„s mert testét nem nyomta le földi suly már,
gyengéd lelkével messze szállhatott...”
S az Istennek szegénnye aki egy szál kis ingben
távozik ime Tőled és vígan dudorászva,
ki szívében oly gazdag mire volna ruhája
s szegény és kis magát imáidba ajánlva,
ellankadt vándorló s boldog boldogtalan,
az antik Padovába megy el fehér barátnak
tán hallottad már hírét az antik Padovának
s hogy milyen szép kis dombon áll ottan a monostor
oh minden szép dicséret kevés Itáliának,
a drága meleg kék égért mi fejünk fedezi
s azért az egészen kis s elbágyadt napsugárért
szelid lankák felett mit Perugino látott
s a vékony kedves fákon s enyhe zöld lombokon
s mit a fehér barát lát csendben gondolkodón
(egy kis zsámolyon ülve s ölébe tett kezekkel),
a táj felett hová kinéz az ó monostor
s amin pihen szemem majd s öreg és fáradt gyermek,
csendes kis szemlélődő s sokat szorongatott,
végre kinyujtózhatom a végtelen nagy csendben
(az élet engem mindig épp hogy csak elfárasztott
s ha sohasem is éltem s nem születtem csak nézni
s ölembe hullt kezekkel hervadni tétován)
s öreg fák árnyékában majd a monostorkertben
még nem mentem el látod de bizton elmegyek
s régi és szép könyvekből beszélek majd Veled
s szüntelen olvasva a sok jó s régi példát
gondolok vissza majd Rád, jámbor, kis szelid s méla,
egy öreg kövön ülve és csendes tünődésben
és emlékektől terhes nehéz s szegény fejem,
sápadt állam alatt kezemmel támasztva meg
így ült tán Ágoston egy régi fa alatt
s boltíveknek alatta a monostortornácon
s olvasta jó szent Pálnak hosszú epistoláját
a Romabellekhez s szelid és szép szeme,
fel is nézhetett sokszor az ódon kapcsos könyvből
s ha régi életének kísértő rossz órái
s ha akármilyen szépen szóltak is oldalak
az Atyáról, Fiuról s Szentlélek Galambjáról
jámbor olvasmányától messzire el is vitték,
megnyugosztalta mindig amit kinn túl a rácson,
a kis világból látott a derüs szép olasz táj
a messzi cyprusok közt a régi hamvveder
s a kedves kis romok az enyhe zöld campagnán
(a mosónék dala a kis pataknak alján)
a sok kis csacsifogat jámborka kis csengői
s a békén üldögélő napernyős kocsisok
s az utánuk szállongó lágy porfelhőbe bámult,
a békés napsütésben vagy csendesen figyelt
a madár énekére feje felett az ágon,
és mint az aki rab lett saját akaratából
(s elválasztó falát emelték angyalok)
és a szíve szerint ki sohasem is vágyott,
csendes kis életéből és csendes cellájából
(és szép lassan elhervad a tünő kis időben)
s arca a rács mögött már szeliden sápadoz,
ha én elmegyek egyszer s itthagyom a világot
s a vastag és magas fal elválaszt tőletek
s a jó fehér fivérek kis testvére leszek
és olyan messze Tőled szépen hervadozok,
aki gondol Veled tudod-e majd ki volt az,
a szép vén fa alatt s a virágos gyepen,
a fejét megtámasztva sápadt s vékony kezével,
egy mohos kövön ülve ölében régi könyvvel
s a könyvéből kinézve olyan messzire néz el,
tudod-e majd ki volt az ki Téged szeretett
s mélyfülkéjű kicsi, vasrácsos ablakokkal,
kinek háta megett szürkül a kis monostor
s ki szereti a kertben ott a sok kis virágot,
mit barátok neveltek türelmes jó kezekkel
s a kert üres ösvényén s indáján a repkénynek
kinek szeme kalandoz s régi latin betüin,
a csonka sírköveknek mik mögött benn a falban,
az Urban béfordult szerzetesek pihennek
s kinek kezére szállnak ott a szelid galambok
s ki az ki mindig írja emlékeinek könyvét
és lúdtollal kezében szemével ég felé néz
s a könyvesszoba szentképes goth ablakján mereng,
vagy összetett kezekkel gondol Rád térdeplőjén
s hogy mit imádkozik azt ki is mondaná meg,
jó kis nővér s hugocska tudod-e hogy ki voltam,
ki áhitatos voltam s ha világi is mindjárt,
egy jámbor szentképfestő s ha ki is nevetett
s magános mint egy csillag avagy egy tiszta költő
(szentéletü profán, mindig beteg s szerelmes)
s aki hamar elhervadt mert nagyon szeretett,
egy gyarló miniator és mi is lehetett más,
,int egy megértő bölcs is csak megfáradt zarándok,
egy hívő és hitetlen s mik is lehetnénk mások,
egy szem por a nagy porban mi is lehet az ember
s ha százszor is a fákkal s madarakkal beszélget
s megfejti és a fákkal s madarakkal beszélget
s megfejti és megérti minden dolgoknak mélyét
(s a Szentlélek leszáll rá így mondják régi könyvek
s az Úr fényességétől telik is meg egészen)
a csendben és magányban ami majd ott körülvesz
s a mi olyan mélységes hogy szinte egész szent már,
mondom majd szavak nélkül szegény kis fáradt, csendes:
„csak nehéz árnyék voltam világos szép ruhádon,
de mégis csak én voltam aki szeretett Téged
és aki nyakába vett kis bárányt leggyengébbet,
kedves és gyámoltalan ijedt s árva kis bárányt,
jó pásztori nyakába s kis kezedet úgy fogta
mint bárány gyenge lábát s szép szavakkal becézett
s aki csak vigyázott Rád és úgy kényeztetett
(és mindig így szólitott Kis Gyerekem s Angyalka)”
s Te voltál egyedül kit sápadt homlokán,
bús szerzetesi csókom illetett s kit szivemben
szép emlékül viszek majd magammal a világból
s kinek képe alatt csendes kis életemben,
messzire vitt szivemben a kámzsának alatta,
örökre mindig pislog az áhitat kis mécse
(mint kis boltok homályán a szentképek alatt),
s olajja sohse fogy el titkos kezek élesztik
s nem hagyják elaludni az éveknek homályán
s mint útszéli sötét, elborult, régi képek
előtt örökre hervad a mécs, virág s a gyertya
s a kegyeletből rátett szép gyöngyházolvasót,
illetni ki is merné s ott is marad mindétig,
épp úgy megmarad minden szép kis képed alatt,
annak a szivében is, aki majd ott a kertben
a régi fa alatt ül és csendben hervadoz,
egy régi szép kövön és megtámasztott fejjel
s csak ül és ül és néz csak s mindig emlékezik
a sok gondja messze jár majd az ölében a könyvtől
(igaz sajnálkozónak s életes siratónak
és akinek megmondtad milyen boldogtalan vagy)
s aki mindent megérzett mi nehéz s hervadás szag,
céltalan a világon s mit kikezd az enyészet
s szomoru, szegény, szürke és sajnálni való
s a halálnak van szánva, minden morbid szépséget
és igy vett észre Téged, a sápadtarcu jó
s aki már hervadozó szépségedet siratja
(hogy szép s beteg virág vagy és hiábavaló)
és mindig arra gondol hogy minek is születni
s hogy minek is élnie ha minden csak mulandó
(ha ami itt lenn vár ránk csak csendes hervadás)
s ha csak az égi szépség valóban maradandó
s hogy az égi szépséget mért nem mindenek tudják,
hogy mért nem marad itt lenn földünkön mosolyod
s megnyugszik csak mert tudja hogy a Paradicsomba,
az Isten kis kertjében (s az ő fáradt szivében)
Te tovább mosolyogsz
s messze a völgybe néző s vakon meredező szem
(oly sok minden fáj benne nagy nyugalma alatt is)
s igy szól majd hozzá: „Béke” az enyhe táj s a csend is
s szerencséjét sem siratja s hogy nem volt fiatal
s hogy a jótékony fátyolt sohsem emelte fel,
nem merte felemelni avagy nem is akarta
(és aki tudott sírni s meg is vigasztalódni,
gyengéd és szomoru, úgy sápadoz már itten,
mint sápad elefántcsont az időben s pergamen)
sápadt busongó árny a régi fa alatt
s akit korán megejtett a monostor varázsa
(már húszéves korába volt kis elfáradott
s elhagyatott és árva s szerelmes a magányba
s fáradt kezével intő: „bizony nem érdemes”)
s virágok közt hervad a kis monostorkertbe
s szegény kis élete így múlik el felette
s elmúlik sápadt arca s szép álmodó szeme
kiréved a világból örök emlékezésben
s a két keze elhervad szűk kicsike ölében,
oly ifju még szegényke s olyan nagyon öreg lett
(töretlen hittel vén s tört szívvel szelid gyermek)
s örök nyugodtan ül csak és tünődik magában
mindig csak ül és néz csak sohasem is ébred fel
s csak alszik vak szemekkel szegény elfáradott
és ölében a könyvvel (a fakó vén betükkel
s piros iniciélákkal) a sok szép legendával,
mit életéből írt meg, régi napjaiból
s amikre emlékezni a monostorba ment el
sok emléke nehéz volt és mindig nehezebb lett
s szegény kicsi soványka mindig csak álmosabb lett
s lankadt feje lebillent s keze elaludott
s most úgy ül a kövön mint egy elszunnyadott
s égig ragadtatott akit az Úr ölelt meg
(s mint akit megejtettek szép égi visioi)
s egy édes látomásban messzire ballagott
s szeme már csak ottan jár a szép örök mezőkön
s nem látja a vidéket, a völgyet kis házakkal
(s hogy milyen szép kis dombon áll is a kis monostor)
s nem hallja majd a tájról a kedves alkonyatban,
az apró kápolnákban megcsendülő harangot,
a sok giling galangot enyhe kicsi angelust
és árnyékát megnőni nem látja s hogy a szél
már halkan morzsolgatja nagyszemű olvasóját
nem hallja s bőgését sem a jámbor teheneknek
s a völgyből hazatérő csorda kedves kolompját
és hogy a jó kis pásztor hozzájuk mit beszél
(s az ijedt báránykáknak panaszos bégetését)
s a fáradt búcsusoknak együgyű énekét sem,
hogy zászlókkal s gyertyákkal s ősz fejjel hajadonfőtt
(s virágos keresztekkel, oly enyhén leg utánnuk
mint lágy szalag a szélben egy sötét kicsi fátyol)
s hervadt kis asszonyokkal erre vonulnak el
s a patakról megtérő mezitlábas mosónék
vidám beszélgetését fejükön a kosárral
s őszecske jámbor aggok s asszonyok csoszogását
s egykedvü kopogását némely vakok botjának
(kiket szőke kislányok kísérnek a misére)
s a kertbe kiszűrődő enyhe orgonaszót sem,
a csöpp kis kápolnából s együgyü, tiszta, vékony,
(sopránon szólaló, andante s vékony sípon)
szép Ave Mariát a gyerekek szájából
s amire letérdelnek a sok kis csengetést
a Boldogságos Szűznek latin litániáját
s a csonka öreg koldus elnyujtott énekét sem
(kezében olvasóval)
s csendes siránkozását: „Szegényke jó kis Jézus”
a templom lépcsején
és nem fogja majd látni végén a vecsernyének,
szép kis processióját a fehér fivéreknek
a kápolnaajtóból,
nem tudja hogy este lett és bealkonyodott
s hogy tücskök cirpelnek már a kert kedves homályán
(s nappali rejtekükből elébujtak az árnyak)
s nem érzi édességét a tiszta bodzaszagnak
s nem hallja kongatását a vén óratoronynak
hogy elüti a nyolcat
s egy távoli szökőkút kis enyhe csobogását
s az enyhe hivogató kis vacsoraharangot
és semmiről se tud már s szép csendben lankadoz
s Giottot is elfelejti amit úgy szeretett a kápolnafalon
s a nagy harangtornyokban a sok öreg harangot
s a tájt amit keretbe foglal a cellaablak,
igaz magános már s igaz elhagyatott
s a saját kis szivében messzire ment magától
s a végtelen nagy csendben egészen elveszett
(és elfelejtett mindent a rossz kicsi világból)
s szelid és jó szemekkel a csillagokba bámul
s széke a vacsoránál majd üresen fog maradni
a refektoriumban s bizton soká is várják,
mert hogy talán elkésett a jó fehér fivérek
s kérdezgetik egymástól hogy hol is látták őtet
s cellája térdeplőjén s az elborult tornácon,
a vén könyvesszobában s mindenütt keresik
(s szétszóródva kutatnak a nagy kőlapokon,
kis enyhe szelid árnyak a boltíveknek árnyán)
mindenütt és a kertben
s a régi fa alatt
a szelid holdsütésben szépen meg is találják
és enni hivogatják derüs mosolygó arccal,
szelid fehér fivérek a jó kicsi tünődőt,
hisz angelus is volt már s be is alkonyodott
és szólongatják lágyan, jó kis alázatost
s kérik hogy hagyná abba már kegyes olvasmányát,
de ő nem felel bizony és szavukat sem hallja
s talán most is „emlékszik” s ha nehezebben is
s enyhe szelid szemekkel csak néz maga elébe,
csak néz lemúlt kicsi és csendes életébe
s hogy lábujjhegyen egész a közelibe mennek
s szép csendesen sorjában a kis fehér barátok,
mind oly boldogan nézik s most már mind meg is értik,
hogy szelid kis fivérük bizony elaludott
s sohase is ébred fel (vissza se igen jön már,
olyan messzire ment el az ölében a könyvtől,
hogy visszajönni már csak nehezére esne)
s tonsuráját csodálják hogy délután megőszült
s szelid ezüstre enyhült s hogy egészen elhervadt
az ölében a könyv is
s most mind suttogva mondják és csak magukban inkább
„beteg kialvó kis láng, fáradt kilobbanó mécs
volt szegényke és mindég az ég felé kitárt kéz
s igen alázatos”
s némely öreg barátok akiknek látóbb s jobb szem
adatott már látják is a nyitott szemű alvó,
lehullt halvány csillagját soványka kis lábánál
és glóriáját lankadt s szelid feje felett
és hogy a háta megett az angyalnak kezéből,
szegény hervadozóhoz, lehajol a jó Kisded
s hogy rámosolyog
(s kicsi és lágy kezével enyhén illeti állát)
s hogy már a repkény kezdi befutni sápadt lábát,
szegény mezítlen lábát az aranyos sarukban
s mind lehajolnak hozzá s sorjában megcsókolják
és mind megölelik és csendben letérdelve
szelid imákat mondnak
s szépen keresztet vetve sorjában eltávoznak
s hajnalig ülni hagyják elaludt kis testvérük,
csak két fiatal fivét marad ott még térdelve
(összekulcsolt kezekkel s a földig hajtott fejjel)
s halkan remeg szájukról a latin siralom
„Mirabilia Testimonia Tua Ideo Scrutata
Est Ea Anima Mea”
„De Profundis Clamavi Ad Te Domine
Exaudi Vocem Mea”
és reggel majd az angyal aki velük virrasztott,
egy liliomot tesz a kis fivér kezébe
s enyhén megkonditja a legkissebb harangot
s a falvakból a völgyben a messzi kis házakból,
mind csendesen elindul a sok kis öregasszony,
(mert bizony nékik szólnak a hajnali harangok)
a kopott nagy kendőkben s kezükön kis kosárral
s egy régi régi kapcsos kis öreg imakönyvvel
s majd ámulva megállnak s ráncos kis hervadt arcuk
félőn néz be a rácson s keresztet vetnek csendben
s ijedten összebujnak s vén gyöngyházolvasójuk
suttogva morzsolgatják s meghajtott fejjel mondják
és inkább csak maguknak s jámboran:
Dícsértessék
(az Uri Jézus Krisztus s kik Ő Benne pihennek)
és szép csendesen várnak míg a kapu kitárul
ÉS ITTEN VÉGE IS VAN AZ ARANY LEGENDÁNAK
(Forrás: Keleti Arthur: Angyali üdvözlet – Versek, Litániák - Bp., 1916. – Grill Udvari Könyvkereskedés kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése