Vidor Marczi:Kóbor lovag

Enyém az élet s a szivem sajog…

Lázország kóbor lovagja vagyok.

Ruhám szakadt és nyűtt a bocskorom,

Álmok keresztjét lassan hordozom.

Fakó vándor… ki egyre csak megyek,

Jönnek szűz éjjek, halvány reggelek.

Ibolyaerdők, illatos mezők

És kergetőznek rózsatestű nők.

És buja tüzben égő sugarak,

Villódzó gyöngyként fölém hullanak.

A föld oly könnyü, testem oly szabad

S a lelkem játszik zengő dalokat.

Suhan felém a gyönyör hallhatón,

Ringat a vágy, oly némán, altatón.

Álmaim őrzi egy angyalsereg…

S fakó, bús vándor… egyre csak megyek.

Enyém az élet… s a szivem sajog:

Lázország kóbor lovagja vagyok.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 4. sz. 1912. jan. 21.)

Vidor Marci: Látomás

 

A kert kopár volt, hárstalan…

Miért kellett, óh szivem, néked sirnod?

Ugy mentünk ketten, társtalan…

A bús avarban megtört rózsaszirmok

Enyésző, sápadt álmukat aludták.

.        .        .        .        .        .        .

Valahol messze, liliomok, tuják

És nárciszok és illatokkal áldott,

Szent csókok árnyán fogamzó virágok

Lehelték felénk zengő sóhajuk.

.        .        .        .        .        .        .

A kert kopár volt.

.        .        .        .        .        .        .

A Nap véresen úszott el felettünk…

S mi mentünk, mentünk:

Tántorgó árnyak, egymásba kigyózva,

Idegenül és vadul megfogózva,

A meddőséges, puszta talajon,

szomjazó szájjal, óh be szilajon!

.        .        .        .        .        .        .

Álmokat üzni… elmúlt avaron…

.        .        .        .        .        .        .

Ajkunk merev volt, szemünk szótalan,

Lelkünk kopár volt, néma, csóktalan…

Jaj, miért kellett kialudnod vágyam?

Honnan lágy illat sosem száll felé:

Te társtalan társ, lelked rejtekén,

Az ősz vetette ily keményre ágyam…

.        .        .        .        .        .        .

A kert kopár volt.

  

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 9. sz. 1912. febr. 25.)

Vidor Marci (1876-1945): Pesti éjszakában

Amerre én jártam bent az éjszakában

Valaha vérpiros rózsákat csodáltam,

Ugy nyiltak az utczán, kaczagtak, nevettek,

Szivemhez simultak, csókoltak, szerettek.

Mámoros tüzektől ragyogó szép esték,

Forró illatok a lelkemet keresték,

Káprázatos szinek és esengő vágyak,

Bársonyos rózsái egy vad ifjuságnak.

Tegnap is ott jártam s jöttek órahosszat

Álomtalan álmok és hideg halottak,

Amerre az éjjel utamat befösté,

Szivem rózsakertje kipusztult örökké!

És ahol a lelkem ábrándjait szőtte,

Sötéten ahol a lelkem ábrándjait szőtte,

Sötéten szürkült a tüzek temetője

És könnytelen szivem annyi könnyet ontott…

Ti ismerős utczák: süppedő sirhantok.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 17. sz. 1912. ápr. 21.)

Vidor Marci: Az Arno partján

Azok a hársak ott az Arno partján,

Azok a kéklő, koszorús hegyek,

Mint hű, mosolygó, meghitt ismerősök

Felénk derűsen, vígan intenek.

Jertek közelb zöld sátraink ölébe,

Így szól a hegy, s száz lomb bólint reá,

Mintha szülénk kezünk egymásba tenné,

S szerelmünkre az áment mondaná.

És forrószívű édes asszonypárom

Remegve széles mellemre simul,

Óh szép tavasz, mely rámragyog szeméből,

S virágözönként szó foly ajkirul:

Azok a hársak tán az ungi hársak,

A mi virágzó, kedves ligetünk,

A Kárpátaljnak vadvirágos rétje…

Édes uram, jó volna intenünk.

S karunk kitárva lépünk ringatózva

Az idegen föld bársony ösvenyén…

Az ungi hársak rángborulnak lágyan,

Ez álomélet: édes költemény.

Szívünkben vágy… a halmok illatoznak,

Mámorba ejt az élet tavasza…

Óh forrószívű édes asszonypárom,

Ahol szerettünk, ott van a haza.

Vidor Marcell: Madonnák

1.

Te nézz le lelki romjaira

Te szelíd, dicsfényes Madonna,

Kihez az élet árnya soh’se ér,

Ki szeplőtlen vagy, szűz és hófehér.

Sugárzó lény, hótiszta oltár:

Engem a sors, lásd, letiport már,

S mint tehetetlen, gyönge gyermeket

Végső útján karodba kergetett.

Tekints ez omló könnyhalomra,

Segíts meg glóriás Madonna!

Mi vad tusán belőlem kiveszett,

Anyám, add vissza balga hitemet.

2.

Az én Madonnám… a szeme tüzel,

Ajka bíbor az izzó lángolástól,

Szívében rejtett vágyak láza forr

És semmi sincs a béke sugarából.

Csókjában nincsen szelíd nyugalom,

Hol elpihennék lágyan, ringatózva,

Az ő szerelme háborgó vizek

Hullámhasító, dacoló hajója.

S én szárnyaszegett, viharvert madár,

Kiűzve messzi, vészes tengerekre:

Amíg az örök sírba zuhanok,

A ködös éjben keringek felette.

Vidor Marci (1876-1945): Mért nem jöttél meg?...

Meddő gyönyörrel, tikkadt szenvedéllyel

Hogy reszketek én, ha leszáll az éjjel,

Álomba fúlva és álomtalan...

Mért nem jöttél meg én drága fiam.

Vágytól sugárzó fehér nyoszolyámat

Mint hollószárny beszárnyalta a bánat

És belémvágta körmét szilajon...

Te meg sem fogant édes magzatom.

Nem volt szerelmem tán elég hatalmas?

- Szép lettél volna! Büszke, diadalmas!

Szemed szivárvány, a hajad selyem...

Királyok álma, kis fejedelem.

Te ott jártál a testetlen világban,

Míg izmos karom te feléd kitártam

Míg sírtam érted, hossza, könnytelen

S anyád vállára hajtottam fejem.

S míg minden csókom ajakán kiégett,

Úgy múltak el a csüggedő, bús éjek

Álomriasztón, némán, hasztalan,

Lelkemből fogant drága kis fiam.

(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 2. szám)