A hazai táj, a szülőföld, az otthon megjelenítése a magyar költészetben

I.       A költők feladata

II.

a)      Bornemisza Péter

b)      Berzsenyi Dániel

c)      Petőfi Sándor

d)      Vajda János

e)      Ady Endre

f)       Juhász Gyula

g)      Radnóti Miklós

h)      József Attila

III.    Összegzés

Az ember életében fontos kérdés a házához, a hazai tájhoz fűződő kapcsolat. Amit a hétköznapi ember nem tud kimondani, azokat a gondolatokat a költők művészi szintre emelve az ünnepélyességig tudják fokozni.

Már BORNEMISZA PÉTER 

Siralmas énnéköm… című versében megtaláljuk az otthon elvesztésének fájdalmát, és a búcsúzáskor érzett keserűségét, amire a menekülés kényszerítette. A reneszánsz életszemléletet jól mutatja ez a költemény, mivel itt a költő a földi életben keresi a boldogulását, azaz érzelmei Magyarországhoz kötik. Bornemisza megemlíti az akkori háborús helyzet állását, törökök és németek csatározásait. Ez a külső körülmény kényszeríti távozásra, de aggódik a hazájáért, és a versszakok végén ismétlődő egy sor: „Valjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” megerősíti az otthona iránt érzett ragaszkodását.

A magyar klasszicizmus nagy költője, BERZSENYI DÁNIEL 

is szép költeményben búcsúzik a szülőföldjétől. A Búcsúzás Kemenes-Aljától című verse 1804 körül keletkezett. Feleségével együtt Niklára költözése idején felébredt benne a szülőföld iránt érzett szeretete. Nagy szomorúságról vall ez a vers, szinte megrendítően keserű a búcsúzás. A költemény a táj leírásával kezdődik. A költő a távolból néz vissza a szülőföldjére, de csak homályosan látja, mivel „elrejti a Bakony erdeje”. Ez a vidék nem egy egyszerű táj, hanem sokkal több a költő számára.

A második versszakban az emlékezés kap helyet. A szívébe markol a fájdalom, hogy milyen boldog volt ott, ahol megszületett, gyermek és kamasz éveit töltötte. Ez e vidék örömének – bánatának tudója. Hiába megy el Sömlyénről, a lelke ott marad. Ha boldogság várja az új helyen, ő akkor is nehezen szakad el a szülőföldjétől.

Az „Oh” felkiáltás fájdalmas önvallomás. A szíve maradásra szólítja, de azt a szálat, mi még megvan, elvágja egy varázslatokkal teli „tündér kép”. Megszédíti az embert, s nem látja a valódi értéket, talán nem is méri fel tettének lelki következményeit. A költő a szív szavát nem hallja, az intés homályossá válik, s mindazt, ami szép, letarolja egy rossz döntéssel. Az új álmokért meg kell fizetnünk. Vakon követjük a hívó szót, még a már meglévő szépet útfélre dobjuk. Nem gondoljuk meg a döntés nagyságát, s csak későn vesszük észre, hogy helytelenül cselekedtünk. A vers azt az erős köteléket mutatja meg, ami a szülőföldhöz köt bennünket, és ez az érzés gyakran csak a búcsúzás pillanatában vagy még később, de egyszer biztosan felszínre tör.

A hazai táj, a szülőföld iránti szeretet kifejezésének legnagyobb költője a romantika korszakában PETŐFI SÁNDOR. 

Az ő költészetében hatalmas erejű érzésekkel együtt jelennek meg a tájak, a szülőföld és az otthon.

Petőfi szívében a puszta, a szülőföld előkelő helyet foglalt el. Pesten, szobájában ülve is fel tudta idézni a puszta, a szülőföld képét, és versbe tudta önteni a lelkében kavargó gondolatokat. Petőfi sok helyen megfordult rövid, de tartalmas élete alatt, de semmi sem tudta elhomályosítani a puszta, a Kiskunság varázslatos világát.

A családi líra megteremtése Petőfi nevéhez fűződik. Az előtte élő nagy költők nemigen írtak a családjukról – Janus Pannonius édesanyját siratta el egy költeményében. A családi líra magával hozta az otthon megjelenítését is, mivel meleg, idilli, családias hangulatra csak az otthon melegében lelhet az ember.

Már első versei is felvillantják Petőfi vonzódását a tájhoz. A Hazámban című vers is meghittséget sugall, ami előre vetíti a költő érzéseinek nagyságát. A szeretettel kedveskedő, hazatérő fiatal férfi öröme kap helyest a versben. „Ismersz-e még?” – szakad föl a kérdés a hazatérő költőből, de mellette rögtön megjelenik a kívánsága is „oh ismerd meg fiad!”

Petőfi alkotásában a hazatérő költő eleveníti fel emlékei közül a régi búcsúzás pillanatát. A táj mellett az otthon is megjelenik az anyán keresztül, hiszen mint írja is: „S a jó anyának áldó végszavát / A szellők már régen széthordozák.” Ez az első három versszak alkot egy szerkezeti egységet. Hazatérve megcsodálja a számára kedves vidéket, és az otthonától való búcsúzásra emlékezik. A „De” kötőszóval visszatér a jelenhez. A fájdalom elszáll, mert hazatért, és minden könnye felszárad. Az otthon, a szülőföld még erőteljesebben helyest tör magának a költő érzelemvilágában „ahol enyhe bölcsőm lágy ölén / Az anyatejnek mézét ízlelém”. Az anyatej megjelenése a versben azt az érzést váltja ki az olvasóban, hogy Petőfi az otthon, a szülőföld szeretetét az anyatejjel együtt szívta magába. A befejező sorokból megtudjuk, a költő hazatért a szülőföld, az otthon idilli világába, ami elválaszthatatlan egymástól.

Petőfi másik gyönyörű verse Az alföld című. Az első versszakban híven megvallja szeretetét. A „zordon Kárpátokat” csodálja, de nem szereti. Az alföld szép vidékét tartja igazi világának. Máshol börtönben érzi magát, csak a rónák végtelenje adja vissza neki igazi énjét. A gondolatai is megváltoznak a hazai környezetben. A délibábos Kiskunság képe jelenik meg. Magunk előtt látjuk a gémeskutat, a széles vályút, a ménest, a csikósokat. A puszta él.  Tele van mozgással, hanggal. A természeti jelenségek szépsége, a természetesség uralkodik. A puszta mellett minden más elhalványul, még a városi magas templomtornyok is. Az utolsó versszakban feltűnik a régmúlt: „Itt ringatták bölcsőm, itt születtem”. Az otthon jelképesen itt is kísért. Romantikus mivoltát mutatja, hogy Petőfi hatalmas érzéssé növelve, túlzásokkal, fiatalon, 21 évesen szinte végrendeletszerűen összegzi a szeretetét az utolsó két sorban: „Itt borúljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem”.

A szülőföld mindig magában hordozza az otthont is, a kélt fogalmat nehéz elválasztani egymástól. Petőfinél megfigyelhetjük, hogy az otthonától való távolléte idején mennyire elhatalmasodnak rajta az érzései. Jó példa erre az István öcsémhez és a Füstbe ment terv című versek.

Az István öcsémhez költői levél, amit a testvéréhez írt. Kíváncsi a költő, hogy gondolnak-e rá az otthoniak. De nem ez a fő kérdése, hanem őszinte érdeklődése afelől, hogyan élnek az otthoniak. Nem is vár választ, hiszen tudja, otthon sem könnyű az élet. Apját említi, aki becsületes, de mások visszaéltek a jóságával. Szeretné, ha ő tudna rajta segíteni, de a költő sorsa sem a legjobb, ezért öccsét kéri arra, hogy apjukat segítse. Majd édesanyjukat említi, akiről a legszebben ír. Nem talál megfelelő szavakat, csak azt érzi, nagyon sokkal tartozik neki.

A Füstbe ment terv, bár rövid költemény, mégis híven vall arról, milyen a hazatérés öröme. Petőfi úgy érezte, valami szépet kell mondania az édesanyjának, ha hazatér. Útközben az idő eltelt, és ő a meghatódottságtól szólni sem tudott. Az édesanyja ölelő karjaiban „csak” azt érezte, hazaérkezett, ahol nagyon várták.

VAJDA JÁNOS 

a Petőfi által megkezdett úton haladt a tájlíra terén, de tovább is fejlesztette, megteremtette a hangulati tájlírát. A táj bemutatásán keresztül a költő lelkiállapotát is megismerhetjük. A Sirámok című versében egy olyan tájat mutat be a költő, amit barna felhő takar, és zúg alatta az erdő. Minden magába zárkózó, szinte őszies az idő. Kísértetiessé válik az „árny”, a „sóhaj” megjelenése. „Bús előérzet” lesz úrrá mindenen. Aztán megérkezik az ember, aki nem meri ezt az érzést megnevezni. Ott lebeg a kérdés: „Miért születni, minek élni?...” A költő fájdalmát a táj közvetíti: minden kiégett, nincs értelme semminek, hisz az egész élet egy őszi táj levertségéhez hasonlít.

A Nádas tavon című versében egy csónakban ringatózva figyeli andalító hangulatban a környezetét. Csodásnak tartja, de elkalandoznak a gondolatai. Ezen a tájon kívül minden üres. A földi életnek mi a folytatása? – teszi fel a kérdést Vajda. A nap megáll, minden mozdulatban a múlt, a jelen és a jövő találkozik, és ringatózik a csónak, mert csak sejtés van, de biztos pont nincs az életben. Lehet a földi élet „mese, csalódás, álom?...”

Vajda Jánosnál a filozófiai gondolatok kibontása dominál. Egy-egy szép táj leírásánál az élet nagy kérdéseit figyeli, s a lelkének hullámzásával változik a táj hangulata is.

A 20. század első felének magyar irodalmában a haza, a szülőföld témája talán ADY ENDRÉnél 

jelenik meg a legsokrétűbben. Ady Magyarországhoz való viszonya egyébként is elég ellentmondásos. Jelen van költészetében a haza iránt érzetet aggodalom, de egyben az ostorozó hang és a magyar föld elmarasztaló leírása is.

A Hortobágy poétája című verséből megtudhatjuk, hogy a magyar viszonyok között hiába nő virág a költő szívében, a „csorda népek” lelegelik: „Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. / De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.” Ady úgy gondolja, hogy hazájában nincs lehetősége a költészet kibontakozásának, a magyar viszonyok még fejletlenek ehhez.

Magyarországot A magyar Ugaron című versében szimbolikusan azonosítja az ugarral, azaz a bevetetlen, a szándékosan parlagon hagyott földdel, ahol „égig nyúló giz-gazok” nőnek, ahol „a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed”. S bár gyakran – engedve vágyainak – elhagyta az országot, iránta való szeretete nem változott. Erről az érzéséről vall A föl-földobott kő című versében.

JUHÁSZ GYULÁnak 

több olyan verse van, ami a hazai tájjal foglalkozik, de mind közül talán a legszebb a Tiszai csönd. A tájleírásból szinte észrevétlenül bontakozik ki a költő helyzetének megjelenítése, magányának képe: „Magam a parton egymagam vagyok, / Tiszai hajók, néma társatok!” Az est leírásában megérzi az olvasó a költő lekélnek rezdüléseit.

RADNÓTI MIKLÓS 

hazaszeretete kiemelkedő helyet foglal el életművében. Zsidó származása miatt több alkalommal munkaszolgálatra hívták, állandóan a halál árnyékában élt. Az ő világában minden dolog értéke megsokszorozódott. Hazaszeretete és a szülőföldjéhez való viszonya leginkább a Nem tudhatom… című versében jelenik meg. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

A térkép más számára semmit se mond, de ő tudja, hol lakott nagy elődje, Vörösmarty Mihály. Minden jelent számára valamit, hiszen ő ide tartozik. Emlékei is ide kötik: a park, az útvonal, ami mellett az iskolába járt. Egy kőhöz hasonlítja önmagát, ami fentről nem is látszik, és ez a lényeg. A haza, az otthon, a szülőföld nem jön hozzánk. Nekünk kell lehajolnunk, és mindent jól megismernünk, hiszen a vonzalom csak így alakulhat ki.

Az utolsó munkaszolgálat idején, 1944-ben, az „erőltetett menetben” is az otthon képe ad erőt neki, az emlékei rántják vissza a halál torkából: a veranda képe, a kert, a szilvalekvár íze. Az idill keresése a véres, utolsó, halál előtti nehéz időszakból. Radnóti az utolsó percig ragaszkodott a szülőföldhöz, pedig ő nem kapott védelmet attól a hazától, amit ő rajongásig szeretett.

JÓZSEF ATTILA 

számára az otthon olyan fogalom volt, ami neki nem adatott meg. Kisgyermek korában nevelőszülőknél élt. Felnőve sem találta meg azt a szeretetet, azt a nőt, akivel közös otthont alapíthatott volna.

Ha mindenáron otthont akarunk keresni József Attila életében, akkor az ő igazi otthona a külváros volt, a munkások világa. A „külvárosi éjben” „mint az omladék, úgy állnak a gyárak”, a szövőnők álmait mogorván szövik a szövőgépek, „az úton rendőr, motyogó munkás”, „Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész.”

A szülőföld megjelenítésének hideg zordságára példa a Holt vidék című verse: „Jeges ágak között zörgő / időt vajudik az erdő. / Csattogó agy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni.”

A Hazám című művében hat részen át sorolja a haza jellemzőit. Virágzik a nemzeti nyomor, „ezernyi fajta népbetegség”, a Bűnök a földesúr önkénye, a törvénytelenség, sokan kivándoroltak, a munkásoknak „levesre telik és kenyérre”, a szövőlány csak álmodhat a cukros ételekről. A költemény befejezése mégis reménykedő, mégis elfogadja a költő az országot hazájának. „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”

A magyar költészet kezdeteitől napjainkig a költők szótárából nem hiányoznak ezek a szavak: haza, szülőföld, otthon. Minden életműben megjelenik vagy ilyen, vagy olyan formában, és minden költő megpróbálja a haza fogalmát, az otthon meghittségét, a szülőföld szeretetét méltó módon elhelyezni munkásságában.

Mi, hétköznapi emberek a költőktől merítünk erőt. Ha búcsúzunk a szülőföldtől, fáj, mint Berzsenyinek. Ha beszélünk róla, akkor lelkesedünk, mint Petőfi. Ha sebzettek vagyunk, a tájban keresünk vigasztaló gondolatokat, mint Vajda. De ha igazán szeretni akarjuk, megismerjük aprólékosan és kitartunk mellette, mint Radnóti. A hazai táj, a szülőföld, az otthon nemcsak a költészetben él, hanem a hétköznapi emberek gondoktól gyötört lelkében is.

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó