Radnóti Miklós költészete

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez kézirat 

Forrás: www.pozitivnap.hu

I.       Radnóti Miklós

II.

a)      A költő indulása

b)      A fasizmus előretörése

c)      Munkaszolgálat

d)      Hazaszeretet

e)      Szerelem

f)       Eklogák

g)      Utolsó versek

III.    Összegzés

Radnóti József Attila mellett a két világháború közötti évek legkiválóbb költője, az antifasiszta líra képviselője. A rend, a harmónia igenlése, az értelem tisztelete, a költemény erőteljes megszerkesztése, a fegyelmezett formák építése, ezek költészetének legfőbb ismérvei.

20 éves, amikor megjelenik első verseskötete, a Pogány köszöntő, melyet a kritika kedvezően fogad. Ez arra ösztönzi, hogy az irodalomhoz közelálló pályát keressen. 25 évesen irodalomtörténeti doktorátust szerez a szegedi egyetemen, de zsidó származása miatt tanári állást nem kap. Költőként a Nyugat ún. „harmadik nemzedékének” tagja.

Radnóti első verseiben a fiatalság lázadása és derűs életöröme szólal meg. Szembefordul az őt körülvevő ellenséges társadalommal, a természet szépségében és a szerelemben keresi az élet igazi értelmét. Stílusában, verseinek szabad verses ritmusában felismerhetjük az avantgárd hatását; de képeinek plasztikus megformálása és a szabad versen átütő klasszikus, görög-római ritmuselemek már költészetének klasszicizálódását mutatják. A Mint a bika című versének képeiben felismerhetjük a klasszikus római költészet hatását, ritmusában pedig a hexameter kísérő ütemét.

1933-tól Radnóti költészete tartalmában elkomorul. Világosan látja, hogy a fasizmusnak törvényszerűen vereséget kell szenvednie, nem szűnik meg hite egy jobb világ eljövetelében, de úgy érzi, elszigetelten áll szemben a barbársággal. A fasizmus németországi győzelme, a hatalomnak a hazai munkásmozgalom elleni kemény, megtorló fellépése a védekezés, a helytállás, a passzív rezisztencia moráljának kialakulását idézi elő Radnótinál. A sötétség erői előbb az emberhez méltó élet feltételeit számolják fel, majd a költő emberi méltóságán ejtenek sebeket. A zsidótörvények bevezetése a legkomolyabb életveszedelem formáját jelentik számára. Tudja, hogy ebben a kegyetlen harcban el fog bukni. Az 1935-ben megjelenő kötetének a „Járkálj csak, halálraítélt!” címet adja. A fasizmus uralomra jutától kezdve kétszeresen is halálraítéltnek érezte magát: származása miatt és világnézete miatt is. A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerű hangsúlyozására. A kegyetlen kór gerincét nem töri meg; keményen vállalja a szembeállást „… mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok”. Kötetében megfogalmazza az értékek védelmében tanúsítandó helytállás erkölcsi parancsait és stratégiáját. Hősiesség ez a javából: a szellem emberének pózok nélküli, elszánt és sztoikus hősiessége.

Ezek az érzések és gondolatok szólalnak meg a Himnusz a békéről című versében, ahol már csak a jövendő reménységeként szólhat a békéről: „megfagyunk / e háboruk perzselte télben itt, / ahol az ellenállni gyönge lélek / tanulja már az öklök érveit.” A fasizmus európai terjeszkedése egyre közelebb hozta a háborút. Még béke volt, de már érződött benne a veszély. A spanyol polgárháború a világháború főpróbája volt, s ezt második párizsi útján különösen pontosan érzékelhette a költő. A Hispánia, Hispánia soraiban ezt írja le. A „halálköltészet” tragikus előérzetek megfogalmazásával veszi kezdetét. Amikor már mindenfelől baljós szelek fújnak, írja meg 1933-ban a Mint a bika című versét, melyben a darwini képlettel élve a pusztulás elkerülhetetlenségének sejtelmét fejti ki. Az erőtől, élettől duzzadó fiatal állat alakja egy nemzedék életérzésének a kifejezője. Azé a nemzedéké, amelyik akkorra érett férfivá, amikorra Európát újra háborús készülődések fenyegették. A háború előérzete saját halottait is felidézi emlékezetében. 1939 augusztusában írja az Ikrek hava című prózai írását, amely Napló a gyerekkorról. Nem módszeres emlékezés, hanem lírai próza ez: a költő gyermek- és ifjúkorának néhány lényeges pillanatát idézi meg, s rávetíti a jelenkorra. Mivel Radnóti személyes sorsában a gyermekkor sem a védettséget jelentette, az első világháború képei, az apa halála, a titok megismerése, hogy akit édesanyának hitt, az csak nevelőanyja, mind a zaklatottságát erősíti.

Tragikus és felemelő, hogy Radnóti lírájának teljes kibontakozása 1943-ban és 1944-ben, a fasizmus magyarországi tombolásának idején következik be, amikor a költő kiszolgáltatott áldozatként hányódik a munkatáborok poklában.

Radnótira jellemző, hogy köteteit maga rendezi sajtó alá, így a hangsúlyos helyekre hangsúlyos verseket tesz. Így lett a Pogány köszöntő című könyvének utolsó verse a Kortárs útlevelére. Ezt a legtágabb közeghez, a kortársaihoz írja, akik ugyanúgy átélik mindazt, amit ő maga: „Surranva kell most élned itt, sötét vadmacskaként”. A műben a lehetséges magatartásformákat vázolja fel: vadmacskaként küzdeni egy hamis eszméért vagy talpnyalóként. Mindkét viselkedés csak arra való, hogy gerinctelenségük miatt leköpjék saját magukat azok, akik így viselkednek. Ezzel szemben az egyetlen lehetséges emberi reakció a lázadás a kor és a fennálló eszmék ellen. A méltó jutalom pedig meglesz, hiszen „hogyha lázadsz, / jövendő fiatal koroknak embere hirdet / s pattogó hittel számot ad életedről”.

Személyes sorsa ellenére 1944-ben tör fel ajkáról a hazaszeretet forró vallomása, a Nem tudhatom… című vers képsoraiban. Amikor évszázadokkal előbb Balassi hazájától búcsúzott, versének fájdalmas szépségét és hitelét az biztosította, hogy nem nagy szavakat használt, hanem apró, személyes, lírai képekben vallott arról, mit jelent számára a haza. Radnóti is ezt teszi. Az ellenséges repülő számára térkép a táj, amelyen elpusztítandó célpontok sorakoznak. A költő számára a nagy előd: Vörösmarty Mihály szülőhelye és apró, fájdalmasan boldog emlékek sora, amelyek ehhez a tájhoz kötik: „és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, / a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, / s az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én.” Balassi tudta, hogy a hatalom terrorja ellenére élnek ezen a földön dolgozók, tiszta költők és csecsszopók, „akikben megnő az értelem” -, s ők lesznek a jövő letéteményesei. Ezért nem a kitaszított ember bosszúálló dühével fordul szembe hazájával, hanem a jövőt féltő, ebben a jövőben bízó hazafi gondjával: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

A hazaszeretet az igazi tartalma a Töredék című költeménynek is. A vers valóban befejezetlen, töredékes, de arról a rettenetes időről éppen ezért hibátlan vallomás. Minden versszak az „Oly korban éltem én a földön” sorral kezdődik s ez úgy hat, mint egy távoli sikoltás. A szójátékszerű rím mondja ki a vers mondanivalóját: „az ország megvadult s egy rémes végzeten / vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.” „Oly korban éltem én e földön”, amikor az ember önként, kéjjel ölt, amikor a besúgás, a hazaárulás és a rablás számított hősiességnek, amikor a tisztességes embernek bujdosnia kellett, és az öngyilkosság látszott az egyetlen kiútnak. A költő elhallgat, hiszen ennek a kornak a borzalmait csak a bibliai átkokat szóró Ézsaiás próféta mondhatná ki.

E szörnyű korban egyetlen szövetségesre számíthat, feleségére, hitvesére. Radnóti költészetében mindvégig ott van a szerelem. Magánéletében boldog, harmonikus szerelemben volt része. Ezt tükrözi lírája is. A szerelem, a házastársi kapcsolat a biztos pont életében, ez segíti abban, hogy felülemelkedjék a hétköznapok szörnyűségein. Nemcsak menedék ez a szerelem, hanem szövetség is. Radnóti nemzedéke tud először társadalmilag is példát adni arra, hogy a férfi és a nő kapcsolata egyenrangú emberek szövetsége, s nemcsak a családi életben, hanem a munkában, a politikában, a világnézetben is. Az 1943-ban írt Tétova óda ennek a szerelemnek a kifejezője. Ebben a versben fejeződik ki Radnóti arc poeticája is: „mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.” Akinek a költészet a hivatása, azt a versek értéke minősíti, s e felelősség a sírig tart. Mesterségének alapkövetelménye, hogy pontosan fejezze ki magát. De éppen ez a feladat bizonyul a legnehezebbnek is, mert nemcsak a köznapi ember, hanem a költő is a tehetetlenséget érzi, amikor szerelmi érzéseit kellene kifejeznie.

Radnóti költészete a világháborús években nőtt naggyá. A puszta fizikai lét fenyegetettsége, a megalázottság nem ölte meg benne a költőt, hanem épp ellenkezőleg: a vers lett számára a legfőbb életben tartó erő. A vers munka volt és harci cselekedet. Nemcsak személyes létezésének adott értelmet, hanem mementó is volt és lázító hangú riadó a fasizmus korában.

Radnóti költői pályájának utolsó, tragikus szakaszában igen gyakran klasszikus költői formákhoz nyúlt vissza. Megszaporodnak hexameterei, Vergilius mintájára felújítja az antik „eklogát”. A klasszikus rend harmóniáját áhítozza kora szellemi zűrzavarában, a vad jelennel szemben az antikvitás tisztább humánumát, a természethez közelebb álló erkölcsét és szépségét villantja fel. A klasszikus forma választása lehetővé tette számára, hogy epikus tárgyszerűséggel rögzítse borzalmas napjainak élményeit és riasztó látványait. A láger szenvedései között a költőt egyedül a feleségére való emlékezés köti még a távoli élethez. Erről szól a Levél a hitveshez című verse. A lüktető-hullámzó érzelmeket plasztikus, szinte tapintható képek, egyszerű, de elragadó költői nyelv mondja el. A „háborúba ájult” Szerbia tájai idézik a hitves alakját, aki biztos és súlyos volt, mint a zsoltár, és „szép mint a fény és oly szép mint az árnyék”. Hitvese és barátja egyszerre jelenti számára a szerelmet és a szabadságot, ezért kell visszavergődnie hozzá, amint erről az utolsó versszak reális és fantasztikus, gondosan kimért és szabadon áradó sorai vallanak: „…bíbor parázson, / ha kell zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam, de mégis visszatérek; / ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg, / s a folytonos veszélyben, bajban élő / vad férfiak fegyvert s hatalmat érő / nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: / a 2 x 2 józansága hull rám.”

Utolsó versei, az Erőltetett menet és a Razglednicák a halálmenet szörnyű élményeiről adnak hírt. Az Erőltetett menet című versében a tudósító tárgyilagosságával fényképezi a menetelő fogoly tudatvilágát, a halál felé menetelők meg-megbotló lépéseinek az ütemét idézik. Bolond, aki „vándorló fájdalomként” továbbmegy, hiszen az otthon, az asszony és +egy bölcsebb, szép halál” reménye nem egyé illúziónál. Az otthont szétzúzták a bombatámadások, és „félelemtől bolyhos a honni éjszaka”. Az „Ó, hogyha hinni tudnám” fél sor érzelmi fordulatot jelez. A vánszorgó emberben az otthon idilli képei tűnnek fel: a hűs veranda, a szilvalekvár íze, a nyárvégi csönd, álmos gyümölcsöskertek, Fanni szőke haja – csak a kettétépett és zökkentett sorok emlékeztetnek a valóságra. Az Erőltetett menet halálos ritmusa  a legyőzhetetlen emberi reménykedés szavait dobogja: „de hisz lehet talán még! / a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, / kiálts rám! s fölkelek!”

Ez a mű tökéletes példája annak, miként és milyen körülmények között képes egy csodálatos elme valami nagyot alkotni. A körülmények embertelenek voltak, Radnóti mégis ügyelt arra, hogy a szerkezet tökéletes legyen, és minden versláb megtalálja a helyét.

A négy Razglednica szembenézés az elkerülhetetlen halállal, és hűvös híradás a barbár embertelenségről. A költő tarkón lőtt hulla mellé zuhan, „Így végzed hát te is,” – súgja magának – „csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem.”

Radnóti bizonyos értelemben sérthetetlenné vált a borzalommal szemben. Annyira biztos volt halála bekövetkeztében, hogy úgy élt tovább, mintha az máris beteljesedett volna rajta. Ez az állapot nyitotta meg költészetének új útjait. Versei nemcsak az embertelen, barbár korról, a kiszolgáltatott ember szenvedéseiről vallanak, költészete a szépségnek, az emberi tisztaságnak és méltóságnak, a sorson felülemelkedő emberi hősiességnek is művészi dokumentuma.

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó