A kert kopár volt, hárstalan…
Miért kellett, óh szivem, néked sirnod?
Ugy mentünk ketten, társtalan…
A bús avarban megtört rózsaszirmok
Enyésző, sápadt álmukat aludták.
. . . . . . .
Valahol messze, liliomok, tuják
És nárciszok és illatokkal áldott,
Szent csókok árnyán fogamzó virágok
Lehelték felénk zengő sóhajuk.
. . . . . . .
A kert kopár volt.
. . . . . . .
A Nap véresen úszott el felettünk…
S mi mentünk, mentünk:
Tántorgó árnyak, egymásba kigyózva,
Idegenül és vadul megfogózva,
A meddőséges, puszta talajon,
szomjazó szájjal, óh be szilajon!
. . . . . . .
Álmokat üzni… elmúlt avaron…
. . . . . . .
Ajkunk merev volt, szemünk szótalan,
Lelkünk kopár volt, néma, csóktalan…
Jaj, miért kellett kialudnod vágyam?
Honnan lágy illat sosem száll felé:
Te társtalan társ, lelked rejtekén,
Az ősz vetette ily keményre ágyam…
. . . . . . .
A kert kopár volt.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 9. sz. 1912. febr. 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése