Tompa Mihály (1817-1868): Pusztuló erdő (1859.)

 
Boritva halmot, völgyet, bérczet:
Messzebbre mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
– Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hir, melly róla ment szét.
Bámulót és – tövére fejszét;
Sok szép sudar s derék ledőle ...
De a sebet gyorsan kinőve,
És a fák, mellyek megmaradtak:
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, –
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: – megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megvállnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszu,
Bár fennáll még: – már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben....

S mig látni a fát: bus, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző ...
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása:
Elvész az erdő, bárki lássa.