Tompa Mihály (1817-1868): A Phönix regéje

 
Sok boldog esztendőt megérvén,
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a phönix madár
Az életet:
Megunta mert megvénhedett!

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan.
A fenzúgó vészben viharban;
S mikép sebes zúgó folyam
A csónakost:
Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha birna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka...
Sohsem találna tán haza.

Két szárnya mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán.
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren:
Tüzet lát egyszer  nagy éjben;
Egy titkos ösztön szállja meg...
S erőtlenül
A pattogó tűzhöz repül.

S egy égő üszköt felragadván:
Fészkét meggyujtja véle a fán.
S fészékében a phönix madár
Mentem megég...
Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvát szél nem hordja széllyel:
De a jövő nap reggelével,
Belőle szép ifju madár
Támadva fel:
Megrázkodik... s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton bátran
Jár ismét a felhők honában:
Köszönti a földet, leget
S a szép napot:
Köszönti mert megifjodott!

S idegzetén az ifjusággal
Erő, bátorság habzik által.
S keresztülvillan biztosan,
A fekete
Éjfélen is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle,
De ifjan feltámadt belőle.
S tekintetén – elmulva a
Sötét napok: -
Megint jólét s öröm ragyog.

(Forrás: Losonczi Phönix – történeti és szépirodalmi EMLÉKKÖNYV I. kötet 1-2. old. – Pest, 1851.)