Ti hulló levelek, elhervadt harasztok:
Oh hány porába dült szivet eltakartok,
Melyeknek lángjai édes fényben égtek,
S kikről csak azt tudom: meghaltak, mert éltek!
Ti bánatos szellők, akik sirva szálltok:
Talán mind ti vagytok ama sóhajtások,
Melyek rég hamvadó ajkakról lebbennek –
Fájó mélységiből sok megtört kebelnek?
Sárguló fűszálon te megfagyott harmat:
Hát te ismered-e mind ama siralmat,
Mely százak könyéből mély titokban támad,
S bár önmaga fénylik, keresi az árnyat?
És te hervadt rózsa, ott a domb oldalán,
Omló szirmaiddal egy sziv vagy-e talán,
Melynek szerelem volt drága illatában
S most némán haldoklik búban, halaványan?
Mint megtépett felhők: gondolatim szállnak,
Keresve emlékét a tavasznak, nyárnak…
Oh arany ifjuság, oh ragyogó álom –
Drága romjaidat ezekben találom!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 1. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése