Pilinszky János (1921-1981): Te győzz le

 
Te győzz le engem éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit
a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakot kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

Pilinszky János: Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?

Anya, a te kezedet örököltem,

de királyságom, tudom, nem kívánod.

Lemondok hát,

leköszönök a trónról,

odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.

Újra semmim sincs, édesanyám.

Pilinszky János (1921-1981): Te győzz le

Te győzz le engem éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

fakó szívüknek terheit

a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakot kivet,

elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik

hatalmad csillagképeid,

ez ősi, néma ábrák:

akár az első angyalok,

belőled jöttem és vagyok,

ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,

legyőzhetetlen kényszerek

vezetnek vissza hozzád;

folyam légy, s rajta én a hab,

fogadd be tékozló fiad,

komor, sötét mennyország.

Pilinszky János: A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,

s azóta ez az egy szavad

jelenti számomra a tengert,

s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?

Hullámvölgyek, hullámhegyek.

Agóniád, akár a tenger,

megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.

Halálod hallom s hívlak én.

Irtóztató hétköznapok.

Szegény, szegény, szegény, szegény.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 100. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Pilinszky János: Eleven étketek vagyok…

 

Mindenki táplálékaként,

ahogy már írva van,

adom, mint élő eledelt,

a világnak magam.

Mert minden élő egyedül

az elevenre éhes,

lehet a legjobb szerető,

végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon

és beléreszketek,

hogy kikkel is zabáltatom

a szívverésemet!

Miféle vályú ez az ágy?

Miféle szennyes vályú?

S mi odalök, micsoda vágy,

tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szívem

hogy falja föl a horda!

Eleven táplálék vagyok,

dadogva és dobogva

Eleven étketek vagyok,

szünetlen és egészen

Enyésszétek föl lényegem,

hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végképp senkié,

az mindenki falatja:

pusztíts hát szörnyű szerelem!

ölj meg! ne hagyj magamra!

Forrás: Újhold 1946.december

Pilinszky János: Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnal felé a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrűjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt!

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is. Már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett - de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok.

Csak azt a testet; reszkető lapockát;

a csupa bőr és csupa csont kezet;

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett.

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát, ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, - azt feledném egyszer!

Ha fulladozva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni, bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is, a kertben,

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

"Csak azt feledném, azt a franciát!"

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él!... És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 259-260. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Pilinszky János: Harbach 1944

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,

de mindennek csak súlyát érzik,

a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét

mely szinte beléjük tapad,

amint eleven rétegekben

egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályúkat.

Mert fogadásukra már készen, 

akár egy megnyíló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 257-258. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

A magyar líra a 20. század második felében néhány szabadon választott költő munkásságán keresztül

I.       Társadalmi háttér

II.

a)      Weöres Sándor

b)      Pilinszky János

c)      Nagy László

III.    Összegzés

1945 után Magyarország a teljes társadalmi, emberi és kulturális újrakezdés országaként próbált magára találni. Nemcsak az élet alapvető szükségleteinek megteremtését tűzte ki célul „államunk és pártunk”, hanem kulturális irányvonalat is megpróbált kijelölni. Több tévedés belátására lett volna szükség ahhoz, hogy művészeink, gondolkodóink szabadon kifejezhessék önmagukat és mindazt, amit maguk körül megtapasztaltak, de erre sokáig nem került sor. Sokan csak az asztalfióknak írhattak, míg mások megpróbáltak a különböző lehetőségekkel élni, túlélni. Az irodalom fejlődésének gátat szabni – a legmagasabb fok illúzió, még egy olyan közegben is, mint Magyarország.

Több fontos változás észlelhető: egyeseknél a számvetés, a meditáció, a harmóniakeresés, a természetelvű remény a letisztult klasszicizmus hangján szólal meg. Mások lírájában a mítoszi hosszúversek válnak meghatározóvá. Az egyéni személyesség helyett az ős-egészre is figyelő általános alany szólal meg, teljesen új szemléletet meghonosítva. Kibontakozik a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet, s megjelenik a tárgyias-elvont, objektív líra is.

A Nyugat ún. „harmadik nemzedékéhez, az Ezüstkor”-hoz tartozik: Weöres Sándor, 

költészetünk legegyedibb alakja. Nagyon fiatalon figyelnek fel tehetségére olyan jelentős alkotók, mint  Babits, Kosztolányi, Kodály. Pályája a modern klasszicizmus jegyében alakul. Jogi, bölcsészeti tanulmányokat folytat, filozófiából doktorál.

Lírája hallatlanul sokszínű. Egyszavas alkotásoktól nagy terjedelmű eposzokig, pár strófás gyermekversektől tragikus kicsengésű filozófiai költeményekig. Mindennek ösztönösen birtokában van, mégis új utakat keres. Alkotásai akusztikai formájukkal az átmenetek sokféleségét mutatják a prózaiságtól a zeneiségig. Virtuóz verselései készségének köszönhetjük a modern magyar gyermekirodalom klasszikus darabjait, amelyeket a Rongyszőnyeg ciklus foglal össze. A Medúza kötet 120-at tartalmaz, az Egybegyűjtött írásokban 160-ra szaporodott a számuk. E ciklus sokféle verse például népdal ihletésű, szonett, epigramma. A ciklus 99. darabja az Őszi éjjel izzik a galagonya kezdetű. Az őszi éjjel izzó galagonya a magányosság költői megidézése, ugyanakkor az életben való kiszolgáltatottság és a mulandóság is.

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981): Apokrif

Forrás: www.szepirodalom.blog.hu

Budapesten született; tizenhat éves korában elveszítette apját; ezután a család anyai ágának nőtagjai nevelték. Különösen mély összetartozás fejlődött ki a gyermek és Borbála nevű, értelmi képességeiben visszamaradt nagynénje között. Tízévesen lett a piarista gimnázium diákja, majd 1940-től bölcsészhallgató. Az 1940-es évek elejétől jelennek meg versei, ezek közül azonban nem mindegyiket vette föl később köteteibe. 1944 őszén hívták be katonának, s alakulatával a németországi hadszíntérre került. A menekülteknek, a meghurcoltaknak, a koncentrációs táborok foglyainak látványa és tudata egy életre belevésődött eszméletébe, és alakította világképét.

1945 végétől kapcsolódott be a hazai irodalmi életbe. 1946-ból való első kötete, a Trapéz és korlát; kivételes hangjára már ekkor fölfigyeltek társai. Bár lazán és időnként lanyhuló intenzitással, azért mindvégig az Újhold folyóirat szerkesztő- és alkotógárdájához tartozott. 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. 1948 után hallgatnia kellett. 1957-től a katolikus hetilap, az Új Ember munkatársa. Harmadnapon című, korszakos jelentőségű kötete 1959-ben jelent meg, majd a 60-as években lírikusként alig-alig szólalt meg. Ekkor írott kevés számú, de annál jelentékenyebb versét a Nagyvárosi ikonok (1970) című összegyűjtött kötete tartalmazza. Ez a könyv törte át igazán a hallgatás, a meg nem értés kordonát körülötte, s a 70-es években már népszerű, sokfelé hívott, Európa-, sőt világszerte utazó művésznek számított.

1963 táján ismerkedett meg a francia misztikus filozófus, Simone Weil munkáival; Bach, Mozart és Dosztojevszkij mellett ezután ő lesz szellemi tájékozódásának állócsillaga. 1972-ben, szinte váratlanul áll elő a Szálkák c. kötettel: fél év alatt most majdnem annyi verset írt, mint amennyit alkotó évtizedei alatt összesen. Ezt a kötetet 1974-ben követte a Végkifejlet, de ez már színműveket is tartalmazott, s az évtized második felében Pilinszky ismét nem ír verset, helyette más műfajokkal próbálkozik. Sajátos esztétikáját legbővebben a Beszélgetések Sheryl Suttonnal c. könyvben fejti ki (1977):

„… a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróbára, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta, vagy éppenséggel belemenekül, akár hazugságok árán, csalással vagy önámítással. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mindig mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása: távolról se azonos a föloldhatatlan és megoldhatatlan múlt a megfontolások nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban „cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is amorális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőivel, sose szűnő hívásával. Ezért mondhatta Leonardo, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli. (…) más kérdés, hogy a betű szerinti miért lehet korunkban egyre kevésbé költészet, s figyelmünk miért fordul fokozottan a szertarások felé. Egy szertartás ugyanis, még ha a pap hitetlen, és a gyülekezet félig alszik is, igazának erejével mindig cselekvőképes abban a drámában, amit semmiféle szeggel és ecettel nem tudna fölidézni.”

1980-ban – feltűnően sokára – megkapta a Kossuth díjat. 1981. május 27-én szívroham következtében váratlanul elhunyt. Pilinszky egyéniségéhez hozzátartozott kivételes előadó-képessége, versmondását több hanglemez őrzi. Összegyűjtött versei Jelenits István szerkesztésében legutóbb 1992-ben jelentek meg. Prózai írásait először A mélypont ünnepélye (1984) c. kétkötetes kiadvány foglalta össze.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Találkozhatunk a költeménnyel szerelmes vallomásokat magában foglaló gyűjteményben, és beválogatták olyan antológiába is, amely magyar költők istenes verseit tartalmazta.

Mi hát ennek a hat strófának a tárgya? Egy férfi profán szerelmi megnyilatkozása vagy egy istenkereső lélek, egy "Istenhez hanyatló árnyék" (Balassi Bálint) leborulása a Mindenható előtt?

Szerelmi költészet és vallásos költészet egymásba játszására, arra, hogy az udvarló vers vallásos költeményként, illetve a vallásos szöveg szerelmi poézisként értelmezhető, a klasszikus világirodalmi példa az ÉNEKEK ÉNEKE. Ez a Salamon királynak tulajdonított textus az ószövetségi szent könyvek között található. Vannak, akik pusztán profán jelentését fogják fel a mának, és azt mondják, az ÉNEKEK ÉNEKE nem állmásból, mint a vőlegény és a menyasszony kölcsönös szerelmi énekeiből. Mások a szövegnek allegorikus értelmet adnak, s úgy vélik, hogy a szerző itt a vallásos élményt a szerelem szavaival fogalmazta meg; a vőlegény és a menyasszony kapcsolatába Jahve és Izrael népe, vagy Krisztus és az Egyház, vagy Isten és a feléje törő hívő lélek misztikus viszonyát látják bele.

Szerelmi vallomás és istenélmény egymásba játszása a köznyelvben is megfigyelhető. A szerelmes férfi azt mondja kedvesének: imádlak, agy "térdet-fejet néki hajték" (Balassi). A hívő lélek pedig így fogalmazza meg imáját: Édes Istenem, Drága Jézus, Szép Szűz Mária.

Pilinszky versének kétértelműsége abban rejlik, hogy nem látványt, nem kézzelfogható arcot, nem szerelmi történetet idéz föl, de nem is a vallásos szövegek, az imák megszokott hangján szól. A vers látomás, vízió, a költő létállapotát, világérzékelését fejezi ki, és sokkal közelebb van az álomhoz, mint egy női arc vagy a megszokott istenkép leírásához.

Hogy a vers nem pusztán profán szerelmi vallomás, hanem a költő istenélményének adekvát kifejezése,már az első olvasáskor több elem fölkeltheti a gyanúnkat.

Itt van mindjárt a vers címe: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ. A kifejezés jellegzetesen vallásos szövegekben, imák végén szokott előfordulni a MINDÖRÖKKÉvel együtt. Jelentése: az idők végtelenségéig. De az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ a MINDÖRÖKKÉnél is több, súlyosabb. A fokozás, a túlzás a magyar nyelv természetéből következik. Amit a latin eredeti egyetlen szóval (és prepozícióval) fejez ki (IN AETERNUM), azt a magyar két szóval, fokozással adja vissza. Nyelvünk régi tulajdonsága ez. Már a HALOTTI BESZÉDben a kétszavas latin MORTE MORIERISt a magyar átköltés megtriplázza: HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALSZ.

A versben egyetlen hasonlat fordul elő, a hatodik sorban: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM". A kép vallásos eredetű. Az ÓSZÖVETSÉGből, a TEREMTÉS KÖNYVE 22. fejezetéből ismerhetjük a történetet: "Isten próbára tetet Ábrahámot és így szólt hozzá: "Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen..." Mikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére. Akkor Ábrahám kinyújtotta a kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből..." Az odaadásnak, az engedelmességnek ezt a példáját nyilván csak így egészíthetjük ki, csak így folytathatjuk a versben: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM" Tőled, Atyámtól. Vagyis: a hasonlat nem egy más nemű személyre, hanem csak a mennyei Atyára, az Istenre vonatkoztatható.

A versnek egy másik helye is nyíltan vallásos képzetet kelt. Ez a 13. sor: "HALÁLOM UTÁN MAJD ÖRÖK ÖLEDEN, / FÖLPANASZLOM AKKOR..." A halál utáni létezés és az örökkévalóság reménye a vallásos hit fontos eleme.

A vers Pilinszky második kötetében, a HARMADNAPONban (1959) jelent meg. A tartalomjegyzékben megírását 1948-ra datálta. A sorok keletkezési idejénél sokkal fontosabbnak látszik a kötetben történt elhelyezése. A vers a két ciklusból álló kötet első, SENKIFÖLDJÉN ciklusában található,a nyíltan vallásos ihletésű PANASZ és az áttételesen Istenhez forduló MIRE MEGJÖSSZ között. A PANASZban nyíltan kimondja: "Számíthatok rád istenem? / Úgy vágyom közeledre". Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ mintha ennek az Istenhez forduló panasznak lenne a folytatása: a szenvedélyes szerelem elragadtatott szavait használja a misztikus áhítat, a személyes istenélmény kifejezésére.

Vagyis minden kétértelműsége mellett a vers a költő vallásos hitét fogalmazza meg. A hat szakasz tehát az istenszeretet és nem pedig az emberszeretet, a földi szerelem vers. Tárgya: a költőnek az Istenhez való személyes jellegű viszonya. A kétértelműség miatt azonban ne nehezteljünk: épp ez a kétértelműség (a másképpen is értelmezhetőség) a költemény intenzitásának, megszólító erejének legfőbb forrása. Úgy is mondhatnánk: épp ebben rejlik líraisága, költői szépsége; ezért költészet és nem teológiai fejtegetés. Maga Pilinszky vallotta: nem "katolikus költő", hanem "költő vagyok, aki katolikus".

A versnek két "szereplője" van: az "én" meg a "te". A két személyt ellentétes viszony kapcsolja össze. A lírai szerkezetet a különféle idősíkok váltakozása, valamint a két személy közti ellentétes viszony változása, a vers indulati íve határozza meg.

A vers idősíkjai: az első három versszak a jelen állapot rajza, a negyedik a jövőről beszél, az ötödik első két sora a múltat idézi, a vers további része, befejező hat sora - mivel a magyar nyelvben a jelen idővel a jövő időt is ki lehet fejezni - egyszerre lehet jelenre és jövőre vonatkozó. A vers két szereplője közül az előtérben a költő személye áll: rá utal 16 ige (VÁROK; MEGYEK; ADOK stb.) és kilenc birtokos személyrag (SZEMÉRMEM; PANASZOM; KESERŰSÉGE stb.), a másik pólus jelenlétét csupán nyolc ige (VÁRATSZ; terelsz stb.) és hét birtokos személyrag (RAGYOGÁSOD; ÖLED stb.) érzékelteti. A két személy közti távolságot, ellentétes viszonyt az ellentétes tartalmú igéken kívül a hét tagadó kifejezés (NEM - háromszor, SE, ÚGYSE, ÚGY SINCS, SOHA) hangsúlyozza. A szakaszok érzelmi íve egyre emelkedik, a két szereplő között a feszültség egyre nő. A vers indulatmenetének csúcspontját többféle nyelvi eszköz érzékelteti. Az igék jelentésében kifejezésre jutó fokozás: FÖLPANASZLOM; KISÍROM; CSILLAPÍTHATATLAN SÍROK HANGOSAN; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK; VÉGEÉRHETETLEN ZOKOGOK. A melléknévi fokozás: HEVESEBB, SZOROSABB. A szóismétlés: AHOGY - AHOGY, EGYRE - EGYRE - EGYRE. Az ellentét: BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A vers érzelmi csúcsa az utolsó versszak, aho9l ezek a nyelvi eszközök együtt vannak jelen. Gondolatilag is ez a vers tetőzése. Itt jut kifejezésre: bármekkora távolság választja el egymástól a két személyt, bármennyire ellentétes tartalmú a kettőjük közötti viszony, egyre nyilvánvalóbb egymásrautaltságuk, szoros és eltéphetetlen kapcsolatuk.

A költemény nyelvi eszközei közül talán a mondatépítkezés a leginkább figyelemre méltó. Ez pedig a költemény versformájával van szoros kapcsolatban.

Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ hat négysoros, páros rímű (aabb) versszakból áll. Minden versszak formailag egyetlen, nagy kezdőbetűvel jelölt mondat. Egy sort 11 szótag alkotja, a sorok élesen két periódusra, 6+5 szótagra oszlanak, melyen belül további tagolódás lehetséges. Bár a trocheusi lejtés halványan érzékelhető, a vers ritmusát alapvetően a magyaros verselés, az ütemegyenlőség törvénye határozza meg. Ami igazán fontos: a vers magyaros ritmikai tagolása határozza meg a költemény nyelvi tagolását, mondatépítkezését. A verssorhatár (amit a rím nyomatékosít) csaknem kivétel nélkül, az ütemhatár pedig (melyet a zenei cezúra emel ki) igen gyakran a gondolati határral, a mondathatárral, a nyelvi szerkezeti periódussal is egybeesik. Áthajtás (enjambement) egyetlen helyen, a 19-20. sorban fordul elő. Egy másik helyen közbeékelt szószerkezet szakítja meg a mondatot ("TESZEM SZÓTALAN, SZÓFOGADÓ SZOLGA, AMI HÁTRA VAN"). Egy verssor egy mondattal azonos 12 esetben. Egy verssor két tagmondatot alkot kilenc alkalommal. Egy verssorban négy tagmondat, négy állítás fordul elő egy alkalommal (a vers nyitó sorában). Két verssor alkot egyetlen tagmondatot a vers utolsó két sorában. Ez a sajátos verskezdés és a vele ellentétes szerkezetű mondattípus a vers végén nyelvtanilag is sajátos keretet ad a költeménynek.

A vers többnyire egyszerű kijelentő mondatokból áll (például "TŰRÖK ÉS TÖRŐDÖM ENGEDÉKENYEN"). Az alárendelő összetett mondatok többnyire (hét alkalommal) HA kötőszóval kapcsolódó feltételes tagmondatból állnak (például "MEGYEK, HA TERELSZ"). Továbbá három tárgyi alárendelő mondat fordul elő (például "ÉN SE KÉRDEZEM, MIVÉGRE SANYARGATSZ"). És a már említett egyetlen teljes (MINT kötőszóval kapcsolódó) hasonlatot találjuk. A feltételes alárendelő mondatokban a kötőszónak a megszokottól eltérő elhelyezése ("HANGOT HA ADOK" - ha hangot adok helyett) nagyobb gondolati nyomatékot ad, illetve a mélyebb érzelmi-indulati lelkiállapot kifejezője. A szabályostól eltérő, szokatlan szórend mindig emocionális eredetű költői eszköz. Már Zrínyinél: "Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó" - a kék ég fed be, ha nem a koporsó helyett.

A mondatépítkezés hű tükre a "hagyományos" versben a központozás. A 24 sor közül 23 sor végén írásjel is jelöli a mondathatárt. (Kivétel az említett enjambement a 19-20. sorban.) Az írásjelek közül a sorok végén pont háromszor, kettőspont, kérdőjel és felkiáltójel kétszer-kétszer, vessző tizennégyszer fordul elő. Továbbá a tagmondatok és a felsorolás tagjai között 11 vessző található. Nyelvtanilag egy helyen fölöslegesen használ vesszőt a költő (ám elhagyása enjhambement-ná tenné a sort), két alkalommal viszont a vessző hiányát érzékeljük ("SŰRŰ PANASZOMMAL JOBB /,/ HA HALLGATOK"; "ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK /,/ AMIÉRT..."). A költő nyelvi-helyesírási következetlenségei között kell megemlítenünk néhány ékezetproblémát. Pilinszkynél a szóvégi ű rövid (SŰRÜ, KESERÜ), az igékben előforduló - ÍT többnyire rövid (VAKITOTTÁL, SZORITÁSOD), de egyetlen versen belül is találunk ellenkező példát 8CSILLAPÍTHATATLAN). Ezek a látszólagos következetlenségek, írásjel- és ékezetproblémák a költő sajátos beszédmodorára, kiejtési sajátosságaira vezethetők vissza, Pilinszky ugyanis a nyelvtani szabályokat (mind az interpunkciót, mind az ékezést) a versforma, a ritmus, az élőbeszéd, a zeneiség magasabb törvényének rendeli alá.

A versnyelv legkisebb elemei, a szavak is külön figyelmet érdemelnek. Alliteráció és szójáték (azonos hangzás és ellentétes gondolati tartalom) egyszerre van jelen ezekben a kifejezésekben: VÁROK - VÁRATSZ; HALLANÁD - HANGOT ADOK - HALLGATOK; TŰRÖK - TÖRŐDÖM; BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A Biblia nyelvére emlékeztető sajátos szóhasználat archaizáló hatást kelt: MIVÉGRE SANYARGATSZ; SZÓTALAN , NAPPALOM; FÖLPANASZLOM; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ; MIÉRT; AMIÉRT. És vegyük észre azt is: mi kelti a vers nyelvének roppant tömörségét és mozgalmasságát, a mondatok nyelvi feszültségét. A 24 soros versben 24 ige (többnyire cselekvést és történést kifejező szó) fordul elő. Vagyis minden verssorra jut egy ige. Ugyanakkor az egész költeményben egyetlen névelő fordul elő (abban a bibliai Izsák-hasonlatban). Íme, a talán legjelentéktelenebb nyelvi elem, a névelő (illetve annak hiánya) milyen fontos hatáskeltő eszközzé válik a művészi alkotásban, ha az történetesen a magyar líra egyik gyöngyszeme.

TÜSKÉS TIBOR

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) költő, író. Értelmiségi családból származott. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, jogot,majd irodalmat és művészettörténetet hallgatott. A második világháború végén katonaként nyugatra került. Hazatérése után első verseskötete, a TRAPÉZ ÉS KORLÁT (1946) mindössze háromszáz példányban jelent meg, és tizenkilenc verset tartalmazott, de azonnal figyelmet keltett. Minden későbbi kötetébe előző verseit is fölvette, vállalta. Azok közé a költők közé tartozik, akik csak válogatott verseiket írták meg. E tekintetben Balassira, Berzsenyire, a kortársak közül Füst Milánra emlékeztet. Életműve mindössze kétszáz-egynéhány vers. Írt továbbá színpadi műveket, és számos esszéje, meditatív írása marad ránk. Az egyik legtöbb nyelvre fordított, külföldön is ismert huszadik századi költőnk.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers - Versek és versmagyarázatok 388-392. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)