- Horvát Henriknek –
„s akiért sirok s akiért a szivem fáj
s akiért a táj sir, a csillagok s az ég
s az angyal is (...) eltakarja arcát”
Sírjatok, akik még tudtok sírni, sírjatok
s engem is a halott kis gyermekkel az ölemben
sirassatok,
sirassátok fakó és sápadt arcom
s elhervadt két kezem
s mikben a könnyek kedves patakja nem szün
két szelid szegény szemem,
sirassátok kinek kés járta át
szelid, anyás s beteg szivét
oh fájdalom
s sirassátok kis gyenge gyerekem
kit nem adatott meg is tartanom:
szerelmemet, ki szívem gyenge méhéből fogant,
nemrég még terhes voltam tőle s világra alig hoztam
s ime már halott
sírjatok,
sirassatok jó kis testvérek, angyalok,
csak bennem élt s bennem mosolygott a szegényke
s csak bennem sápad túl jámbor s kis halálán
s gyenge ágyéka körül elhervad a kis kendő
és ő is hervadoz majd és elenyész szivembe
és nem megy majd a mennybe,
az elmúlásba megy be,
sírjatok,
sírjatok, oh jaj, szelid és megnyúlt arcu sopánkodó aggok
s ti jámbor asszonyok kik körülálltok minket
s akik még sírni tudtok
sírjatok,
az én fájdalmam mégis hiába legnagyobb
hisz én voltam szüléje s ő nékem gyermekem volt
s ha sokszor szólok is vagy szóltam volna erről,
bocsássatok meg és értsetek meg
és sirassatok,
nekem kedves s kis gyermekem:
a szerelmem, halott
és szük ölemből bús kis ravatal lett
s rajta pihen egy törött kék tekintet,
a gyermekem akiben kedvem tellett
(kicsi és félrebillent glóriás szent,
mondjatok rá egy csendes s szelid ament)
s sírjatok
s már szólithatjuk őt majd lágy arany trombitákkal
s fohászkodhatunk hozzá régi és szép imákkal
én mondom és hihettek az anyának szavában:
nem száll majd fel szivemben,
békés és bús sirjából,
egy uj s égibb életre
s nem száll fel majd a mennybe
kis enyhe s kék zászlóval
(s két feltartott lágy ujjal)
s nem fognak megszédülni a két jó katonák,
a két sötét s csendes őr: az álom és a bánat
s majd kezükből sem fog kiesni fegyverük ijedten,
mert aki jönne majd, hogy sírjának
nehéz kövét elhengergesse,
az angyal késni fog,
oh sírjatok akik még sírni tudtok,
sirassatok
s ti kik sötéten kuporogtok
a sulyos kő felett (mi nehezék a sírján)
oh jaj
s akárhogyan is sírtok sirató asszonyok,
fejetek a sötét gyász is hiába fedezi,
én mondom az anya: bizony hiába sírtok,
(minden virág elhervad és elmúlik minden szép)
hogy kár a szemetekért s hogy mégis sírjatok
s tépjetek le egy lombot a szép s zöld borostyánról
s hajlitsatok belőle kis kedves koszorút
jó és lágy kezetekkel
és tegyük rá a gyermek sápadt s halott fejére,
(oh hova lesz a kiégett kék szemek enyhe kékje
s hajak bágyadt arannya hova lesz a világból)
a kisdednek fejére kiben szegény magamnak
igazi kedvem tellett
s kit el sohse felejtek
s kinek el nem jövendő kedves feltámadásán
szegény jó szemeimmel örökre sírhatok már
s az én fájdalmamnál nincs fájdalom nagyobb,
csak azt tudom,
sirassatok,
engem és a kis holtat
akinek egy egész kis s szűk koporsó se kellett,
sirassatok,
oh sopánkodó drága, öreg aggok
s oh asszonyok is ti szentek és jámbor életűek
a megtépett ruhákban és bús sötét kendőkben,
akinek volt gyerekök avagy meg sem fogamzott
s akik látjátok szivem mérhetlen nagy fájdalmát,
keljetek föl s menjetek útatokra
(mert késő este van már
a csillagok alatt)
a völgybe le
és sírjatok.
(Forrás: Keleti Arthur: Angyali üdvözlet – Versek, Litániák - Bp., 1916. – Grill Udvari Könyvkereskedés kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése