Hosszu napra gyülnek – gyülnek, gyülekeznek,
Halottas ruhába zsidók öltözködnek.
Kiáll szép Batóné a pitvarajtóba,
Aranyos ezüstös selyem viganóba’,
Csókra termett száját mosolyra illeszti,
Szerelmes beszédét ilyen szóval kezdi:
„Hosszu Jónás lelkem, álljon meg egy szóra,
Lehet imádságba estélig még módja,
Estélig, hajnalig, a meddig kivánja.
Ha nem a templomba’: kicsi kamarámba’,
Csillagos két szemem imádságos könyve,
Ölelő két karom fehér átvetője,
Csókra csók, szomjas csók édes bünbánása,
Gömbölyü vállamon égbe megváltása!”
„Ne kisértgess engem, bocsáss Bató Klára,
Nem jó nekem néznem szemedbe, orczádra,
Van tenéked hites urad, hogyha vén is,
Van énnekem mátkám, hogyha nem oly szép is,
Megverne Jehova mindakét kezével,
Soha e bünömet nem engedhetné el.”
Meghuzódék félre egy sötét sarokba,
Fehér átvetőjét akasztja nyakába,
S gondol szép Batóné ’ölelő karjára’,
Imádságos könyvét felüti nagy félve,
S ránéz szép Batóné babonás szemével,
Lekönyököl némán a fa-könyöklőre,
Hej, ha az ő puha vállaira dölne!...
„Jehova nagy napja!” – zúg zendül az ének,
Óbégatnak, sirnak a szakállas vének,
Verdesik a mellök… kezdődik a gyónás:
„Sohse vagy te jámbor – gonosz vagy te Jónás!
Káromlás ittléted, imádságod vétek,
Bizon, bizon megver a Jehova téged!”…
Sikongat a fagyos őszi szél javába,
Összesúg Batóné az ő vén urával,
Czirógatja, hijja „édes apjokának”:
„Örökös gyalázat, ha az rajtunk szárad!”…
„Vadon erdőn jártam, vad tüske megtépett.
Drága selyem szoknyám jaj, be semmivé lett,
Hosszu Jónás lelkem, álljon meg egy szóra,
Van-e a boltjában selyem viganóra?
Kilencz vég selyemből válasszon ki egyet,
Kilencz vég selyemből a legislegszebbet,
Sötét gyász a földje, vérpiros virága,
Jöjjön el, hozza el ma gyertyagyutjásra!”
„Kilencz vég selyemből választottam egyet,
Kilencz vég selyemből a legislegszebbet,
Sötét gyász a földje, vérpiros virága –
Ihol van, elhoztam, gyöngyöm Bató Klára!
Ezüstér’ nem adom, aranyér’ nem adom,
Szerelmes csókodér’ szerelemből adom,
Lelkem temiattad a poklokra szálljon,
Minden jó barátom ellenséggé váljon,
Sohse legyen többé hitem, imádságom,
Csak ott üdvözüljek, piczi piros szádon!”
Izmos két karjába szilaj tüzzel zárta,
Az áruló asszonyt
a hideg ugy rázta!
„Fuss ha szeretsz! jaj! jaj! Az ég szerelmére!
Száradjon a véred Batóné lelkére!”
Felocsud a legény a szerelmi lázból,
„Soha innen élve – nem ebből e házból!”
Vérben forgó szemmel Bató utját állja,
Lecsapott a balta Jónás homlokára,
Szétfeccsent a vére falra, gerendára,
Három csepp Batóné fehér homlokára!...
*
Én kegyes biráim, törvénylátó urak,
Ne bántsák, ne bántsák az én vén uramat!
Csendes jámbor lélek, nem vétne a légynek,
De magam számára kegyelmet nem kérek.
Adjanak át engem a hóhér kezére,
Szép gömbölyü testem hadd törje kerékbe!
Csontjaimat szórják három tengerpartra,
Ott is temetetlen, ott is elhagyatva,
Ne sirasson engem a szálló vihar se,
Legyek elgyalázva, legyek elfeledve:
Mivel elárultam, mivelhogy megöltem,
A kit e világon legjobban szerettem!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 4. sz. 1880.
