Amerre én jártam bent az éjszakában
Valaha vérpiros rózsákat csodáltam,
Ugy nyiltak az utczán, kaczagtak, nevettek,
Szivemhez simultak, csókoltak, szerettek.
Mámoros tüzektől ragyogó szép esték,
Forró illatok a lelkemet keresték,
Káprázatos szinek és esengő vágyak,
Bársonyos rózsái egy vad ifjuságnak.
Tegnap is ott jártam s jöttek órahosszat
Álomtalan álmok és hideg halottak,
Amerre az éjjel utamat befösté,
Szivem rózsakertje kipusztult örökké!
És ahol a lelkem ábrándjait szőtte,
Sötéten ahol a lelkem ábrándjait szőtte,
Sötéten szürkült a tüzek temetője
És könnytelen szivem annyi könnyet ontott…
Ti ismerős utczák: süppedő sirhantok.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 17. sz. 1912. ápr. 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése