I.
Oly művel állva szemben, mint Arany legújabb remeke, az olvasás gyönyöre s a mű tartalmával, a mesével és jellemekkel való megismerkedés, foglal el először egészen s csak később jut eszünkbe elemezni is. Ki keresné a művész ecsete alól kikerült képen a rajz vagy a színezés apró hiányait, talán egyes foltokat – sőt ki tudja magának a reá tett hatásról s annak okairól számot adni az első benyomás alatt, mikor még egész lelke a gyönyörrel van elfoglalva, melyet a mű szemlélete okoz!
Föltéve, hogy önök ezen már túl vannak s a művet egészben és részleteiben eléggé ismerik, hogy arra hivatkozhasson: engedjék meg, hogy a Toldi szerelméről elmondhassam némi gondolataimat, annál inkább, mert ami felőle eddig az irodalom közlönyeiben mondatott, megvallom, engem nem elégít ki. Elhalmozták magasztalásokkal nyelvét, költői erejét; üdvözölték a költőt, ki hosszú hallgatás után ismét egy nagy művel ajándékozza meg az irodalmat s örvendezteti meg tisztelőit. De a magasztalások hangjában némi tartózkodás vehető észre, s a dicséretek mögött, a sorok alá rejtve oly megrovások lappanganak, melyeket részemről nem írhatok alá.
Bár emberi mű nem lehet tökéletes s a feltétlen bámulástól én is szeretek tartózkodni; bár elismerem, hogy Toldi szerelme Arany előbbi műveitől nemcsak nagy jelességei magasb fokozata által, hanem egy-két ponton megtámadható volta által kis különbözik, mindent összevéve én azt mégis Arany legkitűnőbb művének tartom. Gyöngéje, ami van, tárgyában fekszik s elháríthatatlan volt; és amint azt szerzője leplezni és elsimítani tudta: tanúskodik éppen rendkívüli erejéről. – Tárgyát, mint előbeszédében maga, a nagyságot megillető elfogulatlansággal és őszinteséggel elbeszéli, tulajdonképpen nem maga választotta. Miután a Toldi-mondának, amint azt Ilosvai először írásba téve s e versekbe foglalva hátrahagyta, két főrészét: Toldi ifjúságát s öregkorát, bujdosását s párbaját a cseh vitézzel, Toldiban, s utolsó bajvívását az olasz bajnokkal az ország címeréért, Toldi estéjében feldolgozta, a monda többi részeiből is „énekkel adósnak” érezte magát a nemzetnek, mely amazokért tapsaival adózott. Barátai – s elsősorban Petőfi – is ösztönözték erre; ösztönözte mindenek fölött a tárgy maga, hogy hősét, akit fiatalon és öregen oly szeretettel rajzolt s oly rokonszenvessé tudott tenni, férfikora delében is föltüntesse s egész és bevégzett alak gyanánt adja át nemzetének s forrásának Ilosvainak, az előbbi két költeményben még föl nem használt részleteit is kimerítve, az egész Toldi-mondát, bár három részre tagolt, de összefüggő költeményben, utolsó ízéig teremtse át és alkossa meg.
Az idézett előszóra utalom önöket, hogy bepillantva a költői alkotás műhelyébe lássák, mily gonddal forgolódott tárgya körül s mennyi nehézséggel kelle küzdenie.
A cselekmény ama kettőssége, melyet a mű legfőbb hibájául rónak fel bírálói, t. i. Toldi szerelme és Lajos király nápolyi hadjárata valóban nem közönséges nehézsége tokozott a szerzőnek s némileg csökkenti is a munka egyetemes hatását.
A költő ezt maga is érzi; talán elevenebb ösztönnel s teljesebb öntudattal, mint az olvasó is, kinek figyelmére, kivált a költemény második felében, hol az olasz hadjárat elbeszélése kerekedik felül, nemegyszer bénítólag hat.
Először a nápolyi hadjáratot akarta fő cselekvényül tenni – mint ezt akkor választott címe (Daliás idők) mutatja -, s abban kétség kívül Toldinak nagyobb hősi szerepet adni.
De aztán érezte, hogy a történeti alap nem ad neki e tervhez elég táplálékot; a monda is fogyatékos s Toldira vonatkozó részletei, minők a császár és királyok megfenyegetése botjával és a sírbontás, e tervbe be sem illeszthetők.
Munkáját abbahagyta. S mikor előbb tíz, majd húsz év múlva újra elő-elő veszi: gyökeresen meg kell változtatnia tervét.
Érdekes – a költő mai erejére nézve is meggyőző tanúbizonysággal teljes – látni, miképp alakítja át előbbi tervét, mit dob el belőle s mit helyez a mellőzött helyére; és amit megtart belőle, hogyan helyezi el.
Kezünkben van a három első ének – az első kidolgozás szerint (I. ének: Losonczi Phönix I. kötete; II. ének: Szépirodalmi figyelő, 1863. – III. ének: Koszoru 1863.)
Az I. ének, a bájolóan szép új bekezdés s egy pár helyes és igazító betoldáson kívül változatlan maradt – de megtoldatott a Piroska szerelmes hasadásába bepillantani hagyó befejezéssel.
A II. ének gyökeres változáson ment át. Első kidolgozásban is, a Tar Lőrincz képében, balkézzel, uraskodik s győz Toldi. De aztán a bajvívás után, a tánc közben kiderül az igazság s Piroskát nem Tarnak, hanem Toldinak jegyzik el.
Nem tudom, miképp gondolta a költő megoldhatni, ha nem is tragikailag, mindenesetre úgy a csomót, hogy Piroska mégse legyen a Toldié s a háború utánra kitűzött esküvő sohase legyen meg? – mert hisz a monda szerint Toldinak nem kelle nősülnie s már maga a költő megírta, még az első részben, hogy „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, nem is lépett – soha házasságra.”
A mostani átdolgozásban mind a bajvívásnak sok szép részlete (Lökössel, a fiatal Rozgonyival, aki nem akarja húgát egy setének hagyni) elesett; még több s szebb a lakoma- és táncmulatságból. El mindenek fölött Toldi búcsúzása Piroskájától, ama felejthetetlenül szép sorok:
„Paripám nyergelve,
lábam a kengyelbe’
Isten veled - -
Szivem szerelme” –
De mily erős alapját a Toldi szerelme tragikai fejleményének kapjuk ezek helyett, gazdag kárpótlásul: a leányért vívni sem akaró, az iránta önkéntelenül fellobbant szerelmét önmagától is szégyellve rejtő, s ha már a hiba megtörtént, azt helyrehozni átalló, nemesen durva bajnokban; és a szerető, ábrándosan epedő, de a megvetőnek kezét nyújtani büszke s lányi szeméremtől is visszatartott leányban.
A régi III. ének részben elesett, részben máshova helyeztetett át. Az eredeti terv szerint mindjárt a keszi-i harcjáték után kapja Lajos a hírt Endre öccse megöletéséről. A bosszuló hadjárat – mely a mű fő cselekvényesül leendett – közvetlen ide fűződik. Toldinak alig van ideje, egy-két napot jegyese körében mulatozni, hazasietni búcsúzásra az anyai háztól, indulni kell Budára a hadak gyülekező helyére.
Most – a prágai kaland, Toldi tőrbeesése, Piroska férjhez menetele, találkozása a visszatérő Toldival, Tar Lőrinc eleste, Piroska tetszholta, a sírrablás, Toldi elbujdosása – mindez új szerzemény; s az Endre halála híre csak a VII. ének elején érkezik. Ide van áttéve az előbbi III. ének ide vonatkozó része. Ez is változtatva. A Zách Klára balladája helyett, mely még hátrább, az utolsó énekben a kobzos (Zách-unoka szájába van adva) itt egy új ballada – a bosszúra intő refrainnel – „Nápolyba vitézek boszura, boszura!” – a hadak előtt. (VIII. 63-68).
A Toldi látogatása anyjánál most is előbbi helyén, a III. énekben van, természetesen azzal a változtatással, hogy a szerelmében boldog ifjú helyett most bús, haragos-komor, de baját anyja elől is eltitkoló fiú a magában emésztődő Toldi.
E változtatásokat nemcsak a megváltozott terv követeli, de a műnek mindenben előnyére is válnak. Legyen ez felelet a költő (s talán mások) aggodalmára, hogy ereje tán lankadt.
Ellenkezőleg, Toldi szerelme, így amint van, Aranynak legremekebb műve, a kettős cselekvényből eredő érdekmegoszlás, a szövevény itt-ott fárasztó volta s a hadjárat bonyolulatai ellenére is.
Sőt maga e szövevényesség adott a költőnek alkalmat rendkívüli ereje teljes kifejtésére.
Ha az olasz hadjáratot csak epizódnak tekintjük, annak az tagadhatatlanul igen sok tért foglal el; igen részletes, néhol majdnem krónikaszerűen látszik dolgozva lenni (bár ilyennek is rendkívül szépen). De közelebbről véve szemügyre, e hadjárat megszűnik beillesztett epizód lenni s a Toldi történetének, mely azzal minden nyomon át meg át van szőve, szükséges kiegészítéseül s végfejleményeinek keretéül szolgál.
A költő nagy gonddal szedte össze s rendezte a történelemnek e hadjáratra vonatkozó adatait. Két hadjáratot talált; melyek közül csak az első végződik oly ténnyel, mely katasztrófául vehető: Aversa bevételével s az Endre gyilkosainak (vagy inkább halála okozóinak) megbüntetésével. Neki a két hadjáratot egybe kelle foglalnia, hogy a cselekvényt lehetőségre kerekebbé tegye. Toldit, kiről a történelem nem tud, nem csak központtá nem tehette benne, de nyilvános szerepet sem adhatott neki; gondoskodnia kelle tehát oly szerepről számára, mely megoldásául szolgáljon az ő (Toldi) tragédiájának. Össze kelle azt kötnie, mint láncszemekkel, a Toldi keresésére indult unokahúg, Anikó, az ennek kíséretében levő fiatal Bence, s a névtelen Zách-unoka, az ifjú Steredai kalandjaival – mely utóbbira ruházta a történelemből ismeretes szép epizódot, mikor Lajos király a vízbe küldött nemes apródot élete kockáztatásával menti meg. Ezek hidalják át a hadjárat magasra verő áradatát, a Toldi sorsa kifejléséhez. Hű bajnoka által, névtelenül, kétszer menteti meg a királyt: egyszer egy vár ostrománál – melynek fő vonásai a történelemből vannak véve -, egyszer egy a jaránti és a durazzói által neki vetett rút cselből, melybe a király épp oly lovagiasan, de épp oly óvatosan is megy bele, mint a prágai kalandba.
Magában a hadjáratban lehetetlen, hogy fel ne tűnjék, s gondolkodóba ne ejtsen két körülmény. Egyik, hogy nagy csaták és hadi tények helyett csupa aprólékos várvívásokból áll. A költő, a már egészen világos történelmi korszakban, s egy okmányolt történeti eseménynél nincs jogosítva tényeket költeni; s a történelem Lajos egész olasz hadjáratát – mind a kettőt – így tünteti föl; egyéb anyagot nem nyújt reá. A másik ami feltűnik, hogy Lajos e hadjáratot mintegy a Durazzói ellen látszik intézni. A költőnek erre nagy és – tisztán költői indoka volt. A Durazzói, amellett, hogy bűnös az Endre megölésében, Lajosnak személyes bosszúját kis kihívta maga ellen azzal, hogy elragadta előle eljegyzett aráját, Máriát, a Johanna nővérét. Hogy e személyes bosszút a költő annál indokoltabbá tegye, oly szerepet ad a Durazzóinak a hadjáratban, mely – míg a történelmi igazsággal ellentétben nincs – egészen kibékít a Lajos szenvedélyes föllépésével ellene, igazolja kegyetlen ítéletét, s végre a Máriával való percnyi találkozásban, a legköltőibben oldódik föl. A Toldi, s a hozzá tartozók (Anikó, Bence, a kobzos) szereplése e hadjáratban a hadjárathoz képest epizódszerűek csak, mint fő érdekünknek – mely Toldihoz fűződik – alkatrészei, magának a fő cselekvénynek részei és segítenek helyreállítani az arányt e fő cselekvény s annak nagy epizódja között.
Az epizódok halmozását s általok az egésznek túlterheltségét vetik – némely részről – a költemény ellen. Akik ezt általánosságban teszik, aligha tisztában vannak az epizód fogalmával. Nem mind tulajdonképpeni epizód az a Toldi szerelmében, ami első tekintetre annak látszik. A legterjedelmesebbről, az olasz hadjáratról, láttuk már, mint van át meg átszőve a fő cselekvény utolsó szálaival s elegyengetve különállása és a cselekvényből való kiválása. A másik a prágai kaland. E mesteri rajz, mely a költő nagy alakító erejének a legfényesebb bizonysága, megmutatva benne, miképp lehet a meglevő monda egy képtelennek látszó vonását nemcsak valószínűvé tenni, de úgy készíteni elő s fejteni meg, hogy egy percre se jusson eszünkbe megütközni rajta: oly epizód, mellyel nem lesz nehéz kibékülnie a legkényesebb kritikusnak sem. A harmadik, a Toldi tőrbe esése, Jodok és Jodovna rablóvárába, melyről egy kritikus – hosszas gondolkodás után sem tudja elképzelni: mire való, s mire jó, bizony nem sok fejtörést okozhat az elfogulatlannak. A költő nemcsak arról gondoskodott, hogy összekösse e kis cselekvényt trilógiája első részével (az ott Toldi által megölt cseh vitéz gyermekeivé tevén a cseh lovagot és nővérét), hanem döntő indokul használja fel magát e cselekvényt a Toldi elkésésére s a Piroska férjhez menetelére. „Toldi másképp is elkéshetett volna” – mondja kritikusunk. Az igaz; elkéshetett volna egy más (talán kevésbé beillő) epizód által; vagy elkéshetett volna indokolatlanul, a költő önkénye által. Jobb lett volna-e úgy, ítélje meg akárki. Vajon epizódok-e: az Anikóé és a bozsaya királylányé? a Zách-unoka kobzosé? akiket a költő mind fel tudott használni a fő cselekvényben s annak egyes szálait szilárdul fűzte hozzájok. Marad még a karls-bad-i forrás föltalálása s a Rienzi megjelenése: epizódok epizódjai. S elismerem, hogy ezek elmaradhattak volna. Amazt a költő, mint a nagyszalontai közbevetést is (VI. ének 16-25; a Testhalom balladájával), személyes vonatkozások, egyéni emlékek keretéül használta föl, s ennyi a legnagyobb öltőknek soha kétségbe nem vont szabadsága; emezt, ha nem igazolja, menti a Rienzi alakjának érdekessége, s különben is alig terjed nehány strófára.
De elég ez az epizódokról. Maga a fő cselekvény, a Toldi szerelmi tragédiája is elég szövevényes; sokkal gazdagabb mese, s bonyolultabb, mint Aranynál szokva vagyunk. Míg Arany eddigi epikai költeménye s Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma, sőt Buda halála is, egyszerű, egy nyomon járó, majdnem kitérés nélküli mesével, melyben az eltévedés szinte lehetetlen, s ahhoz képest szintoly kevés, csak öt-hat cselekvő személlyel folytak egyenes medrökben: itt egy sokra tagolt mesével, s nagyszámú személyzettel találkozunk. Amazok tárgyát, meséjét a költő jóformán készen találta a mondában (Murányt a történelemben), csak meg kelle elevenítenie – s mily művészettel elevenítette meg! -, személyei jellemrajzával, s az előadás erejével. Itt csak szakadozott foszlányait találta a mondában (Ilosvainél) egy mesének, melynek javát, költeménye elő- és utórészében már maga elragadta volt maga elől. Így a prágai hadjáratot, melynek mesteri feldolgozásáról már szólta; így a sírbontást s a Toldi rossz hírbe keveredését általa; s még egy pár mellékes vonást. Ő mesét teremtett e töredékekből, éspedig tragikai alapon, olyant, mely a legnagyobb mesternek is becsületére válik. Már fennebb említém, mint vetette meg tragikai meséje alapját a Toldi és Piroska jellemében, s lesz még alkalmam rámutatni a jellemek elemzésénél. Meséjének további szövetét s megoldását nem kell itt bővebben fejtegetnem. Csak gazdagságára és változatosságára utalok, mely majd a Homér erejére és egyszerűségére, majd az Ariosto kalandos személyére, majd a Nibelungok zordságára emlékeztet. S mily erővel és szerencsével tudja váltani hangját s egész előadását a költő, e mese alakulásaihoz! A mély felindulástól a játszi humorig, a setét színezéstől a naiv és a gunyoros rajzig, minden megvan e képben, melynek fénye és árnya oly mesterileg olvad egybe, hogy benne Arany plasztikája s alakító művészete még eddigi erejét is felülmúlni látszik, s a világirodalomban is párját kell keresni – s nehéz találni.
II.
Arany a jellemzésben mindig mester volt. De előbbi műveiben, a mese és cselekvény egyszerűségével arányban jellemeik magok is egyszerűek, egy öntésből valók voltak.
Itt a mese nagy szövevényében, a jellemekben is nemcsak egymás mellé állítva nagy változatosság, de egyenként is sok alkotóelem, s bár összeillő, de különböző vonások és indokok állanak előttünk.
Maga Toldi, minden ízében igazság, de bizonyára nem útszéli, tipikus, hanem apró vonásaiban ellesett és ritka művészettel megalkotott, összetett igazság. Szabad-e mondanom, - ami már az előbbi, kivált az első részben is feltűnt, de itt még inkább előttem, hogy a költő magát festi hősében. Az élet ily viszonyaiban ő is így tett, így járt volna el. De a személyes vonatkozás ez igazságára csak távolról szabad rámutatni. – Itt a nőgyűlölő, vagy jobban mondva a szerelmes férfihoz nem illő játékként kicsinylő, egy leánynak kedveskedni, érette epedni, vagy vívni is átall e gyöngeségnek még látszatát is szégyenlő, - aztán a természet ösztönéből mégis önkéntelenül szerelemre gyulladó, maga egyensúlyát ellenállhatatlanul elvesztő, a vívás közben – amiért fáradott s küzdött – még jobban megszerető, de tettét bevallani már nem akaró, a gügye embert, akinek ilyképp nőt szerzett, komolyan megintő s aztán magába vonulva, bús bikaként duruzsoló, faragatlan, de mély szívű s elfojtott erős szenvedélyével magát emésztő bajnok áll a költemény első részében előttünk. A prágai kaland egy kissé felejteti vele szíve baját. Tőrbe esése, a odovna gyalázatos ingerei kipróbálják s megerősítik szíve nemességét. Már hajlandó volna bevallani lovagiatlan fellépését a tornán, az általa okozott félreértést, megkérni s nőül venni Piroskát; de késő – ez már a Tar neje. A Lőrinc meghívását házukhoz el akarja utasítani, hogy kísértetbe ne essék se ő, sem akit szeret. De nem térhet ki előle. Önuralma oly nagy, oly hősies, hogy a Piroska ellenében durva férjet sem öli meg, s a karjai közé omló nő ártatlanságát is kímélni tudja. Hogy a tragikai csomó még szorosabbra burkolódjék szíve körül, még a Tar Lőrincen való bosszúállásnak s a sírfeltörésnek kell jőnie. Toldi mind a kettőben, habár fékezhetetlen szenvedélytől ragadva: erkölcsileg kifogástalanul cselekszik; de mind a kettő oly színt ölt a világ s maga Lajos király előtt is, hogy Toldira az orgyilkosság s a sírrablás árnyának kell esni éspedig nemcsak ingadozó gyanú, hanem majdnem bírói bizonyosság mértékéig. Neki igazi bűne, bár lovagias tekintetből szintén elég súlyos, lélektanilag eléggé ki van magyarázva, t. i. az álszín alatti bajvívás; ezzel játszotta el nemcsak a maga, hanem az ártatlan Piroska boldogságát is, s ezért az egyért kell – a többi látszólag őt terhelő bűnök büntetését is elviselnie. Vezeklése súlyos és hosszú s még mikor letelik is, s ő a vérben megtisztul – helyre már nem hozhatja, amit vétett, csak kiengesztelhet -, istent és embert. Ez a nagy tragédiák igazságszolgáltatása: ez az életé is, ahol a megtörténtet meg nem történtté tenni, a mulasztást helyrehozni – sohasem lehet, csak kiengesztelni az erkölcsi elégtétel adással.
Piroska még kisebb hibáért szenved. Mert egy kis részben ő is részes a Toldi bűnében. Ő felismerte a balkezű bajvívóban szíve Toldiját, mert
„Oh, a vak szerelem mindeneken átlát!”
s mégsem szól; mégis Tarnak adja magát. Miért? Egy érdemes írónk hibáztatta, hogy sok indokból egy nagy erős helyett. De vajon ez a sok indok olyan-e, ami kizárná, vagy csak feleslegessé is tenné egymást, - mert akkor hibáztatható volna. Világért sem. Piroska már előbb szerette Toldit. A bajvívás hirdetésekor már arra számított, hogy Toldi vívni fog érette, s ha vív: természetesen el is nyeri. Annál inkább s méltóbban fellázad lelke, mikor a sete vitézben megismerve Toldit, fellázad ellene szíve, hogy
Hiszen itt volt, megvítt; oda dobá csúfra,
Mint egy leszakitott virágot az útra!
mégsem szól, pedig
Egy szóba kerülne: világos azonnal…
. . . . . . .
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték;
leányi szemérem leköti a nyelvét.
Született szemérem, tanúlt kötelesség,
- Oh, a leány sorsa csupa kénytelenség!
Valóban, ez a sok indok, mind csak egy; még ha hozzá vesszük is az apja iránti tekintetet, aki egész életében azon búsult, hogy nincs fia, akire vagyonát s nevét hagyja, Lajos királytól is csak azt az egy kegyelmet kéri, hogy leányát fiúsítsa; s ha most a házasság Tar Lőrinccel abba marad, apja szerencsétlenebb lesz, mint valaha: ez a külön indok sincs ellentétben a többivel, sőt becsületére válik Piroskának, hogy passzív elhatározására ennek is befolyást engedett magában.
Piroska a költő legszebb alkotása kétség kívül. Első föllépte, a szűz leányi bájban, mikor a házuknál elesteledett utast egészen az ótestamentom Rebekájára és Rákhelére emlékeztető idilli kép! -, a kútnál, lovát megitatni segítve, behívja, megmarasztja; vacsorán minden jóval látja, sürgölődve
Csak ugy libeg-lobog mint egy szál liliom –
de e liliomra mindjárt a szerelem pirulásának rózsaszíne verődik, mikor a vánkos alatt megtalált királyi levelet olvasva:
„Ki legbajnokabb lesz!” hogy e szóhoz ért:
Meghajnallott arczán szép Piroska vére…
Magaviselete a harcjáték alatt; küzdelme az őt megvető Toldi iránti szerelem s a leányi kötelesség és szűzi szemérem között – még mind e képhez tartozik. A Vörösmarty Szép Ilonkájának édestestvére. De míg az csalódásában elhervad s jól jár, hogy meghalhat: Piroskára sokkal tragikusabb sors vár még. Ő az élet nagy számadását nem végezheti el az egyszerű feloszlással. Tarné lesz. Toldi házukhoz jő. Egy percre az „incselkedő őrdög” feltámad s egy rossz szót súg neki – egy célzást a tornára s a balkézre. Talán ez az egy szó idézi elő a további véres fejleményeket. A durva férj.
Visszacsapá a szót az eredő helyen…
S vért, a mitől ajka majd szinte kicsattan,
Vért, foga a nőnek, serkeszte legottan…
De az összeütközés még most elmarad. Tar Lőrinc megugrik. Toldi és Piroska magok maradnak. Toldi feledkeznék már magáról –
„Jer – hévvel, erővel zúditja lehellve –
Jer velem, elviszlek, paripám nyergelve.
Oda, hol még szellő, nap fénye se leljen,
Megvédlek egy ország – mind a világ ellen!”
De Piroska, s az ő gyenge szíve, benne a szemérem, a kötelesség, erősebb, mint a Toldi szenvedélye:
„Becsületét védd meg, oh lovag egy nőnek!”
A jelenet még fokozottabb erővel, még rémesebb háttérrel ismétlődik a sírboltban. Az eltemetett nő felébred elrejtőztéből; Toldi ismét kéri, hívja; most még erősebben utasítja vissza:
„Fuss tőlem örökre, gyilkosa férjemnek!
Nevét se ne emlitsd bünös szerelemnek;
Vér van miközöttünk, a sir fenekén is,
Átkozott légy Toldi, - és az legyek én is!”
Ehhez a jellemhez tovább is hű marad Piroska; s ami szíve nemes vonásaihoz járul: az is ezt egészíti ki. Szende fellépte (még mint Lőrinccel jegyben járó leány) a királyi udvarnál, a rideg királyné kegyes hajlamát s a bosnyák királyleány bizalmát s barátságát nyerte volna meg neki. Most, özvegyen, a sírból visszatérve, a királyné és Örzse királylány tudtával s közbenjárására a Margitszigeten apácafátyolt ölt s elbúcsúzik a világtól. Még egyszer látjuk, hervadozásban, haldokolva, mikor búcsúlevelét írja. Utolsó tette is nemes tett; kimagyarázza Toldi részvétét a sírtartásban s megsejteti a királlyal a bosnya leány titkos szerelmét iránta. Neki is
Hervadása liliom-hullás volt,
Ártatlanság képe a bánaté.
Valóban ily alkotásra a legnagyobb költő is büszke lehet. Nincs benne egy vonás, mely a szép összhangot zavarná. Hibái – melyekért oly erősen lakol: hallgatása, jelleme nemességéből foly s erősen van megokolva; s az az egy szava: oly csekély, majdnem esetleges, amiért haragudni sem lehet reá.
Arany János – mint a nagy költők kivétel nélkül, Homér, Dante, Shakespeare, Goethe, - a nők festésében mindig nagy mester volt; De Toldi másik két részében a nőknek kevés szerep jutott; Széchi Máriája, Katalinja lélektani aprólékosságglal vannak színezve és árnyalva; Ildikó és Gyöngyvér már a mester keze nyomát teljesebben viselik magukon. De Piroskában ezeket is felülmúlta. S a „Toldi szerelme” többi asszonyai, habár csak mellékszemélyek is, s némelyikök csak egy alapszínnel van is festve, a tökélyben mit sem engednek a fő személynek.
A Toldi anyját már az első részből ismerjük. Itt is ugyanaz, ami akkor volt: a fiát annyira szerető, féltő, érte aggódó, érte élő-haló anya. De itt új vonásokat nyer s tovább fejlődik jelleme. Fia első látogatásakor éles anyai szeme fölismeri a baját; faggatja, kényezteti. A régi Toldiné. De milyen hatalmas anya a VI. énekben, mikor rossz híreket hall fiáról, hogy bánatában dorbézolásra adta magát, nem akarja hinni:
Apja se olyan volt, - csak irigye költi!
Se apja, nagyapja, se senkije Toldi –
de mikor a mendemondát megsokallja, befogat, hogy elmegy megnézni, meggyőződni, mi van a dologban? S mikor odaérkezik, hallja messziről már a tivornya hangját, - s míg Toldi nem merve bevárni méltó szemrehányásait, amint hallja, hogy anyja jő, megugrik előle -, az anya
Odalent még távol stb. (VI. 41-43.)
A hatalmas magyar nemes asszony e képe annál erősebben hat ránk, minél inkább tudjuk, mily gyönge is tudott lenni fiával szemben. Jó fiával, mikor azt még a gőgös bátya, György elüldözte a háztól; mikor utána pénzzel, eleséggel küldte az öreg Bencét; mikor imént a tornáról megtérőt oly szeretettel fogadta. S most a rossz, a nevét meggyalázó, a dorbézoló – be sem meri várni azt a gyönge, szerető anyát. Jól teszi, mert talán őt is kisöpörné, mint korhely cimboráit. De amin a mester keze leginkább megismerszik, - ez a haragvó, ítélettevő anya egy percig sem válik hatalmaskodóvá, női s anyai érzése gyöngédségéből kivetkezetté; ez a föllépése oly mérséklettel, oly igazi szívvel van tartva, amilyenre csak a nagy költők képesek. Hanem aztán az anya, amilyen volt, ismét egész teljességében feltámad benne, mikor fia bujdosását, átok alá vetett voltát meghallja. Hogy szedi össze drágaságait, ajándékul vinni a királynénak, hiszen az is anya, hogy általa a király szívét meglágyítsa az ő fia iránt; hogy tör ki bánata, bár szótlanul, mikor ajándéka, kérelme visszautasíttatik (VIII. 1-17.), hogy a kitántorgót s összerogyót, Anikónak kelle felfognia. Hazamegy, de bánata nem enyhül; elszánja magát, hogy útra kerekedik, felkeresi bujdosó fiát (mint fiatalabb korában tette volt), alig tudják lebeszélni róla.
Az anyakirályné csak kevés, erős vonással van festve. Rideg, sötét, méltóságos alak. A világban nem jó híre van, jele, hogy Károly császár becsmérlőleg szóla róla, amiért azonban meg kelle lakolnia, mert Lajos, anyja becsületéért inkább, mint a hűbér követelésért, bár az is múltán s erősen bántja, - áll rajta bosszút. Előttünk ezért az ő jellemére nem esik semmi árny. maga tulajdonképp csak kétszer lép föl előttünk. Először a VII. énekben az Endre haláláról érkezett hír után, a gyászoló anyát látjuk, fájdalma méltóságában, melyet setét pompával vesz körül, s
földi gyászruhába’,
Mindennap misére megy a kápolnába,
s ott alamizsnát oszt; klastromot, templomot épít…
De mikor bevonúl éji rejtekébe,
Nem hagyja nyugodni véres múltak képe:
Ősz férfi vonaglik ágy-kárpitja megett,
S haldokolva nyögi: Gyermekért gyermeket!
Zách Feliczián az… (VII. 28.)
Másodszor, mikor a Toldi anyja esdőleg járul elébe ajándékaival. Szegény Toldiné úgy okoskodott, amely anyának magának is bánata van, hajlékonyabb lesz a részvétre a másik anya bánata iránt. Rosszul számított, önző szíveket a magok bánata, elég az neki, csak érzéketlenebbé tesz a másoké iránt.
Csak egy vonás, csak egy villanat az a másik királyi nő, a durazzói Károly özvegye Mária, aki a XII. énekben, férje holttestét kikérni, Lajos előtt megjelen. De ennek az egy percnyi megjelenésnek nagy előzménye van: a kettejök közt előbb volt viszony és eljegyzés; s ez drámai élt és tüzet ad ennek a kis jelenetnek (XII. 46-47).
Remekel azonban Arany annak a két üde, fiatal leánynak a rajzában, kiknek – ha csak mellékes, de fontos és nem is kis szerepet juttatott költeményében; egyiknek: Anikónak, hogy Toldinak hű árnya, érte magát feláldozó megmentésének egyik eszköze legyen, a másiknak, a bosnya királylánynak, hogy Piroskához hű ragaszkodással, Lajoshoz titkolt szerelemmel viseltessék s majd ennek nejévé is legyen. Mind a kettő igazi leány, sőt rendkívül leányos; pedig férfias vonásokkal vegyítve. Anikó, a pajkos s gyerekes, mikor Toldi először látogatta meg az anyai házat s azt a szép dalt dalolja
„A mi lányunk nem eladó” –
s a fiatal Bencét, vaspáncélba bújva, egy késsel lovaggá üti; s aztán mikor a bánat napjai megjőnek, gyöngéd gonddal kíséri nagyanyját útjában Budára s onnan haza; nem hagyja útra kelni fia után; inkább maga megy a hosszú, fáradságos veszélyes kalandra, férfi ruhában… de azért, levente számban is leány marad, aki irtózik a vértől s leesik a lóról.
Örzse, a bosnya leány, aki Lajost oly forrón s oly mélyen szereti – ez is elég, hogy érdeklődjünk iránta – olyan leány, aki – hogy megmutassa, mint bír tűrni, szenvedni, tűt döf ujja hegyébe, s még azt mondja
„- nézz ide, nem fáj: egy szissz nélkül állom”.
Hogy szerelme folyvást reménytelen – kezdettő fogva tudja, hogy az -, mikor Piroska fátyolt vesz föl, ő is követni akarja példáját; s hogy a haldokló, utolsó levelében a királyhoz, róla akar szólni, azt nem írja; tiltja „leányi szemérem”. Örvendünk is neki, hogy végre boldog lesz.
A nők egészen elfoglalták figyelmünket. Megérdemelték. De a férfiak is megérdemelnék, ha a térből ki nem fogytunk volna. Maga Lajos, a magyarok nagy királya ismét tökéletes egy alkotás a maga nemében. Ismerjük, már nem csak a történelemből, hogy rajzolja azt, hanem a Toldi másik két részéből is, hogy fogta fel a költő. az első részből a fiatal, levente, nagyramenendő királyt; az utolsóból az öreget, akit már a kor gyöngesége is meglep, bár régi nagysága rajta van még. Toldi szerelmében az erős férfikor határán álló Lajos áll előttünk: tele nemességgel, de még nem egészen megállapodott jellemmel. Jelleme előttünk fejlődik, szilárdul, érik meg azzá, ami végleg lesz.
Első fellépése, a Csuta György álruhájában, a népmese királyfiáé, legköltőibb, legnemesebb alakjában. A népszerű, nemzetéhez vonzódó, lovagias király a keszi-i tornán is. Nemes fellobbanása anyja becsmérlésén s a hűbér jogtalan követelésén, prágai kalandja, személyes bátorsággal furfangot is vegyítve, súlyos fellépése ott, de rendkívül mérséklete, nem élni vissza szerencséjével, mikor a játékot már megnyerte: oly epikai vonások mind, amilyenekből csak a középkor egy eszményi királyát megalkotni lehet. – De haragja Toldi ellen, megbocsátani nem tudása, üldözése, - bár mind nemes és lovagias okokból, mégis a szenvedélyes természet ama veleszületett hibájára vall, mely nem vizsgál eléggé, nem mérlegel, nem okoskodik; a gyanút meggyőződésnek veszi, a látszatot igazságnak. Ez a természet sarkallja a Durazzói elleni bosszúságban is, aki a neki 9szánt arát elvette. S
Ime az indulat, mikor erőt vészen
A legnemesb sziven, a legokosb észen!...
S ez a természet teszi gyanakodóvá egy leghívebb embere, Apor vajda iránt is; már előbb a hadjárat egynémely esete miatt, s főleg mikor ez ellenzi a Durazzoi megöletését, rendes ítélet nélkül, csak az erősebb jogával.
De Lajos e hibáinak éppen természete nemességében van a gyökere. Kiforrja ezeket ő mind; s mikor belátja hibáját, nemesen, királyiasan, álszégyen és rátartás nélkül hozza helyre, mind Toldi, mind Apor irányában. A költő e fejlődéssel és átalakulással, melyet szemeink előtt vitt véghez, teljesen megnyugtat a Lajos jellemének szilárd megállapodottsága iránt, s benne a mű végén az egészen nagy királyt látjuk, aki már nem csak személyes bátorsággal hódít, melyet a várvívásokban s a párbajra menésben kitüntetett, nem is csak nagylelkűségével, mellyel a névtelen lovagot a folyóból kimenti, hanem bölcs meggondolásával, s azzal az önuralommal is, mellyel a már céltalanná vált hadjáratot abba hagyja s hazasiet, országos és nemzete ügyeinek viselésére.
A többi férfialakok is több kevesebb részletességgel kifejtve vagy vázolva, mind mesterien vannak. Az öreg Rozgonyi, a maga egy-gondolatával, melynek végre is meghiúsulta sírba viszi; Tar Lőrinc, a testileg, lelkileg, balog, akit balsorsa tett a Toldi barátjává, hogy mindnyájan szerencsétlenek legyenek általa, a gyáva hústömeg, aki elfogadja, hogy neki más vívjon feleségért – elfogadja a feleséget – még meg is hívja magához azt az egyet, akitől féltenie kellene (a gyügye, nem is tudja) -, aztán arcul üti az asszonyt, megijed s kiugrik az ablakon; mikor párbajra, becsületes, lovagias párbajra hívják, panaszra szalad a királyhoz, mint a rossz gyerek; vívni nem akar, csak erőltetve; s mikor elesik, egy csöpp részvétet sem érzünk iránta az annyi balsors okozója, oly tragikus végzet silány eszköze iránt – pedig még csak gonosz sem tudott lenni.
A kobzos, a Zách-unoka érdekes mellékalak, kinek ahhoz képest, hogy későn jő bele a költő tervébe, elég nagy szerep jutott. A költő őt tiszteli meg azzal, hogy a Zách Klára szép balladáját szájába adja; s hogy végre Anikót nőül nyeri, s vele nevet kap elveszett, kiirtott neve helyett: engesztelés ama gyászos végzetesség ellenében, amelynek áldozata volt.
A két Bence, az öreg és a fia, ezek az Arany teremtette eredeti magyar népi alakok, nem kívánnak újabb bemutatást; mindnyájunk ismerősei. Valamint a Pejkó ló is, mely mint a keleti mondákban a hősök lovai, egészen értelmes, ura kalandjaiban résztvevő, ahol szükség van rá, magától mindjárt előtermő táltos-lóvá növi ki magát: oly népmesei elem, melyet a különben nagyon józan költeményben szívesen látunk.
A többi szereplők nagy seregéről egyenként nem akarok szólani. A keszi-i torna, a prágai kaland, s az olasz hadjárat hősei, bajnokai, résztvevői; Károly császár a tizenegy fejedelemmel, az olasz hercegek és urak; Cola di Rienzi; a zsoldos Werner s a sírrabló Hinz és Kunz; a cseh fodok s sátánszülte húga is mind a többi. Arany ennyi személlyel még nem dolgozott soha; egész tábor, mint a nagy époszokban. Eddigi művei, egyszerű meséjöket öt-hat-tíz személy közreműködésével lejáratták. Itt mily gazdagság, mennyi változatosság, s mily plasztika! A jellemzésben és alakításban Arany ereje nem csak nem gyöngült, sőt magasabb, érettebb, mint valaha volt.
Erejét mutatja – bár nagyon is kemény próbára tette -, mint már érintém, a cselekmény szövevénye is. Erről sokat kellene még mondanom, de sietnem kell a befejezéssel. Egy pontot – melyet már érinték -, mégsem állhatom meg, hogy ismételve ki ne emeljek: milyen erő az, mely az Ilosvai által emlékezetbe följegyzett Toldi-kalandok leghihetetlenebbikét, a prágai kalandot, azt a majdnem képtelen mesét, mikor Toldi az egyszerű katona, botjával a császárt s tizenegy hűbéres királyát megfenyegeti:
„Meghigyétek ti ezt, tizenegy királyok,
Uratokat Lajost úgy ne szolgáljátok;
Agyatokba rontom arany koronátok’.”
milyen erő az, mely ezt a képtelenséget úgy tudja bevezetni, előkészíteni, meg is tétetni: hogy még csak eszünkbe sem jut megütközi rajta.
De amiben még a jellemzés és átalakítás, a cselekvény és meseszövés felett is, minden jelességét túlragyogva tündöklik az Arany ereje, s e művében inkább, mint akármelyikben az eddigiek közül: az nyelve, nyelvének ereje, bűbája, festőisége, színezettsége, fordulatossága, tősgyökeres magyarossága, versbeli tökélye. A Toldi szerelmének nyelve egy oktávával magasabb, mint az első és az utolsó részé, bár nem egyhelyt épp népies. De egészben s átlag művészibb, csiszoltabb. A költő itt érte el tökéletesen azt a célját, amelyet már Murány ostromában tűzött volt ki maga elébe: a magyaros nyelvet művésziebben kezelni, mint a nép tudja költészetében.
Magyarul úgy még nem írt soha senki, mint Arany; Arany sem úgy soha, mint e művében. Adja isten: írjon még soká!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 4. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése