Karinthy Frigyes: Rögtönzés és

Örömmel olvasom, hogy Pirandello úr, akitől különben is megszoktuk, hogy mindig valami eredetit és meglepőt gondol ki - röviden, akitől megszoktuk, hogy mindig valami szokatlant csinál, illetve nem szoktuk meg a megszokottat, illetve nem lepődünk meg, ha valami meglepőt produkál, vagyis nagyon meg vagyunk lepve, ha nem vagyunk meglepve tőle: na, egyszóval, ez a furfangos Pirandello már megint egy olyan darabot írt, mint ahogy el is vártuk, amire igazán senki se számított, ugyanis egy egészen Pirandello-szerű darabot gondolt ki megint, ami azért csodálatos nála, mert hiszen olyan darabot, amilyen tőle telik, akárki tud csinálni, Shakespeare is tudott, vagy akár Sardou is, ami nem kunszt (könnyű Shakespeare-nek shakespeare-i darabot csinálni), miután azonban Pirandellótól az ember mindig valami egészen új meglepetést vár, ezúttal őszintén meg lehetünk elégedve, mert a darab, amint tárgyát olvasom, méltó Pirandellóhoz, akihez viszont nem méltó, hogy Pirandellóhoz méltó darabot írjon.

Ezt tessék összeadni!

Ugyanis...

Ugyanis a legújabb darabnak, amit Pirandello úr írt, az a trükkje, hogy nincs megírva.

Ebben még nem volna semmi különös, nagyon sok olyan darabot ismerek (a magaméit is beleszámítva), amik még nincsenek megírva.

Ennek a Pirandello-darabnak azonban az a vicce, hogy elő lehet adni, anélkül hogy meg volna írva.

Bizony isten, ugye, mondtam, ez valami új.

A darab címe egyébként: Ma este, rögtön.

Ez van az egész darabból, ez a cím. A többi...

A többit a színészeknek kell csinálni.

Az új Pirandello-darab, mint ahogy az olasz sajtó és maga a színház bejelenti, afféle commedia dell'arte, szövege nincsen, az egész darab utasításokból áll, hogy mit kell csinálni a színésznek, hová kell menni, mikor kell bejönni a színpadra, kit kell megcsókolni, kit kell pofon vágni, kit kell megölelni és kit kell megölni. De hogy mindeme drámai cselekmények közt mit beszéljen a színész, azt teljesen rábízza a szerző, nem szól bele, beszéljen, amit akar, ami eszébe jut, ami a helyzetből következik szerinte, amit helyesnek érez.

Eddig fordítva volt.

Az írók csak szöveget írtak, és a színészre bízták, hogy a szöveget milyen taglejtések kíséretében adják elő. Gondolták, annyi esze csak lesz annak a színésznek, hogy nem fog leülni, ha a szerepében az van, "na, most felállok".

Pirandello, úgy látszik, másképpen gondolkodik. Szerinte a cselekvés, ha színpadról van szó, sokkal fontosabb annál, amit a színész beszél. Ő csak annyit ír meg, hogy a színész ezt meg ezt teszi, mert annak a belátására, hogy mit kell tennie, nem tartja elég okos embernek - azt azonban, hogy mit mond közben, rábízza - gondolván, annyi esze csak lesz annak a színésznek, hogy nem fogja azt mondani: "na, most leülök", amikor feláll.

Végeredményben, úgy látom, merőben mindegy.

Tulajdonképpen spanyolviaszkot fedezett fel Pirandello.

Ha húsz évvel ezelőtt "írta" volna meg ezt a szövegtelen darabot, nagy fölfedezők koszorúja illette volna meg.

Azóta kicsit változott a világ.

Feltalálták a mozit, ahol húsz éven át körülbelül ugyanezt csinálták - a színész csak arra kapott utasítást, hogy mit tegyen - a kutya se törődött vele, mit beszél közben, káromkodik, vagy a rendezőt szidja.

Persze, ennek most vége lett, mióta a beszélő mozit feltalálták.

Most már nem hagyják azt a színészt, hogy csak úgy fecsegjen, ami eszébe jut.

De hát istenem, ez a fejlődés rendje. Hol előremegy az idő, hol egy kicsit visszaszalad.

Az új Pirandello-darab mindenesetre nagyon érdekes.

A legközelebbi, úgy látszik, még érdekesebb lesz.

Óriási meglepetés.

Igazi Pirandello-ötlet!

A legközelebbi darabjában ugyanis csak szöveg lesz - semmi egyéb.

Aztán jön, mindennek tetejébe, a harmadik - óriási meglepetés! -, amiben szöveg is lesz, meg utasítás is lesz, hogy miként kell előadni a szöveget.

Meglátják, ez a Pirandello, amilyen eredeti egy ember, a végén fel fogja találni azt a színházat, amiben a színészek előre megcsinált színdarabot fognak játszani, megfelelő próbák után a színpadon, a nézőtéren helyet foglaló közönség előtt.

Vagy lehet, hogy... izé?

Lehet, hogy már fel is találta?

Gyanúsak nekem ezek a nagy csinnadrattával, előre megfontolt szándékkal bejelentett rögtönzések.

Óva intem Pirandellót! Én egyszer nagyon megjártam egy ilyen rögtönzéssel. Kassán történt, nagyon régen. Konferánszot kellett rögtönöznöm. Egészen jól ment egy darabig, gyönyörűen beszéltem és folyékonyan, a közönség el volt ragadtatva. Egyszerre csak mégis belesültem. Nem tudtam folytatni. Egy értelmes szó nem jutott az eszembe. A legnagyobb botrány lett volna, ha... ha szerencsére, az első sorban, nem ül ott az impresszárióm, akinél ott volt a rögtönzésem teljes szövege gépírásban. Gyorsan felsúgta a folytatást, és meg voltam mentve.

Hát csak játsszák el azt a Ma este, rögtön című darabot, aminek nincs szövegkönyve, a színészek és a közönség számára.

Fő, hogy a súgó számára legyen.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 10. sz. Bp., 1930. ápr. 2-8.

Eleöd Anikó: Pogány vagyok,

Pogányabb minden vad ölelésnél,

Daloló ajkam imát nem ismer.

Komolyságom nem dal! Nem is végcél.

- Pogány vagyok. –

Belőlem fajom minden hitét kifosztották

S úgy állok mégis büszkén, vágyó szemmel…

„Pogány vagyok!” – csúfolódva mondják.

Pogány vagyok.

Lelkem így egyenes, megnyílt kapu,

Hajrázó énem imát nem ismer,

Én nem játszom a hittel,

Nem fitogtatom, hogy van egy nagy-nagy úr.

- Pogány vagyok. –

S ha van egy Isten, ki méltónak sejt magához,

Akkor azért van, mert pogány, őszinte,

Megnyílt lelkemen át bejön

És megismer.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr. 23. - márc. 1.

Eleöd Anikó: Őszi vers

Mint egy máglyára vetett élet,

Olyanok most a fák,

Színük zsibbaszt,

Lelkük jajt mond,

Haldoklásuk vád,

Fulladoznak a tűz-rozsda színben,

Küzdik a fagyot.

- Nagy máglyára

Vetett élet,

Én magam vagyok.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr. 23. - márc. 1.

André Birabeau (1890-1974): Levél a mamához

Kedves Mama!

Nagyon komoly dolgokat kell veled közölnöm. Ne ijedj meg, kedvesem, a „komoly” dolgok alatt még nem értek félelmetes dolgokat. Mindenekelőtt fel kell, hogy világosítsalak: az egész elmúlt év alatt szerelmes voltam. Összeráncolt homlokom szerelmet jelentett, rossz kedvem is azért volt, mert dühöngött bennem a szerelem; a „szerelem gyűlölete”, amelyet mindig a szememre vetettél, szintén – szerelem volt. Ha sejtetted volna az egész dolgot, ez rettenetes lett volna; mindent megtettem, hogy senki se vegye észre, még Te sem. És nem is mondhatta meg neked, anyám, hogy fiad szerelmes reménytelen. Hiszen ez téged is fájdalmasan érintett volna.

Ha most otthon lennék, így szólnál hozzám:

- Reménytelen?

- Igen!

- Hát a másik fiú szebb volt?

- Nem.

(Nyugodtabban):

- Jó. Hát gazdagabb volt?

- Nem.

(Anyám, csodálkozva folytatnád):

- Az sem? Hát akkor talán okosabb volt?

- Hát bizony…

(Felháborodott kétkedéssel mondanád):

- Ejha!

 - Sajnos, így van anyám, bele kell törődni.

(Látom, amint felugrasz s azt kiáltod):

- Nevet kérek!

Mintha botrány történt volna. És valóban botrány történt… Azonnal elmondom a neveket is. Én az egész esztendő alatt Germaine Blondinoy-ba voltam szerelmes és ő Claude Seyans urat választotta helyettem. Mindenesetre meg kell hagyni a kislánynak, hogy Claude Seyans híres ember. Sohasem bocsátottam volna meg neki, ha egy banális fiatalembert, olyan magamfajta fickót részesített volna előnyben.

Nem akarok panaszkodni. Gondoljunk reá és éljük bele magunkat az ő helyzetébe. Húszéves a kicsike, jelentéktelen kereskedőemberek a szülei, akik nagyiparosok lettek; az a környezet, amelyben felnőtt… Istenem…; az egész életében nem hallott mást, mint az ilyen mondatokat: Estélyünkön X. úr jelent meg, kedden Z. úr vacsorázik nálunk… Ha számokban beszélnék és az ismerős akadémikust 5-tel, az óceánrepülőt 20-szal jelezném, akkor Claude Seyans mell 1000-et kellene írnom. Ennyire becsülték. Nos, lehet-e kétség az iránt, hogy a kicsike nem akart boldogan a felesége lenni?

Claude Seyans, a híres muzsikus! Nagyhajú fejét mindenki láthatta a képeslapokban. Mindenki megfordul utána. Ennek az embernek lett a felesége, pedig én szerettem. Egy hónappal ezelőtt tartották meg az esküvőt. Emlékszel talán, abban az időben voltam a legszomorúbb és homlokomat állandóan összeráncoltam. Aztán ideutaztam, hogy a mimózák illatát érezzem és a narancsfákat nézegessem; de be kell vallanom, anyám, talán azért is, mert azt reméltem, hogy itt viszontláthatom! Ne gondolj rosszra, nem akartam, hogy Germaine megcsalja az urát; még velem sem. Ilyeneken sohasem törtem a fejemet. .De mégis viszont akartam látni.

A Blondinoyéknak itt villájuk van. Már küszöbön áll a szezon és arra gondoltam, hogy itt töltik a nyarat. Tehát a viszontlátás valószínűnek látszott.

Az új kaszinó megnyitásának napján este érkezett meg. Én is ott voltam a tömegben és láttam, amikor bejött a kaszinóba. (Milyen szerencsétlennek éreztem magamat.)

Nagyon későn jött. Először azt hittem, hogy a hatás miatt, a feltűnni akarása miatt késett el, de később megtudtam, hogy az ura volt mindennek az oka. Visszavonult a szobájába, hogy felvegye a szmokingját, ekkor hirtelen „rájött” az inspiráció. Úgy pijamában leült a zongorához és mindenféle hangjegyet firkált az ötvonalú papírra. Még ma is ott ülne, ha minden negyedórában be nem kopognak hozzá…, hogy a nagyságos asszony várja a nagyságos urat…, égre az asszony kényszerítő szavaira belebújt a szmokingjába.

Most már nem haragudott rá a nagyságos asszony. Ragyogott. Minden ember száján ezt olvasta: „Ez a nő Claude Seyans felesége…” Úgy ment végig a termen, mint egy királynő. Mosolygott és kézcsókra nyújtotta a kezét. Boldog volt (én pedig kétségbeesve néztem a boldogságát).

Aztán – mint ahogy manapság szokás – táncolni kezdtek. Mindenki táncolt, nagyok, kicsik, kövérek, soványak, őrültek, okosak… Még Claude Seyans, a nagy híresség is, sőt, ami még rosszabb mama: én is.

Már elütötte a tizenkettőt, üvöltött a jazz – ekkor történt a baleset. A nagy ember elcsúszott és oly szerencsétlenül esett el, hogy a fejét beütötte és ájultan feküdt a parketten. A kis szalonba vitték. Orvosok siettek oda, hogy segítsenek, odagyülekezett még vagy ötven ember, a párizsi társaság krémje.

Félelmes kíváncsisággal vették körül a kerevetet, amelyen feküdt. Persze azonnal észrevették, hogy a fejével semmi baj nincs, jelentéktelen kis seb keletkezett az ütés nyomán. A lábát fájlalta és hogy alaposabban megvizsgálják, lehúzták a cipőjét…

És amikor már lent volt a cipője, a fekete harisnyán egy hatalmas lyukat pillantottak meg, ebből a lyukból kikandikált a művésznek bizony nem egészen gusztusos lábujja…

A harisnyár hamar lehúzták, de a lyukat és az ujjat mindenki látta. Senki sem szólt egy szót sem, egy mormogást nem lehetett hallani. De mindenkinek az volt az érzése, hogy Germaine, aki ott állt mellette – hirtelen jéggé fagyott.

- Szóval azt akarom most mondani, hogy Germaine az én feleségem lesz. Mama, kérlek, te biztosan meg fogod érteni, mit érezhetett ez a nő az utolsó napok alatt. Többé nem tette be a lábát a kaszinóba. (A muzsikus se!) Germaine mondotta is nekem: „Abban a bizonyos  percben éreztem, hogy sohasem fogok neki megbocsátani.”

Mert ennek az embernek hiúságból lett a felesége. és most ráfizetett a hiúságára. Azt hitte, hogy egy híres ember pompázó felesége, miközben a férjének lyukas volt a harisnyája.

Most válik és az én nejem lesz. Tudod anyám, mit felelt a férj Germaine-nek, amikor a nő felelősségre vonta a botrány miatt?

- Siettem az öltözködéssel és tánc közben kilyukadt a harisnyám…

Mama, kérlek, be kell végeznem levelemet, arra kérlek (be kell vallanom, ez is volt levelem fő célja): küldj 6 pár vadonatúj zoknit. Mit lehet tudni…

(Ford.: Kristóf Károly)

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr. 23. - márc. 1.