A keserű fájdalomnak, a borongó tépelődésnek, az édes-bús szenvedésnek költője – ősszel született, hervadt lombok alatt. A természet haldoklásáról énekelt első költeményeiben és hű dalnoka maradt élete végéig a halál színébe öltözködő világnak: utolsó verseiben is az ősz bánatos képei jelennek meg.
Egyénisége jelölte ki számára ezt az utat. A nyári pompájában viruló erdőben szeme csodálatos biztonsággal ismerte fel a korán hervadásnak induló falevelet, a pompázó életben mindenütt ideiglenességet, átmenetet látott és meghallotta a közeledő pusztulás halk lépteit.
Egyéniségének kialakulására nagy befolyással volt élete. Szegény családból származott és korán árvaságra jutott. A jóeszű falusi gyermeket tanítója tanácsára nagyszülei beíratták a sárospataki kollégiumba. Rimaszombatot tehát véglegesen elhagyta és elindult azon az úton, amely a dicsőség felé vezette, de fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal volt kikövezve.
Már az iskolában feltűnt költői tehetsége. Az iskolának híres önképzőköre volt; ennek tagjai megbecsülték fiatal társuk költői alkotásait. A gyermek merész álmait a siker még jobban táplálta; gyűjteni kezdte a környék népmondáit és regéit. Ezeket a mondákat megverselte. Tanulmánya végeztével a költeményeket Pestre vitte és elérte az óhajtott sikert. A kor közönsége minden népies eredetű műfajt szívesen fogadott; a szabadságharc előtt álló nemzetet a népfelszabadítás gondolata foglalkoztatta: a néppel foglalkoztak a politikában és irodalomban egyaránt.
Tompával körülbelül egy időben tűnt fel Petőfi és Arany. A három költő kölcsönösen megbecsülte egymást. Petőfi volt az, aki mind a két költőtársát meglátogatta és állandóan tervezett velük. Tompával való barátságának több költői emléke is maradt. Egyszer között tárgyat is dolgoztak fel. Egy kirándulás alkalmával egy elhagyott, szegényes erdei házra bukkantak: ezt verselte meg Petőfi és Tompa; de részt vett a költői versenyben Kerényi Frigyes is, egy akkoriban fellépő, népszerű, fiatal költő.
Tompa költői pályája felfelé ívelt. Nem is tudott megmaradni a csöndes vidéken. Ragadja maga felé a főváros: az irodalmi középpont. De az örökké forrongó, színes délibábot kergető, álmodozó fővárosi írók társaságában nem érezte jól magát a fiatal vidéki költő. A falu érte jött a gyermekének: csábította, csalogatta haza. Beteg is lett és a merész álmok tündérkertje helyett a sivár kórházi udvar képei komorították. Az első alkalmat megragadta menekülésre. A gömör-megyei Beje község küldöttsége hívta meg lelkésznek. Örömmel hagyta el a fővárost és megnyugodta állt ismét a természet nyújtotta nyugalomban. De Bején nem maradhatott sokáig, a valamivel nagyobb Kelemenre költözködött, majd Hanva választotta meg papjának. Itt is fejezte be életét.
Élete csak rövid ideig volt boldog, pedig boldognak ígérkezett. Megértő élettársat választott; két gyermek is született a házasságból, de a csapások egymást érték. Mindkét gyermek kicsiny korában meghalt. Különösen második gyermekének halála törte meg az úgyis beteges költőt. Lelkére nehezedett nemzetének szerencsétlensége is. Utolsó éveiben áldozata a testi-lelki vergődésnek.
A szabadságharc előtt Tompa főleg elbeszélő költeményeket írt. A nagy nemzeti szerencsétlenség és a sorsnak meg-megújuló csapásai az érzelmi költészet felé sodorták. Sorsa szinte össze volt kapcsolva a nemzet sorsával. A szabadságharc előtt felfele lendült mind a kettő. A fiatal költő örök halhatatlanságáról álmodozik, a megifjodott magyarság merészen néz a jövő tündérkertje felé: érzi erejét mind a kettő, s nem látja a veszedelmeket. A költő képzeletében Ikarusz jelenik meg. Ikarusz, a merész ifjú, aki szárnyat teremtett magának és száll, száll a magasba, száll a halhatatlanság felé. Ikarusznak látja magát is, nemzetét is. De még nem gondolta végig a vakmerő görög ifjú történetét. Csak a magasba emelkedést látja, a szörnyű bukást nem. Mikor a szabadságharc vérzivatara után még reményt-adó szivárvány sem vigasztalja a magyart; mikor családi csapások a porba alázzák a költőt, akkor írja meg gyönyörű költeményét Ikaruszról. Már látja, hogy a magasba szálló, merész ifjút elragadta a repülés láza; mindig feljebb és feljebb tört, míg végre a megsértett és semmibe vett természeti erők lebirkózták. De vigasztalást talál a költő, vigasztalást legalább a nemzet számára. A megkövezett próféták, a csábító célhoz vezető úton elbukott tudósok élete nem hiábavaló; jönnek a nyomukban mások és a kitűzött célt az elődök holttestein át is el fogják érni. A gondolatot és az érzést nem lehet megölni.
Mielőtt erre a vigasztaló gondolatra rátalált, szebbnél szebb költeményekben siratta el nemzete halálát. Különösen keserű „A gólyához” írt verse. A nagy pusztulást a sors okozta: a végzet ellen nem harcolhattunk. De a nemzet kidőlt terebélyes fájába őrlő szú költözködött: árulás, veszekedés, vádaskodás még elviselhetetlenebbé teszi függetlenségünk elvesztését. A szép halált kéri a „Sebzett szarvas” című költeményében is. A sebzett szarvas a nemzet; sebe halálos, menekülésre nincs remény. A költőnek csak az a kívánsága, hogy üldözői ne juthassanak testéhez, ne dicsekedhessenek a megölt fejedelmi állat agancsaival. A „Pusztuló erdő” szintén a nemzetet jelképezi. A kiirtott hatalmas törzsek helyén felnövő sarjak ejtik kétségbe: a költő az új nemzedékben nem bízik.
Vannak bizakodóbb hangú költeményei is. „A madár, fiaihoz” című versében költőtársait szólítja munkára. A némaság a halált jelenti. Énekeljenek a múlt szenvedéseiről, vagy dicsőségéről, ha a jelen fájdalma némító gyötrelemmel kínozza őket. Csak szólaljanak meg. A költők szava azt jelenti, hogy élet maradt a nemzetben a szörnyű csapás után. „A terebélyes nagy fá”-ban szintén reménykedik abban, hogy a nemzet élni fog.
Különösen a hatvanas években nyilatkozik meg erősebben a remény költészetében. A gyengülő Ausztria kénytelen a magyarság erejére támaszkodni: közeledik a kiegyezés. Remény és kétség közt hánykolódik az ország. Ennek a gyötrődő korszaknak hangulatát fejezi ki a költő „Forr a világ”, „Novemberben”, „Egy könyv olvasása közben” című költeményeiben.
Egészen haláláig írt elbeszélő költeményeket is. „Virágregé”-it nagy szeretettel fogadta a közönség már gyönyörű részeiért is. Hosszabb népies tárgyú és tréfás költeményei (Három a dani, Váncosujfalusi jegyző) sikert arattak.
De ami fenntartja örökre nevét, az lírai költészete. Az ötvenes évek csüggedt és keserű hangulatát, továbbá a hatvanas évek félő reménykedését Arany Jánoson kívül egy költő sem tudta úgy kifejezni, mint ő.
(Forrás: Cimbora, 1928.aug.30.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése