Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencven éves nagyapó.
Az arca bus volt s halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-üzte messzi szók,
Mint bujdosó szél a mezőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szivembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Óh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjuság! emlékezem.
Álom ez vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre büvösen rezeg.
Himbálja a szivem a vágy.
Álom ez vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifju erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez vagy emlékezet?
Zajtól telik meg a szivem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sir! a sir! emlékezem.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 18. sz. 1912. ápr. 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése