Tárnai Iván: A pénz

Van egy öreg udvarosom, amolyan félárva. Ott tengődik nálam. Sepergeti az udvart, rendben tartja a háztájat, ügyel a jószágra s ennek fejében azután általam tartódik és joga van velem gorombáskodni. Mert bizony néha olyan vastagon mondja meg az igazat, hogy amilyen birkatürelmű embernek kell lennie annak, aki elhallgatja, mint jómagam. Hanem azért szeretem az öreg szenvedőt, mert vannak néha viszont olyan talpraesett mondásai, néha oly szokatlan oldalról világít rá egyes dolgokra, hogy bizony, mi tagadás, akármikor a magamévá áteszem a nézetét, néha már olyan dolgokban is, amiről általánosan elismert okos embereknek is megvolt a véleménye.

Ha besötétedik, odaül a konyha küszöbére, a térde közé szorít egy szakajtót és tengerit morzsol a tűz fénye mellett az aprójószágnak. Én viszont a verandán ilyenkor olvasom a lapokat, s ha valami őt is érdeklő dologra akadok az újságban, pár szóval elmondom neki, mire ő egy-két szippantásnyi idő után kiböffenti, hogy véleködik az velágnak erről a soráról.

Most, hogy a Titanic vérfagylaló katasztrófájáról szólt a hír, azt is elbeszéltem az öregnek. Kíváncsi voltam rá, mit szól hozzá. szinte vártam azt a minden lapban ott ágaskodó elmefuttatást, amely oly sablonosan emlegeti a természet és tudomány harcát, melyben egy-egy ilyen döntő csapással az elemek lezúdítják az égből a Bábel tornyait építő embert. Hiszen a magyar parasztban még mindig van valami a természetimádásból, amely csiszolódott, tisztázódott, módosult a korral, de azért még most is megzavart elméjű embernek tartja azt, ki a modern technika csodáival szembe mer szállani az elemekkel, vagy éppen vak gőgjében le akarja győzni a természetet. S ez a monumentális katasztrófa oly alkalmas rá, hogy azoknak adjon igazat, kik a fenti hitvallás hívei. Mondom, vártam, hogy valami olyasmit fog rá szólani, hogy lám, ez is az Isten ujja! Ehelyett kérdezett az öreg.

- Oszt’ milliomosok is voltak a hajón?

- Voltak. Ott volt Astor is, akinek magának több száz milliója volt.

- Oszt’ az is elsüllyedt?

- El.

- Lám, pedig milliói voltak.

Lám, pedig milliói voltak s mégis elsüllyedt. Ebben a pár szóban annyi minden volt elmondva, hog elmorfondíroztam magamban órahosszat rajta. Ez a pár szó, ennek az öreg parasztnak az ajkán, aki egész életét robotos munkával töltötte s a végén itt morzsolgatja a tengerit reszkető kezekkel, úgyszólván kegyelemkenyéren, valami csodálatos mélységű perspektíváját világította meg a pénzről való gondolkozásának.

Hogy miképpen vélekedik a pénzről, arról a fogalomról, melynek nevében benn van az egész világ. Mert hisz a pénz fegyver, mely előtt meghódolnak mindenek, kulcs, mely miden zárat felnyit, eszköz minden vágynak az elérésére. S a paraszt, aki tulajdonában van azoknak a javaknak, amelyeket még pénzzel sem lehet megszerezni, az egészségnek, talán a maga igénytelenségében öntudatlanul is a boldogságnak, az a pénz bírását tartja a legnagyobb földi jónak, amelynek tulajdonosát az ő milliói megkülönböztetik a többi embertől, fölébe emelik a hatalmaknak. S lám, ez az Astor mégis mily nyomorultan elveszett. Elsüllyedt, mint a többi izzadtság szagú fedélközi utas, akiknek talán sohasem volt több pénzük egyszerre, mint amibe a siffkártya került. Az a mindenek hatalma, amit a csengő pénzével megvásárolhatott magának, most tehetetlen volt, elhagyta pusztulni a milliók urát, pedig mily szívesen adta volna oda minden kincsét az, ha cserélhetett volna azzal a kubikos paraszttal, aki lebbencset főz magának ebédre, ha főz és ásójával hány párnát a feje alá.

Valami ilyen gondolatokat keltett bennem az öreg Vitéznek a kiszólása. Szinte örültem, hogy az én pénzemből csak a mindennapi kenyérre jut, mert olyan tehernek tűnt fel előttem a pénz, amely lehúzza az embert a tenger fenekére. Hiszen igaz, elsüllyedtek azok is, akiknek nem volt, csak az útravalójuk keblükre akasztott zacskóban, de azoknak legalább nem tette nehezebbé a meghalást az a mérhetetlen kincs, amit annak a szegény Astornak itt kellett hagynia. Ők talán megerősödtek abban a hitükben, hogy a szegény ember úgy pusztul el, mint a kutya, senki sem törődik vele, de annak a milliomosnak még egy csalódáson is keresztül kellett mennie, mielőtt elszállt belőle az Isten lelke, hogy hiába küzdött egy életen át, hiába volt rabszolgája az aranynak, ő is csak olyan ember, mint a garas nélküli koldus!

Elsüllyedt, pedig milliói voltak…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 18. sz. 1912. ápr. 28.)