Tompa Mihály (1817-1868): Fecskéhez

El-kiszálltak a kicsinyek,
Hűlt a fészek és üres;
A vándor-madár magának
Úti társakat keres.

Búcsut mond a távozóknak
Fenkeringő tábora,
Jó útat, te légi pálya
Két honu kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,
Mint te vendég, én is az;
Tán te megtérsz, engem itten
Nem talál az új tavasz.

Nem tudod: hogy ajkaidnak
Fel-felcsattanó dala
Sokszor áthatá magányom,
s felderültem általa.

Most csengő pelyhesiddel
Nyájasan beszélgetél;
Majd a kémény szűk nyilásán
Kisuhantál, mint a szél.

Kurta volt az ösmeretség…
Isten áldjon, kis madár!
Elkisér szemem, ködével
Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog, szárnyaidnál
Magzatiddal; én helyet
Isten tudja hol találok,
Hol lerakjam fészkemet!

Ah, pedig, ki lenne párom,
Holtaiglan tiszta, hív,
S magzatimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív:

És azért, bár volna szárnyam,
Nem repülnék én veled!
Ád az isten egy helyecskét,
Hol lerakjam fészkemet.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Tompa Mihály (1817-1868): Május első napján

1857.

Igazán már nyolcz éve lesz, a midőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Ugy elillant, nem is véltem! – mintha vélem
Egy jó tündér átrepült vón’ az időn!

Te vagy az a nyájas tündér, te magad!
A tövis közt utam gyorsan elhalad,
S azt a mézet, mit fukaran nyujt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

A multakra irigykedni nincs okom,
Most is olyan vagy nekem, mint egykoron!
Midőn álltál ott az oltár zsámolyánál
Szerelemmel, szeméremmel arczodon!

Kellemidben nincsen semmi veszteség!
Vagy szemem csal, a mely vélök eltelék?
Szép csalódás, könnyü fátyol! a mint látszol,
Én szeretlek, boldog vagyok, s ez elég!

Csöndes a ház, csöndes a sziv! – jó nekünk!
Nem sohajtjuk, a mit el nem érhetünk: -
Melyből váltva lész az élet boldogsága,
Mindenünk van: búnk, reményünk, örömünk.

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész a mikép jött elsiet; -
Hol kis bátyja dombja látszik: fiunk játszik…
Mást adott, ki elvevé az egyiket.

S mi jót érünk, neki szánjuk, mind neki!
Zúgjanak ránk a balvégzet fellegi!
A madár ül éjszakákon, künn az ágon…
Meleg fészkét kicsijének engedi.

Ifju lettem! – szívem agg volt ezelőtt…
Most mindenben érdekest lel s meglepőt; -
A mit ködben sejtve láttam hajdanában:
Mind megértem! – fényes álmam mint betölt.

Csak tovább is, csak sokáig így legyen…
Szelid holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd végén búcsút véve rátok nézvén:
Boldog álom fogja bé az én szemem!

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.

Tompa Mihály (1817-1868): A liliomok harca

Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?
Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:
Ha bűv illatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irigy, féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek:
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.


E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irigy mivoltukban leginkább akarták:
A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve
Elegyül a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehér liljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalakú kardja.
És így közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában:
A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre:
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:
És tükörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószínű zászlócskát tartva a kezében:
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!
S hogy okot soha nem adott nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölködésre:
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik.

Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja:
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedtség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba süllyedve hónalig,
Nád és gyékény közül többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szívesen megadja:
Kedve ellen vett részt a gyász ütközetben,
S ha el nem csábítják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen ő fegyvert nem is von:
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat: a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrül,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül:
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Ki győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymás felé nyomul és egyik sem hátrál:
De ím kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árvíz...s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegülten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehér liliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirigyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irigyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgálja,
Járván tisztelettel s szerényen utána:
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesüllyedt, ott maradt a tó- és mocsárban:
De hő kebléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.

Tompa Mihály (1817-1868): Szivemhez

Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!

Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.

S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!

Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.

De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!

Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?

Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!

Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!

Tompa Mihály (1817-1868): Pusztuló erdő (1859.)

 
Boritva halmot, völgyet, bérczet:
Messzebbre mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
– Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hir, melly róla ment szét.
Bámulót és – tövére fejszét;
Sok szép sudar s derék ledőle ...
De a sebet gyorsan kinőve,
És a fák, mellyek megmaradtak:
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, –
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: – megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megvállnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszu,
Bár fennáll még: – már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben....

S mig látni a fát: bus, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző ...
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása:
Elvész az erdő, bárki lássa.

Tompa Mihály (1817-1868): Zivatar

 
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.

Tompa Mihály (1817-1868): A Phönix regéje

 
Sok boldog esztendőt megérvén,
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a phönix madár
Az életet:
Megunta mert megvénhedett!

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan.
A fenzúgó vészben viharban;
S mikép sebes zúgó folyam
A csónakost:
Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha birna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka...
Sohsem találna tán haza.

Két szárnya mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán.
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren:
Tüzet lát egyszer  nagy éjben;
Egy titkos ösztön szállja meg...
S erőtlenül
A pattogó tűzhöz repül.

S egy égő üszköt felragadván:
Fészkét meggyujtja véle a fán.
S fészékében a phönix madár
Mentem megég...
Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvát szél nem hordja széllyel:
De a jövő nap reggelével,
Belőle szép ifju madár
Támadva fel:
Megrázkodik... s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton bátran
Jár ismét a felhők honában:
Köszönti a földet, leget
S a szép napot:
Köszönti mert megifjodott!

S idegzetén az ifjusággal
Erő, bátorság habzik által.
S keresztülvillan biztosan,
A fekete
Éjfélen is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle,
De ifjan feltámadt belőle.
S tekintetén – elmulva a
Sötét napok: -
Megint jólét s öröm ragyog.

(Forrás: Losonczi Phönix – történeti és szépirodalmi EMLÉKKÖNYV I. kötet 1-2. old. – Pest, 1851.)

Rácz Lajos: Tompa Mihály a költő-pap

Tompa Mihály, az egyszerű hanvai kálvinista pap iránt se a magyar irodalom, se a magyar társadalom nem rótta még le eléggé kegyeletes tartozását, sőt úgy tetszik, mintha némi kicsinylést, némi hidegséget tanúsítanának iránta. 33 éve, hogy a Virágregék költője, a természet mély érzésű barátja meghalt, s ime máig se jelent meg méltó élet- és jellemrajza, mely életének adatait összegyűjtve, feltárná előttünk: ki és mi volt nekünk Tompa Mihály? s máig se örökítettük meg emlékét érczben vagy márványban, tanúságúl és lelkesítésül a jövő idők számára. Történtek ugyan mind a kettőre vonatkozólag kisérletek: Tolnai Lajos megpróbálta Tompa írói arczképét megrajzolni, de miként regényeiben a valóság helyett csak torzképét nyujtja az életnek s mindent végigönt epéjével, - e tanúlmányában se lehet az igazi Tompára ráismernünk. A mi a másikat illeti, a sárospataki kollégium ifjúsága 1896-ban felállította híres elődjének mellszobrát az iskolakert árnyas fái közt s Rimaszombat is régen készülődik nagynevű szülöttjét egy érczszoborral megtisztelni, - de Tompa, a honfiú dalnoka, az elnyomatás éveiben a nemzet lelkének költögetője, fájdalmainak elsiratója, reményeinek élesztgetője, a Petőfi és Arany barátja s költészetünk népies-nemzeti irányainak mellettök harmadik képviselője – ezeknél nagyobb és méltóbb áldozati tüzet érdemel!

De mintha változnának az idők, mintha kezdenénk betelni a cosmopolita költészettel, a Zola és Ibsen-imádással, mintha újra visszatérnénk az elhagyott oltárokhoz: a nemzeti istenek imádásához! Nem ezt mutatja-e Vörösmarty emlékezetének lelkes megünneplése. Eötvös K. „Balatoni utazásá”-nak, Berczik „Himfi szerelmé”-nek és Herczeg „Ocskay Brigadéros”-ának páratlan sikere? Ha ez az irány erősödni fog, akkor Tompára is el fog következni a méltánylás kora, s akkor nemcsak a sárospataki diákok fogják összerakni filléreiket szobrára, hanem az egész magyar társadalom sietni fog emlékének megtiszteléséhez hozzájárulni!

E gondolatok közt s mint ez idők előfutárát a legmelegebben üdvözöljük Tompa M. föntidézett életrajzát. Irója a Tompa tisztelők kicsiny gyülekezetének leglelkesebb papja, ki mint Gömörmegye fia, mint rimaszombati és pataki diák úgyszólván beleszületett a Tompa kultuszba; ki még mint pataki diák lelkes czikkeket írt a gömöri lapokba a Tompa szobor felállítása érdekében s a szájától megvont fillérekkel hordta össze, gömöri tanulótársaival együtt e szobor első alapját, bizva a mustármag megnövekedésében; ki mint gömöri pap és tanár áhitattal járt Tompa életének és működésének egykori színhelyén s fogékony lélekkel hallgatta és gyüjtögette a rávonatkozó adatokat, ezek iránt Tompa minden barátját, ismerősét kikérdezte, s az irodalom mezején is felkutatott minden nyomot, a mely Tompához vezetett; ki T. hátrahagyott egyházi dolgozatait is kiadta s egész sereg kisebb-nagyobb czikkelyben ismertette Tompa életének egyes részleteit, fejtegette költeményeinek egyes vonatkozásait. Ily fogékony kebellel s ily előkészületek után, nem természetes-e, hogy hivatást érzett Tompa életének megírására?

Műve, mint czíme is mutatja, első sorban életrajz. Miként a Kisfaludy-társaság Petőfinek első sorban hiteles életadatait óhajtotta összeszedni, hogy ezek aztán biztos alapúl szolgáljanak műveinek kritikai méltatásához, S. Szabó József is Tompánál főként e feladatot: az életadatok összegyűjtését tűzte maga elé.          Eddig az irodalom barátai úgyszólván csak arra az életrajzra voltak utalva, a mely Tompa összes költeményei előtt 39 lapon Szász Károly tollából megjelent s a mely Tompa életének természetszerűleg csak főbb pontjait érinthette. S Szabó teljes képet rajzol Tompáról; ismerteti gyermekkorát, diákéveit, irodalmi szárnypróbálgatásait, pesti élményeit, - s aztán bejei, keleméri és hanvai papságát, évekig tartó betegeskedésének egyes phasisait, hosszas halálküzdelmét. Még azok is, kik szivesen társalkodnak Tompa költeményeivel, kik szivesen olvassák a róla itt-ott megjelent közleményeket, sok új adatot, felvilágosítást fognak találni ebben az életrajzban, sok költeményének fogják megtalálni nyitják, értelmét.  Nem mondjuk, hogy ez adatok más szinben tüntetik talán fel költőnket, mint a hogy eddig ismertük; nem, csak közelebb hozzák őt hozzánk, csak inkább feltárják előttünk lelkét! Látjuk, hogy s mint élt, minek örült, miért rajongott, mivel szeretett foglalkozni; látjuk őt különösen, mint papot, a papi teendők minden ágazatában, mint egyházi beszéd-irót, mint előadó szónokot, látjuk hivei közt s a papi tanácskozásokban; aztán látjuk családja körében, feleségéhez s gyermekéhez való viszonyában, látjuk barátaival való összeköttetésében. Látjuk, mikor milyen irodalmi tervek foglalkoztatják; mily lelki hatások alatt irta egyik-másik nevezetesebb költeményét; itt-ott csinos és főként helyes méltatását is kapjuk költészetének, költészete egyik-másik ágának.

Mért ne vallanók be örömmel, hogy e közelebbi ismeretség nemcsak nem árt Tompának, hanem inkább emeli őt szemünkben. A kit eddig csak távolról tiszteltünk, azt most megtanúljuk szeretni, megtanúljuk csodálni. Rendíthetetlen hite, erős hazaszeretete, felesége iránti mélységes szerelme, odaadása, - mind magas szinben tünteti őt fel előttünk. Nem mintha neki is nem volnának gyöngéi; S. Szabó nem is hallgatja el azokat, szeretete nem teszi elfogulttá hőse iránt; érinti ezeket is, de kiméletes kezekkel s rámutat forrásukra, hogy méltányosabbak lehessünk megitélésében. A költőnek se föltétlen imádója, de egy pár biztos vonással itt is kiemeli azt a helyes szempontot, a mely szerint őt megitélnünk kell.

S. Szabó könyve nemcsak rendkivüli haladást jelent az eddigi Tompa-életrajzokhoz képest, hanem joggal mondhatjuk, hogy ez az első, igazi Tompa életrajz! A tartalom gazdagsága, újdonsága mellett éppoly mértékben leköti figyelmünket az előadás melegsége, bensősége s a könnyed, nemesen egyszerű, bibliai zamattal ékes nyelv, mely egyaránt távol áll, úgy a száraz adathalmaztól s elvont fejtegetésektől, mint az üres sallangoktól. Valóban, S. Szabót ez életrajz megirásánál Tompa szelleme illette; gondolkodása, eszmemenete szinte rokonnak tünik fel a Tompáéval; csak egy rokonlélek, egy költői kedély rajzolhatta őt meg így nekünk, ki ugyanazon helyen, ugyanoly behatások alatt élt, tanúlt, nőtt fel, mint Tompa, s a mellett lelke telve van imádott költőjével. Műve szívből folyt, a szeretet sugalta, azért nem fog nyom nélkül elenyészni! A kik Tompát szeretik, ezt az életrajzot is szivesen fogják olvasni, azok pedig, a kik nem ismerik eléggé, ebből meg fogják őt ismerni és szeretni!

(Életrajz Tompa Mihály arczképével és a rávonatkozó irodalom repertoriumával. Irta S. Szabó József debreczeni kollégiumi tanár. Budapest, 1901. Hornyánszky V. konyvnyomdája. 116 n. 8 r. lap Ára 2 kor.)

(Forrás: Erdélyi Muzeum – epa.oszk.hu)

Dr. Nagy Sándor: Tompa Mihály tanári pályázata Miskolczra

 

Tompa Mihály az 1845. év nyarát barátja, Szemere Miklós vendégmarasztó házi üszkénél töltötte s mivel tanulmányait egy évvel azelőtt tulajdonképpen bevégezte, jövendő életpályájáról gondolkodott. Sárospataki iskolai tanulmányai a papi s ügyvédi pályákra készítették elő, de az akkori tanulmányi rend szerint az előbbihez még káplánság és papi vizsgálat, az utóbbihoz pedig joggyakorlat (patvaria) s ügyvédi vizsga kellett. Tompa azonban egyelőre szeptemberben visszament Patakra, hol beiratkozott ugyan mint ismétlő az akadémiára, de nem annyira teológiával, mint inkább Népregéi és mondái befejezésével foglalkozott. Patakról ekkor hirdetett előfizetést s ismerőseihez gyűjtőíveket küldözgetett. A készülő kötetről a Pesti Divatlap is megemlékszik.1

Az ifjú költő hangulatát, terveit szépen jellemzi 1845 október közepén barátjához, Fekete Károlyhoz, ki Miskolczon káplánkodott és nevelősködött, küldött levele. „Én – írja – a diáki életet testemből-lelkemből meguntam. Erre sokat tett az egy évi eperjesi szabad életem, másrészről sok – biztosan mondhatom – nagy emberek, legalább mellettem nagyon barátsága s irodalmi életem. Igen gyermekesnek találom már iskolázni! Ez okból karácsonykor végkép elhagyom Patakot, addig sem sokat leszek itt, mivel kiadandó Népregéim nyomatása ügyében vagy Pestre, vagy Kassára utazom: ebből biztosan leend pár száz forint hasznom, ezzel beülök egy vagy más jóakarómhoz vagy barátomhoz s néhány hét alatt papi vizsgálatra elkészülvén, káplán leszek valahol.”2

Ekkor azonban oly esemény jött közbe, mely elhatározására döntő hatással volt. Osváth Lajos, a miskolczi református liczeum költészetiés felső szónoklati osztályának tanára, mint akkor írták közoktatója, 1845 október 23-án hirtelen meghalt s helyére a miskolczi református egyháztanács sürgősen pályázatot hirdetett. Mintha éppen Tompa számára üresedett volna meg ez az állás. Miskolczon sok ismerőse volt, apja húsz éve itt lakott; költői működését pedig már kezdték ismerni és megbecsülni. Joggal remélhette hát, hogy megválasztják. Ezért azonnal Miskolczra utazott s benyújtotta pályázó levelét.

A miskolcziak azonban nem váltották be Tompa reményét. Sokkal gyorsabban elintézték az ügyet, mint várni lehetett volna és egy kéznél lévő miskolczi káplánt hívtak meg a tanszék helyettesítésére.

Az október 31-én tartott iskolai tanácsból Lőrincz János miskolczi segédpapot szólították fel helyettesítésre, ki dícséretes készséggel ajánlkozott is.

A tanszék betöltse alkalmával tartott előleges értekezlet a jelentkező pályázók közül „tiszt. Scholtz Sámuel helybeli segédpapot, Tompa Mihályt („a sárospataki anyaiskolában tanuló jeles ifjú és költő”) s Bartók Gábor szigeti tanító urakat vélte választás végett ajánlandóknak.”

A tanárválasztó egyházközségi tanácsülés 1845 november 2-án folyt le Palóczy László segédfőgondnok elnöklete alatt a négy lelkész, Papp János igazgató oktató, huszonhárom tanácsnok, azután a főjegyző, két algondnok s egyházfiak részvételével. A választás a fiatal költőre keserű csalódást hozott. Rajta is beteljesült a régi igazság, hogy senki sem próféta a saját hazájába. Az egyháztanács nagy többsége Scholtz (utóbb Solymossy) Samu miskolczi káplánt, egy különben köztiszteletben álló művelt fiatal embert, az iskola egykori növendékét, választotta meg. A választás eredményét az egyháztanácsi jegyzőkönyv szükségesnek találta bővebben is megokolni.3

A költőt mélyen bántotta ez a vereség. Azt hitte, hogy fiatalkori hányatásai véget érnek s talán szíve választottját, Böszörményi Katalint is nőül veheti. Most mind ennek vége lett. Keserű panaszát a pusztán czímű világfájdalmas költeményében öntötte ki.

Utóbb a végzet rendelésébe egészen belenyugodott. Belátta, hogy a tanári pálya nem neki való. A nevelő legfontosabb tulajdonsága hiányzott belőle: az önfeláldozó türelem. Solymossynak, kit utóbb legjobb barátai közé sorozott, barátságos beszélgetés közben gyakran mondogatta, hogy ebben az esetben az vesztett, a ki nyert s az nyert, a ki vesztett.

Más pálya után nézett. Elbúsultában az egyházi pályáknak bosszúsan hátat fordított s 1845 deczember elején ügyvédségre készülendő, Pestre költözött.

*

1) „Tompa Mihály, fiatal költőink jobbjainak egyike, előfizetés útján egy kötetnyi Népregét adand nem sokára a közönség kezébe. Költői szép nyelve felette ajánlatossá teszi.” 1845. szeptember 18-iki száma.

2) Tompa Mihály levelei Fekete Károlyhoz (1843-54.) Közli Nagy Pál, tornaallyai lelkész, gömöri esperes. Rozsnyói Hiradó 1882. évi 13-17.sz.

3) „A” mennyiben az ajánlott egyének közzül főkép tiszt. Solcz Sámuel úr és Tompa Mihály tüntek ki, - az első iránt kifejlett s’ abból eredett hajlamnál fogva, hogy mint iskolánk egykori jeles növendékje, majd az alsó szófüzeti osztálynak két éveken által – kitűnő szorgalommal és haszonnal működött tanítója, végre ismét az alsó szónoklati osztályban, annak rendes köztanítója hosszas betegeskedése miatt – félévig közmegelégedést nyert helyettes tanító, magát már ez előtt is azon mértékben érdemesítette, - hogy abbelki kitünő érdemeinek adandó alkalommali figyelembe vételük s megjutalmazásuk iránt is – köz szóval megbíztattatott, de erköltsi magaviseletének tisztasága is közönségesen ismertetik: tiszt. Solcz Sámuel úr a költszet és felső szónoklati osztályok köztanítójává a’ nagy többség akaratával elválasztatott s egy küldöttség által az úgynevezett Chartának is közlésével elválasztatása tudtára adatván – azt köszönettel elfogadta és a köztanítóságra magát fölajánlotta.”

Forrás:  Erdélyi Múzeum 1909. Új folyam 4. (26.) évf. 3.sz.

Lengyel Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

A keserű fájdalomnak, a borongó tépelődésnek, az édes-bús szenvedésnek költője – ősszel született, hervadt lombok alatt. A természet haldoklásáról énekelt első költeményeiben és hű dalnoka maradt élete végéig a halál színébe öltözködő világnak: utolsó verseiben is az ősz bánatos képei jelennek meg.

Egyénisége jelölte ki számára ezt az utat. A nyári pompájában viruló erdőben szeme csodálatos biztonsággal ismerte fel a korán hervadásnak induló falevelet, a pompázó életben mindenütt ideiglenességet, átmenetet látott és meghallotta a közeledő pusztulás halk lépteit.

Egyéniségének kialakulására nagy befolyással volt élete. Szegény családból származott és korán árvaságra jutott. A jóeszű falusi gyermeket tanítója tanácsára nagyszülei beíratták a sárospataki kollégiumba. Rimaszombatot tehát véglegesen elhagyta és elindult azon az úton, amely a dicsőség felé vezette, de fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal volt kikövezve.

Már az iskolában feltűnt költői tehetsége. Az iskolának híres önképzőköre volt; ennek tagjai megbecsülték fiatal társuk költői alkotásait. A gyermek merész álmait a siker még jobban táplálta; gyűjteni kezdte a környék népmondáit és regéit. Ezeket a mondákat megverselte. Tanulmánya végeztével a költeményeket Pestre vitte és elérte az óhajtott sikert. A kor közönsége minden népies eredetű műfajt szívesen fogadott; a szabadságharc előtt álló nemzetet a népfelszabadítás gondolata foglalkoztatta: a néppel foglalkoztak a politikában és irodalomban egyaránt.

Tompával körülbelül egy időben tűnt fel Petőfi és Arany. A három költő kölcsönösen megbecsülte egymást. Petőfi volt az, aki mind a két költőtársát meglátogatta és állandóan tervezett velük. Tompával való barátságának több költői emléke is maradt. Egyszer között tárgyat is dolgoztak fel. Egy kirándulás alkalmával egy elhagyott, szegényes erdei házra bukkantak: ezt verselte meg Petőfi és Tompa; de részt vett a költői versenyben Kerényi Frigyes is, egy akkoriban fellépő, népszerű, fiatal költő.

Tompa költői pályája felfelé ívelt. Nem is tudott megmaradni a csöndes vidéken. Ragadja maga felé a főváros: az irodalmi középpont. De az örökké forrongó, színes délibábot kergető, álmodozó fővárosi írók társaságában nem érezte jól magát a fiatal vidéki költő. A falu érte jött a gyermekének: csábította, csalogatta haza. Beteg is lett és a merész álmok tündérkertje helyett a sivár kórházi udvar képei komorították. Az első alkalmat megragadta  menekülésre. A gömör-megyei Beje község küldöttsége hívta meg lelkésznek. Örömmel hagyta el a fővárost és megnyugodta állt ismét a természet nyújtotta nyugalomban. De Bején nem maradhatott sokáig, a valamivel nagyobb Kelemenre költözködött, majd Hanva választotta meg papjának. Itt is fejezte be életét.

Élete csak rövid ideig volt boldog, pedig boldognak ígérkezett. Megértő élettársat választott; két gyermek is született a házasságból, de a csapások egymást érték. Mindkét gyermek kicsiny korában meghalt. Különösen második gyermekének halála törte meg az úgyis beteges költőt. Lelkére nehezedett nemzetének szerencsétlensége is. Utolsó éveiben áldozata a testi-lelki vergődésnek.

A szabadságharc előtt Tompa főleg elbeszélő költeményeket írt. A nagy nemzeti szerencsétlenség és a sorsnak meg-megújuló csapásai az érzelmi költészet felé sodorták. Sorsa szinte össze volt kapcsolva a nemzet sorsával. A szabadságharc előtt felfele lendült mind a kettő. A fiatal költő örök halhatatlanságáról álmodozik, a megifjodott magyarság merészen néz a jövő tündérkertje felé: érzi erejét mind a kettő, s nem látja a veszedelmeket. A költő képzeletében Ikarusz jelenik meg. Ikarusz, a merész ifjú, aki szárnyat teremtett magának és száll, száll a magasba, száll a halhatatlanság felé. Ikarusznak látja magát is, nemzetét is. De még nem gondolta végig a vakmerő görög ifjú történetét. Csak a magasba emelkedést látja, a szörnyű bukást nem. Mikor a szabadságharc vérzivatara után még reményt-adó szivárvány sem vigasztalja a magyart; mikor családi csapások a porba alázzák a költőt, akkor írja meg gyönyörű költeményét Ikaruszról. Már látja, hogy a magasba szálló, merész ifjút elragadta a repülés láza; mindig feljebb és feljebb tört, míg végre a megsértett és semmibe vett természeti erők lebirkózták. De vigasztalást talál a költő, vigasztalást legalább a nemzet számára. A megkövezett próféták, a csábító célhoz vezető úton elbukott tudósok élete nem hiábavaló; jönnek a nyomukban mások és a kitűzött célt az elődök holttestein át is el fogják érni. A gondolatot és az érzést nem lehet megölni.

Mielőtt erre a vigasztaló gondolatra rátalált, szebbnél szebb költeményekben siratta el nemzete halálát. Különösen keserű „A gólyához” írt verse. A nagy pusztulást a sors okozta: a végzet ellen nem harcolhattunk. De a nemzet kidőlt terebélyes fájába őrlő szú költözködött: árulás, veszekedés, vádaskodás még elviselhetetlenebbé teszi függetlenségünk elvesztését. A szép halált kéri a „Sebzett szarvas” című költeményében is. A sebzett szarvas a nemzet; sebe halálos, menekülésre nincs remény. A költőnek csak az a kívánsága, hogy üldözői ne juthassanak testéhez, ne dicsekedhessenek a megölt fejedelmi állat agancsaival. A „Pusztuló erdő” szintén a nemzetet jelképezi. A kiirtott hatalmas törzsek helyén felnövő sarjak ejtik kétségbe: a költő az új nemzedékben nem bízik.

Vannak bizakodóbb hangú költeményei is. „A madár, fiaihoz” című versében költőtársait szólítja munkára. A némaság a halált jelenti. Énekeljenek a múlt szenvedéseiről, vagy dicsőségéről, ha a jelen fájdalma némító gyötrelemmel kínozza őket. Csak szólaljanak meg. A költők szava azt jelenti, hogy élet maradt a nemzetben a szörnyű csapás után. „A terebélyes nagy fá”-ban szintén reménykedik abban, hogy a nemzet élni fog.

Különösen a hatvanas években nyilatkozik meg erősebben a remény költészetében. A gyengülő Ausztria kénytelen a magyarság erejére támaszkodni: közeledik a kiegyezés. Remény és kétség közt hánykolódik az ország. Ennek a gyötrődő korszaknak hangulatát fejezi ki a költő „Forr a világ”, „Novemberben”, „Egy könyv olvasása közben” című költeményeiben.

Egészen haláláig írt elbeszélő költeményeket is. „Virágregé”-it nagy szeretettel fogadta a közönség már gyönyörű részeiért is. Hosszabb népies tárgyú és tréfás költeményei (Három a dani, Váncosujfalusi jegyző) sikert arattak.

De ami fenntartja örökre nevét, az lírai költészete. Az ötvenes évek csüggedt és keserű hangulatát, továbbá a hatvanas évek félő reménykedését Arany Jánoson kívül egy költő sem tudta úgy kifejezni, mint ő.

(Forrás: Cimbora, 1928.aug.30.)

Tompa Mihály (1817-1868): Ujévi üdvözlet a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez

 
Fogadd az ujév első reggelén
E kézszoritást, régi jó barát!
Ez a kéz egyiké a tiz közülé
Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordulatát,
S föl sem vevék az elkallott időt, -
Ifjak valánk...! Emlékszel-e reá?
Nehány év csak... s régen volt az nagyon...

A sziv nyomó érzése mondja ezt!
S többször megállt azóta a nap is,
Hogy nézze Gibeonban a csatát...
órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen!

Midőn feléd nyujtom ma jobbomat:
Eszembe jutnak a setét napok,
a dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát
És szerte a kietlenen bolyong:
Olyan valánk! Egy hang se hallaték:
Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret.
Nem volt erő, mely köt, von, egybegyüjt,
Nem egy emelt ujj, mely irányt jelöl. -
Csudálatos, zord, képtelen napok!
- Te, egy vall az elszántak közül
Kik legelébb láttatni merte, a
Muzsák oltárinál s szent berkein.
A hol megszünt az égő áldozat
S rom, félelem, halál uralkodék.
Kik tudva kelték a sulyos gyanút:
Hogy visszavárják a dalt, s lombosan
Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szurtál vala
A dúlt liget szenes földébe le;
S míg gondosan ápolgatá kezed:
Hited sugalta, hogy kihajt az ég; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál!
Munkádra szép áldást adott az ég:
Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt,
s a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs boritja gazdagon,
És lombja közt cseng a dal édesen. -
Virágozzék, érjen hosszu időt!
S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!

Most nagy robaj, sietség, hajszolás
Van a sajtó s iróélet körében;
Egymást, ezer külön czél és irány,
Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy,
Sok hang miatt a szó nem érthető. -
Felőled, azt alig tudjuk, hogy élsz!
Nem szónokolsz az utczák szegletén,
Utálod a czégért, a sípolást!
Munkálkodol csendben s láthatlanul,
Szolgálod a müveltség szent ügyét;
Terjesztve: a mi szép, hasznos, nemes,
Mi szivet, elmét von, javít, emel:
Kezedből a mag nem sziklára hull,
De jó földben, gazdag termést mutat.
... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan,
Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb;
S szétloccsanván az ugró szirtein:
Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te, zajtalan futsz, mint a mély folyam,
Mely csendesen tágitja a medert,
s virágba, zöldbe vonja a mezőt; -
Ösméred-e, szerény, jutalmadat?
Az, nem csinált s olcsó kitüntetés,
De, melylyel e széles Magyarhaza
Derék polgárinál találkozol:
A  k ö z b e c s ü l é s ... Nagy szó! s dijad ez!

Haladj, haladj tovább is utadon!
Ez út igaz, nyilt: - férfinak való,
Ki cselfogást, mesterkedést kerül.
s nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét,
Hogy a juhok reácsudáljanak. -
- Mint volt, legyen jelszód: v a l ó d i s á g!

Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körül végezze tisztét!
Meghozva mindeniknek a mi kell.
- Száraz kenyéren is, sok érzi: hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig, vigye
Az ismeret s müveltség sugarit.
az elhunyt ösöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől,
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszünés nélkül a nézőre néz. -
S mely hűn köszönt minden vasárnapot,
Hasznos, vidám szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tiz év fordulatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!

(Forrás: Vasárnapi Ujság, X.évf., Pest, 1863. - mek.oszk)

Tompa Mihály (1817-1868): Megtérő

Ismersz-e még, gyászolsz-e még,
Te megbántott, megcsalt anyám!?
Áldás helyett átkod levék...
Keblem szavát elaltatám!
Szülő-hűség szent és örök,
Tán nem vet el, csak megsirat,
Meghalni hát hozzád jövök...
Áldd meg szegény, bűnös fiad!

Az őshajlék szűk és szegény,
Egyhangu volt a házi kör;
S futék abból, hogy tehetém,
Mint a fogoly vad, mely kitör.
Ott munka és gond közepett
Lenyügzött lét, - inkább halál!
Én sürgeték fényt, szerepet...
- S te azt, anyám, nem adhatál!

Az volt hitem, hogy idegen
Dicsőségnél sütközni több,
Mint a szerény díj s küzdelem,
Amelyet nyújt az ősküszöb.
Unám a munka kenyerét.
Jobban izlett a kegy-falat;
Inkább voltam fényes cseléd,
Mintsem daróc fedvén, - szabad!

Beteg lettél, - házunk körűl
Az istápot rengette vész;
De mint a hang, amely röpűl
S mindig fogy... fogy, majd elenyész:
Ugy lankadott, ugy szállt alább
Bennem hűség és vonzalom,
És nem jövék, mint várhatád,
Ápolni, bús kórágyadon!

Nem őrzé már szivem neved,
Másnak rakék ott oszlopot;
S lőn a szó is nehéz, feledt,
Mit ajkam a tejjel szopott.
A köntössel levetve lőn
A szép erkölcs, a hajdani...
S hogy te vagy én édes szülőm:
Szégyenlettem bevallani!

Mit a végzet jobb célra szánt:
Az észt, vagyont, életerőt,
Elfecsérlém rosz pénz gyanánt;
- De végre a mérték betőlt.
Kunyhó, kastély elzárva van...
Hiú gőggel kerestem ezt:
- Amonnan számüzvén magam, -
S jött-ment korcsot be ne ereszt!

Hová való? kié vagyok?!
Lelkem, testem levert, beteg!
Nagyobb kínt látok, mint azok,
Kik kórágyon fetrengenek!
Éltem teher s undortele...
A zsarátnak ki nem aludt;
Lesepré az önvád szele
Keblemben róla a hamut.

Mentem, midőn marasztgatott
Szerelmednek nyájas szava;
Most elfordúlt arcúlatod
Eszem nélkül ver, von haza;
Zárd bé szemem! - keserve nagy
Szivemnek, a multak miatt!
S mint én valék, oh ég, ne adj
Anyának több ilyen fiat!!

Tompa Mihály (1817-1868): Május első napján

 
Igazán ma nyolc éve már, amidőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Ugy elillant, nem is véltem, - mintha vélem
Egy jó tündér átrepült vón az időn!

Te vagy az a nyájas tündér, te magad!
A tövis közt utam gyorsan áthalad,
S azt a mézet, mit fukaran nyujt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

A multakra irígykedni nincs okom;
Most is olyan vagy nekem, mint egykoron,
Midőn álltál ott az oltár zsámolyánál,
Szerelemmel, szeméremmel arcodon!

Kellemidben nincsen semmi veszteség,
Vagy szemem csal, amely vélök eltelék?
Szép csalódás könnyű fátyol! amint látszol,
Én szeretlek, boldog vagyok, s ez elég!

Csendes a szív, csendes a ház, - jó nekünk, -
Nem sohajtjuk, amit el nem érhetünk;
Melyből váltva lesz az élet boldogsága,
Mindenünk van. búnk, reményünk, örömünk!

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész amikép jött, elsiet;
Hol kis bátyja halma látszik: fiunk játszik...
Mást adott, ki elvevé az egyiket!

S mi jót érünk, neki szánjuk, mind neki!
Zúgjanak ránk a balsorsnak fellegi!
A madár ül éjszakákon künn az ágon,
Meleg fészkét kicsijének engedi.

Ifju lettem, szivem agg volt ez előtt,
Most mindenben érdekest lel s meglepőt;
Amit ködben sejtve láttam hajdanában:
Mind megértem, - az én álmam mind betőlt!

Csak tovább is, csak sokáig így legyen!
Szelid holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd annak késő végén rátok nézvén:
Boldog álom fogja be az én szemem!

Tompa Mihály (1817-1868): Szőlőhegyen

 
Rövid életét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az uj levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.

Ifjuságom gondtalan volt
S nem becsűle téged;
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága;
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,
A sziv tettre lobban;
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.
S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad - egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta;
Ugy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága;
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja éde
Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény. -

Tompa Mihály (1817-1868): Havasi rózsa

Hol tél, tavasz, nyár
Fogóznak össze:
Felhőkbe nyúló
Bérc oldalán
Havasi rózsa
Nyílván, szelídebb
Lesz a rideg táj
Virúlatán.

Fenn a magasban
Nincs szaggató kéz,
Nem hat föl addig
A kandi szem;
Szelíded arcán
Boldog mosoly van
S mi búra hívná:
Nincs semmi sem.

A tiszta légben
Élvén, születvén,
Hol a derűs menny
Sugárt lövel:
Alantiságban
Szenny nem ragadt rá,
Mint aki jár a
Földhöz közel.

A kerti rózsák
Szépek, kevélyek;
Sajnálva a kis
Távol rokont:
Egyet közűlök
A bércre küldnek
Ki a virághoz
Érkezve, mond:

‘Sorsod, - kietlen
Bércen nyomorogván -
Szivünkre vettük
Kis rózsaszál!
Jövel közinkbe
S légy boldogabb ott...
- Szebb is lehetsz még! -
Mint itt valál!'

»Szép, büszke rózsa!
Menj vissza és mondd:
- Köszöntve a jó
Testvéreket, -
Nem hagyom én el
E zord vidéket;
Mert boldog éltem
Csak itt lehet!«

‘Hogyan? mohos szirt,
Bús, törpe fenyvek,
S hólepte ormok
Szomszédaid!
A menny ha dördül
S villáma csattan:
Reszket, nyög a táj...
S boldog vagy itt...?

Lenn a lapályon,
Hol gyors patak foly,
S jár lanyha szellő
A kert felett:
Nem jobb leélni
Illatba' fördve,
Szeretve, ifjan
Az életet...?!'

»Csak éljetek ti
Kéjben, örömben,
Szinesre festett
Rácsok között;
Én a szabadban
Vágyok maradni,
Ahova engem
Sorsom kötött!

S ha éles a lég,
A táj kietlen,
Szegény, sovány föld
Mohot terem:
Mondd meg, szülötti
Szerelme nélkül
- Elvesztve azt is -
Mivé leszen?!

Ha csendes a táj
S madár dalolgat!
Ha csattog a menny
S a vész üvölt;
Reggel, vagy este,
Éjfél homályán,
Minden jelenség
Örömre költ!

Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyúlad
Tekintetem; -
S végpillanatját
Hunyó szememnek
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Ott hosszu évek
Itt egy rövid perc;
Ott fény, öröm; s itt
Bú, fájdalom...
Mi könnyü lenne
Évek s öröm helyt
A percet és bút
Választanom!

Kóró tebenned,
Szülötte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág!
Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavassza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Szeretve hozzád
Simúlok...! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!«

Tompa Mihály (1817-1868): Égő szerelem

 
Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sohajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szívét
Fénysziromnak gyilka érte,
Mely szerelemtől piroslott:
Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,
Így kiált a hűtelennek:
‘Igaz voltam, elhajoltál...!
Te megöltél, - én szeretlek!'

S hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül...
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,
S érzéketlen, föld alatt van,
Amely lángolt benne egykor,
A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára
Parlagrózsa forró vére:
Hatalma a szerelemnek
Uj virágot hoza létre.

Ez sohajt oly hosszan... mélyen...
A magános éjszakában:
‘Hű maradtam. hűn szeretlek
Az életben, a halálban!'

S kinek szirma ugy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva:
Hulló vérből lett az égő-
Szerelemnek szép virága.

Tompa Mihály (1817-1868): Izsóp és viola

 
A halmon, melyet zöld erdő ölel,
Két virág lakott egymáshoz közel;
Az izsóp egyik s a vadviola,
Mind a kettő kivándorlott vala.

A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom
El nem nyomá a virágágyakon.
Hőség s hidegtől óva, - szomjatag
Fejökre fris vizet locsoltanak.

De mivel rólok a kertész keze,
Minden túlhajtó lombot lenyese;
Ábrándozók, elégületlenek,
S megúnják a jó kerti életet.

El a mezőre! a szabadba, hol
A csermely ömlik s a madár dalol!
Szabad természet, te légy uj hazánk, ‘
Hol a kertész kezét nem nyujtja ránk.

A két virág a bérc lakója lőn,
Ott tengenek halványan, szenvedőn.
S ha csendes est van s a vész nyúgoszik,
Borúsan hangzanak panaszaik:

Még sem nekünk való ez a vidék!
Hol a szegény virág kifagy, kiég;
Hátunk megett magas vadon hegyek,
Mik idecsalják korán a telet.

A lég oly éles, a föld csupa kő, -
Virágok helyett gyér mohotka nő;
Rosz illatú belend, mérges növény;
S kék gomba támad a fáknak tövén.

Valamennyi szél s vihar itt lakik, -
Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig!
A kertben díszlénk, itten elveszünk...
Ez a vad vidék nem való nekünk!

‘S a boldog kertet mikor hagytad el?'
»A menyegzőkor!« - az izsóp felel.
‘Oh én elébb! ugyan mondd el nekem:
Mi történt aztán a bús éjjelen?'

»A fénysziromból mi lett, azt tudod!
S hogy tőle a násznép széjjel-futott.
De a vakand, ki ott kertész vala
Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!

Ott kuttogott a sűrű fák megett,
Midőn a véres gyilkosság esett;
A hívó szélnek ily választ adott:
Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!

Pedig mindent tudott, és látta jól
Az eseményt a fák homályiból;
A parlagrózsát ép ő adta ki:
Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...

De meglakolt, mert elsülyedt; - setét
Lyukakban tölti kínos életét.
És amikép hazudta egykoron:
Rövid-látó lett s él csaknem vakon.

S mint mestersége vala idefenn:
A földet ásni, túrni kénytelen;
És élte, e haszontalan dolog
Miatt, folytonos veszélyben forog.

S a kert, mely akkor csaknem puszta lett,
Kiheverte a fájdalmas sebet;
Azt mondják: most még dúsabban virúl...
Mért is jöttünk el onnan botorúl!?

Mi boldogítja vagy szenvedteti
Az embert: a szív s annak érzeti!
Mert fény és árnyék, bánat és öröm,
Együtt lakoznak minden földövön!

Maradjon itt a vadbérc és a hegy!«
S a két virág a kertbe visszamegy;
Köszöntvén őket a virágsereg,
Szivesen látja a megtérteket.

A bokros izsóp és a viola
Azóta ismét a kertben lakik;
De látszik a teljetlen violán
A falusi élet mind e napig.

Tompa Mihály (1817-1868): A kék liliom és pipacs

‘Csendes éj szállt a világra,
Égen, földön hallgatás van.
Harmatárban megförödtem,
Megförödtem  holdsugárban!

Jer' leányzó, jer pipacska!
Öltöztess fel dísszel engem;
Testvérem nászünnepélyén
Ékesen kell megjelennem!'

És felel rá a  leányzó,
Aki titkos tervben fárad:
»Legszebb vagy te kék ruhádban;
Ah ne vesd le kék ruhádat!«

Éji fénynél elvesz a kék,
Csillogó piros ruhát hozz!
Jobban illik a piros szín
Nászörömnek víg zajához!

És dult-fult a lány magában:
Ah, mi szépek más virágok!
Hordva kék, fehér, piros mezt...
S én rut hamuszinben járok!

Irígyen néz másra a szem,
Gyönyörködve kellemében;
S csak én érezzem, sirassam
Szomorú  megvettetésem?

Jó kékliljom! hasztalan vársz,
Elviszem piros ruhádat...
Legalább egy édes órát,
Díszem árán hadd találjak!

Várt a liljom, hasztalan várt, -
Mások régen elmenének;
Végre hallja milyen gyászos
Vége lőn az ünnepélynek.

Mikor aztán zöld kastélya
Lombos rejtekit bejárja:
Hült helye már a pipacsnak,
S véle eltünt díszruhája.

‘Menj! s rabolt díszedben, álnok!
Örömed soká ne légyen:'
Mond a liljom, és azóta
Megmaradt kék köntösében.

S a pipacs díszes, pirosló
Ruhát hord e pillanattul;
Ah, de dísze oly  múlandó...
Reggel nyílik, estig elhull! -

Tompa Mihály (1817-1868): A fehérliliom menyegzője

 
Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom;
Ha harmatjából, méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka;
Kék szinben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...; mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág;
Szomszédos levén a tájon véle
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha utja célját, végét kérdezi:
Hideg, kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom;
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könye megered;
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épűle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés, más más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet reá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át;
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett;
A felleg árnya hid lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen;
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégekül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg;
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frisitőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál;
A nyárfa kedvét vig tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vígad, vígad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek;
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom, meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világitó szentjánosbogarak;
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese;
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószin patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon;
Felindulás ül szép arcúlatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de liljom felsikolt
Hóköntösén vér... s vértől annyi folt...!

Zavar s réműlet... ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kisérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ;
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa és liliom...
Kedves bú űl a halvány arcokon;
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,
A  büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.

Tompa Mihály (1817-1868): A mohok

 
Követségben, két szál moh jött a
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.

Hasonlitunk is a fenyőhöz,
De ebben nincs öröm;
Mert alacsony, bús törpeségben
Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak
Elébbi termetünk,
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!

,Magas fenyves valátok egykor:
S vagytok kicsiny mohok,
Elbűvölés nehéz hatalma
Feküdve rajtatok.

Szegény asszony élt hajdanában,
Táplálgatván magát;
S hogy száraz fát szedett az erdőn,
Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a zajdába férjen:
Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta
Az abroncs: - hirtelen
Emberré változott, - az asszony
Se holt, se eleven...

Nagyot nyujtózván szólt az ember:
Jó asszony, köszönöm!
A bűvös bodnár kínozott meg,
Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg
Szives jó'karatod?'
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!
Jó! mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.

A lányka meglett, s nőve szépen
Kifejlett idején;
Félkeze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s kellemektől
Tündöklött homloka;
Látszott rajt a keresztapának
Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, melytől bajára
Könnyebbülést remélt.

Kiment a lányka és az erdőn
Gyógyfüveket szedett,
Midőn az irígy fenyvek, össze-
Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt
Most is gyéren terem...
Jertek, boszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!

S földig borúlva lombjaikkal
Az ösvényt elfedik;
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.

S hogy fel s alá ijedve futkos
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy huzom ki itt a
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,
Kezében görbe bot;
Haza vezetlek én, leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!

Aztán botjával nagy keresztet
Rajzolt a levegőn...
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,
Hogy aki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.

Valátok zúgó, büszke fenyvek,
Most törpe kis mohok;
Mig a megbűvölési évek
Eltelnek rajtatok!'