Bodor
Aladár három évi verstermését foglalta össze "Zátonyon" című
könyvébe. Csupa vergődő és mégis merev vers. Sok szó esik bennük mordan markoló
kezekről s ezek a versek maguk is úgy nyúlnak felénk, mint bütykös, csontos
kezek: sajogtatón a szívünkbe ütnek s aztán mereven és durván eltaszítanak
maguktól. Azt hiszem, a mai többi magyar verselők dolgaitól megkülönböztetően
valami sivár szépség a közös tulajdonságuk. S ez az érdekessége is ennek a
könyvnek, ez a furcsa elegyessége a sivárságnak és a szépségnek, ez a - mondjuk
így - egyiptomias monumentalitás. Valóban: a homokos és ormótlan piramisok
fájdalmas és mégis merev égbefúródása kelthet a lélekben olyan impressziókat,
mint ezek a versek.
S furcsa
nem furcsa: valami intuíció-féle Bodort gyakran külsőségekben is egyiptomi
témákhoz vezeti. Megírja a nílusi régi hajóvontatást, a szfinxet s egyik
legérdekesebb versében az egyiptomi rabszolga sorsához hasonlítja az önnön
vergődését. A "Vallomás"-ban írja:
Szökött
rabszolga vagyok, gyötrött, éhes,
A
sivatagban gulát építettünk,
A
kőragaszték; agyvelőnk a véres...
Igen, ez a
megható, ez a szívhez szóló ezekben a versekben. Látom, mint gördít, illeszt,
farag szögletes, dübörgő szavakat véreztető és agypattantó erőfeszítéssel ez a
furcsa, szenvedő embertestvérem, mint próbál új meg új fogásokat a szavain, a
témáin, akárcsak a nehéz munkájú kőmunkás új meg új markolásokat súlyos
kalapácsa nyelén s látom, mint merevül és szürkül el kemény és izzadó keze
alatt a vers, mint a kőfal, mely annál fakóbb és vigasztalanabb, minél
magasabbra rakják.
Úgy
gondolom, ebből az érdekességéből ered aztán a Bodor verseinek sok kellemetlen
sora is. Nagy erőfeszítései végletességekbe viszik, mindent kiír, verseit
agyonépíti, fáraszt, untat. "Tavasz ünnepe" című versében a vad és
rontó tavaszok minden részletesen megírt freneziáját át akarja tomboltatni a
lelkén, a halmozás aztán elbágyasztja s így esik meg, hogy pl. az
"Irigység"-ben a végletes szólamok után ilyeneket mond a nőnek:
"Minden lelket kicsókolok belőled." "Odüsszeusz"-a a
Kalypszó ajkának "tűzmáglyáján" bizarr fokozással akar minden lehetőt
elégetni. Képei többnyire túlzott fantasztikumúak: víz alá merített tenyerében
a víz az egész sötét égnek torz tükre, aki homályos könnytül és vértül; máskor
a fantasztikumot túlságos részletezése groteszkké törpíti: egyik versében a
"Szférák" daloló ezüst húrt feszítenek egyik csillagtól a másikig s a
lezuhanó csillagok elszakadt ezüst húrja sikolt s "belém sújt".
"Üzenet a szívednek" című versében a költő szívétől a nő szívéig
"minden üdvöt és kárhozatot" a vérerek pontosan megírt
telegráfhálózata közvetít. Ezek a hibák azonban Bodor érdekes lírikus
tulajdonságainak természetes vetett árnyékai s nem valamely kevés lélegzeti
nagyot akarónak a zsenialiskodásai. "Boldogok, akik sírnak" című
versét, melyben komor merevségét nála szokatlan finomságok remegtetik meg,
kedves verseim közé számítom.
(Forrás:
Nyugat 1910. 3.sz. – epa.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése