája
Hazám hős lelkü gyermeki!
Ne engedjétek a magyar név
Hirét megszégyeniteni!
Hisz a hja is megverekszik
Rövid lakásu fészkeért.
Hagynátok e földet? Hol ősi
Éltünknek fája vert gyökért!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 3. szám. Budapest, Julius 16. 1848.

Tompa Mihály (1817-1868): Fecskéhez

El-kiszálltak a kicsinyek,
Hűlt a fészek és üres;
A vándor-madár magának
Úti társakat keres.

Búcsut mond a távozóknak
Fenkeringő tábora,
Jó útat, te légi pálya
Két honu kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,
Mint te vendég, én is az;
Tán te megtérsz, engem itten
Nem talál az új tavasz.

Nem tudod: hogy ajkaidnak
Fel-felcsattanó dala
Sokszor áthatá magányom,
s felderültem általa.

Most csengő pelyhesiddel
Nyájasan beszélgetél;
Majd a kémény szűk nyilásán
Kisuhantál, mint a szél.

Kurta volt az ösmeretség…
Isten áldjon, kis madár!
Elkisér szemem, ködével
Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog, szárnyaidnál
Magzatiddal; én helyet
Isten tudja hol találok,
Hol lerakjam fészkemet!

Ah, pedig, ki lenne párom,
Holtaiglan tiszta, hív,
S magzatimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív:

És azért, bár volna szárnyam,
Nem repülnék én veled!
Ád az isten egy helyecskét,
Hol lerakjam fészkemet.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Tompa Mihály (1817-1868): Május első napján

1857.

Igazán már nyolcz éve lesz, a midőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Ugy elillant, nem is véltem! – mintha vélem
Egy jó tündér átrepült vón’ az időn!

Te vagy az a nyájas tündér, te magad!
A tövis közt utam gyorsan elhalad,
S azt a mézet, mit fukaran nyujt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

A multakra irigykedni nincs okom,
Most is olyan vagy nekem, mint egykoron!
Midőn álltál ott az oltár zsámolyánál
Szerelemmel, szeméremmel arczodon!

Kellemidben nincsen semmi veszteség!
Vagy szemem csal, a mely vélök eltelék?
Szép csalódás, könnyü fátyol! a mint látszol,
Én szeretlek, boldog vagyok, s ez elég!

Csöndes a ház, csöndes a sziv! – jó nekünk!
Nem sohajtjuk, a mit el nem érhetünk: -
Melyből váltva lész az élet boldogsága,
Mindenünk van: búnk, reményünk, örömünk.

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész a mikép jött elsiet; -
Hol kis bátyja dombja látszik: fiunk játszik…
Mást adott, ki elvevé az egyiket.

S mi jót érünk, neki szánjuk, mind neki!
Zúgjanak ránk a balvégzet fellegi!
A madár ül éjszakákon, künn az ágon…
Meleg fészkét kicsijének engedi.

Ifju lettem! – szívem agg volt ezelőtt…
Most mindenben érdekest lel s meglepőt; -
A mit ködben sejtve láttam hajdanában:
Mind megértem! – fényes álmam mint betölt.

Csak tovább is, csak sokáig így legyen…
Szelid holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd végén búcsút véve rátok nézvén:
Boldog álom fogja bé az én szemem!

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.

Tompa Mihály (1817-1868): A liliomok harca

Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?
Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:
Ha bűv illatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irigy, féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek:
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.


E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irigy mivoltukban leginkább akarták:
A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve
Elegyül a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehér liljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalakú kardja.
És így közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában:
A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre:
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:
És tükörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószínű zászlócskát tartva a kezében:
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!
S hogy okot soha nem adott nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölködésre:
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik.

Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja:
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedtség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba süllyedve hónalig,
Nád és gyékény közül többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szívesen megadja:
Kedve ellen vett részt a gyász ütközetben,
S ha el nem csábítják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen ő fegyvert nem is von:
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat: a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrül,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül:
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Ki győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymás felé nyomul és egyik sem hátrál:
De ím kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árvíz...s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegülten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehér liliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirigyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irigyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgálja,
Járván tisztelettel s szerényen utána:
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesüllyedt, ott maradt a tó- és mocsárban:
De hő kebléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.

Tompa Mihály (1817-1868): Szivemhez

Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!

Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.

S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!

Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.

De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!

Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?

Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!

Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!

Tompa Mihály (1817-1868): Pusztuló erdő (1859.)

 
Boritva halmot, völgyet, bérczet:
Messzebbre mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
– Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hir, melly róla ment szét.
Bámulót és – tövére fejszét;
Sok szép sudar s derék ledőle ...
De a sebet gyorsan kinőve,
És a fák, mellyek megmaradtak:
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, –
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: – megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megvállnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszu,
Bár fennáll még: – már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben....

S mig látni a fát: bus, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző ...
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása:
Elvész az erdő, bárki lássa.

Tompa Mihály (1817-1868): Zivatar

 
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.

Tompa Mihály (1817-1868): A Phönix regéje

 
Sok boldog esztendőt megérvén,
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a phönix madár
Az életet:
Megunta mert megvénhedett!

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan.
A fenzúgó vészben viharban;
S mikép sebes zúgó folyam
A csónakost:
Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha birna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka...
Sohsem találna tán haza.

Két szárnya mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán.
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren:
Tüzet lát egyszer  nagy éjben;
Egy titkos ösztön szállja meg...
S erőtlenül
A pattogó tűzhöz repül.

S egy égő üszköt felragadván:
Fészkét meggyujtja véle a fán.
S fészékében a phönix madár
Mentem megég...
Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvát szél nem hordja széllyel:
De a jövő nap reggelével,
Belőle szép ifju madár
Támadva fel:
Megrázkodik... s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton bátran
Jár ismét a felhők honában:
Köszönti a földet, leget
S a szép napot:
Köszönti mert megifjodott!

S idegzetén az ifjusággal
Erő, bátorság habzik által.
S keresztülvillan biztosan,
A fekete
Éjfélen is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle,
De ifjan feltámadt belőle.
S tekintetén – elmulva a
Sötét napok: -
Megint jólét s öröm ragyog.

(Forrás: Losonczi Phönix – történeti és szépirodalmi EMLÉKKÖNYV I. kötet 1-2. old. – Pest, 1851.)

Rácz Lajos: Tompa Mihály a költő-pap

Tompa Mihály, az egyszerű hanvai kálvinista pap iránt se a magyar irodalom, se a magyar társadalom nem rótta még le eléggé kegyeletes tartozását, sőt úgy tetszik, mintha némi kicsinylést, némi hidegséget tanúsítanának iránta. 33 éve, hogy a Virágregék költője, a természet mély érzésű barátja meghalt, s ime máig se jelent meg méltó élet- és jellemrajza, mely életének adatait összegyűjtve, feltárná előttünk: ki és mi volt nekünk Tompa Mihály? s máig se örökítettük meg emlékét érczben vagy márványban, tanúságúl és lelkesítésül a jövő idők számára. Történtek ugyan mind a kettőre vonatkozólag kisérletek: Tolnai Lajos megpróbálta Tompa írói arczképét megrajzolni, de miként regényeiben a valóság helyett csak torzképét nyujtja az életnek s mindent végigönt epéjével, - e tanúlmányában se lehet az igazi Tompára ráismernünk. A mi a másikat illeti, a sárospataki kollégium ifjúsága 1896-ban felállította híres elődjének mellszobrát az iskolakert árnyas fái közt s Rimaszombat is régen készülődik nagynevű szülöttjét egy érczszoborral megtisztelni, - de Tompa, a honfiú dalnoka, az elnyomatás éveiben a nemzet lelkének költögetője, fájdalmainak elsiratója, reményeinek élesztgetője, a Petőfi és Arany barátja s költészetünk népies-nemzeti irányainak mellettök harmadik képviselője – ezeknél nagyobb és méltóbb áldozati tüzet érdemel!

De mintha változnának az idők, mintha kezdenénk betelni a cosmopolita költészettel, a Zola és Ibsen-imádással, mintha újra visszatérnénk az elhagyott oltárokhoz: a nemzeti istenek imádásához! Nem ezt mutatja-e Vörösmarty emlékezetének lelkes megünneplése. Eötvös K. „Balatoni utazásá”-nak, Berczik „Himfi szerelmé”-nek és Herczeg „Ocskay Brigadéros”-ának páratlan sikere? Ha ez az irány erősödni fog, akkor Tompára is el fog következni a méltánylás kora, s akkor nemcsak a sárospataki diákok fogják összerakni filléreiket szobrára, hanem az egész magyar társadalom sietni fog emlékének megtiszteléséhez hozzájárulni!

E gondolatok közt s mint ez idők előfutárát a legmelegebben üdvözöljük Tompa M. föntidézett életrajzát. Irója a Tompa tisztelők kicsiny gyülekezetének leglelkesebb papja, ki mint Gömörmegye fia, mint rimaszombati és pataki diák úgyszólván beleszületett a Tompa kultuszba; ki még mint pataki diák lelkes czikkeket írt a gömöri lapokba a Tompa szobor felállítása érdekében s a szájától megvont fillérekkel hordta össze, gömöri tanulótársaival együtt e szobor első alapját, bizva a mustármag megnövekedésében; ki mint gömöri pap és tanár áhitattal járt Tompa életének és működésének egykori színhelyén s fogékony lélekkel hallgatta és gyüjtögette a rávonatkozó adatokat, ezek iránt Tompa minden barátját, ismerősét kikérdezte, s az irodalom mezején is felkutatott minden nyomot, a mely Tompához vezetett; ki T. hátrahagyott egyházi dolgozatait is kiadta s egész sereg kisebb-nagyobb czikkelyben ismertette Tompa életének egyes részleteit, fejtegette költeményeinek egyes vonatkozásait. Ily fogékony kebellel s ily előkészületek után, nem természetes-e, hogy hivatást érzett Tompa életének megírására?

Műve, mint czíme is mutatja, első sorban életrajz. Miként a Kisfaludy-társaság Petőfinek első sorban hiteles életadatait óhajtotta összeszedni, hogy ezek aztán biztos alapúl szolgáljanak műveinek kritikai méltatásához, S. Szabó József is Tompánál főként e feladatot: az életadatok összegyűjtését tűzte maga elé.          Eddig az irodalom barátai úgyszólván csak arra az életrajzra voltak utalva, a mely Tompa összes költeményei előtt 39 lapon Szász Károly tollából megjelent s a mely Tompa életének természetszerűleg csak főbb pontjait érinthette. S Szabó teljes képet rajzol Tompáról; ismerteti gyermekkorát, diákéveit, irodalmi szárnypróbálgatásait, pesti élményeit, - s aztán bejei, keleméri és hanvai papságát, évekig tartó betegeskedésének egyes phasisait, hosszas halálküzdelmét. Még azok is, kik szivesen társalkodnak Tompa költeményeivel, kik szivesen olvassák a róla itt-ott megjelent közleményeket, sok új adatot, felvilágosítást fognak találni ebben az életrajzban, sok költeményének fogják megtalálni nyitják, értelmét.  Nem mondjuk, hogy ez adatok más szinben tüntetik talán fel költőnket, mint a hogy eddig ismertük; nem, csak közelebb hozzák őt hozzánk, csak inkább feltárják előttünk lelkét! Látjuk, hogy s mint élt, minek örült, miért rajongott, mivel szeretett foglalkozni; látjuk őt különösen, mint papot, a papi teendők minden ágazatában, mint egyházi beszéd-irót, mint előadó szónokot, látjuk hivei közt s a papi tanácskozásokban; aztán látjuk családja körében, feleségéhez s gyermekéhez való viszonyában, látjuk barátaival való összeköttetésében. Látjuk, mikor milyen irodalmi tervek foglalkoztatják; mily lelki hatások alatt irta egyik-másik nevezetesebb költeményét; itt-ott csinos és főként helyes méltatását is kapjuk költészetének, költészete egyik-másik ágának.

Mért ne vallanók be örömmel, hogy e közelebbi ismeretség nemcsak nem árt Tompának, hanem inkább emeli őt szemünkben. A kit eddig csak távolról tiszteltünk, azt most megtanúljuk szeretni, megtanúljuk csodálni. Rendíthetetlen hite, erős hazaszeretete, felesége iránti mélységes szerelme, odaadása, - mind magas szinben tünteti őt fel előttünk. Nem mintha neki is nem volnának gyöngéi; S. Szabó nem is hallgatja el azokat, szeretete nem teszi elfogulttá hőse iránt; érinti ezeket is, de kiméletes kezekkel s rámutat forrásukra, hogy méltányosabbak lehessünk megitélésében. A költőnek se föltétlen imádója, de egy pár biztos vonással itt is kiemeli azt a helyes szempontot, a mely szerint őt megitélnünk kell.

S. Szabó könyve nemcsak rendkivüli haladást jelent az eddigi Tompa-életrajzokhoz képest, hanem joggal mondhatjuk, hogy ez az első, igazi Tompa életrajz! A tartalom gazdagsága, újdonsága mellett éppoly mértékben leköti figyelmünket az előadás melegsége, bensősége s a könnyed, nemesen egyszerű, bibliai zamattal ékes nyelv, mely egyaránt távol áll, úgy a száraz adathalmaztól s elvont fejtegetésektől, mint az üres sallangoktól. Valóban, S. Szabót ez életrajz megirásánál Tompa szelleme illette; gondolkodása, eszmemenete szinte rokonnak tünik fel a Tompáéval; csak egy rokonlélek, egy költői kedély rajzolhatta őt meg így nekünk, ki ugyanazon helyen, ugyanoly behatások alatt élt, tanúlt, nőtt fel, mint Tompa, s a mellett lelke telve van imádott költőjével. Műve szívből folyt, a szeretet sugalta, azért nem fog nyom nélkül elenyészni! A kik Tompát szeretik, ezt az életrajzot is szivesen fogják olvasni, azok pedig, a kik nem ismerik eléggé, ebből meg fogják őt ismerni és szeretni!

(Életrajz Tompa Mihály arczképével és a rávonatkozó irodalom repertoriumával. Irta S. Szabó József debreczeni kollégiumi tanár. Budapest, 1901. Hornyánszky V. konyvnyomdája. 116 n. 8 r. lap Ára 2 kor.)

(Forrás: Erdélyi Muzeum – epa.oszk.hu)

Dr. Nagy Sándor: Tompa Mihály tanári pályázata Miskolczra

 

Tompa Mihály az 1845. év nyarát barátja, Szemere Miklós vendégmarasztó házi üszkénél töltötte s mivel tanulmányait egy évvel azelőtt tulajdonképpen bevégezte, jövendő életpályájáról gondolkodott. Sárospataki iskolai tanulmányai a papi s ügyvédi pályákra készítették elő, de az akkori tanulmányi rend szerint az előbbihez még káplánság és papi vizsgálat, az utóbbihoz pedig joggyakorlat (patvaria) s ügyvédi vizsga kellett. Tompa azonban egyelőre szeptemberben visszament Patakra, hol beiratkozott ugyan mint ismétlő az akadémiára, de nem annyira teológiával, mint inkább Népregéi és mondái befejezésével foglalkozott. Patakról ekkor hirdetett előfizetést s ismerőseihez gyűjtőíveket küldözgetett. A készülő kötetről a Pesti Divatlap is megemlékszik.1

Az ifjú költő hangulatát, terveit szépen jellemzi 1845 október közepén barátjához, Fekete Károlyhoz, ki Miskolczon káplánkodott és nevelősködött, küldött levele. „Én – írja – a diáki életet testemből-lelkemből meguntam. Erre sokat tett az egy évi eperjesi szabad életem, másrészről sok – biztosan mondhatom – nagy emberek, legalább mellettem nagyon barátsága s irodalmi életem. Igen gyermekesnek találom már iskolázni! Ez okból karácsonykor végkép elhagyom Patakot, addig sem sokat leszek itt, mivel kiadandó Népregéim nyomatása ügyében vagy Pestre, vagy Kassára utazom: ebből biztosan leend pár száz forint hasznom, ezzel beülök egy vagy más jóakarómhoz vagy barátomhoz s néhány hét alatt papi vizsgálatra elkészülvén, káplán leszek valahol.”2

Ekkor azonban oly esemény jött közbe, mely elhatározására döntő hatással volt. Osváth Lajos, a miskolczi református liczeum költészetiés felső szónoklati osztályának tanára, mint akkor írták közoktatója, 1845 október 23-án hirtelen meghalt s helyére a miskolczi református egyháztanács sürgősen pályázatot hirdetett. Mintha éppen Tompa számára üresedett volna meg ez az állás. Miskolczon sok ismerőse volt, apja húsz éve itt lakott; költői működését pedig már kezdték ismerni és megbecsülni. Joggal remélhette hát, hogy megválasztják. Ezért azonnal Miskolczra utazott s benyújtotta pályázó levelét.

A miskolcziak azonban nem váltották be Tompa reményét. Sokkal gyorsabban elintézték az ügyet, mint várni lehetett volna és egy kéznél lévő miskolczi káplánt hívtak meg a tanszék helyettesítésére.

Az október 31-én tartott iskolai tanácsból Lőrincz János miskolczi segédpapot szólították fel helyettesítésre, ki dícséretes készséggel ajánlkozott is.

A tanszék betöltse alkalmával tartott előleges értekezlet a jelentkező pályázók közül „tiszt. Scholtz Sámuel helybeli segédpapot, Tompa Mihályt („a sárospataki anyaiskolában tanuló jeles ifjú és költő”) s Bartók Gábor szigeti tanító urakat vélte választás végett ajánlandóknak.”

A tanárválasztó egyházközségi tanácsülés 1845 november 2-án folyt le Palóczy László segédfőgondnok elnöklete alatt a négy lelkész, Papp János igazgató oktató, huszonhárom tanácsnok, azután a főjegyző, két algondnok s egyházfiak részvételével. A választás a fiatal költőre keserű csalódást hozott. Rajta is beteljesült a régi igazság, hogy senki sem próféta a saját hazájába. Az egyháztanács nagy többsége Scholtz (utóbb Solymossy) Samu miskolczi káplánt, egy különben köztiszteletben álló művelt fiatal embert, az iskola egykori növendékét, választotta meg. A választás eredményét az egyháztanácsi jegyzőkönyv szükségesnek találta bővebben is megokolni.3

A költőt mélyen bántotta ez a vereség. Azt hitte, hogy fiatalkori hányatásai véget érnek s talán szíve választottját, Böszörményi Katalint is nőül veheti. Most mind ennek vége lett. Keserű panaszát a pusztán czímű világfájdalmas költeményében öntötte ki.

Utóbb a végzet rendelésébe egészen belenyugodott. Belátta, hogy a tanári pálya nem neki való. A nevelő legfontosabb tulajdonsága hiányzott belőle: az önfeláldozó türelem. Solymossynak, kit utóbb legjobb barátai közé sorozott, barátságos beszélgetés közben gyakran mondogatta, hogy ebben az esetben az vesztett, a ki nyert s az nyert, a ki vesztett.

Más pálya után nézett. Elbúsultában az egyházi pályáknak bosszúsan hátat fordított s 1845 deczember elején ügyvédségre készülendő, Pestre költözött.

*

1) „Tompa Mihály, fiatal költőink jobbjainak egyike, előfizetés útján egy kötetnyi Népregét adand nem sokára a közönség kezébe. Költői szép nyelve felette ajánlatossá teszi.” 1845. szeptember 18-iki száma.

2) Tompa Mihály levelei Fekete Károlyhoz (1843-54.) Közli Nagy Pál, tornaallyai lelkész, gömöri esperes. Rozsnyói Hiradó 1882. évi 13-17.sz.

3) „A” mennyiben az ajánlott egyének közzül főkép tiszt. Solcz Sámuel úr és Tompa Mihály tüntek ki, - az első iránt kifejlett s’ abból eredett hajlamnál fogva, hogy mint iskolánk egykori jeles növendékje, majd az alsó szófüzeti osztálynak két éveken által – kitűnő szorgalommal és haszonnal működött tanítója, végre ismét az alsó szónoklati osztályban, annak rendes köztanítója hosszas betegeskedése miatt – félévig közmegelégedést nyert helyettes tanító, magát már ez előtt is azon mértékben érdemesítette, - hogy abbelki kitünő érdemeinek adandó alkalommali figyelembe vételük s megjutalmazásuk iránt is – köz szóval megbíztattatott, de erköltsi magaviseletének tisztasága is közönségesen ismertetik: tiszt. Solcz Sámuel úr a költszet és felső szónoklati osztályok köztanítójává a’ nagy többség akaratával elválasztatott s egy küldöttség által az úgynevezett Chartának is közlésével elválasztatása tudtára adatván – azt köszönettel elfogadta és a köztanítóságra magát fölajánlotta.”

Forrás:  Erdélyi Múzeum 1909. Új folyam 4. (26.) évf. 3.sz.

Lengyel Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

A keserű fájdalomnak, a borongó tépelődésnek, az édes-bús szenvedésnek költője – ősszel született, hervadt lombok alatt. A természet haldoklásáról énekelt első költeményeiben és hű dalnoka maradt élete végéig a halál színébe öltözködő világnak: utolsó verseiben is az ősz bánatos képei jelennek meg.

Egyénisége jelölte ki számára ezt az utat. A nyári pompájában viruló erdőben szeme csodálatos biztonsággal ismerte fel a korán hervadásnak induló falevelet, a pompázó életben mindenütt ideiglenességet, átmenetet látott és meghallotta a közeledő pusztulás halk lépteit.

Egyéniségének kialakulására nagy befolyással volt élete. Szegény családból származott és korán árvaságra jutott. A jóeszű falusi gyermeket tanítója tanácsára nagyszülei beíratták a sárospataki kollégiumba. Rimaszombatot tehát véglegesen elhagyta és elindult azon az úton, amely a dicsőség felé vezette, de fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal volt kikövezve.

Már az iskolában feltűnt költői tehetsége. Az iskolának híres önképzőköre volt; ennek tagjai megbecsülték fiatal társuk költői alkotásait. A gyermek merész álmait a siker még jobban táplálta; gyűjteni kezdte a környék népmondáit és regéit. Ezeket a mondákat megverselte. Tanulmánya végeztével a költeményeket Pestre vitte és elérte az óhajtott sikert. A kor közönsége minden népies eredetű műfajt szívesen fogadott; a szabadságharc előtt álló nemzetet a népfelszabadítás gondolata foglalkoztatta: a néppel foglalkoztak a politikában és irodalomban egyaránt.

Tompával körülbelül egy időben tűnt fel Petőfi és Arany. A három költő kölcsönösen megbecsülte egymást. Petőfi volt az, aki mind a két költőtársát meglátogatta és állandóan tervezett velük. Tompával való barátságának több költői emléke is maradt. Egyszer között tárgyat is dolgoztak fel. Egy kirándulás alkalmával egy elhagyott, szegényes erdei házra bukkantak: ezt verselte meg Petőfi és Tompa; de részt vett a költői versenyben Kerényi Frigyes is, egy akkoriban fellépő, népszerű, fiatal költő.

Tompa költői pályája felfelé ívelt. Nem is tudott megmaradni a csöndes vidéken. Ragadja maga felé a főváros: az irodalmi középpont. De az örökké forrongó, színes délibábot kergető, álmodozó fővárosi írók társaságában nem érezte jól magát a fiatal vidéki költő. A falu érte jött a gyermekének: csábította, csalogatta haza. Beteg is lett és a merész álmok tündérkertje helyett a sivár kórházi udvar képei komorították. Az első alkalmat megragadta  menekülésre. A gömör-megyei Beje község küldöttsége hívta meg lelkésznek. Örömmel hagyta el a fővárost és megnyugodta állt ismét a természet nyújtotta nyugalomban. De Bején nem maradhatott sokáig, a valamivel nagyobb Kelemenre költözködött, majd Hanva választotta meg papjának. Itt is fejezte be életét.

Élete csak rövid ideig volt boldog, pedig boldognak ígérkezett. Megértő élettársat választott; két gyermek is született a házasságból, de a csapások egymást érték. Mindkét gyermek kicsiny korában meghalt. Különösen második gyermekének halála törte meg az úgyis beteges költőt. Lelkére nehezedett nemzetének szerencsétlensége is. Utolsó éveiben áldozata a testi-lelki vergődésnek.

A szabadságharc előtt Tompa főleg elbeszélő költeményeket írt. A nagy nemzeti szerencsétlenség és a sorsnak meg-megújuló csapásai az érzelmi költészet felé sodorták. Sorsa szinte össze volt kapcsolva a nemzet sorsával. A szabadságharc előtt felfele lendült mind a kettő. A fiatal költő örök halhatatlanságáról álmodozik, a megifjodott magyarság merészen néz a jövő tündérkertje felé: érzi erejét mind a kettő, s nem látja a veszedelmeket. A költő képzeletében Ikarusz jelenik meg. Ikarusz, a merész ifjú, aki szárnyat teremtett magának és száll, száll a magasba, száll a halhatatlanság felé. Ikarusznak látja magát is, nemzetét is. De még nem gondolta végig a vakmerő görög ifjú történetét. Csak a magasba emelkedést látja, a szörnyű bukást nem. Mikor a szabadságharc vérzivatara után még reményt-adó szivárvány sem vigasztalja a magyart; mikor családi csapások a porba alázzák a költőt, akkor írja meg gyönyörű költeményét Ikaruszról. Már látja, hogy a magasba szálló, merész ifjút elragadta a repülés láza; mindig feljebb és feljebb tört, míg végre a megsértett és semmibe vett természeti erők lebirkózták. De vigasztalást talál a költő, vigasztalást legalább a nemzet számára. A megkövezett próféták, a csábító célhoz vezető úton elbukott tudósok élete nem hiábavaló; jönnek a nyomukban mások és a kitűzött célt az elődök holttestein át is el fogják érni. A gondolatot és az érzést nem lehet megölni.

Mielőtt erre a vigasztaló gondolatra rátalált, szebbnél szebb költeményekben siratta el nemzete halálát. Különösen keserű „A gólyához” írt verse. A nagy pusztulást a sors okozta: a végzet ellen nem harcolhattunk. De a nemzet kidőlt terebélyes fájába őrlő szú költözködött: árulás, veszekedés, vádaskodás még elviselhetetlenebbé teszi függetlenségünk elvesztését. A szép halált kéri a „Sebzett szarvas” című költeményében is. A sebzett szarvas a nemzet; sebe halálos, menekülésre nincs remény. A költőnek csak az a kívánsága, hogy üldözői ne juthassanak testéhez, ne dicsekedhessenek a megölt fejedelmi állat agancsaival. A „Pusztuló erdő” szintén a nemzetet jelképezi. A kiirtott hatalmas törzsek helyén felnövő sarjak ejtik kétségbe: a költő az új nemzedékben nem bízik.

Vannak bizakodóbb hangú költeményei is. „A madár, fiaihoz” című versében költőtársait szólítja munkára. A némaság a halált jelenti. Énekeljenek a múlt szenvedéseiről, vagy dicsőségéről, ha a jelen fájdalma némító gyötrelemmel kínozza őket. Csak szólaljanak meg. A költők szava azt jelenti, hogy élet maradt a nemzetben a szörnyű csapás után. „A terebélyes nagy fá”-ban szintén reménykedik abban, hogy a nemzet élni fog.

Különösen a hatvanas években nyilatkozik meg erősebben a remény költészetében. A gyengülő Ausztria kénytelen a magyarság erejére támaszkodni: közeledik a kiegyezés. Remény és kétség közt hánykolódik az ország. Ennek a gyötrődő korszaknak hangulatát fejezi ki a költő „Forr a világ”, „Novemberben”, „Egy könyv olvasása közben” című költeményeiben.

Egészen haláláig írt elbeszélő költeményeket is. „Virágregé”-it nagy szeretettel fogadta a közönség már gyönyörű részeiért is. Hosszabb népies tárgyú és tréfás költeményei (Három a dani, Váncosujfalusi jegyző) sikert arattak.

De ami fenntartja örökre nevét, az lírai költészete. Az ötvenes évek csüggedt és keserű hangulatát, továbbá a hatvanas évek félő reménykedését Arany Jánoson kívül egy költő sem tudta úgy kifejezni, mint ő.

(Forrás: Cimbora, 1928.aug.30.)

Tompa Mihály (1817-1868): Ujévi üdvözlet a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez

 
Fogadd az ujév első reggelén
E kézszoritást, régi jó barát!
Ez a kéz egyiké a tiz közülé
Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordulatát,
S föl sem vevék az elkallott időt, -
Ifjak valánk...! Emlékszel-e reá?
Nehány év csak... s régen volt az nagyon...

A sziv nyomó érzése mondja ezt!
S többször megállt azóta a nap is,
Hogy nézze Gibeonban a csatát...
órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen!

Midőn feléd nyujtom ma jobbomat:
Eszembe jutnak a setét napok,
a dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát
És szerte a kietlenen bolyong:
Olyan valánk! Egy hang se hallaték:
Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret.
Nem volt erő, mely köt, von, egybegyüjt,
Nem egy emelt ujj, mely irányt jelöl. -
Csudálatos, zord, képtelen napok!
- Te, egy vall az elszántak közül
Kik legelébb láttatni merte, a
Muzsák oltárinál s szent berkein.
A hol megszünt az égő áldozat
S rom, félelem, halál uralkodék.
Kik tudva kelték a sulyos gyanút:
Hogy visszavárják a dalt, s lombosan
Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szurtál vala
A dúlt liget szenes földébe le;
S míg gondosan ápolgatá kezed:
Hited sugalta, hogy kihajt az ég; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál!
Munkádra szép áldást adott az ég:
Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt,
s a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs boritja gazdagon,
És lombja közt cseng a dal édesen. -
Virágozzék, érjen hosszu időt!
S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!

Most nagy robaj, sietség, hajszolás
Van a sajtó s iróélet körében;
Egymást, ezer külön czél és irány,
Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy,
Sok hang miatt a szó nem érthető. -
Felőled, azt alig tudjuk, hogy élsz!
Nem szónokolsz az utczák szegletén,
Utálod a czégért, a sípolást!
Munkálkodol csendben s láthatlanul,
Szolgálod a müveltség szent ügyét;
Terjesztve: a mi szép, hasznos, nemes,
Mi szivet, elmét von, javít, emel:
Kezedből a mag nem sziklára hull,
De jó földben, gazdag termést mutat.
... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan,
Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb;
S szétloccsanván az ugró szirtein:
Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te, zajtalan futsz, mint a mély folyam,
Mely csendesen tágitja a medert,
s virágba, zöldbe vonja a mezőt; -
Ösméred-e, szerény, jutalmadat?
Az, nem csinált s olcsó kitüntetés,
De, melylyel e széles Magyarhaza
Derék polgárinál találkozol:
A  k ö z b e c s ü l é s ... Nagy szó! s dijad ez!

Haladj, haladj tovább is utadon!
Ez út igaz, nyilt: - férfinak való,
Ki cselfogást, mesterkedést kerül.
s nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét,
Hogy a juhok reácsudáljanak. -
- Mint volt, legyen jelszód: v a l ó d i s á g!

Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körül végezze tisztét!
Meghozva mindeniknek a mi kell.
- Száraz kenyéren is, sok érzi: hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig, vigye
Az ismeret s müveltség sugarit.
az elhunyt ösöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől,
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszünés nélkül a nézőre néz. -
S mely hűn köszönt minden vasárnapot,
Hasznos, vidám szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tiz év fordulatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!

(Forrás: Vasárnapi Ujság, X.évf., Pest, 1863. - mek.oszk)

Tompa Mihály (1817-1868): Megtérő

Ismersz-e még, gyászolsz-e még,
Te megbántott, megcsalt anyám!?
Áldás helyett átkod levék...
Keblem szavát elaltatám!
Szülő-hűség szent és örök,
Tán nem vet el, csak megsirat,
Meghalni hát hozzád jövök...
Áldd meg szegény, bűnös fiad!

Az őshajlék szűk és szegény,
Egyhangu volt a házi kör;
S futék abból, hogy tehetém,
Mint a fogoly vad, mely kitör.
Ott munka és gond közepett
Lenyügzött lét, - inkább halál!
Én sürgeték fényt, szerepet...
- S te azt, anyám, nem adhatál!

Az volt hitem, hogy idegen
Dicsőségnél sütközni több,
Mint a szerény díj s küzdelem,
Amelyet nyújt az ősküszöb.
Unám a munka kenyerét.
Jobban izlett a kegy-falat;
Inkább voltam fényes cseléd,
Mintsem daróc fedvén, - szabad!

Beteg lettél, - házunk körűl
Az istápot rengette vész;
De mint a hang, amely röpűl
S mindig fogy... fogy, majd elenyész:
Ugy lankadott, ugy szállt alább
Bennem hűség és vonzalom,
És nem jövék, mint várhatád,
Ápolni, bús kórágyadon!

Nem őrzé már szivem neved,
Másnak rakék ott oszlopot;
S lőn a szó is nehéz, feledt,
Mit ajkam a tejjel szopott.
A köntössel levetve lőn
A szép erkölcs, a hajdani...
S hogy te vagy én édes szülőm:
Szégyenlettem bevallani!

Mit a végzet jobb célra szánt:
Az észt, vagyont, életerőt,
Elfecsérlém rosz pénz gyanánt;
- De végre a mérték betőlt.
Kunyhó, kastély elzárva van...
Hiú gőggel kerestem ezt:
- Amonnan számüzvén magam, -
S jött-ment korcsot be ne ereszt!

Hová való? kié vagyok?!
Lelkem, testem levert, beteg!
Nagyobb kínt látok, mint azok,
Kik kórágyon fetrengenek!
Éltem teher s undortele...
A zsarátnak ki nem aludt;
Lesepré az önvád szele
Keblemben róla a hamut.

Mentem, midőn marasztgatott
Szerelmednek nyájas szava;
Most elfordúlt arcúlatod
Eszem nélkül ver, von haza;
Zárd bé szemem! - keserve nagy
Szivemnek, a multak miatt!
S mint én valék, oh ég, ne adj
Anyának több ilyen fiat!!