Áprily Lajos (1887-1967): Biztatás a télben

Menjünk a hóba - régi szót

ma emlékezve mondunk.

Fehér megint a szép világ

s megint sötét a gondunk.

A város villany-ezre vár.

Hallgass a régi szóra,

s a hóra vidd a gondodat,

a hóra vidd, a hóra.

A friss hullással elvegyül.

Fagy őrzi, február van.

De víg patakká lesz a hó

az első napsugárban.

Oszló füstöt ki látna meg

fehér felhő-seregben?

Ki lelhetné meg gondodat

sugárzó tengerekben?

(Forrás: mek.oszk)

Tóth Árpád: Bodor Aladár: Zátonyon

Bodor Aladár három évi verstermését foglalta össze "Zátonyon" című könyvébe. Csupa vergődő és mégis merev vers. Sok szó esik bennük mordan markoló kezekről s ezek a versek maguk is úgy nyúlnak felénk, mint bütykös, csontos kezek: sajogtatón a szívünkbe ütnek s aztán mereven és durván eltaszítanak maguktól. Azt hiszem, a mai többi magyar verselők dolgaitól megkülönböztetően valami sivár szépség a közös tulajdonságuk. S ez az érdekessége is ennek a könyvnek, ez a furcsa elegyessége a sivárságnak és a szépségnek, ez a - mondjuk így - egyiptomias monumentalitás. Valóban: a homokos és ormótlan piramisok fájdalmas és mégis merev égbefúródása kelthet a lélekben olyan impressziókat, mint ezek a versek.

S furcsa nem furcsa: valami intuíció-féle Bodort gyakran külsőségekben is egyiptomi témákhoz vezeti. Megírja a nílusi régi hajóvontatást, a szfinxet s egyik legérdekesebb versében az egyiptomi rabszolga sorsához hasonlítja az önnön vergődését. A "Vallomás"-ban írja:

Szökött rabszolga vagyok, gyötrött, éhes,

A sivatagban gulát építettünk,

A kőragaszték; agyvelőnk a véres...

Igen, ez a megható, ez a szívhez szóló ezekben a versekben. Látom, mint gördít, illeszt, farag szögletes, dübörgő szavakat véreztető és agypattantó erőfeszítéssel ez a furcsa, szenvedő embertestvérem, mint próbál új meg új fogásokat a szavain, a témáin, akárcsak a nehéz munkájú kőmunkás új meg új markolásokat súlyos kalapácsa nyelén s látom, mint merevül és szürkül el kemény és izzadó keze alatt a vers, mint a kőfal, mely annál fakóbb és vigasztalanabb, minél magasabbra rakják.

Tóth Árpád: Szilveszter

A teremben mindenki felugrált, az emberek egymás nyakába borultak, részeg, rikoltozó bácsik meghatottan és sokáig veregették ölelkezés közben egymás vállán a nyűtt ferencjóskát, a külvárosi kávéház tulajdonosa pedig boldogan dörzsölgette a kezét, mint valami fordított Pilátus, aki ezzel az ős-római gesztussal szerényen hencegi el, hogy az ő közbenjárása nélkül aligha sikerült volna ilyen akkurátusan keresztre feszíteni a halálra ítélt szegény ó esztendőt.

Az ó esztendő szegény, szerencsésen elhalálozott s ennek örültek a hajnali mulatóhely savanyú borgőzében és lomha szivarfüstű levegőjében derék polgártársaim, akik évről-évre úgy tartják legcélszerűbbnek ezt a búcsúzó halotti-tort, hogy rúgnak egyet a vonagló, halódó esztendőn, szemébe köpnek, töviskoszorút kerekítenek a feje búbjára: rossz voltál, komisz voltál, becsaptál, adós maradtál, dögölj meg, nyomorult, vén, csaló esztendő!

Keserűen, tűnődve rágtam az egyik szögletasztal mellett egy komisz virzsinia végét. Szerettem volna közébe kiáltani ennek a lármás örömű kompániának, szerettem volna megvédeni az agyonrugdalt ó év alig hűlt, vérző, szomorú tetemét, ezt a nekem olyan kedves, drága hullát, aki könnyek balzsamát, elmerengések jóillatú keneteit érdemelné s akit szívünkbe kellene rejtenünk, ebbe a bársonyos, piros koporsóba, mert jó volt, szép volt, mert gyönyörű órák puha legyezőivel becézett s aranyat, kincset hagyott örökségül: feledhetetlen és ragyogó emlékeket.

Ekkor az öregúr, aki valahogy észrevétlenül mellém telepedett, csendesen a vállamra tette a kezét.

Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson

- A fa névtelen gyökereinek ajánlom -

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,

deszka kunyhónk előtt állott

öregapám diófája.

Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor -

dörgött az ég, csattant a villám,

füstölt az úton a felpaskolt por,

ahogy végigverte a dörgő esőostor,

bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,

miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon, elbír-e a széllel?

Recsegett, ropogott öreg teste,

a szél a gallyakat csomósan tépte,

hullott a zöld dió áldott termése,

mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:

de győzte a vihart öregapám konok,

törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom,

motyogott nagyapám,

s nem lesz baj, gyerek!

Dió lehullhat,

új tavasszal terem az ág újat,

ág is nő a letépett helyére,

de ha a gyökér nem bírná tovább,

a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,

de állja a vihart Árpád vezér

ezeréves, öreg diófája!

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,

tapadnak a földre, hogy termés legyen,

az örök magyar szőlőhegyen,

hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...

... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

letörhet száz ág, ezer nő helyére,

s ha csupán a csonka törzs marad,

ha új tavasz zsendül, kifakad!

uram, csak te lássad,

hogy ezen a véres, küzdelmes harcon

a gyökér kitartson!

A gyökér kitartson!

Thali Kálmán: Az erdő vihar előtt (1859.)

Oly borzasztó mély csend ez itten,

Oly szívdöbbentő hallgatás:

Bár messziről már dörg a villám,

Bár távolról már a vész csatáz.

A rojtos lombot nem lendíti –

Csak egy sóhajnyi fuvalom;

Tücsök se cirpel bokros fűben.

Dalszó se zendül a gallyon.

Ül a madár hűs berkek árnyán

Készítgetvén örömdalát:

A mellyel üdvözlendi majd a

Villámot: a vész sugarát.

Nem bolyg a páston annyi szellő

Mit egy lepkének szárnya hajt,

Ölő hévségben a lehervadt

Rózsáknak ajka sem sóhajt....

Leheletét magába fojtja

A sziklabérc: és úgy figyel;

Ormán a szálló fölleg árnya

Gyorsan, nesz nélkül lebben el.

De most zaj kél. A messzeségből

Vészjósló tompa hang üvölt,

Idáig alig hogy elhathat –

Siket füledbe, lomha föld!

A szikla keble meg-megdobban,

A messzeség fel-feldörög;

A visszhang mégis mintha száját

Befogták volna: félve nyög.

De hallgatózó bokrokon át

Suhogva száll a sejtelem ...

Halk szellő lebben ... majd eltikkad ...

Elfojtá a lég hirtelen. –

Megint a régi borzadalmas

Mély csend; ijesztő némaság;

Madár pihen, csermely se csörren,

Nem leng a lég, nem reng az ág.

A bokrocskák, a völgyi sarjak

Búsan egymásra hajlanak,

S a levelkék: a gallyak fülei

Hallgatnak bár: nem hallanak.

A bérctetőn a fenyves boldog,

Ő hallja már, hogy zeng az ég,

Ő látja a vihar jövését –

Készen is vár reája rég.

S néz a távolba ... hol a vészek

Vadul ringatják a tavat,

S fönn, a fagylepte szirtek ormán

Szél szórja a zilált havat....

Ott küzd a sas a légörvényben,

Vad forgatag körülkapá;

Már alig vihar ... kimerülten

A mély torkába hull alá ...

De fölvergődik végerővel,

– Szállnak kitépett tollai –

Az ég megvillan ... még csak egy perc ...

S a sast le fogja sújtani!

– A fenyű látja a küzdelmet

Magasban, a hegy ormiról:

Míg a völgyben a vészdörgésnek

Csak egy-egy fojtott hangja szól ...

Ott fejöket halkan susogva

Összedugják a csemeték,

És aggodalommal és reménnyel

Kémlik egymás tekintetét....

És aggodalommal és reménynyel

Tekintnek a jövő elé, –

Nem tudva . a vész erre jő-e,

Vagy elvonul más táj felé?! ...