Ki ne irigyelne téged
Örökvidám tavasz éke?
Alig voltál gyermek – s ime
A játéknak vége, vége, -
Virágaid, kis madarad
Csodálkoznak rajtad egyre,
Tulnőttél a virágokon.
Madárkádat túlcsevegve.
Ne omoljon kő, fa, bástya.
Omlik úgy is lábaidhoz
Annyi sziv, hogy azt sem érted
Benne ki, mit és mennyit hoz?
Ó pedig de jó a földön
A sziveket mérlegelni,
Azért szoktunk hébe korba
Annyi könnyü szivre lelni.
Ó ha, mint az irás hőse
Rendelkezném nappal holddal,
Futásukban megállitná
Őket ez a beirt oldal,
S ha volna a poétának
Szava, mint a harsonának
Dicséreted zengésére
Paloták is omlanának.
Hanem – hogy a nap megálljon
Egy kicsit bár, de, remélem:
Bele néz majd szemeidbe,
Bele néz majd hosszan, mélyen
S magát aznap alkonyatkor
Bár nyugat ködébe rejti –
De a képét, fényét, lángját
Szemeidben – ott felejti.
És te gyujtasz véle majdan
Mint a fáklya – szivet, lelket;
Könnyü az már mai napság. –
De míg ábránd, fény ölelget
Jól vigyázz saját szivedre
Édes zengő virágszálam –
Meg ne gyuljon – el ne égjen
Mint a rosz vers szokott nálam.
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 1. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése