I. Társadalmi háttér
II.
a) Weöres Sándor
b) Pilinszky János
c) Nagy László
III. Összegzés
1945
után Magyarország a teljes társadalmi, emberi és kulturális újrakezdés
országaként próbált magára találni. Nemcsak az élet alapvető szükségleteinek
megteremtését tűzte ki célul „államunk és pártunk”, hanem kulturális
irányvonalat is megpróbált kijelölni. Több tévedés belátására lett volna
szükség ahhoz, hogy művészeink, gondolkodóink szabadon kifejezhessék önmagukat
és mindazt, amit maguk körül megtapasztaltak, de erre sokáig nem került sor.
Sokan csak az asztalfióknak írhattak, míg mások megpróbáltak a különböző
lehetőségekkel élni, túlélni. Az irodalom fejlődésének gátat szabni – a legmagasabb
fok illúzió, még egy olyan közegben is, mint Magyarország.
Több
fontos változás észlelhető: egyeseknél a számvetés, a meditáció, a
harmóniakeresés, a természetelvű remény a letisztult klasszicizmus hangján
szólal meg. Mások lírájában a mítoszi hosszúversek válnak meghatározóvá. Az
egyéni személyesség helyett az ős-egészre is figyelő általános alany szólal
meg, teljesen új szemléletet meghonosítva. Kibontakozik a
látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet, s megjelenik a tárgyias-elvont,
objektív líra is.
A Nyugat ún. „harmadik
nemzedékéhez, az Ezüstkor”-hoz tartozik: Weöres
Sándor,
költészetünk legegyedibb alakja. Nagyon fiatalon figyelnek fel
tehetségére olyan jelentős alkotók, mint
Babits, Kosztolányi, Kodály. Pályája a modern klasszicizmus jegyében
alakul. Jogi, bölcsészeti tanulmányokat folytat, filozófiából doktorál.
Lírája
hallatlanul sokszínű. Egyszavas alkotásoktól nagy terjedelmű eposzokig, pár
strófás gyermekversektől tragikus kicsengésű filozófiai költeményekig. Mindennek
ösztönösen birtokában van, mégis új utakat keres. Alkotásai akusztikai
formájukkal az átmenetek sokféleségét mutatják a prózaiságtól a zeneiségig. Virtuóz
verselései készségének köszönhetjük a modern magyar gyermekirodalom klasszikus
darabjait, amelyeket a Rongyszőnyeg
ciklus foglal össze. A Medúza kötet
120-at tartalmaz, az Egybegyűjtött
írásokban 160-ra szaporodott a számuk. E ciklus sokféle verse például
népdal ihletésű, szonett, epigramma. A ciklus 99. darabja az Őszi éjjel izzik a galagonya kezdetű.
Az őszi éjjel izzó galagonya a magányosság költői megidézése, ugyanakkor az
életben való kiszolgáltatottság és a mulandóság is.
Az
1943-ban megjelent Medúza kötettől a hatvanas évek végéig számíthatjuk Weöres
nagy, érett pályaszakaszát. Lírájának bölcseleti hajlama a Fogak tornáca (1947) című kötetben mélyül el. Ebben találjuk egyik
legjelentősebb költeményét, a 20. századi freskót, mely már politikai
természetű állásfoglalás: a költőnek a történelemmel szemben érzett
bizalmatlanságát fejezi ki.
Weöres
szerint a látható történelmi változások nem lényegiek, csak felszínét adják egy
valójában időtlen folyamatnak. A történelem egyetlen egész, önmagában mozgó
világ, káosz, amelyben „lódulunk itt föl-le, föl-le,…” Ebből a kaotikus
kavargásból csak úgy tud az ember kiszabadulni, ha visszaemlékezik a kezdetre,
amikor még nem így volt. A vers a történelmi vergődésről szól, és elutasítja
mindazt, ami e század sokat szenvedett emberét megnyomorította és
megkeserítette. „Felhőkakukkvár”-nak, hiú és ostoba építménynek minősíti az emberi
civilizációt, amely olyan lomokkal van teli, mint „én”, „enyém”, „velem”.
Kárörömtől sem mentesen állapítja meg: „végre felbillent, / s alatta felgyűlt
ganajba zuhant”. Az 1946-ban megjelent vers a háború borzalmaira is utal, de az
„újjáépítés” kétellyel szemlélt párt tülekedésének fenyegető jelenére is.
A
Merülő Saturnus című kötet a más
költő stílusába beleérző, más formába bújó költő műve. A kötet címadó verse
Eliot emlékének szól. A drámai monológban a vers beszélője Saturnus, a római
mitológia istene, akit a téli napfordulókor: „az új fény megszületésekor”
ünnepeltek. A természet megújulásának és a nappalok hosszabbodásának kezdete
feletti örömben a mitológia szerint mindenki részt vehetett. Az ünnep által is
felidézett saturnusi világ tűnik el a műben, a címben szereplő „merülő” jelző a
visszaordíthatatlan pusztulást érzékelteti. A költő Saturnusként jelenik meg.
Az egyes figurák szerepjátékát eszközként használja fel gondolatai, érzései
közvetítésére. Háromszor teszi fel önmagának a kérdést: „Bánjam-e?” Az
önvizsgálat kérdései három részre bontják a verset, a strófák a múltat, a
jelent és a jövőt mutatják be. A válaszok közönyről, beletörődésről és
lemondásról tanúskodnak. Az új korszaknak nincs szüksége pásztorára, vagyis
arra a személyre, aki a művészetet, a kultúrát jelképezi, akiben él még a
letűnt aranykor szellemisége. A költő jövőféltése sugárzik a műből.
Weöres
szerepjátszó, alakváltoztató, stílusutánzó kísérletezéseinek összegző eredménye
a Psyché című verses regény (1972). Hőse
a költő képzeletének teremtménye, Lónyay
Erzsébet, művésznevén Psyché, egy 19. század elejéről való költőnő, aki félig egy arisztokrata,
félig egy cigánykirály lánya, így a fent és a lent világában egyaránt
otthonosan mozog. Weöres nőként szólal meg, nőként cselekszik a versben, aki a
lélek és a szerelem összhangjára, a boldogságra vágyik. A történet is érdekes:
hogyan ismeri meg ez a félig cigány, félig arisztokrata lány Kazinczy széphalmi
udvartartását, a kor történelmi és irodalmi nagyjait, s megy végül feleségül
egy német báróhoz, mert örök szerelme, Laci, egyedül az összes férfi közül, nem
viszonozza vonzalmát. A vers valószerűségét növeli, hogy ez a bizonyos Laci
viszont létező személy: Ungvárnémeti Tóth László költő.
Weöres
költészetét a sokszínűség, sokféleség jellemzi. Önálló költői nyelvet
teremtett, amely egyaránt alkalmas mitikus és filozofikus mondanivalók,
valamint játékos érzések kifejezésére.
Pilinszky János már az „Új
Hold” nemzedékéhez tartozó költő.
Értelmiségi
család sarja, akiben az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget
adó Piarista Gimnázium megerősítette és világszemléletté formálta a lelki
alkaton alapuló katolikus hitvallást. Erre következett tudáskészletének
gyarapodása az egyetemi években. Először
a jogi-, majd a bölcsész szakon hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be.
Versei 1938-tól jelennek meg a Válasz, a Magyar Csillag, az Ezüstkor, a Vigília
című lapokban. 1944-ben katonának hívták be, alakulatát 1945-ben nyugatra
vitték, ami mély nyomokat hagyott benne, s költészetének egyik meghatározó
elemét alakította ki.
Hazatérése
után az Új Hold társszerkesztője volt, s 1957-től az Új Ember című katolikus
lap munkatársa lett.
Katolikus költőnek
nevezik,
mert műveit átjárja a megértés, a hit, a katolicizmus. Saját bevallása szerint
mindezt szét tudja választani. „költő vagyok és katolikus”, s valóban művei ezt
is igazolják. Szellemileg ún. gondolkodó
költő: befelé irányuló műveltség jellemzi. Életműve egységes, bár nem ír
sokat. Verseit nyelvi szegénység jellemzi, ami Pilinszkynél tudatos. Egyszerűen
fogalmaz, gyakran használ többértelmű szókapcsolatokat. Versei kétpólusúak: az
egyik oldalon a borzalmak, a bűn, a másik oldalon a hit és a bűnhődés áll.
Költői pályáját három
korszakra oszthatjuk.
Az első az egzisztencialista korszaka.
25 éves, amikor 1946-ban megjelenik első verseskötete, a Trapéz és korlát, ami
18 verset tartalmaz. Ezek a versek szorongó, borús hangulatúak, a lágerélmények
szomorú, szívbemarkoló hangulatát adják vissza. Az emlék és a jelenet
szörnyűségét az a döbbenet váltja ki, hogy a zsarnoki erőszak, a hatalmi téboly
a megalázottság milyen mélységeibe tudja taszítani az embert. A magányt nem
oldja fel sem az Isten, sem a szerelem. Az emberek között nincs tartalmas,
őszinte kapcsolat, mert önzőek. Minden ember bűnös, de nincs büntetés. Mindegyik
vers nagyon intuitív, a költő ösztönösen a dolgok mélyére lát. Jellemző
valamennyire a közérthetőség, hiszen valóságos élményt idéz fel. Az élmény
tárgyias rétege átjátszik a látomás közegébe. Pilinszky hagyományos formákat,
rímeket használ, képanyaga szegényes.
Ilyen
verse A francia fogoly, a Harbach és a Frankfurt.
A második korszakát
tragikus korszaknak nevezzük, hiszen az 50-es években a költő visszatér a
lágerélményekhez, de ezek a versek már nem kötődnek közvetlenül az átélt eseményekhez.
Költői szemléletét a vallásosság, a megválthatatlanság jellemzi.
A
Harmadnapon című kötet (1959) 34 verset tartalmaz. E versek azt
sugallják, hogy a 20. századi ember szenvedéstörténete hasonló a krisztusi
szenvedéstörténethez: a lágerek foglyainak megalázó kínhalála valójában
Krisztus keresztre feszítésének tömeges megismétlődése. A szimbolikus jellegű
lágertéma így lesz a költő alapvető létélményének a formája, kerete. A versek
sűrítettek, elvontak, a költő sok látomásképet használ, amelyek apokaliptikus
képekből bontakoznak ki. A bűn szétterjedt a világon, a versek az emberiség
szenvedéstörténetét örökítik meg. A költő a történelmet keresztyén
hagyományokba emeli. A megváltást, a boldog jövő ígéretét sugallja.
Ilyen
versei: Négysoros, Apokrif, Stigma.
Pilinszky
harmadik korszaka az üdvözülés gondolatának
korszaka. Sok, de rövid verset tartalmaz, némelyikük töredékes. A költő
négysoros versépítési technikát alkalmaz; a tömörítés, a sűrítés válik
módszerévé szabadverseiben. Alapvető létélménye alig változott. A csönd, a
kihagyás szerepe nagy, korábbi versekre, életére, a kereszténységére utal. A
70-es évek verseiben gyakoribbak a katolicizmus képzetkörének elemei. A költő
képzeletét erőteljesebben foglalkoztatja az üdvösség, a „hazatalálás” vallási
gyökerű élménye. Ide sorolható a Szálkák,
a Végkifejlet, a Kráter című verse.
Élete
végső éveiben versei mellett elmélkedő prózai kötetei is megjelentek.
Pilinszky
életműve ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a
haláltudatra, amelyben nincs halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi
önelhelyezés. Művei olvasása közben azt érezzük, hogy vallomásai ránk is
tartoznak.
Nagy László a „Fényes
szelek” nemzedékéhez tartozó költő, műfordító.
Parasztcsaládból
származott. édesanyját mindvégig nagyon szerette, róla sok szép verset írt;
apjával inkább csak felnőtt fejjel békélt meg. 10 éves korában váratlanul
csontvelőgyulladást kapott, aminek következtében bal lába megbénult, s ettől
kezdve csak járógéppel tudott mozogni. Talán ez a keserű tapasztalat is szerepet
játszott abban, hogy mindinkább befelé fordult. Már kisgyermek korában kitűnt
verselésével, rajzkészségével. Továbbtanulását édesanyjának köszönhette, aki a
család szegénysége ellenére is taníttatta fiát. A pápai református kollégiumban
érettségizett 1945-ben, majd ’46-ban Budapestre utazott, és itt elvégezte az
Iparművészeti-, majd Képzőművészeti Főiskolát, később a budapesti egyetem
bölcsészkarán tanult. 1949 és 1952 között mint ösztöndíjas Bulgáriában
tartózkodott. Hazatérve a Kisdobos című gyermeklap, később az Élet és Irodalom
szerkesztőségében dolgozott.
1949-ben jelent meg Tűnj el fájás című első verseskötete.
Költészete A vasárnap gyönyöre (1956)
és Deres majális (1957) című
köteteivel újult meg. Kései verseit Jönnek
a harangok értem (1977) című kötetében gyűjtötte össze. 1978-ban halt meg
Budapesten.
Látomásos
költeményekben adott képet az 50-es évek megpróbáltatásairól (Gyöngyszoknya), ugyanakkor himnikus
erővel tett hitet az élet értelme mellett (A vasárnap gyönyöre). Morális
szigorral ítélte el a humánum ellen elkövetett bűnöket (Menyegző). A népköltészet forrásából merített, de felhasználta a
modern szürrealisztikus líra vívmányait is. Műfordítóként elsősorban a balkáni
népek költészetét tolmácsolta magyarul.
Az
1945 utáni korszakban kibontakozó költői pályák közül Pilinszky Jánosé mellett
Nagy Lászlóé vált a legismertebbé. Eltérő körülmények között nevelkedtek, más
eszményeket követtek, mindkettőjük költészetét a második világháború fájó
élménye határozta meg: míg Pilinszkyt a lágerben eltöltött idő viselte meg,
Nagy Lászlót pedig az, amikor Iszkáz ’45-ben hadszíntérré vált. Mindegyikük
mesterének tekintette József Attilát. Nagy László számára ihletet adtak a népi
írók és az 1945 utáni társadalmi forradalom is, s éppen ennek tragikus
torzulásai siettették költői kibontakozását a lírai forradalom keretében.
Szakít a realizmus hagyományait követő tárgyias-leíró jellegű költészettel, s
látomásos-szimbolikus-mítoszi költői világot hoz létre. Az 50-es évek
költészetének ez volt a meghatározója, amely egészen a 80-as évekig költői
irányzattá vált.
1956
után Nagy László első új verseket tartalmazó kötete a Himnusz minden időben (1965). A látomásos-szimbolikus-mtoszi
költői forradalom letisztult eredményeit mutatja fel. A kötet címadó és
mottóverse, a Himnusz minden időben
(1958) dalszerű himnusz, a szerelem
ideáját köti az emberi létezés lényegéhez. Emberiséghimnuszként is
értelmezhető, melyen a keresztényi jelleg is fellelhető.
A
remény elvének három nagy jelképköre bontakozik ki Nagy László költészetében. A
kozmosz szintjén a Napé, a földi természet szintjén a tavaszé és az emberiség
szintjén a szerelemé. A Nap jelképkörének motívuma a tűz, a láng, a fény, a
nyár. A Tűz című versében a tűz az
élet elvével válik azonosság. Itt is a himnikus dalforma, a szólító jelleg, s
ennek igéző-varázsoló jelentésköre mellett még a refrénhelyzetű „gyönyörű”
kifejezés is érzékelteti az élet örökös és titkos voltát. A Tűz szólítottja nem
egy valóságos személy, hanem egy szimbolikus jelentéskörű eszme,
magatartásforma. Az első rész tűz-képzete a legkonkrétabb, hiszen a
mozdony-képzet a dinamizmust, az energiát jelenti, s így válik a szív jelképévé.
Nagy
László költői pályájának kritikus időszakában, 1962 körül írta József Attilához címzett versét, mely
1965-ben a Himnusz minden időben című kötetben látott napvilágot. 1956 után a
hivatalos kultúrpolitika „antiszocialistának” bélyegezte a költőt is és lírai
alkotásait is, ezért versei 1965-ig nem jelenhettek meg. A mű a szólító versek
kiemelkedő példája. Központi kérdése az ember és az emberiség történelmi
útjának értelmezése. A verset ars poeticájának is nevezhetjük. A himnusz és az
ima, sőt az óda műfaji sajátosságait fedezhetjük fel benne. A József
Attila-képre rámintázódik a szent, a mártír, a vértanú képe. A vers kérdező
jellegénél fogva állítja a példakép nagyságát, de rákérdez, hogy érdemes volt-e
áldozatos, nagy művet létrehozó életet élni.
A
hit és a remény pozitív emberi érték. Ezt az állítását igazolja a költő
feltámadás-vízió képe: a siratás, az ünneplés és a könyörgés.
Élet
– halál – feltámadás hármassága, az elmúlás és halhatatlanság kapcsolata
mindvégig áthatja a verset. A feltámadás-metafora konkrét képeiből válik
világossá, hogy a költő ahhoz kéri elődjének biztató jelet sugárzó tekintetét,
hogy saját reményvesztett világképével leszámolhasson.
Kettős
portrét kapunk a versből. József Attiláét, aki követendő példa volt különösen a
60-70-es évek költőnemzedéke számára, és Nagy Lászlóét, aki szintén vállalja a
tragikus, 20. századi művészsorsot.
A
látomásos-szimbolikus-mítoszi költi forradalom leglátványosabban a
hosszúversekben mutatta fel újdonságait. E formához tartozó legszebb verse a Menyegző (1965). Maga a költő is fő
művének tartotta és vallotta: a vers érvényerejű, az ifjúságnak a jóért lázító
verse lesz.
A
vers egy bolgár úti élményből született. Alapja az a falusi szokás, hogy a
fiatal párt bemutatják a tengernek. Az elbeszélő
költemény 231 soros.
A
vers alaphelyzetét az első sor adja: „Arccal a tengernek itt állunk párban”.
Ennek a sornak az ismétlődése és variációja adja a vers gondolatritmusát,
tagolja a szöveget.
Maga
a cím pozitív tartalmak hordozója, hiszen az esküvőt és az utána következő
lakodalmat jelenti, az élet meghatározó és reményteli fordulópontját. A versben
azonban esküvőről szó sincs, csak a következményeiről. Az ifjú pár olyan
lakodalomba csöppen, ami nem az élet újrakezdésének a folyamatába illeszkedik,
hanem annak látványos és drasztikus ellentéte. Az ünnep itt önmaga ellentétébe
csap át: a vének irányítóivá válnak annak a negatív folyamatnak, amely teljesen
kiforgatja eredeti jelentésköréből a lakodalmat, s azt a „romlás nászéjszakájá”-vá
változtatja át. E folyamat során a násznép az ördögi praktikák áldozata és
kiszolgálója lesz, az ifjú pár pedig szoborrá dermed tiltakozásának jelképeként.
A
látszat és a valóság szinte soha nem esik egybe. Az ember vagy vegetatív
szinten él, vagy tudatosan létezik. Az előbbit teszik a vének és a tömeg, az
utóbbi pedig az ifjú pár sorsa.
Groteszk
képsorok vonulnak végig a művön: a búzaszóró kezek, a táncoló figurák a világ
felfordultságát jelképezik. Az élettánc haláltánccá alakul át. A költemény az
ifjúság tisztaságát, életerejét, tettvágyát hirdeti, melynek minden korban meg
kell küzdeni a vének visszahúzó erejével, erkölcsével. Ez a költői hitvallás
is: a helytállás erkölcsi parancsa.
A
Menyegző tagolt szerkezeti ívet mutat. Egyetlen hatalmas mondat elemeit új
szereplők, új események, új nézőpontok belépése tagolja. Szerkezetében hatalmas
ellentét feszül: az egyik oldalon az ifjú pár, a másikon a lakodalmas nép. A
vers egyes részei nem különülnek el egymástól, a költő az ellentétes tartalmú
képeket lírai montázstechnikával szövi egymásba.
Az
egész művet áthatja a morális felháborodás, az erkölcsi prédikációnak azonban
nyoma sincs. A költő az ifjú párral mondatja ki érzéseit. A vers a
kiszolgáltatottságról szól.
Nagy
László költeményeiből sok mondat vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet című versét 1957-ben írta, mely a költő értékőrző és értékmentő szerepéről,
etikai felelősségéről szól. A költő a krisztusi korba (33 éves!) érve szembesül
az élet végességével. Fiatalsága ellenére úgy érezte, eljött az idő az első
komoly összegzésére, számot kell adnia eddigi életéről.
A
magasztos hangvételű filozófiai dal akár ars poeticája is lehetne. A lírai én
kérdései felszólításokká válnak. A szerelem szóba sűrűsödik minden pozitív
érték. Ezt kell megmenteni a pusztulástól, akár nagy küzdelem árán is.
A
vers 14 sorból áll, szigorú komponálási elve, fokozó felépítése, csattanószerű
lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követelt meg. A
szöveget nyolc mondat alkotja, s mindegyik egy-egy képi egységet foglal magába.
Az egyes képek a költő feladatait sorolják. A mű összefoglalása és lezárása a
kérdezve állító mondat: „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó
partra!” A Szerelem minden pozitív emberi érték szimbóluma, így a „ki”
kérdésekre adott válaszok összefoglalója is csak ez lehet: a szerelem. A vers
mint arc poetica a költő feladatául a teremtő cselekvést, az értékek őrzését
jelöli meg. Így lesz a mű az életigenlés méltóságteljes verse.
A
Versben bujdosó című kötet (1973) az
1965 óta írott műveket tartalmazza. Az önmegszólító címadó költemény a költő
megváltozott társadalmi helyzetéről ad számot. Nagy László a 70-es években már
szüntelenül érzi a küldetés igényével vállalt költőlét magára utaltságát. Egyedülléte
tudatában alakítja ki magatartását és éli át konfliktusait. Összefoglaló
magatartásként a kiszabott és viselt „haramiasors”-ot jelöli meg mint a „versben
bujdosó” lét sorsmetaforát. Eben a szerepben mutatja meg küldetéstudatának
lényegét: a „bujdosás” nem hátráló menekülés, hanem a nehéz sorsot felvállaló
költő küldetéstudatát mutató magatartási forma. Az ars poetica jellegű vers
kifejezi azt az életérzést, küzdelmet önmagával és a világgal, melyet a költő
naponta átél.
Nagy
László életművében a népi hagyomány találkozik a modern életformával, a
népköltészeti és a modern szürreális látásmód egyesül életének, nemzetének
létproblémáival. A költő érzéseit és gondolatait újszerű képekben és
látomásokban fejezi ki. Küldetéses költő, tiszta és tisztító, fészekőrző és
világfelfedező erő. Tanult az elődöktől, de új utakat vágott a maga számára, s
így vált a líra megújítójává. A költő reménykedve, szerénytelenség nélkül írta.
„Verseimben hatalom van”. A szavak
sorrendjének megváltoztatásával a magunk számra üzenetté, sőt elismeréssé válik
a gondolat: Hatalma verseiben van.
Az
1956-os események után az irodalomtól a nyolcvanas évekig a közvetlen
hasznosságot, a művész társadalmi-politikai elkötelezettségének kinyilvánítását
várták el. Az irodalompolitika mindvégig a hagyományosabban felfogott
realizmusnak megfelelő tendenciákat támogatta. Az irodalom belső folyamatai
azonban nem váltak a politika rabjává.
A
lírára az ötvenes évek közepére kibontakozott kétféle poétikai-szemléleti
forradalom: a látomásos-szimbolikus-mítoszi és a tárgyias-elvont, objektív
költészet jellemző. A hatvanas évek végén Magyarországon is megjelenik a
neoavantgárd, majd a posztmodern sokféle törekvése.
Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20.
század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése