Álmosan lépdelt az asszony a hajnali harmattól csillogó fűben. Borzongás futott végig rajta, de élvezte az utcák csendjét, melyet csak az ébredező madarak éneke bontott meg. Ahogy mindig – a buszmegállóban várakozva – szemével fürkészte a fák sűrű lombjai között a csiripelőket. Örült, ha megtalálta. Boriit ilyenkor pillanatokra édes békesség szállta meg…
Ám gondolataiban már napi teendői jártak. Súlyos gondok, bánatok nyomták elméjét, lelkét, szívét. Naponta küzdött a testi-lelki túlélésért. Hónapok óta szinte már csak állati erővel, tudatos erőfeszítéssel élte túl napjait. Lesújtották szerettei egymás után bekövetkező betegségeinek fájdalma.
Az örömök elkerülték. A természetben találta meg lelki békéjét: a fákban, madarakban, virágokban. Hosszú percekig nézegette, szinte simogatta szemével őket, remélve, hogy újra és újra erőt sugároznak neki.
Munkahelyén meglepetés érte: egyszerre öt kolléganője állt előtte, mindegyikük kezében egy-egy szál virág. Névnapján köszöntötték a könnyekig meghatódott Boriit. Jólesett figyelmességük. Ő maga ugyanis elfelejtkezett arról, hogy aznap névnapja van. Gondosan vázába rendezve a kardvirágokat, orchideákat. Gyönyörködött bennük. Akkor hirtelen eszébe jutott a telefonja. Biztosan nem hallotta meg az SMS-jelzést messze élő lányától a névnapi köszöntővel – gondolta. Ám csalódnia kellett, nem érkezett üzenet. Semmi baj! Bekapcsolta számítógépét, gondolván, e-mailje érkezett. Tévedett. Egész nap köszöntések tömkelegét kapta személyesen, telefonon, interneten, de ő csak „azokat” leste, várta, melyek a számára oly szeretett emberektől jönnének. A gyerekeitől. Hiába.
Elfacsarodott a szíve. Küszködött könnyeivel. De még nem adta fel a reményt. Majd otthon, biztosan… Talán lánya is betoppan váratlanul a messzi távolból? Csinált már ilyet, most ismét miért is ne? Kora este orvoshoz ment kisebbik fiával. Az asszisztensnő felköszöntötte. Gyermeke felkiáltott: „Jé, ma van a névnapod? El is felejtettem!” Ennyiben maradtak. Fájt, majd azt gondolta, a gyerek biztosan csak viccel.
Mire hazaértek, msn-üzenet várta a bekapcsolva hagyott számítógépén lányától: „Boldog névnapot anyóca, namama!” Azonnal megköszönte Borii, ám válasz azóta sem jött. Ennek már harmadik napja. Lánya elérhetetlen az interneten keresztül, mely összeköti őket két ország között. Megsértődött talán, amiért nem azonnal kapott választ? Ezen törte fejét már napok óta az asszony. Kisebbik fia sem köszöntötte. Borii titokban sokszor elsírta magát. Fájt a lelke. Összetört a szíve. És egy kérdés járt a fejében: miért?! Kereste erre a választ. Még nem találta meg.
Olyan jólesett volna egy kis odafigyelés, egy kis törődés! Nem ajándékra várt – a pénzért vett ajándéknak nem is tud nagyon örülni -, hanem arra, hogy pár sort kapjon, apró saját készítésű figyelmességgel lepjék meg. Hogy érezze, gondoltak rá.
Az asszonyban végigperegtek az elmúlt évek „ünnepei”. Sírva fakadt, mert rájött, hogy évről évre egyre gyakoribb, hogy elfelejtkeztek róla a gyermekei, vagy sms-ben köszöntötték. Ami több mint a semmi, ám kézzel írott pár soros levélkének jobban tudott volna örülni. Már nincs Húsvét, se születésnap, most már névnap se… Arra gondolt Borii, hát igen… valamit nagyon elrontott. Valami nagy-nagy hibát követhetett el, ha ennyi szeretet, törődés, odafigyelés jött vissza.
Minden este szomorúan, könnyes szemmel nézegette szobájában az idegenektől kapott névnapi virágcsokrokat. Fejében egyetlen kérdés kavargott: miért? Aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Cicái erőszakosan döfködték nedves orrocskájukkal arcát, kezét, dorombolva bújtak hozzá. Csukott szemhéja alól szivárgott a könnye…
Így sírta Borii álomba magát napról napra és remélte, hogy legalább álmában megkapja azt, amire hiába várt.
Gyermekei figyelmét.
Ám gondolataiban már napi teendői jártak. Súlyos gondok, bánatok nyomták elméjét, lelkét, szívét. Naponta küzdött a testi-lelki túlélésért. Hónapok óta szinte már csak állati erővel, tudatos erőfeszítéssel élte túl napjait. Lesújtották szerettei egymás után bekövetkező betegségeinek fájdalma.
Az örömök elkerülték. A természetben találta meg lelki békéjét: a fákban, madarakban, virágokban. Hosszú percekig nézegette, szinte simogatta szemével őket, remélve, hogy újra és újra erőt sugároznak neki.
Munkahelyén meglepetés érte: egyszerre öt kolléganője állt előtte, mindegyikük kezében egy-egy szál virág. Névnapján köszöntötték a könnyekig meghatódott Boriit. Jólesett figyelmességük. Ő maga ugyanis elfelejtkezett arról, hogy aznap névnapja van. Gondosan vázába rendezve a kardvirágokat, orchideákat. Gyönyörködött bennük. Akkor hirtelen eszébe jutott a telefonja. Biztosan nem hallotta meg az SMS-jelzést messze élő lányától a névnapi köszöntővel – gondolta. Ám csalódnia kellett, nem érkezett üzenet. Semmi baj! Bekapcsolta számítógépét, gondolván, e-mailje érkezett. Tévedett. Egész nap köszöntések tömkelegét kapta személyesen, telefonon, interneten, de ő csak „azokat” leste, várta, melyek a számára oly szeretett emberektől jönnének. A gyerekeitől. Hiába.
Elfacsarodott a szíve. Küszködött könnyeivel. De még nem adta fel a reményt. Majd otthon, biztosan… Talán lánya is betoppan váratlanul a messzi távolból? Csinált már ilyet, most ismét miért is ne? Kora este orvoshoz ment kisebbik fiával. Az asszisztensnő felköszöntötte. Gyermeke felkiáltott: „Jé, ma van a névnapod? El is felejtettem!” Ennyiben maradtak. Fájt, majd azt gondolta, a gyerek biztosan csak viccel.
Mire hazaértek, msn-üzenet várta a bekapcsolva hagyott számítógépén lányától: „Boldog névnapot anyóca, namama!” Azonnal megköszönte Borii, ám válasz azóta sem jött. Ennek már harmadik napja. Lánya elérhetetlen az interneten keresztül, mely összeköti őket két ország között. Megsértődött talán, amiért nem azonnal kapott választ? Ezen törte fejét már napok óta az asszony. Kisebbik fia sem köszöntötte. Borii titokban sokszor elsírta magát. Fájt a lelke. Összetört a szíve. És egy kérdés járt a fejében: miért?! Kereste erre a választ. Még nem találta meg.
Olyan jólesett volna egy kis odafigyelés, egy kis törődés! Nem ajándékra várt – a pénzért vett ajándéknak nem is tud nagyon örülni -, hanem arra, hogy pár sort kapjon, apró saját készítésű figyelmességgel lepjék meg. Hogy érezze, gondoltak rá.
Az asszonyban végigperegtek az elmúlt évek „ünnepei”. Sírva fakadt, mert rájött, hogy évről évre egyre gyakoribb, hogy elfelejtkeztek róla a gyermekei, vagy sms-ben köszöntötték. Ami több mint a semmi, ám kézzel írott pár soros levélkének jobban tudott volna örülni. Már nincs Húsvét, se születésnap, most már névnap se… Arra gondolt Borii, hát igen… valamit nagyon elrontott. Valami nagy-nagy hibát követhetett el, ha ennyi szeretet, törődés, odafigyelés jött vissza.
Minden este szomorúan, könnyes szemmel nézegette szobájában az idegenektől kapott névnapi virágcsokrokat. Fejében egyetlen kérdés kavargott: miért? Aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Cicái erőszakosan döfködték nedves orrocskájukkal arcát, kezét, dorombolva bújtak hozzá. Csukott szemhéja alól szivárgott a könnye…
Így sírta Borii álomba magát napról napra és remélte, hogy legalább álmában megkapja azt, amire hiába várt.
Gyermekei figyelmét.
(2016)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése